Bodó Ferenczné olyan fiatal és csinos volt, hogy maga is átbálozhatott
volna még egy-két farsangot, hanem idő előtt megvénítette a leánya, Ida.
Három fia is volt, de azok nincsenek mindig az anyjuk mellett s kisebbek
is voltak, mint a leány. Ida az első gyermeke s majdnem együtt fejlődött
az anyjával. Mire az anyja szép harmincznyolcz éves, a nyugodt
életmódban jól megtelt, finom fehér arczu asszony lett, a leány is
szinte észrevétlenül hosszu szoknyához jutott, udvarlókra tett szert s
egyszer csak kirepült a világba egy fehér szalagos rózsaszin ruhában. Az
apja megforgatta egyszer-kétszer, megelégedetten simogatta meg a haját s
évelődni kezdett az asszonynyal.
– Nagy lányod van és mégse akarsz vénülni. Nem szégyenled magad.
Bodóné akkor nem is érezte, hogy vénülne. Arczával és hajával együtt
fiatal maradt a lelke is. Ő maga dicsekedett el a lányával s kézenfogva
hordozta magával Idát, mintha hozzá lett volna nőve. Mutogatta, valami
önérzetes mosolygással beszélt róla, mintha azt is mondani akarná, hogy
csak szép anyának lehet ilyen leánya. Igazán bájos is volt. Minden
kaczérság nélkül, egyszerüen önmagával hódított. Üde volt még rajta
minden, szép volt akkor is, ha pirult, akkor is, ha mosolygott s még ha
sírt is, a mi akkor esett meg vele igazan komolyan, a mikor először
tagadtak meg tőle egy ruhát. Bodó nem volt olyan gazdag, hogy idő előtt
elkezdhette volna a toilettevásárlást. Várjon reá a leány addig, mig
szüksége lesz reá. Most még kedves és vonzó karton szoknyában is.
Bodóné csak telt és szépült, de már később ennek a szépségnek ápolásra
volt szüksége. Sokat ült a tükör előtt, uj formákba szedte vastag fonatu
fekete haját s már kissé türelmetlenül elevenítette föl arczán a
szineket. Nem akart elveszni a leánya mellett. Az anya hiusága mellett
is sok maradt benne a szép asszonyból, a ki mig csak lehet, nem hagyja
magát. Ment minden, a mig észre nem vették, hogy már erőlködik. Akkor
eloldalogtak mellőle az emberek, vagy kezdtek tulságos tiszteletteljesen
bánni vele. Addig sok fiatal ember nyüzsgött körülötte, bálban,
hangversenyben versenyeztek egymással, hogy melyik vigye utána a
legyezőjét s ki adja fel a belépőjét, most néha megesett, hogy csak a
férje járt a háta mögött.
– Fogy a gárdád, mondta is egyszer Bodó tréfásan s ő is nevetett a
dolgon, pedig abban a perczben érezte, hogy keserüség szalad át a
lelkén. Előtte, anyja régi udvarlói közül is elhódítva néhányát,
mulatott a leánya. Üdén kaczagott, csaknem repült a tánczban, s a kis
város bálterme olyan szint vett föl, mintha csak a Bodó kisasszony
mulattatására élne ez a jókedvü világ.
A szép harmincznyolczéves asszony nem tudta elhallgattatni magában a
szemrehányásokat.
– Ezért szültelek, neveltelek nagyra?
Nem volt senkije, a kinek elmonhatta volna, a mit gondolt. Magában
érlelődött benne a panasz s észre se vette, hogy már ugy néz a leányára,
mintha gyülölné. Nem igy nevezte volna azt az érzést, a mely kifejlődött
benne, ő csak azt hitette el magával, hogy a hálátlanság igazságos
büntetése az a harag, a melyet nem tudott leküzdeni. Észre se vette,
hogy nem tudja olyan gyöngéden megfogni a leánya kezét, mint eddig, s
hogy már természetévé vált irigy féltékenysége, melyet eddig menteni
igyekezett.
– A kis béka – igy emlegette magában s terhére volt már akkor is, ha
látta. Sokat küldötte a barátnőihez, maga nem igen kisérte el sehova, s
amikor semmi egyéb kifogása nem volt, inkább azt mondta, hogy beteg s
egész délutánokat áthevert egy diványon bekötött fejjel, pedig semmi
baja sem volt. A ház kezdett felfordulni. Senki se érezte magát olyan
jól benne, mint eddig. A fiukat sem tartották rendben. Bodó csak
kapkodott erre-arra. Olyan gyorsan szakadt a nyakába ez a változás, hogy
azt se tudta, merre keresse az okát. A kis leány pedig élte a világát. A
kis rózsaszin ruha hol ebben, hol abban az utczában jelent meg, de soha
sem egyedül. Hozzászegődtek a gavallérok, fecsegtek, nevetgéltek, hogy
az anyja haragszik vagy nem, abból keveset vett észre, mert annak is
érdekében volt, hogy ne árulja el gondolatait.
– Valamit kell már tenni – mondogatta magában Bodóné. Utolsókat
kapkodott, mint a ki fuldoklik s egy perczre se jutott eszébe, hogy
voltaképen lelketlenség, a mint gondolkozik. Egészen természetesnek
találta ezt a gyorsan kifejlődött ellenszenvet a gyermeke iránt.
– Rászolgált, kiérdemelte – igy mentegette az érzéseit, pedig a szegény
kis lány csak szép volt és fiatal.