A falun egészen jól érezték volna magukat, ha nem lett volna sok
vesződségük a Klári apjával, az öreg Böszörményi Gáspárral. Az öreg ur
semmiként sem tudott megbékülni azzal a gondolattal, hogy veje otthagyta
a katonaságot. Együtt laktak egy nagy, hosszu tornáczu házban, ha
akarták, ha nem, meg kellett hallgatni az öreg ember folytonos
zsörtölődését. Előbb tréfára vették, mert azt hitték, hogy ő maga is
tréfál, de azután már nemcsak alkalmatlan volt a folytonos szemrehányás,
hanem terhes is. A két család kerülni kezdte egymást, a mennyire az
lehetséges volt, egyik-másik kijelentette, hogy beteg s nem mozdult ki a
szobából, sokszor néztek egymással farkasszemet. A fiatalok kezdtek
valami uj lakás után nézni, mert már csaknem kiállhatatlan lett az
életük az öreg Böszörményi miatt s mindig roszkedvüek voltak. Ha az öreg
előkaphatta Ferenczet, jól megkinozta a maga nézeteinek ujra és ujra
való elmondásával s már gyakoriak voltak a heves jelenetek is, mert
végre is Gállnak sem volt végtelen türelme s nem tudta szó nélkül
végighallgatni a sok kötődést.
– Higyje el apám, – mondta ilyenkor türelmetlenül – ha tudtam volna,
hogy igy fordul a dolog, inkább még nyolczvan évig is katona lettem
volna. Ha ez elég, hát most már kérem hagyjon békében.
– De nem elég, dehogy elég. Megismerhettél már, a mióta vőm vagy, vagy
ha nem ismertél, hát megkérdezhetted volna, hogy: apám ezt akarom, vagy
azt akarom, mit szól hozzá? Nem tetted. Most itt állunk. Férjhez adtam a
leányomat egy katonához és nincs katona férje, hanem épen olyan földturó
paraszt, falusi, mint én.
– Ha nem lettem volna katona, nem adta volna hozzám Klárit?
– Persze, hogy nem. Ilyen kérője volt neki minden ujjára egy-egy.
– De ha engem szeretett, nem mehetett máshoz.
– Ne szaporítsuk a szót, rosszul tetted, hogy otthagytad azt a szép
hivatalt. Én soha se egyeztem volna bele.
– De ha roszul éreztük magunkat mind a ketten?
– Elég gyámoltalanság.
Végre letett az öreg a dologról, csak a szemével meg a hangulataival
beszélt, de azokból meg lehetett érteni mindent, a mit el nem mondott.
Mig Ferencz kapitány volt, nagyon büszke volt reá, most számba se vette.
Néha tartlit játszott vele, de éppen ugy szólott hozzá s általában ugy
viselkedett vele szemben, mint egy szomszéd öreg földesurral. Imádta a
katonaságot. Klári volt az egyetlen leánya, gyönyörüen megrajzolta a
jövendőjét s most szánta szegényt, hogy ennyire pórul járt az urával.
Arra nem is gondolt, hogy a leánya is jobban érzi magát. Önző volt s az
öreg emberek makacsságával nem tudta elhinni azt, hogy másnak van igaza!
Mikor Jenő, a legnagyobb Gáll fiu haza jött az érettségi
bizonyítványnyal, uj remény ébredt az öreg ur arczán. Egyszerre tele
lett tervekkel, nem is járt már többé a földön. Titokban nézegette a
hosszura nyult fiut, hogy vajjon elég erős-e, megkérdezgette, hogy jók-e
a szemei, tanította lőni, régi divat szerint verekedni s megengedte
neki, hogy ezután már ő előtte is szivarozhatik. A többi gyerek teljesen
kiesett az öreg ur kegyeiből, az egész szivét ez a hosszu fiu foglalta
el. Tömte pénzzel, magával vitte a szomszéd falukba látogatóba s már is
ugy beszélt róla, hogy ez az a fiu, a ki majd helyrehozza, a mit az apja
vétett. A fiu ugy találta, hogy soha se volt ilyen jó dolga. Homályosan
sejtette, hogy mit akar vele az öreg és nem volt ellene semmi kifogása.
