Ugy érzem magam, mintha egy csillogóra öblögetett kristálypohárban
laknám itt Münchenben, a Schrandolf-strassén. A háziasszonyom egy
szegény könyvkötő felesége. Ügyefogyott kicsi asszonyka, majd meggörnyed
a nagy krigli sulya alatt, a mint délben az urának jóféle fekete sört
hoz fel a korcsmából, de azért folyton takarít. Mikor hazakerülök,
mindig a szobában találom. Porol, törülget, surol, kefél, dolgozik
szegény feje annyit, mint nálunk hat cseléd. Még két szobaur van rajtam
kivül, az egyik kereskedő, a másik technikus. Olyan szépen megférünk,
mintha egy familia volnánk. Általában nem vagyunk kötekedő emberek s
tultesz rajtunk békességes természetben a gazda, a ki a maguk kis
szobájában teméntelen könyveket füz össze s mig dolgozik, dudorászsza,
de nem énekli azt a sok német nótát, a mit inaskora óta megtanult.
Az első éjszakám után reggel bejött az asszony. Tett-vett és fecsegett.
– Hogy aludt, uram?
– Jól.
– Szereti a lakást?
– Szeretem.
– Magyar?
– Az.
– Van anyja?
– Van.
– Hát apja?
– Az nincs.
– Nagy baj. Meghalt?
– Meg.
– Mi volt?
– Katona.
– Jesszus! Meglőtték?
– Nem, csak ugy halt meg, mint a czivilek.
– Azért, mert ott sok katonát lőttek meg.
Látszott a szegény asszonyon, hogy nagyon töri magát valami kis
alkalomszerüségért, a melylyel rámutathasson a falon arra a képre, a
melyen nagyon sok katonát lőttek meg. Milyen szerencséje, hogy katona
volt az apám, különben végig kellett volna, hogy kérdezze az egész
rokonságomat, a mig egy katonát talál. Nagyon békés emberek voltak az
őseim, csak anyai ágon emlékezünk kegyelettel egy Zudor Balázsra, a ki
Thököli mellett harczolt és nagyon vitéz ember volt. Mig odáig
eljutottunk volna, ujra beesteledik.
A kép alá az van irva: _Sedan_.
Napoleon átnyujtja a kardját Vilmos császárnak. Arcza azt a benyomást
tette reám, a mit egyszer akkor éreztem, mikor egy falusi
állatseregletben a czigány szelidítő kegyetlenül elpáholt egy rókát, a
miért nem akart átugrani a tüzes karikán. Ilyen rókaformájura van festve
a legyőzött franczia császár. Előtte áll Vilmos, egy kétakkora alak,
arcza kemény, mint fején a sisak, termete szilárd, mint egy oszlop s a
karjával parancsolólag mutat a földre. A francziák mind kétrét vannak
görnyedve a képen, a németek pedig egyenesebbek a nyársnál. A földön,
félig összegázolva fekszik egy franczia zászló, alig lehet fölismerni
rongyán a szineket, a háttér pedig napos, világos, ragyogóbb, mint a
legszebb májusi reggel.
– Sedan – mondta az asszony.
– Látom.
– Ugy-e szép? Itt marad a szobában, nem visszük el. Ragyogott a szeme, a
mint a képet nézte.
– Az uram is ott volt.
– Katona?
– Nem, könyvkötő, hanem azért ott volt.
– Jól tette.
– Én is azt mondtam neki. Van még ilyen kép a másik szobákban is, nálunk
is. Megnézi?
Végig néztünk minden Napoleonos képet a lakásban. Majdnem egy volt
valamennyi, szines, merev és tulságos rajta minden, uraság, rabság
egyaránt. A győző: Isten, a legyőzött: hangya, de hát igy esik ez nekik
jól, ám lássák.
– Ugy-e szépek?
– Szépek.
– Részletben fizetjük, az uram minden héten három márkát visz értük a
boltba. Már a vége felé járunk. Ha ezekért már nem kell fizetni, veszünk
egy szép nagy, uj képet, az a kicsi már fakulni kezd – és megtörülgette
a rámát.
– Hát azután arra mi lesz festve?
– Rám nézett csodálkozva s olyan természetesen beszélt, mintha arról
világosított volna fel, hogy a krumpli nem baraczkfán terem, hanem a
földben.
– Sedan.
A kávéházban Fräulein Anna fogadott. Hosszu sovány leány, a feje szőke,
dereka elfoly a termetén, mintha nem is volna s csak ugy találomra kötné
fel a kötényét, lábai nagyok, szóval tipusa azoknak az eldolgozott testü
munkásleányoknak, a kikkel telve van ez a város. A fal telve van
képekkel, egyik a római kolosszeum, a másik valami olasz mező, a
harmadik a kávés és egy vastag óraláncz és igy tovább. Anna látta, hogy
én a képeket nézem, nem zavart, hanem a mikor elhagytam a vásznakat,
lelkesülni kezdett.
