Hardy Pál ur a fiát várta haza. Az asszony ment ki az állomásra. Sokáig
nem jöttek, az öreg ur odahaza már türelmetlenkedett. Már egy másik
kocsiba akart fogatni, hogy eléjük menjen, a mikor gyors ügetésben a
tornácz elé kanyarodott a kis sárga bricska s leugrott róla a fiatal
Pál, hogy gyöngéden, mintha a mig emelte, addig is csak simogatná,
lesegítse az édes anyját. Hardy Pál ur, az öreg, csak egy kicsit
megkésve jött ki a szobából s akkor is a szivarját ropogtatta az ujjai
közt, mintha azzal volna nagyon elfoglalva. Mikor már befelé hordták a
ládákat, akkor kezdett beszélni, egy-két kurta szóval megemlékezvén a
mult esztendőről, a mi bizony pedig belekerült az ifiu ur révén
háromezer és egynehány pengőkbe.
– Letetted az érettségit?
– Le apám.
– Hát a zálogházzal hogy állunk?
– Itt vannak a czédulák.
– Azután nem buktál meg?
– Nem apám.
A felesége kiszólott a szobából. A nagy ut után egy kis pihenést akart
kikunyorálni a fiának.
– Hagyd öreg, tán ledül egy kicsit a kanapéra.
– Pokolba… – Megint jól megnézte a fiatal urat s a hogy a megelégedés
egy mosolygásban átszaladt az arczán, látszott a piros, nekigömbölyödött
képén, hogy gyönyörködik benne. A fiatal Pál ur szép, erős, izmos falusi
legény volt. Karján megfeszült a kabát, a miből ugy látszik, kinőtt egy
kicsit; nagy, a korához mérten talán tulságosan is nekifejlődött mellén
követ lehetett volna morzsolni pörölylyel, széles vállain pedig
könnyedén emelhette volna a zsákot, nem pedig nyögve, hanem csak ugy
mulatságból. Csak az arcza maradt meg gyermeknek. A nagy erő nem
borította rá azt a durva keménységet, a mi ruttá tesz majdnem minden
nagy erejü embert. A szemei mosolyogtak, hamvas-piroskás arcza ragyogott
a gondtalan csendes megelégedésben, lekaczagott róla az a vad jókedv, a
minek nincs semmi különös oka, csak beállít s rózsás, csiklandós felhőbe
takargatja az ilyen okos nagy fiut.
– Sok szamárságot összetanultál? – kérdezte az öreg, kifordulva az udvar
felé, hogy a kocsist is lássa, meg a lovakat.
– Nem, nem sokat, igazán nem sokat.
Benn már terítettek. Egy vén legény járt az asztal körül régi, nehéz,
czimeres ezüsttel s egy szobalányt dirigált, a ki meg a tányérokat
hozta. Az öreg ur megkinálta a fiát szivarral, nagy szemöldökei alatt
alattomosan lesve, hogy vajjon nem fog-e tikogni a füsttől.
– Erős?
– Nem baj.
Este korán lefeküdt az öreg. A fiu sokáig fenmaradt az anyjával s az
ebédlő nagy lámpája alatt édes jó gyermek lett a szép öreg asszony
mellett. Szorongatták egymás kezeit, néha ráhajtotta a fejét az anyja
vállára s elmesélte, a mi éppen eszébe jutott. Az öreg asszony nyelte a
szavát. Minden érdekelte s néha egy-egy perczre behunyta a szemét, hogy
jobban hallja a gyermek kellemes, fiatalos hangját, a mi elbájolta, mint
a muzsika.
– Mamám, nem vagy álmos?
– Nem fiam, csak mondjad.
Másnap reggel az öreg ur befogatott az urfikocsiba négy lovat s a mikor
már a kezében tartotta a gyeplőt, bekiáltott a fiának.
– Gyere hé, ülj mellém. Megyünk.
– Hova?
– Mi közöd hozzá? Csak elindulsz még egy uton az apáddal…
Már elindultak, a mikor visszakiáltott az asszonynak.
– Megyünk mutter korhelykedni.
Mikor a városban beállottak a vendéglőbe, tiz forintot adott a kocsisnak
s ezzel aztán el is bucsuzott tőle.
