IV.

Mikor nagyon elgondolkozott azok felett, a kik körülötte éltek, a

kapitány csak visszatért mindig a Jenő nevéhez. A másikak kamaszok

voltak és semmi jót sem igértek, ez a fia volt az, a kinél megnyugodott

egy-egy perczre. Már nem bánta, akármi is lesz belőle, fődolog, hogy

derék ember, jó nevelést kapott, helyén van a szive, ez megállja majd a

helyét. Nem igen hitte, hogy valami nagyon szeretné azt a pályát, melyet

a nagyapja választott számára, hanem majd talán beletörődik. Nem

boszorkányság az, meg lehet szokni, ha az ember egyedül van s nincs

felesége, a ki leköti.

Mikor elvégezte a katonaiskolát, egyszerre kinevezték hadnagynak. A

kinevezési okmányt hazaküldte s az öreg diadalmasan lobogtatva hozta át

a kapitányékhoz.

– Látod?

Nagy idő óta ez volt az első este, hogy együtt vacsorázott mind a két

család. Az öreg kikergette a fiukat a szobából, nem szerette őket maga

körül s mintha megbékült volna a vejével. Barátságos volt, jól evett,

mesélt a gyermekkorából s néha csillogó szemekkel fel-felpillantott a

szoba tetejére, mintha ma szük volna neki a négy fal. Vágyott a

levegőre, elmagyarázott negyvennyolczból egy egész hadi manövert,

hadonászott a botjával; nagyot ütött egy-egy kőre s odáig ment, hogy

karöltve sétált az udvaron vejével. De azért féltette tőle Jenőt, ezt

kilehetett érezni minden szavából. Ha más ember lett volna közelében,

mással beszélte volna meg a dolgokat, a kapitány csak annak köszönhete a

szerencsét, hogy ő volt a faluban az egyetlen kaputos ember s előtte

esett legjobban az öregnek a dicsekvés.

– Igy lesz, ugy lesz! Lovat veszek neki, a milyet csak kiván, pénzt kap,

a mennyi kell.

– Mikor látjuk?

– Jaj, abba még sok idő telik. Messze helyezték el.

– Hova?

– Valahova a Dunántulra.

– A várost, a várost…

– Azt nem tudom – és ugy tett az öreg, mintha igazán nem tudná. Magában

azt gondolta: – ugy-e, ugy-e szeretnéd látni? Elcsavarnád a fejét. Azt

már nem engedem. Aztán politikusan tette hozzá:

– Ha majd megirja, meglátogatom.

– Én is elmegyek – tört ki a vágy a kapitányból.

Az öreg megijedt, mintha arról lett volna szó, hogy most egyszerre

elveszik tőle a katonáját. Olyan volt mint egy gyermek. Gyorsan utját

akarta vágni minden veszedelemnek.

– Hogy jöhetnél, csak nem hagyod itt Klárit? A ház se maradhat férfi

nélkül. Te majd máskor. Vagy majd haza is jön, hiszen irja, hogy a mint

csak lehet, eljön.

– Mutassa meg apám a levelet.

– Eltévedt valamerre, de ne félj, hazajön, haza okvetlenül.

Ezzel sokáig hitegette a vén Böszörményi a kapitányt. Egyszer aztán meg

is jött a fiu.

Thury Zoltán összes művei (2. kötet) Emberhalál és egyéb elbeszélések · 第 26 / 134 题