A völgyecske, ahova Dobiék elmenekültek a forróság elől, egy kis
falucskához tartozott a lomniczi csucs alatt. Nem lakott benne senki s a
Dobiék kis paraszt házikóján kivül csak egy magányosan álló nagy szürke
épület volt benne. Átjárt rajta a szél, kis rácsos ablakairól
lepattogzott az üveg s ha kiömlött falai közül a levegő, penészt hozott
magával és pinczeszagot. Ugy látszik, hogy sohse korrigálta meg rajta
senki a hibákat. Egyszerre csak elkezdett vedleni s azóta folyton
pusztul vén, összerepedezett falán és mohás tetején minden. Nem is volt
benne egyéb, mint néhány kapa és ásó, meg czövekek, a melyeknek már
majdnem lerohadt az alja; egy pár másfélöles vászon, a mire kék és sárga
katonákat pingált a regiment valamelyik müvészi hajlamokkal felruházott
káplárja s a melyeket ugy összelődöztek már a bakák, hogy több volt
rajtuk a csirizes papir mint a festék s a fal mellett egymás folytában
deszkapalánkok, a melyekből várat lehet összeszegezni háborus időkre. A
völgy felett van pedig az a mező, a hova kijártak a katonák lőni. Az
övék volt a ház is s hogy nem szándékoznak lemondani a jussukról, azt
bizonyítgatták mindennap. Reggel nyolczkor végig marsirozott e völgyön
három baka. A ház előtt megállottak glédába, a káplár kommandirozott és
sok hókusz-pókusz után kivált az egyik baka s odaplántálta magát az ajtó
elé, a mi felett sárga táblán a kétfejü sas volt lefestve, este
nyolczkor megint eljöttek s uj katonát hoztak a régi helyett, a kit
elvittek magukkal.
Ez volt a nap egyetlen eseménye a völgyben, azután aztán csend és csend
mindig, nyugalom, a mi nem végződik be az éjszakával, hanem örökös. A
család aludt itt a völgyben. Még a kis házi veszekedéseiket is otthon
hagyták. Az öreg Dobi mindig elégedett volt, az asszony kevesebbet
jajgatott, semmi se volt drága meg rossz s legboldogabb volt a gyermek,
a ki még sohase látott nyarat ilyen közelről, s most belevetette magát a
meleg szeretetbe, a mivel körülvette az egész szépséges szerelmes
természet és uszott benne gyönyörüséggel, csapongó, naiv jókedvvel,
énekelve, kaczagva, néha elsírta magát a nélkül, hogy tudta volna:
miért. Most kezdett nőni a szive itt a harmatos világban.
Ha rászóltam néha, az se történt komolyan.
– Te kis bagoly, tizenhét éves vagy már, jöjjön meg az eszed.
– Olyan szép itt…
– Ugyan Julis ne légy olyan bolond, most már megint hova szaladsz?
Mindenfelé… A nyakára esett a széles szalmakalap s csak arra riadt meg,
a mikor a szomszéd ház előtt olyan hangosan, mintha csak egy századot
vezényelne, kiabálni kezdett a káplár.
– Hapták! Prezentir! Anc, cvájj, anc, cvájj…
Kiállították a silbakot, egy szép nagy szál legényt, a kinek keskeny
sárga zsinór volt a zubbonya ujjára varrva s elmentek tovább. A kis
leány csak éppen, hogy tudomásul vette, hogy önkénytes sétál a másik ház
előtt s egy kicsit megsajnálta, hogy mennyire unhatja majd magát. Arra
is gondolt, hogy hoz neki egy regényt s ezen jól mulatott. Elképzelte a
katonát egyik karján a puskával, a másikban pedig könyvvel s
önkénytelenül is hátrafordult még egy pillantásra. A katona is
rámosolygott s ezzel aztán egyelőre vége is szakadt az ismeretségnek. A
leány beszaladt a házba s csak délután került elő. Akkor már óvatosabb
volt. A bokrok közt leskelődött a katonára. Látta, hogy a küszöbön ül és
czigarettázik.
– Ej haj, kényelmesen fogja fel az állapotot a vitéz ur.
Mikor a katona elmosolyodott, kiváncsi volt, hogy mi juthatott olyan
hirtelen az eszébe.
– Valami hunczutság, az, az… csinos fiu, szép a szeme, meg barna, az
benne a szép…
Visszament s ki akarta hivni az anyját, hogy megmutassa neki a
katonáját. A két öreg azonban okosabban használta föl a napot. Az egyik
a diványon, a másik pedig egy nagy székben aludt. Erősen dobogott a
szive a futástól s mig megállott a küszöbön, majd elsírta magát. Nem
tudta, hogy mi baja van, de nagyon szerette volna valakinek megmutatni a
katonát. Mig lassan visszament, most már valami különös félelmet érzett.
Mintha átszaladt volna a testén valami hideg, a mi megborzongatta, aztán
meg egyszerre forróság tolult a fejébe, érezte, hogy mindjárt kicsattan
az arcza. Támolyogva esett le egy vén fa alá s folyni kezdett a szeméből
a könny. A szivére tapasztotta mind a két kezét és sírt, egészen
odaengedve magát a boldogságnak, a mi eltöltötte. Végig feküdt a gyepen,
a fejét rátámasztotta egy vastag gyökérre s érezte, hogy lassan-lassan
elzsibbad benne minden, előbb a lábai, aztán a szive s a feje, a
hangtalan világba. Reszketni kezd, jó szagu párák ölelgetik, simogatják
s már lehunyta a szemét is. Egyszerre azonban talpra ugrott s szabadon
ment ahhoz a bokorhoz, a honnan előbb a katonára leskelődött. Látni
akarta ujra s az estére gondolt, a mikor majd másikat hoznak helyébe s
ez meg elmegy és soha többet vissza nem jön. Ezt meg se akarta érteni. –
Zavaros bolondság volt rá is gondolni. Visszajön, bizonyosan vissza.
A katona pedig a küszöb mellett végig esve aludt. A forróság elaltatta.
Az egyik arcza bele volt temetve a porba, a másikkal mosolygott. A leány
egy darabig nézte s csak azután ijedt meg, most már miatta. Arra
gondolt, hogy most mindjárt este van s ha ugy találják, megbüntetik.
Most már rémülten kiabálni kezdett.
– Katona ur, kérem, önkénytes ur! Ébredjen föl! Mit csinál? Hogy
alhatott el?
A katona pedig csak aludt. Nem hallott semmit. Megmozdult, legyintett a
kezével, de nem ébredt föl. A gyermek erre már nagyon mérges lett,
idegesen topogott a bokor mögött s szidni kezdte.
– Nem szégyenli magát? Ilyen katona? Ébredjen!
Hiába volt minden. A leány gondolkodva megállott, kétségbeesve
töprengett, hogy mit tegyen, mohó pillantással méregette a kerítést,
hogy át tudna-e ugrani rajta. A tehetetlensége keserüséggel töltötte el,
reszketett a nagy izgalomban, s a mellett folyton kiabált el-el csukló,
mindég gyöngébb hangon.