A villamos kocsi üresen indult el a végállomásról. Vörös lámpája
erőszakosan furta bele magát, a ködös, szürke sötétségbe. A kocsi elején
hegyesre faragott tuskó forma alak dirigálta a fékezőt. Azért volt ilyen
különös formája, mert fejére huzta a szürke köpönyeg csuklyáját s ebből
csak a szemeit meresztette bele az utba, folyton lármázva a csengővel,
akár észrevett maga előtt valamit, akár nem, inkább csak azért, hogy
valami hangot halljon. Hátul a kalauz a pénzét számolta. A táskájából
kivett egy csomó hatost s egyenkint átolvasta a másik kezébe. Nem ment
nagyon könnyen a munka. Az arczán meglátszott, hogy nagyon megkinozza az
eszét ez a sok hatos. Mikor végzett velük, a jegyeket vette sorra.
Megnézte, hogy melyikből mennyi maradt, megint összenézegette a pénzét
és elkomorodott. A káros ember csendes töprengése ült az arczára. Mikor
aztán hiába nézegette a pénzt meg a jegyeket, sehogy se akart rendbe
jönni a dolog, visszacsapkodta az egészet a táskába s dühösen rángatta
meg az állomásokon a szijat, a melynek végén a kocsivezető csengőjére
billen rá a kalapács.
Egyik állomáson egy földije kapaszkodott fel a kocsira.
– Ni ni Rácz ur, mondta a kalauz. – Micsoda szél hordja erre mifelénk?
– Itt lakom a Palánk-utczában.
– Bádogos még mindig, vagy talán hogy valami hivatalt vállalt, teszem
fel, hogy diner lett vagy mi…
– Csak a mesterséggel szegénykedem, verje meg az Isten. Mikor is
találkoztunk utóljára, van vagy hét-nyolcz éve, ha nem több. Azóta már
kétszer voltam mester. Most már megint csak benn dolgozom a fedőgyárban.
Nem boldogulhat az ember. Itt a fábrikában mindent olcsóbban
megcsinálnak. Komisz munka, ráfujnak s behorpad, hanem olcsó. A szegény
ember még hozzá se fogott s ezek itt már készen vannak vele. Meg szép
is. Olyan fényes minden edényük, mint a tükör, agyon nyomják az embert.
– Ugy?
– Agyon. Inaskodik az ember, meg vándorol, hogy majd leszakad a lába,
aztán próbál, meg kinlódik s ez a vége. Szerencse, hogy meghalt az
asszony…
– Elhalt szegény?
– El, el. Isten nyugtassa meg. Magának itt, látom, jól megy dolga. Ha
fárad, hát meg van érte a szép fizetése, biztos…
A kalauz a számadásra gondolt s megint elkomorodott.
– Éppen azt számítgatom, hogy nem találok hetven krajczárt. Tán hogy egy
koronát adtam vissza hatos helyett… Olykor-olykor ugy megrohanják az
embert, hogy elveszti a fejét. Hiába kiabálok, hogy tele van a kocsi,
nincs hely, az urféle tolakodik, aztán fizethetek. Az embernek csak két
keze van, nem négy, mint a majomnak, szakítom a jegyet, szakítom,
fizetnek, sürgetnek, leczáfolnak, elől-hátul le- meg fel ugrálnak, aztán
ismerd ki magad. Az ipar mégis csak ipar. Nincsen annyi sok emberrel
kellemetlenkedése, nem szidják az urak…
– Nem, csak még azt a kis pénzét is lehuzzák a kárba. Roszul vágod a
lyukat a bádogba, fizetsz, behasad a fedő széle a kalapács alatt,
fizetsz. Tiz krajczár, husz krajczár, ötven krajczár, sír az ember, a
mikor, a hét végén elszámol. Maguknál nincs kár…
– Nincs, hanem ha felir a rendőr, mert sok a kocsin az utas, a kalauz
felel érte, ha nyitva marad valamelyik ajtó, a kalauzt büntetik, ha az
urak felugrálnak menetközben, az is az én bajom. Az ipar mégis csak
ipar… Ha az ember dolgozik, hát csak hasznát látja…
Sóhajtott s a zsebeit kezdte kikutatni, hogy talán valahol megtalálja a
hetven krajczárt. A bádogos is biztatta.
– Ott, ott, csak keresse. Nem nyelte el a föld.
– Nincs, csak éppen hogy próbálok ugy vaktában, hátha a kezembe akad.
– Talán a bélésbe csuszott.
Egy darabig hallgattak. A kalauz még mindég a zsebeit kutatta sorra, a
bádogos pedig a lámpába bámult s szinte látni lehetett a szemein
keresztül, hogy hogyan őröl meg lassu munkáju agya valamit, a mit már
mindjárt elmond, csak egészen készen legyen vele.
A kalauz befejezte a keresést.
– Nincs, mondom, hogy nincs meg.
