A sok fiatal ember közül egyszerre kivált egy nem nagyon fiatal s nem is
nagyon csinos kereskedő, Stolz ur, s minden teketória nélkül megkérte az
Iduska kezét. Senki se tudta, hogy honnan vette ehhez a merész lépéshez
a bátorságot, csak annyit láttak, hogy néhány nap óta feltünően sokat
suttogott Bodónéval. A dolog különben nem valami nagy szerencsétlenség.
A Stolzék háza ismeretes a határon tul is, szolid, derék vállalat,
tekintély a gyapjuban és lenben.
Bodó nem fogadta nagyon szivesen a kérőt, a szegény ember telve volt
aggodalommal. – Szereti-e a leány? Föltalálja-e magát mellette, itt-e
már az ideje, hogy kiadják a házból? Találnak-e a természeteik?
– Mit habozol? – kérdezte az asszony már egy néhányszor és már egy kissé
ingerülten is.
– Nem akarom szerencsétlenné tenni.
– Eh, ne szalaszd el az alkalmat csupa aggódásból. Menjen, itt az ideje.
Van valami kifogásod Stolz ellen?
– Félek, hogy te nagyon sietsz.
– Addig sietek, a mig van miért.
Azt tette a mit az asszony akart. A kis leánynak alig volt beleszólása a
dologba. Gyorsan ment minden. Ezt nem Stolz ur akarta igy, mert ő a
komoly, megfontolt cselekedetek embere volt az üzleten kivül is, hanem
Bodóné. Nagy buzgalommal lökdöste ki leányát a házból. Az ura olyan
bután nézte az egészet mint a kit fejbe vágtak s nem tud gondolkozni.
Mikor igazán elment a leánya azzal a jól megtermett, derék, komoly
emberrel, nagyot sóhajtott s kimeresztette utánuk a szemét. Valami
rosszat érzett a jövendőben és ez szomorította.