Éppen a mi szobáink alatt, a földszinten lakott egy honvédszázados, Gáll
Ferencz. Nagy családja volt, a gyermekek néha olyan lármát csaptak
náluk, hogy rengett bele a ház. Ő nem lehetett mindig otthon, a szegény,
gyönge felesége nem igen tudott rendet tartani a rakonczátlan népség
között. A hosszu nyári szünidőn mindég igy imádkozott szegény: Uram
Isten, csak add meg már, hogy beálljon az iskola. Ha rám nem halgattok,
majd megtanít benneteket más a becsületre.
Szép lakásuk volt, hétszáz forintot fizettek érte évenkint. Persze ez
nem telt volna a kapitányi fizetésből, de az asszonynak is volt egy kis
hozománya s jó gazdák voltak a katonavoltuk mellett. Soha se költöttek
többet, mint a mennyit megengedtek a viszonyaik, sőt az asszony, a mint
az később kitudódott, minden hónapban félrerakott egy pár forintot a
takarékpénztárba. Ezzel készült meglepni az urát, mikor majd férjhez
adják a leányt. Szigoruan féltette a titkát s jámbor, megelégedett
mosolygással jött mindig haza egy-egy ujabb manipuláczió után.
E mellett nagyon maguk között éltek, rosszul érezték magukat a kincstári
asszonyok társaságában. A kapitány sokat erőszakoskodott, hogy nem tesz
az semmit, ha nem is szivesen, de a tiszti familiákkal fenn kell tartani
az összeköttetést, mert ez hasznukra van. Az asszony engedett is, de nem
szivesen ment ki a családból. Mikor aztán hazakerültek egy társaságból,
sehogyse voltak megelégedve egymással. Az asszony csak a férjéért hozta
meg az áldozatot, hogy beüljön a másik asszonyok közé, de nem tudta
beletalálni magát a helyzetbe soha. Ha az urára nézett, mindjárt
észrevette, hogy annak is rosz kedve van s csak vontatottan, minden
érdeklődés nélkül szólt bele egyszer-egyszer a társalgásba. Körülbelül
egyre gondoltak mind a ketten. A mellett, hogy unják magukat, az
otthonmaradt gyermekek töltik be az agyukat nagy gondokkal. Pali ezóta
már bizonyosan fölmászott az asztalra és leverte a lámpát. Jenő nem
tanulja meg a leczkét holnapra, menjünk, menjünk haza, a milyen gyorsan
csak lehet. Őket sem igen szerették a társaságban. Jobb anyagi
körülmények közt éltek, mint a többi tiszt, e miatt félig-meddig
irigyelték is őket. Az asszonynak nem tudta elfeledni a többi asszony,
hogy faluról került a városba, s pénzt hozott az urához. Azt mondták,
hogy föltolta magát közéjök azzal a néhány ezer forinttal. Érezték
mellette szegénységüket s ha tehették, megbántották. Finoman, élesen
szurtak egyet rajta s bosszankodtak, mikor a maga egyszerüségében észre
se vette, hogy mit akarnak vele. Ilyenkor egy-egy megjegyzést tettek reá
francziául vagy németül. Klári ugy nem tudott, csak magyarul beszélni,
mint az apja, meg az édesanyja.
Szóval sehogy se ment a barátkozás, utóbb már nem is erőszakolta a
kapitány a dolgot, belenyugodott, hogy legyen hát igy. Könnyü volt
belenyugodnia, mert máskülönben nagyon boldogok voltak. Néha
zsörtölődött a kapitány, de nem igen volt rá oka, csak szokásból ugy
tette. Nagyon szerették egymást. Öt gyermek futkosott körülöttük, de
azért ugy megölelgették, megcsókolgatták egymást, akár egy héttel az
esküvőjük után. Apró gondjaikat megbeszélték egymással, semmi titkuk se
volt vagy ha titkolóztak, az csak szeretetük és gyöngédségük kifolyása
volt.
