A parasztok összefutottak, a mikor közéjük ment a tiszt. Zavarosan,
össze-vissza kiabáltak s most már az asszonyok lármáztak a
leghangosabban.
– Mit akarnak?… A mienk, minden a mienk… Hagyják békében a szegény
embert, ha dolgozik…
Az asszonyok nekimentek a katonáknak is, a kik hosszu sorban, a puskára
támaszkodva jámboran egymásra bámultak s nem igen tudták, hogy miről van
szó.
– Menjetek innen, hagyjatok nekünk békét…
Egy szőke, hosszu gyerek csendesen, egy kicsit reszkető hangon szólott
rá egy erős, kövér asszonyra, a ki a puskáját akarta kirángatni a
kezéből.
– Tovább néném, tovább innen, ne bajoskodjék… Akkor már mintha sejtette
volna, hogy mi lesz a dolog vége, kérni kezdte. – Menjen haza, menjenek
haza mind.
Egy káplár arra jött s durván tovább lökdöste az asszonyt.
– Mars, mars!
Azalatt szóhoz jutott a főhadnagy.
– Emberek, a maguk javára beszélek. Menjenek haza… Baj lesz. Azért
jöttünk ide, hogy magukat kizavarjuk az erdőből, mert az az uraságé.
Irás van róla… Ha nem mennek szépszerével, másként beszélek. A katona
nem tréfál. Lássák, mennyi van itt.
– Mink se vagyunk kevesen.
– Azok szurnak, lőnek.
– Itt a fejsze.
Ezt egy ember mondta, de a mint belekongott a hangja a csendbe,
egyszerre kiabálni kezdett mind.
– Nem megyünk, minden a mienk…
Körülvették őket az asszonyok s most már össze-vissza, a dühbe
belesáppadva kiabáltak.
– Nem megyünk! Menjenek maguk, mi dolguk van itt!?
Egy gyerek rögöt hajított bele a tömegbe. A kemény sár a tiszt lábai
előtt puffant szét. Még nagyobb lett a lárma, rekedt vad ordítozás
töltötte be a hideg, tiszta reggelt. A tiszt várt. Mikor észrevették,
hogy nem veszti el a fejét, csendesebben lettek, csak a kik hátrább
állottak, a tájékozatlanok kiabáltak még, egyenkint hallgatva el, a mint
észrevették, hogy mindig kevesebben és kevesebben vannak.
Végre szóhoz jutott a főhadnagy. Körölnézett, keresett egy értelmesebb
arczot s a mikor megtalálta, magához intette az öreges, komolyképü
parasztot.
– Ismeri az órát?
– Igen.
Kivette az óráját s megmutatta neki.
– Nézze mennyi van most?
– Félkilencz.
– Magyarázza meg a barátainak is, a mit mondok. Mostantól számítva két
óra hosszáig várok. Azalatt kitakarodhatnak az erdőből. Ha akkor még
ember lesz itt, másként diskurálunk. Értette?
– Igen tiszt ur, hanem nem megyünk ám… Előbb hozzák vissza a birót…
– Micsoda birót!
– A kit elvitt a zsandár.
– Az a zsandár dolga. – Mielőtt elment volna, még egyszer visszafordult.
– Emberek, minek mondanék maguknak mást, mint a mi igaz. Higyjék el
nekem, hogy baj lesz, ha nem engednek. Mi nem vagyunk zsandárok, a ki
bekiséri ezt vagy azt, hanem a ki velünk jön össze, az itt is marad a
gyepen.
A parasztok lármázni kezdtek.
– No, no, talán nem olyan hangosan.
– Még hangosabb is lesz, ha a puska kezd beszélni.
A tiszthelyettesek leheveredtek a köpönyegekre a katonák előtt. A kadét
sápadt volt s izgatottan beszélt a főhadnagy fülébe, de csak halkan,
hogy ne hallják meg a katonák.
