Bodóné pedig megfiatalodott vagy tiz esztendővel. Előszedegette a
régebbi ruháit s megint az a kaczagó szép asszony lett a ki volt.
Folytatta ugy, a mint elkezdte. Adott még magának egynéhány esztendőt s
ezt a kis időt még szépen akarta keresztülélni. Azután már lehetetlen
lesz minden. Eljön az az idő, a mi az ilyen mulató asszonynak a halál
kezdete, nem lehet már letagadni az éveket, fátyolozottabb lesz a hang,
meg kell barátkozni a gondolattal, hogy vénülünk. Addig is előre! Mig a
férje kopaszodott mellette és őszült, őt szörnyen leszólták a többi
asszonyok. Ugy mulatott, mint egy betyár, aki már érzi, hogy jönnek a
zsandárok. Udvaroltak neki, tánczoltatták, pezsgőzött is néha, a szemei
égtek, rohanva ment előre az utján. Telhetetlenül szivta magába az
életet, tiltott, édes gyönyörüségeivel együtt. Bodó szájtátva,
lecsüggesztett fejjel bámult; három ember helyett dolgozott, sok pénzt
kellett előteremtenie a szép asszony feleségének.
– Éljen az élet! – mondta az asszony a maga emberei között.
– Jaj de nehéz már, – sóhajtott Bodó s ugy törülgette a homlokát, mintha
ki akarta volna szorítani belőle a vért is.
A leány pedig sehogy se vált be a Stolz-házban. Ennek a hires czégnek
mindég másfajta asszonyai voltak, nem ilyen gyerekleányka, a ki a czicza
mellől jött az üzletbe. Nem értett semmihez.
Stolz ur tanítani akarta, de nem igen volt türelme hozzá. Mig
haszontalanul vesződött a magyarázatokkal, az asszonyka önkénytelenül is
csak a lelke ürességét látta s megijedt attól a nagy távolságtól, a mely
közte és férje között áll. Keveset foglalkozott lány korában azzal, hogy
mi lesz majd azután, ha férjhez megy, de mégis egészen másképen képzelte
el az asszony helyzetét, a férjet, a környezetét, mindent, mindent,
mindent, Stolz uréknál szörnyü nagy szerep jutott ki a numerusoknak, az
asszonyka megijedt, ha arra a sok vonalozott nagy könyvre nézett, a
melyekkel a férje foglalkozott s a melyekbe ugy elmélyedt néha, hogy
alig vette észre háta mögött az asszonyt. Csupa kiváncsiságból átnézett
egyszer a vállán, hogy vajjon mit csinál, de nagyon mogorván mordult rá
Stolz ur:
– Maga ehhez ugy sem ért.
Ebbe bele is nyugodott az asszony. Nem igen érdeklődött semmi iránt, a
férjétől pedig idegenkedett, mert Stolz ur egészen olyan idegen és üres
volt számára, mint a könyvek. Köröttök tolongott a nagy város, de ez sem
érdekelte. Megrémülve érezte néha, hogy mennyire egyedül áll s
felülkerekedett lelkében a kérdés, hogy: mindig igy lesz hát ez? Csak
annyit érzett, hogy ha igy kell tovább is lemorzsolnia a napjait,
elviselhetetlen lesz számára az élet. Jobban közelébe akart férkőzni az
urának, erősen föltette magában, hogy ezután már ugy gondolkozik róla,
mint a hogy más asszonyoktól látta otthon, tiszteli, megbecsüli,
szereti, de mint a gyermek, mindig csak holnapra tüzte ki a munka
kezdetét.
– Holnap reggeltől máskép lesz minden, – ezzel vigasztalta magát.
Annyira nem volt tisztában semmivel, hogy az érzelmekből is leczkét
akart csinálni.
– Kérem érdeklődjék egy kicsit – mondta néha Stolz ur, s látszott rajta,
hogy boszankodik.
Az asszonyka egy perczre felrezzent, ölébe hullatott kezei megmozdultak
s igért mindent, mintha csak nagyon megijedt volna ujra.
– Érdeklődni fogok, igen igen…
Sehogy se ment. Lassankint valami csendes nembánomság vett erőt rajta,
napról-napra messzebb ment Stolz urtól. Már nem félt, hanem irtózott
tőle. A folytonos együttlétben megunta és meggyülölte a husos arczát,
kifejezéstelen szemeit s magában őt vádolta minden veszteségeért.
Megismert néhány fiatal embert s ugy gondolta, hogy mindenkinek inkább
lenne a felesége, mint éppen a Stolz uré. Miért jött közéjük ez a hájas,
numerusokkal teli ember, miért tolakodott bele az életébe. Mikor egy-egy
lányismerőséről hallott hirt, megsiratta a maga lányságát, vénült és
fonnyadt. Kesernyés lett a modora, csupa elhallgatott szemrehányás,
sokat sirt és még többet ült hallgatva, mozdulatlanul, eltompulva egy
helyen. Olyan volt, mintha már nagy mult állana a háta megett, pedig
csak most kellett volna kezdenie az életet, ha mással kezdhette volna
el. Sokszor napokig nem mondott többet, mint _igen_-t és _nem_-et a
kérdésekre, lassan, csendesen pusztult Stolz ur mellett.
Végre a férje is megunta a dolgot, pedig nagy türelemmel áldotta meg az
Isten. Nem, nem való ez az asszony a Stolz-házba. Még próbált. Elkezdett
kedves lenni, de akkor még gyülöletesebb lett az asszony előtt, máskor
meg dühöngött, ha már nagyon kijött a sodrából, de ez se használt
semmit.
– Érdeklődni fogok, mondta az asszony, – de nem tudott.
– Készüljön, mondta egyszer Stolz ur – délután utazunk.
– Jól van – felelte az asszony.
– Nem is kérdi, hova?
– Mindegy.
– Hazaviszem.
– Jól van.
– Igy tovább nem mehet.
– Nem.
Este már visszaadta Idát Stolz ur az anyjának. Nem az volt, a kit két év
előtt elhozott. Bágyadt, erőtlen teremtés, a ki még a maga dolga iránt
se tud érdeklődni. Semmi megjegyzése sem volt, a mikor Stolz ur azt
mondta az anyjának:
– Mama, itt a leánya, maradjon is itthon.