A kapitány kis fekete, czigány-arczu ember, de a szeme kék s a tekintete
lágy, nincs benne semmi erély. Mikor a gyakorlótéren rákiáltott egy-egy
altisztre, hogy: Tizedes, vagy szakaszvezető roszul megy! – nem ugy
hangzott az, mintha ugyanezt például Szvoboda főhadnagy ur recsegte a
szegény bünös fülébe. A többi tiszt határozottan azt állította, hogy a
kapitány nem való katonának, igen el van kényeztetve hozzá. Ezt hitte ő
is és a feleségét okolta érte. Mig meg nem nősült, egészen alkalmas
katona-anyag volt, hanem aztán olyan jó volt mindig hozzá az asszony,
annyira megszerette az otthont, hogy csak sóhajtva ment ki belőle,
folyton haza vágyott, nem létezett előtte semmi nagy feladat, elpipázta
a felesége mellett minden ambiczióját.
– Isten tudja, hogy ennyire vitted ilyen asszony mellett, – mondta egy
őrnagy barátja. Arról azonban ne is álmodj, hogy valaha törzstiszt
leszel.
– Miért? olyan lehetetlenség az?
– Jaj pajtás, nem az ilyen emberből lesznek a tábornokok. Belőlem,
belőlem! Örökös háboru az egész életem. Engem nem köt le semmi a
familiámhoz. Örvendek, ha bekapom az ebédemet minden nagyobb bosszuság
nélkül, aztán megyek vissza a kaszárnyába. Mindig ott. Dolgozom, izzadok
már csak azért is, hogy ne gondoljak a magam dolgára, meglásd csak, hogy
a legközelebbi előléptetéskor már alezredest csinálnak belőlem. Ez a
katonaélet. Egy kissé elkomolyodott s valami kis keserüség szaladt végig
az arczán, hanem aztán ujra mosolygott, mint a ki már megnyugodott
mindenben. – Maradj Feri kapitánynak s eredj penzióba.
Ha zabolát nem vet a nyelvére, még többet is elmondott volna a maga
dolgából. Hogy nagyon szeretné, ha ledegradálnák megint kapitánynyá s
adnának mellé egy olyan feleséget, mint a Gáll Ferenczé. Az ilyen
asszony igaz ugyan, hogy a maga nagy szeretetével megakasztja a katona
karrierjét, hanem aztán kárpótolni is tudja érte. Mit ér az előléptetés,
ha megfagy mellette az ember?
– Az, az, Klári az oka mindennek, biztatta magát Gáll is és hevesen
kikelt az ellen, hogy őt bárki is akadályozza az előmenetelében. Azt ő
nem türi, majd megmutatja! meg ő!
– Rám haragszol Feri? – kérdezte szerényen az asszony.
– Rád, persze, hogy rád. Ne állj az utamba ne csimpaszkodj belém, a
mikor arról van szó, hogy haladjak. Megjöhetett volna már az eszed.
– De hát mi a baj?
– Az, az, hogy voltaképpen semmi, hanem mégis nagy baj, hogy mi nem
tudunk beleolvadni az emberek közé. Te se, én se. Nem megy jól a
mesterség, nem tudok eléggé katona lenne. Szegény apám roszul gondolta
meg a dolgot, mikor tisztet nevelt belőlem s én is a mikor
megházasodtam.
– Panaszod van reám megint?
– Mindig. Kiállhatatlanul gyermekek vagyunk még most is mind a ketten, a
helyett, hogy megokosodtunk volna, napról-napra fogy az eszünk.
Az asszony igen komolyan kezdte venni a dolgot s nagyon elkeseredett
arra, hogy az ura elégületlen vele. Még mindig piros, fiatalos arcza
elborult és sóhajtott. A kapitány erre megbánt mindent. Két keze közé
fogta a felesége fejét s vigasztalni kezdte:
– Olyanok vagyunk, a milyenek vagyunk, ne bánd fiam.
A következő őszszel egyszerüen kihagyták a sorból s nem lett első
osztályu százados belőle. Ugy érezte, hogy egy cseppet se bánja. A
megsértett embert játszta és nyugdijaztatta magát. Már joga volt reá,
szürkülni kezdett haja s szivesen elhitték neki, hogy beteg. Az ezrednél
sem igen sajnálták. Falura költöztek. Mikor elhagyták a várost, a
legnagyobb fia már érettségi vizsgálatra készült.