– Azt meg én mondom magának, czimbora, hogy bolond, a ki tovább is vár.
– Közelebb huzódott a kalauzhoz, csak ugy szokásból körülnézett, hogy
nem hallja-e valaki és beszélni kezdett a másik panaszos embernek egy
csomó háboruskodást, a mire mind a ketten fölmelegedtek s ugy néztek
egymásra, mintha lázuk lenne.
– Van már a szegény embernek is pártja, oda be kell menni. A báró megy a
bárókhoz, a gróf a grófokhoz, miért ne álljon a szegény ember is a
szegény ember mellé. Igaz, nem igaz? Ha sokan vannak együtt, majd csak
kiokoskodnak valamit. Igy csak nem mehet a világ végéig… Én is mennék,
hanem nálunk betiltották. Az igazgató kihirdette, hogy mindjárt kicsapja
a gyárból azt, a ki elmegy a szoczialistákhoz. Azt a kis falat kenyerét
csak mégse hagyhatja az ember. Maga fiatalabb is, meg jó formája van…
A kalauz a saját gondolatmenetét követve, szórakozottan ujra nekiesett a
zsebeinek s csak ugy magához beszélve töprengett a baján.
– Nincs meg, a Jézus verje meg, hova lett…
– Majd lenne akkor pénz, meg minden…
Nem beszélhetett tovább, mert a kocsi lépcsőjére felugrott egy rendőr. A
kalauz szolgálatra készen nyitotta föl előtte az ajtót, a bádogos pedig
behuzódott a tulsó sarokba s hallgatott. A rendőr oda se nézett,
nekivetette a hátát a kocsi korlátjának s egy-két szót beszélt a
kalauzzal.
– A negyvennégyest ma bejelentették nálunk. Nekiment a hatvanhetesnek.
Kutya köd van. Haza megy most?
– Nem, még két utam van. Maga már kiállott?
– Ki, ideje is, harminczhat óra óta nem vetettem le magamról a ruhát.
Nagy a strapa mostanában az uj főkapitánnyal.
A bádogos közelebb ment. Megcsillant a szeme s most már ő is beállott a
beszélgetők közé.
– Sok a munka?
– De mennyi.
– Talán nincsenek elégségesen?
– Még kétannyinak is akadna dolga.
– Hát ez az, lássa, ez az, a miről én beszélek, Itt a földivel éppen egy
kicsit kibeszéltük magunkat. Már kétszer dolgoztam a magam kezére, aztán
belebuktam s ugy vagyunk vele, hogy a kik nagyobb urak nálunk, azt
hiszik, hogy a szegény ember barom, hát hogy meg kellene mutatni nekik,
hogy még se vagyunk éppen bitang jószág. Azt beszéltük itt a földimmel,
hogy ha van a szegény embereknek pártja, hát bele kellene menni. Nekem
igen-igen bajos, mert hát a gyár ellene van, meg itt a komám se igen
teheti, kicsapnák a helyéből; ugy kellene megkezdeni a dolgot, hogy a
rendőr urak egyszerre csak mondanák meg, hogy az Istennek magának se
lesznek kutyái, a főkapitánynak meg a minisztereknek…
A rendőr rábámult a rongyos kis emberre s elgondolkozott azon, a mit
hallott…
– Hogy nem leszünk kutyája senkinek…
– Azt hát, oda vágni nekik a pléhtáblát, aztán könnyen menne minden. A
többit elintéznők. Ha maguk nem lovagolnának rá az emberre, meg össze
nem taposnák, nagyobb lenne a szegény emberek pártja.
– Nem tapossuk mi.
– Nem-e?
– Nem jókedvünkből.
– Maguknak se lehet valami gyöngydolguk. A jó ruha, meg a fütés, hát
aztán még mi. Maguknál se más az ur, mint másutt, csak lehuzzák a kis
pénzüket erre-arra, a mikor aztán élni kellene, hát nincs.
– Nincs bizony…
– No hát! Nem jobb lenne ugy, a hogy én mondom?
Valahol a gyalogjárón kiabáltak. A lármára a rendőr odapillantott a
bádogosra, mintha csak ez a szegény kis ember zajongott volna.
– Ne beszéljen össze-vissza annyi szamárságot.
Felelni már nem lehetett neki, mert leugrott a kocsiról. Ujra ketten
maradtak. Tovább már nem beszéltek s a mikor a kocsi járása lassabb
lett, bucsuzni kezdett a bádogos.
– Hát az Isten áldja, földi.
A kalauz csak ugy utánna pillantott, mintha valami idegen lett volna s
mikor megint beleindult a kocsi a ködbe, kiforgatta a zsebeit s előlről
kezdte a keresést.
A bádogos a gyalogjárón ment tovább. Mikor a a kocsi elrohant mellette,
utána kiáltott:
– Hát csak gondolja meg, földi a mit arról a dologról mondtam.