– Ez mind semmi – azt mondta. – Tessék velem jönni az emeletre, ott van
egy kép.
– Mi az?
– Sedan.
A kép valami olyas, mint a milyen az én szobámban van, csak nagyobb és
finomabb, s a leány nem viczog, mint máskor, csendes és komoly.
– Az én papám is ott volt.
Lassankint, a kivel csak szóba állottam, mindenkinek volt valami köze
Sedanhoz. Egyiknek a bácsija, másiknak az apja volt ott, harmadik,
negyedik pedig maga sütögette a puskáját a francziákra. Én Istenem,
vajjon kik lehettek idehaza, ha mind háboruzni voltak? Ezt azonban meg
kell szokni, mint a vizet vagy a levegőt. Kissé csendes hősök, hanem
nagyon komolyan adják elő a dolgot. Éreznek minden szót, a hol egyszerre
száz ágyu szól, ott nagyot ütnek az asztalra, krétával megrajzolják a
plánumokat, gyujtóval kirakják a szituácziót s megemelik a kalapjukat,
mikor azt mondják: a császár. Közbe elfütyölik az indulókat mind a két
részről s mikor végre gulába vannak rakva a franczia fegyverek, olyan
nagyot hörpentenek a fekete sörből, a milyent odahaza a legmerészebb
fantázia se tud elképzelni. A gyerekek körülveszik az asztalt, eltátják
a szájukat s szivják magukba azt a dicsőséges, győzedelmes levegőt, a
minek a neve Sedan.
Hanem én már untam. Hol a házigazdám fogott elő, hol valami másik bácsi
és az obsitos katonák itt is éppen olyan otrombán hazudnak, mint
másfelé. Aztán örökké egy nap, egy helyzet, egy hangulat, egy szó…
– Sedan, Sedan… aztán ujra meg ujra Sedan.
A technikus lakónk valami nagy nyaralót épít a város mellett,
kiköltözött oda. Mikor üres lett a szoba, a házigazdám hóna alá vette a
csirizes tálat s teleragasztotta az utczában a csatornákat lakófogó
czédulákkal. Másnapra már beköltözött az uj ember.
Kis fekete ember volt, de a mellett jámbor, mint egy bárány. Nagy
könyvet csapott a hóna alá minden reggel s estig nem is láttuk. Bejárt
mindenhova, a hol csak képet talált ebben a nagy müvészfészekben és
másolt. Ugy dolgozott, mint egy favágó. Mindig és ernyedetlen
szorgalommal rajzolt, zsebében csörögtek a vékonyra hegyezett
szénrudacskák, a mint le és fölszaladt a lépcsőn s az elmaradhatatlan
fehér könyv egyre feketébb lett a sok rajztól. Képviselve volt azokon a
lapokon Rubenstől Munkácsiig minden nemzetiségü mester, de azért minden
rajz alá a maga nevét irta a kis fekete ember: Jules Buarde. Ez a
legolcsóbb formája a teremtésnek, az bizonyos és nem is kell hozzá
valami nagy ambiczió. A kis franczia nem is igen törődött senki
véleményével, csak rajzolt a maga gyönyörüségére nagy jámboran. Nem
vétett senkinek, csak a mestereknek, a kiket lemásolt a fehér könyvbe,
de hát azok nem sokat törődnek az ilyesmivel.
Tegnapelőtt alig tudtam feljutni a lépcsőn. A folyosót is elállották az
emberek, a kik a földszinti kocsmából gyülekeztek fel a nagy
csete-patéra és zsongtak, mint a darazsak.
– Kutyaság, agyon kell ütni.
Mellettem rohant le a lépcsőn a kis fekete ember. A kabátja gallérját
egészen a füléig felhuzva szorította az arczához s fájdalmasan lihegett.
Fenn ökleikkel fenyegetőztek és ugy egybefolyt a szavuk, hogy nem
értettem meg semmit. Egyszer-egyszer hallottam ki a nagy zsivajból ezt a
szót: Sedan.
A könyvkötő elém jött, hebegett, hadonászott a kezeivel s reszketett, a
mint beszélt.
– Hazajött tegnap, nem tudom mi lelte, valahol leitatták.
– Kit, miről beszél?
– A franczia, az a kutya, összetépte a képet…
– Melyik képet?
– Sedant…
A többi is rámondta, hogy azt, azt, Sedant.
– Itt van, csupa rongy. Mérges lettem, kiabáltam ma reggel, a mikor
észrevettem, ő is kiabált, gőzölgött a feje, megütöttem, visszaütött,
megvertem, ő is megvert…
Az arcza össze volt karmolva s néhol még csepegett a vére. A fején egy
nagy daganat kéklett le a homloka közepéig. A felesége hivta a szobába,
hogy mosogassa meg hideg vizzel, nem ment. Lássa az egész világ, hogy ő
nem hagyta magát.
Még a folyosón is sokáig beszéltek a dologról. Egy-egy hang eljutott
hozzám is nagy zavarosan, csak azt értettem ki belőle, a mit már
megszokott a fülem.