Akik egy-két esztendő óta ülnek egy asztal mellett, sok mindent
össze-vissza beszélnek. Az én társaságom is régi és bizalmas. A ki nem
tetszett az embereink között, azt már kinéztük az asztal mellől. Igy
járt nem rég egy fiatal olasz is. Szép bariton hangja volt, hanem
tulságosan rosz nyelve. Folyton pletykát hordott közénk, mint valami
megsavanyodott vén leány, mindenkiről tudott valamit hazudni, sohase
tudtuk, hogy mikor kezdi el a meséit rólunk. Most már bizonyosan
bemártott valamenynyiünket valamelyik más társaságban. Elmesélt rólunk
sok roszat, a mit nem követtünk el, bizonyosan azt is mondta, hogy
bambák vagyunk egytől-egyig s azért nem tudott közöttünk maradni s e
mellett veszedelmes bombavető, világfelfordító gazemberek is, a kikkel
nem érdemes szóba se állani.
Pedig alig politizálunk egész este egy-két szót. Annyi országból
kerültünk össze, hogy a mig mindnyáját letárgyalnók, nem jutna idő
egyébre. Csak egy veszedelmes ember van közöttünk, egy bizonyos Vronszki
nevü lengyel. Erről beszélhet az olasz, a mit akar, mindent elhisznek
felőle.
Különös ember. Már harminczkét éves és csak most jutott hozzá, hogy
pingálni tanuljon. Eddig egyebekkel volt elfoglalva. Három esztendeig
tömlöczben volt Varsóban s ez az idő nyomokat hagyott a testén is,
lelkén is. Homloka telve van ránczokkal, mintha föl volna szántva,
szemei tüzesek, de olyan mélyen be vannak ásva üregeikbe, mintha hamuból
világítana elő a parázs, arczán nagy gond és keserüség borong. Haja,
szakálla rendetlen, hosszu és meggörnyedt testéről ugy lóg le a ruha,
mintha egy fogason függne minden darab, czipője, kézelője, gallérja csak
nagy ritkán tiszta, olyan az egész ember, mintha az üstökénél fogva
huzták volna elő egy ószeres raktárból. A feleségét és a kis fiát otthon
hagyta s azt mondta, hogy majd csak akkor hozza el őket, ha egy kis
pénzt szerez, hogy nekik is adhasson. Ez azonban vagy nagyon későn lesz
meg, vagy soha, mert csak az akarata nagy, tehetsége pedig semmi sincs.
Hisz, rettenetesen hisz magában, azért nem mernek vele őszintén
beszélni, csak jobban elkeserítenék, de ki nem gyógyíthatnák mániájából,
hogy nagy, hatalmas müvész lesz valaha.
Idióta mindenben, nemcsak magával szemben. Csupa szélsőségekben csapong,
olyan a fantáziája, mint egy sas repülése. Fel, fel szikla tetejére!
Csak gazembereket és erényhősöket, rabokat és zsarnokokat, feketét és
fehéret ismer. Tele van eszmével, vágygyal, dühhel s egy perczben
imádkozni és veszettül káromkodni is tud, ugy a mint elragadják az
indulatai. Semmi se normális benne. A ki messziről nézi, az előtt
nevetséges is. Csak a maga zagyva hitvallásának szeretne megnyerni
mindenkit, fanatikus misszionáriusa mindannak, a mi a lelkében felgyulad
s a mit nem tudhat rendszerbe szedni ugy, hogy mások is megértsék, mert
maga sincsen teljesen tisztában semmivel. Ide is, oda is csapkod, mindig
forr, lebeg testében valami, a mit elmondani nem tud és sokszor olyan,
mintha már félig elhagyta volna az esze. Azt hiszem, hogy igy fog
elégni. Egyszer csak összeesik, hamu lesz belőle. Nagy indulataihoz
cseppnyi az ereje.
– A királyok! – kiáltotta egyszer s rácsapott az asztalra – a
királyoknak köszön a világ minden romlást. Mondom, no mondom, ne
vágjanak bele! Ők a nemzetek megölői. Ráülnek egy-egy országra s mi már
alig birjuk. Játszák az Istent s olyan közönséges semmik, mint én, vagy
más. Átkozott valamennyi.
– Van jó is talán közöttük, Vronszki ur.
– Nincs. Ha jó, menjen hát dolgozni, mint más. Ne egyenek meg minden
ember kenyeréből egy darabot. Ugy néz fel reájuk sok bolond, mint a
feszületre. Ez a czudarság! Miért olyan bambák az emberek? Ezt mondják
meg nekem. No, feleljenek rá.
A társaság egy részét megvette az a meggyőződés, a melylyel beszélt,
mások pedig azért nem szólottak bele a dologba, mert ugyis tudták, hogy
hiábavaló minden ellenmondás. Ez a szegény ember beteg lesz, ha vitáznak
vele, csak akkor van elemében, ha hisznek neki. Ilyenkor boldog, érzi,
hogy hódít, kipirul, ujjong.
– Nem adok el királynak sohse képet. Ha hallom, hogy meg akarja venni:
nem eladó! Inkább meghalok éhen, vagy összetépem az egész vásznat.
Apró darabokra tépdelt egy ujságlapot, mintha a vászon lenne s
körülnézett, hogy hisszük-e mindnyájan, a mit mondott. A
szomszéd-asztaloknál hüledezve néztek össze az emberek, – borzasztó,
borzasztó, ilyet mondani! Egy katonatiszt kiosont az ajtón. Ő nem
látott, nem hallott semmit, rá ne hivatkozzék majd senki.