Az asszony azt mondta, hogy ha majd sok pénzük lesz, házat vesznek, a
férfi pedig spekulálni akart. Azt mondta, hogy egy kis vállalat mindig
kifizeti magát, csak okos legyen az ember.
– Már pedig mégis jobb a ház. Először is van benne az embernek olyan
lakása, amilyent akar. Parancsol a házmesternek. Próbálja ezt meg
valaki, ha nem háziur. Van biztos jövedelme, nem sok, de biztos és
nincsen kitéve semmi kellemetlenségnek.
– Akkor is jobb a földbirtok. Ott legalább kisérletezhet az ember. Ha
semmire sem megy a répával, megpróbálja a repczét. Gyönyörüen
feloszthatja a földjeit, hogy a ki az országuton végighajt mellettük,
mindjárt tudja, hogy kié a birtok. Csupa szép széles szalag, egyiken
buza, másikon rozs, a harmadikon zab, a mi sohase egyszerre érik s
gyönyörü árnyalatokat játszik a szinekben, mikor a nap süt. Tovább a
ritkás, sötét tengeri s mind belenyulik mélyre, elkeskenyedik s elvész
egymásba, a mikor a szem már nem képes a vonalat követni. Ez beszéd!
– Beszédnek, beszéd, de nem okos. Ez már uradalom, valami nagy
majorátus, olyasmire pedig mi nem is gondolhatunk.
– Miért ne? Az egyik sorsjegyünknek hatvanezer a főnyereménye. Ha azt
megütjük, mindjárt vásárolhatunk ugy százezer forintért birtokot.
Negyvenezret rátáblázhatunk…
– Már adósságot csinálnál. A férfiaknak már a vérükben van az
adósságcsinálás. Anélkül élni se tudnak.
– Csak nem is kezdek kevés pénzzel ilyesmibe – ha az ember ur, hát
legyen ur. Ház nekem nem kell, hiába is erőszakoskodol. Hogy én
vigyázzam, hogy hova öntik a cselédek a mosogató vizet? Olyan nincs.
Aztán ismerem magam. Ha háziur volnék, mindig visszagondolnék a
lakókoromra, hogy milyen lótás-futás volt a fertálykor, mig
előkerítettem a házbért. Az asszony persze elfelejti az ilyesmit, mert
nem is tud róla. Azt hiszi, hogy az csak olyan könnyü. Ha valaki hozzám
feljönne s azt mondaná, hogy nem tud fizetni, biz’ én megérteném a
baját, vele együtt sopánkodnék s aztán itt van, mi lenne a
jövedelemmel?!
– Azt csak bizd rám. Te sopánkodnál vele, én meg kidobnám, ugy hogy a
lába se érné a földet. Hogy az én házamba valaki ne fizessen, arra nincs
eset. Ki kell választani a csupa jó lakót, lehet azt látni, már a mikor
a szobákat nézik, hogy kibe mi lakik. Aztán rend van…
– Hát a rosz lakó hova menjen?
– Bánom is én, ahova kedve tartja.
– Nem türöm, hogy igy gondolkozz. Hova tetted a szivedet, a zsebedbe?
– Akinek családja van, az ne osztogassa el a házát a roszfizetőknek.
Különben hiszen van butora mindenkinek, azt ki nem viszi, a mig rendbe
nem jön a hátralékkal.
– Bizony pedig annak a mosónénak, a ki a pinczében lakik, nem venném el
a párnáját. Hadd fusson a nyomorult…
– Mosóné sohase is kellene a házamba. Azoknak mindig reperálni kell a
vizvezetéket. Azt hiszi, hogy az ember arra gyüjti a garast…
– Különben is nekem birtok kell és vége; szép, nagy, széles tarló
őszire, a hol kedvemre lovagolhatok.
– Azt pedig sohase engedem meg.
– De én lovagolni akarok.
– Elég hoszu a seprő, ülj föl rá.
– Este jönnék haza. Csupa tajték lenne a lovam a nagy vágtatás után.