– Egyhamar nem lesz szerencsénk egymáshoz. Kitekerem a nyakad, ha baja
esik a lónak.
Azzal karonfogta a fiát s a nyakukba vették a várost. Elmentek a
boltokba, itt is ott is vásárolt valamit, s mindenütt megmutogatta a
szép nagy gyermeket is.
– A fiam. Most végzett… Diák volt, de nem igen sokat ette a betüt. Olyan
magamfajta svihák lesz belőle. Ugy látszik.
– A jogra tetszik menni? – kérdezte az egyik ismerős boltos.
Az öreg felelt a fia helyett.
– Még nem lehet azt tudni. Majd kipróbáljuk, hogy mihez van
hajlandósága, már próbálgatjuk is. – Este visszamentek a nagyvendéglőbe,
beültek egy sarokba s rendeltek és unatkozva ettek. Valami kis bort is
rendeltek hozzá, egészen közönséges fajtát, a mit alig lehet nyelni.
Akkor villant meg az öregnek a szeme, mikor egymásután jöttek az ismerős
uri vendégek, a főispán, meg egy más birtokos, a szomszéd faluból, a
kivel csak követválasztáskor szoktak néha összejönni, meg egy másik ur,
a ki a bariton hangjáról nevezetes. Lassankint összejött a társaság.
Paroláztak, s a mikor már hangosabbak lettek, előkerekedett a czigány is
körülnézni, hogy vajjon nem adja-e elé magát valami. Még nem jutottak el
a nótáig, arról panaszkodtak, hogy már az idén se lesz semmi ára a
buzának, ugy hogy a cseléd mind kötnivaló.
Ezen közben dudorászni kezdett az öreg valami monoton keserves nótát s
még csak az ajtó mellett csendesen kisérni kezdte a czigány is. Kedvet
kapott más is s egyszerre hangos lett a nagy füstös szoba. Már
tánczoltak is, félredobálták az asztalt, hogy hely legyen. Közben ittak,
belerepedt egy-egy pohár a koczintásba s mikor bejött a rendőrkapitány,
hogy egy kis csend legyen, odaültették az asztal mellé s a czigány tust
huzott, a mig a szájába öntötték a bort, hogy ne óbégasson.
Már éjfél után vetődött be a nagy szálába két tiszt, egy főhadnagy meg
egy vén szürke kapitány. Ezek is jól vacsorázhattak valahol, mert
muzsikát akartak. Telerakatták az asztalt borral, belecsapkodtak az
üvegek közé a karddal, hogy csörömpölve hullott szét a sok csengő
szilánk s kiabáltak a czigánynak, hogy oda menjen, a katona az ur.
Az öreg Pali urnak felragyogott az arcza, megpödörte a bajuszát s mig
lassan fölemelkedett a székről, odaszólott a fiának:
– A tied a főhadnagy, az enyém a másik.
A többiek egyszerre körülvették őket, de már hiába. Az öreg előre ment,
a fia meg utána s aztán egyszerre vége lett mindennek. Mig az ember
tizig számlál, a katonák már az utczán voltak. A rendőrkapitány szaladt
utánuk, hogy a sapkájukat kivigye nekik, a többi meg benn éljenezte a
vitézeket, a kik csendes nyugalommal hajtottak fel egy-egy pohár bort a
munkára s nem néztek egymásra, nehogy összemosolyogjanak, a mi kérdésnek
látszanék.
Egy óra mulva már ott volt négy tiszt. A két Hardy is adott hozzájuk
négy urat s aztán hamarosan rendbe jöttek.
Másnap már az egész város tudta, hogy mi lesz a kaszárnyában. Elállották
az utczát, alig tudott helyet szorítani a kocsiknak a rendőrkapitány ur.
Kilencz órára vége volt mindennek. Az öreg ur az arczára kapott egyet a
szürke kapitánytól, a főhadnagy pedig egy derekas vágást a mellén
keresztül le a csipőjéig. Még egy kicsit mámorosak voltak.
Összecsókolóztak mind a négyen s most már együtt mentek vissza a
nagyvendéglőbe.
– Bevezettem a fiamat a világba, öreg czimborám, – mondta a vén Hardy a
szürke kapitánynak. Épen kapóra jöttetek…