Egy fiatal iró egyszer nagyon rosz kedvvel ment haza. A felesége
megkérdezte, hogy mi a baja? Erre nem felelt, ugy a háta mögött
belebökött a könyökével a levegőbe, mintha el akarná lökni magától az
aggodalmasan reá bámuló asszonyt s bement a szobájába, a mi nem is igen
volt szoba, inkább csak egy kis lyuk, a hol elfér egy asztal meg egy
szék. Az asszony leült az ajtóval szemben, egy darabig hallgatózott,
hogy vajjon mit csinál odabenn az ura, aztán elővette a munkáját és
tovább dolgozott, föl, le, át- meg átdöfve a gyolcson a tűt s néha
fölváltva a fonalat, lila után sárgát, sárga után zöldet, aztán ujra
mást, meg megint lilát, mig egyszerre csak elálmosodott. A tűt beszurta
a gyolcsba, dörzsölte a szemét, nagyokat pislogott, mindig mélyebben
vett lélekzetet s csendesen, ártatlanul elszenderedett. Mikor már aludt,
benn kopogni kezdett az ura, két-három lassu lépéssel bejárva a szobát,
künn pedig egy dongó verte oda magát nehányszor az ablak üvegéhez. –
Különben csend volt. Tikkasztó meleg ömlött rá mindenre s az izzó
sugarakban szikrázni kezdett a levegő, mintha valami kohóból szabadult
volna ki bele minden porszem.
Mikor a csend megkapta már azt a nyugalmas szint, mintha öröktől fogva
tartana, hirtelen fölnyitotta a férj az ajtót és kijött. Mikor látta,
hogy a felesége alszik, még be is csapta maga után az ajtószárnyat, csak
hogy fölébredjen. Hogy az álmos kis teremtés fölrezzent, rákiabált, majd
hogy meg nem verte.
– Semmi érdeklődés! Hogy megkérdezné az embert, mi baja, vagy hogy egy
kicsit csak utána tudakozódnék annak, vajjon nem bolondultam-e meg még
egészen, semmi. Pedig hát én is volnék magának valami, vagy mi.
Az asszony rábámult s nem tudta hirtelen megérteni, hogy mit akar, aztán
szorongva kérdezősködni kezdett.
– Megint volt valami kellemetlenséged?
A férj még mindig dühösködött s csak annyit felelt:
– Semmi. – Azután érezte, hogy szüksége van beszédre s nagyon
elkeseredve beszélt. Folyt a szájából a sok szó, látszott rajta, hogy
reggel óta gyüjti magába a panaszt.
– Irok, irok, töröm magam, pusztítom az eszem s nem jutok semmire. Más
csak játszik a pennával s szaladnak utána. Összeirja a kis hülyeségeit s
mert könnyü, olyan könnyü, hogy majd el lehet fujni, belebolondulnak.
Semmi mélység, semmi lélek, semmi ész nem kell ahoz, hogy megértsék,
azért szeretik őket. A magamfajta bolond pedig kullog utánuk. – Nagyot
sóhajtott s hosszasan elgondolkozott. Pedig néha igazán ugy adom nekik
az irásaimat, mintha magamból téptem volna ki. Nem léháskodom a
mesterségemmel, nem üzök csufot a pennámból és unnak, unnak…
Az asszony nagyon elkomolyodott s keresett valami vigasztalót, a mivel
megbékítse az urát, de nem tudott mondani semmit, csak elgondolkozott s
most már ő is sóhajtott. Azután hosszasan hallgattak mind a ketten.
Leültek az asztal mellé s komor, vigasztalan lett körülöttük minden,
mintha a levegőben uszott volna a reménytelenség. Mikor egymásra néztek,
az asszony csendesen átnyujtotta a kezeit az asztalon s puha tenyerei
között melengetni kezdte az ura száraz, kemény öklét. Mintha a vére is
átszaladt volna az összeszorított kezeiken át, egyszerre közös lett
bennük minden. Közelebb huzódtak egymáshoz, a férfi az asszony vállára
tette a kezét, mintha támaszt keresne és ujra elkezdett panaszolni.
– Megöl a divat. Én se vagyok Jézus, nem tudok mindig türni, minden mai
napon aláirni azt, hogy tegnap hiába éltem. Nem birom már, nem birom…
Az asszony hizelegve hozzásimult s igazán meggyőződéssel hizelegni
kezdett neki.