– Még vágtatni is akarsz! Jézusom, te meg vagy bolondulva,
szerencsétlenné akarsz tenni mindnyájunkat, engem is, meg Lajost is. Nem
gondolod meg, hogy mennyi szerencsétlenség történt már a lóval…
– De én megszorítanám a térdemmel s nagyot rántanék a száján…
– Megszorítanád, már hogy mondhatsz ilyet? Nem engedem, hogy ráülj.
Lajoska kérd a papát, hogy ne üljön lóra.
– Pedig hiába! Most már hagyj nekem békét. Még a gyereket is rám küldi,
hogy nyivogjon a nyakamon. – Hallgatsz már, kölyök! Majd ha elküldlek a
katona-iskolába, megtanítanak becsületre, hogy hogy szólj bele apád
dolgába.
– Hova küldöd?
– Katona-iskolába.
– Hiszen még három esztendős sincs.
– Majd lesz nagyobb is.
– Bizony nem fogod pedig katona-iskolába küldeni, ezt én mondom neked.
– Csak legyen hét éves, majd megtanítják ott emberségre, ha az anyja
tönkreteszi a nevelését.
– Te beszélsz nevelésről? Mit értesz te ahoz…
– Már pedig ennyi idős korában olvashatna is már, meg gimnasztikát
tanulhatna.
– Tán még abroncsot is ugratnál vele?
– Miért ne, azért fiu. A lánynyal persze egészen másként lesz.
– Hiszen nincs is lányod.
– Majd lesz.
– Most már meg az Isten dolgába is beleszólana.
– Nekem is van ahoz egy kis közöm. Most majd még könyvet is fogok irni
arról, hogy hogyan kell nevelni a gyermeket. Két kötetet, egyet a
fiukról, egyet meg a lányokról.
– Én meg kidobom az ablakon mindakettőt.
– Majd fölszeded.
– Mit akarsz a leánynyal, miért szólsz bele már abba is? Tán apáczát
akarsz belőle csinálni?
– Nem, orvost.
– Mit?
– Orvost.
– Hogy az egyetemre menjen?
– Igenis oda fog menni.
– Nem fog odamenni.
– Majd megmutatom.
– Én pedig inkább most leugrom az emeletről, semhogy ezt megérjem.
– Meg kell neki élni.
– Akkor is legyen tanítónő.
– Azok éhen halnak.
– Ha arra való lesz, ugyis férjhez megy.
– Nem kell.
– Azt majd ő fogja elhatározni, nem te.
– Majd csak én is beleszólok.
– Ez az ő dolga, meg az enyém.
– Nem akarom, hogy senkit is szerencsétlenné tegyen. Az asszony egyebet
se tud.
– Te talán az vagy.
– Az.
– Én tettelek azzá?
– Te.
– Mivel?
– Beleszólasz minden dolgomba. Ha birtokot akarok…
– Azt nem is engedem meg.
– Lovagolni akarok…
– Csak nem veszem a lelkemre, hogy kitörd a nyakad.
– Azt akarom, hogy fiamból katona legyen. Értetted?
– Hogy láb nélkül jöjjön egyszer haza. Nem hagyom, hogy nyomorék legyen.
– A lány pedig orvos lesz, erre megesküszöm. Olyan igaz, mint hogy itt
állok.
– Előbb majd a sirba teszel engem, aztán tehetsz, a mit akarsz.
– Teszek is.
– Tégy…
Erre félreültek két sarokba. A férfi ugy nézett maga elé, mintha közel
állana már a kétségbeeséshez, az asszony pedig behunyta a szemét s azon
gondolkozott, hogy vajjon itt hagyja-e ezt a kegyetlen embert, vagy még
türjön neki. Teljes egynegyed óráig nem szóltak egymáshoz, azalatt Lajos
urfi ide-oda csuszkált köztük, mintha a póstát hordaná egyiktől a
másikhoz. Azután egymásra nézegettek, de csak lopva és nagyon haragosan.
Mikor már nagyon megunták magukat, a férfi békülni kezdett. Odament az
asszonyhoz, simogatni kezdte az arczát és a haját.
– Nem baj no, öregem, beleegyezem én a házba is.
Az asszony fölugrott, bement a másik szobába, hangosan becsapta maga
után az ajtót s csak visszakiáltott.
– Most már az se kell.