Nem lett volna az ellen se, ha orvost vagy mérnököt akart volna belőle
faragni az öreg, pedig irtózott a sok tanulástól. Félig gyermekesze
előtt csak az állott, hogy most következik majd a nagyapja jóvoltából
egy pár évi kényelmes élet sok pénzzel. Annyi pénzt nem tudott volna az
apja adni, mint az öreg Böszörményi, akkor hát sokkal jobb lesz reá
nézve, ha az öregre hallgat. Lassankint kezdte elhanyagolni a maga
családját, nőttek az uri hajlamai s majdnem hogy lenézte a testvéreit.
Az öreg erre azt mondta:
– Büszke! jól teszi.
Mikor eljött a szeptember, az öreg hamar végzett a vejével és a
leányával.
– Jenőt adjátok nekem. Ne kérdezzetek semmit, csak adjátok nekem, majd
csinálok én embert belőle.
– Mit akar apám? kérdezte a kapitány roszkedvüen. Nem tetszett neki az
egész dologban semmi s halványan bár, de ugy érezte, hogy elvesztette a
fiát. Küzdeni akart ellene, de gyönge volt hozzá. Az öreg makacs volt és
nem engedett. Megint előállott a panaszaival s mint a ki görcsösen
belekapaszkodik valamibe, dühbe jött a legkisebb ellenvetésre is.
– A többivel csinálj a mit akarsz, nem szólok semmibe, de Jenőt adjátok
nekem. Csinálj belőlük kasznárt, diurnistát, bánom is én, ebből az lesz,
a mit én akarok.
Klári félve nézett az apjára, még soha se látta az öreget ennyire
kikelve magából. Integetett szemeivel férjének, hogy hagyjon reá
mindent. A kapitány csüggedten, a legyőzött ember nembánomságával hagyta
reá, hogy nem bánja, akármi lesz is. Szükebben éltek, mint eddig, nagy
gond lett volna neki ez a nagy fiu, a kit most már egyetemre kellett
volna küldeni, de azért szivesen a vállára vette volna ezt a gondot is a
többi mellé, csak ne vegyék ki kezéből a jogait felette. Félt az öreg
szándékától. Tudta, hogy ez a vén ember nem él a mai világban s bántotta
az is, hogy a fiu, mig róla beszéltek, közelebb állott egy lépéssel
nagyapjához, mintha idegen volna. Tele volt az arcza gonddal, homlokára,
szemeire kiült a nagy töprengés és szomoruság, elrekedt a hangja, a mint
halkan megkérdezte a fiát.
– Jenő, mit akarsz? Azt felelem a nagyapádnak, a mit te mondasz. Gondold
meg jól a dolgot.
A hosszu, szegletes fiu nem felelt és nem is látszott meg rajta, hogy
gondolkoznék. Szorongva várta a dolog végét s egyszer-egyszer
fölpillantott a nagyapjára, mintha mondani akarta volna, hogy: ne hagyd
magad öreg, mert ha elgyengülsz, vesztett ügyünk van.
A kapitány még csak egy pár szót szólott, de elborultan, reszkető
hangon, mintha ez lenne a fiához az utolsó beszéde.
– Jenő, te már bizonyosan tudod, hogy apám katonának szánt. Jól gondold
meg a dolgodat, mert már nem vagy éppen gyermek s itt ebben a
beszélgetésben te vagy minekünk az első. Láttál engem, itéld meg
magadat, hogy van-e kedved a katonasághoz? Ezzel a perczczel egy élet
kezdődik el, vigyázz édes fiam.
A fiu egy perczig elmerült abba, a mit hallott. Az öreg szorongva leste
és a mikor késett a felelettel, maga segítette ki.
– Van, persze, hogy van kedved, ugy-e?
– Van, hogyne…
A kapitány sóhajtott s az előtte ülő öregen át Klárira nézett.
– Hát menj, – mondta aztán.
Nem volt eltelve valami képtelen fogalmakkal a maga régi pályája iránt,
de azt tudta, hogy szeretni kell, inkább kell szeretni, mint bármi más
hivatást. A fiában ezt nem látta s el se tudta képzelni, hogy honnan
vett volna kedvet reá a nagyapja nélkül?
– Légy szerencsés, mondta aztán, mikor már mind régen hallgattak s ezzel
a legnagyobb fiu sorsa eldőlt.