Egyszerre elrohant a ház felé, át a veteményágyakon, hogy rövidebb
legyen az ut. Benn még aludtak az öregek. A vén Dobi feje felett függött
a falon egy pisztoly. Azt hamar leakasztotta s szaladt vissza a
kerítéshez. Azt már nem tudta bevárni, hogy egészen odaérjen, hanem
magasra tartva a fegyvert, elsütötte már az uton. Mire kiesett a kezéből
a pisztoly, már talpon volt a katona is és bámulva nézett arra, a hol a
lövés nyomán még mindég egy tömegben gomolygott a füst. A leány pedig
majdnem összerogyott a nagy ijedségben s a bokor mögül veszekedett vele.
– Elaludt, felköltöttem. Hiába kiabáltam nem ébredt…
– Hallottam valamit, kedves volt.
– Az, az… Ilyen katona, nem szégyenli magát – s leesett a bokor mellé,
mert már nem tudott állani a lábán. A többit már sírva mondta, a jobb
karját tapogatva, mert nagyon megrántotta a pisztoly a kezét.
– Bezárták volna, biztosra veheti. Álmos…
A fiu akkor már mellette térdelt és a kezét fogta.