– Csakhogy apuskám, a mit ők irnak, az mégis semmi, annak pedig értéke
van, a mit te irsz. Bele kell tenni a mérleg egyik felébe s lemérni
aranynyal, meg gyémánttal, meg mindennel, a mi drága, mert te apuskám
okos vagy, ők pedig…
Az embert most már egészen elhagyta a türelme, az asztalra csapott s
megrázta az asszonyt, hogy hallgasson el már.
– Csak ezt ne mondd, nem akarom hallani. Eleget hallom! A ki maszlagot
akar adni, hogy bomoljak tőle, az mind azt mondja, hogy értékes vagyok.
Kell az ördögnek! Azt akarom, hogy olvassanak, ismerjenek, hogy én
legyek a divat. Meg pénz is kell. Abból éljek, a mit a napszámos
munkával szerzek?
– Megélünk valahogy…
– Valahogy meg, de én nem valahogy akarok élni. Érzem a jogomat, ha te
nem érzed, hát akkor te sem értesz. Adják meg, a mi az enyém. Nekem is
van annyi eszem, mint azoknak, a kik a divatot legelik. Nekem is
családom van. Nemsokára itt lesz a gyerek, az anyámnak is jól esnék, ha
néha egy pár krajczárt küldhetnék neki. Nem akarok egyebet, mint élni…
Az asszony önkénytelenül is utána mondta:
– Élni, élni…
– Azt hát, persze, semmi egyebet. – De azután elgondolkozva hozzátette.
– Mégse csak ennyit… Egyebet is szeretnék. Kicsinyesség, gyerekség, de
azért szeretném, ha emlegetnék a nevem, ha a mikor megjelenek az
ujságban, leveleket kapnék innen-onnan, gratulácziókat, ha járnának
utánam a kiadók, kedvemet keresnék a szinház-direktorok, ha egy kicsit
elkényeztetnének. – Mosolyogva nagyot nyujtózkodott, mintha már ebben a
puha dédelgető kényelemben feküdnék és sóhajtva mondta tovább: – Ez jó
lehet. Valahogy ugy megy az egész, hogy azt mondják: – No te iró ember,
hát megmutatjuk, hogy szeretünk, megölelünk… Azt szeretném… Hogy az a
néhány ember mit mond, a kinek az izlése az enyémhez hasonló, az hidd
el, nagyon mellékes. Az egésznek más a véleménye, mulatni akar. Ha én
mulattatni tudnám…
– Hiszen tudod.
– Másképpen… Megpróbálom, hogy vajjon tudnék-e valamit összehazudozni, a
mi tessék. Irok valami nagyon furcsát, divatosat.
– Nem tudsz.
– Dehogy nem! Összecsapom egy fél óra alatt. Lesz benne… mi is?… Igen,
lesz benne két ur, egy párbaj, aztán póz, póz s a vége igy: – Uram! Én
meghalok, ő nagyságának csókolom a kezét, agyő! Igaz ugyan, hogy az
ember, ha meglövik, előbb ordít, aztán harapja kinjában a füvet, ha még
van hozzá ereje; de igy szebb. Van egy gróf, egy báró és egy uralkodó
herczeg; hogy ki, az mindegy, csak messze legyen, hazudni tudjon róla az
ember, a mit csak akar…
A mint gunyolódott, megjött a kedve. Tetszett neki, hogy kifigurázza az
ellenségeit. Mikor az asszony még mindig komoly maradt, boszankodni
kezdett.
– No, nem hiszed, hogy megirom. Majd meglátod most mindjárt…
Bement a belső szobába s nem került elő, csak este. Nagyon kimerültnek
látszott, alig nyult a vacsorához, s csak később, a mikor bort is ivott,
mondott egy pár szót, különben némán bámulta maga előtt egész este az
abroszt.
– Elkezdtem valamit, de nem megy sehogyse. Egy tisztről irok, szeretnék
nagy gavallért csinálni belőle, urat, de nincs pénze. Én tudom, hogy
nincs neki. Próbáltam mással is, de én nem ugy látok semmit, a hogy más
szeretné s az én szemem jobb, – hidd el…
Az asszonyt már elhagyta a türelme s békétlenül vágott bele az ura
szavába.
– Minek kinzod magad? Megbolondultál?
– A férfi nagyot sóhajtott.
– Meg, meg, azt hiszem én is…