Mikor leszállott a kocsiról, az öreg Böszörményi nem tudta elfogni csak
magának, pedig látszott a szemeiben, hogy irigyel mástól minden olyan
hangot, a mi a Jenő szájából jön, hogy irigyelte, mint gyermek a másik
gyermek játékát, mintha arra neveltette volna föl ilyen szép fényesre,
nagyra, hogy babázzék vele. Szeretett volna végigsimogatni a mentéjén
mindent, a mi aranyos, a fényes kardját, megcsókolgatni csákóján a
rózsát s mindig ott volt az arczán az a megelégedett vonás, a mely azt
kiabálta: az én müvem, az én müvem!
Jenő majd térdreesett az anyja előtt, mikor meglátta a szegény, törődött
alakot. Egészen magához akarta ölelni, csókolta a kezét, alig jutott
szóhoz.
– Hogy vagytok édes anyám, apám, hogy vagytok?
Az öreg félt közbeszólni, csak nézett és szorongott hátul. Nem tetszett
neki sehogysem a dolog. A beköszöntés nem elég katonás. Aztán bántotta,
hogy neki csak egy kézcsók jutott s rá akart kiáltani: Én tettelek azzá,
a mi vagy! – de csak elhallgatott. A szép nagy fiut kézről-kézre adták
az apja, meg az anyja, beszélni se tudtak, csak nézték egymást,
belevágtak egymás szavába, mindenki kérdezett és senki sem felelt.
Végtelen örömükben majd hogy el nem ment az eszük. Enni se tudtak, a fiu
pedig fáradt és éhes volt, de mikor a szájáig vitt egy falatot, mindig
eszébe jutott valami, a mit még nem mondott s kaczagva intett, hogy nem,
nem lehet mindent egyszerre, majd rendben, szépen sorjában beszél el
mindent. Az öreghez alig volt egy-egy szava. A vén embernek látni
kellett, hogy ő itt minden nagy áldozata után is csak a harmadik
személy. Ez dühbe hozta.
– Gyerünk aludni, mondta Jenőnek.
– Nálunk alszik, védekezett egyszerre a kapitány és Klári.
– Itt maradsz.
Az öreg már nem tudta tovább türtőztetni magát, majdnem reszketett
dühében.
– Az ebadtát! Hozzám jösz, ha mondom!
Annyira kikelt a szinéből, hogy megijedtek tőle. Engedni kellett.
– Jó, jó, majd holnap Jenő, holnap.
De a fiu menetközben odasugott apjához:
– Maradj fenn apám, ha az öreg már elaludt, visszajövök.
– Jól van, sugta vissza nagy örömmel a kapitány. Tovább adta a hírt a
feleségének és motyogtak csendesen, ne hogy áthallatszék a vékony falon.
– Visszajön még.
– Ma?
– Ma.
– Szegény fiu!
– Látod, milyen jó szinben van? Csupa egészség.
– Csupa élet. A mienk ő mégis.
– Nem az apámé. Hiába erőlködik az öreg.
Tul a falon valami leesett a földre. Erre nagyon megijedtek. Egyszerre
csendes lépteket hallottak a folyosón, az óra ketyegésétől alig lehetett
meghallani, a mint kinyilt az ajtó. Egyszerre ölelték át egymást mind a
hárman. Csak az asszony sírt, de olyan csendesen, hogy attól ugyan nem
ébred föl odaát az öreg.