– Nem katona kell ide. Háboru ez? Ilyen népség ellen indítanak minket…
Átnézett a parasztokhoz és megirtózott. – Mennyi asszony, gyermek, öreg
ember. S hátha igazuk van?
A főhadnagy rászólott.
– Hallgass.
Odaát szervezkedni kezdett a másik tábor. Egyre fenyegetőbb lett a
hangjuk s nemhogy fogytak volna, de mindig tömörebb és nyüzsgőbb lett az
emberboly, a mibe összegabalyodtak. A mutató pedig szaladt a nagy ezüst
órán, a mit maga elé tett a főhadnagy a köpönyegre. Egy óra letelt már,
a mikor ujra feléjük indult a főhadnagy. Most már vele ment a
tiszthelyettes is, közelről akarta látni ezeket az embereket s ő is
mondott valamit németül, a mit nem értett meg senki. Mikor látta, hogy
hiába beszél, idegesen hadonászott, mutatta a kardot meg a revolvert, s
fölintett az égre. A parasztok komoran fordultak el tőle.
A főhadnagy megint előkereste a maga emberét.
– Volt katona?
– Voltam.
– Milyen sarzsi?
– Káplár.
– Tud németül?
– Nem.
– Hát ki tud?
– Senki.
Erre elővett a zsebéből egy irást, csapkodni kezdte a kezével a
kiterített lapot s most már ő is elvesztette a nyugalmát.
– Maguk bolondok, meg vannak veszve. Ide nézzenek. Bele van irva a
parancsba, hogy ha nem megy szép szerivel, hát lövünk. – Kirántotta a
kardját és lökdösni kezdte azt a parasztot, a ki legközelebb állott
hozzá. – Nem megy? Takarodjon! Mars, mars! Nem akarom a vesztüket,
bolondok.
– Nem megyek. A mienk az erdő. Nem parancsol itt az ur. Az enyém, meg
ezeké…
– A király mindenütt parancsol…
– Itt még az se… Az itt mind a paraszté. Apám is, meg nagyapám is
vágták.
A főhadnagy elhallgatott s intett a tiszthelyettesnek.
– Jer.
Visszamentek s ujra végigheveredtek a köpenyegeken. A katonák mozogni
kezdtek, megigazítottak magukon egy szijjat, némelyik a bajonettet
próbálta kihuzni a hüvelyből, ujra visszacsapkodva, hogy vigan jár-e, az
elfogultságukat akarták beletakargatni a hiábavaló mozgolódásba s
odasandítottak a tisztek felé a köpenyegre, a miről kifehérlett a nagy
ezüstóra. A mutató rohant előre a számok között. Elül az altisztek
számítgatták a perczeket s minden nagyobb numerusnál, a mit áthágott az
időszántó kis aczéllécz, érezték, hogy átszalad rajtuk a hideg.
Tul pedig munkához láttak a parasztok. Ujra fölfogták a fejszét s
nekimentek a fáknak. Olyan volt a munkájuk, mintha a halállal
birkóznának. Szakadt róluk a verejték, a vén emberek ledobták magukról
az ujjast, kiabáltak: – Neki hé! Vágjad! – A gyöngébbek erőre kaptak a
többi fanatizmusától s biztatták magukat, nagyokat rikkantva: – héjjé!
Ne félj pajtás! – Szétszóródtak hosszu ritka sorba, döngött fejszéik
alatt a sok korhadt nagy fa, a mint belesuhintottak, némelyik
megreszketett, a taligák felé pillantott a tisztásra s szeretett volna
fölkapni egyre a sok közül és elnyargalni, de már nem volt ereje ahhoz
se, hogy szembeszálljon a lázzal. Sunyin, remegve pillantottak a tisztek
felé, a kik egymással sugdostak s biztatták egymást.
– Ne félj! Nem lő, nem mer…
Ujra közéjük ment a főhadnagy. Halvány volt, tétovázva beszélt s
nagyokat nyelt, a mig egymás mellé rakta a szavakat.
– Nem mennek, kendtek?
– Nem, a maga erdejébe ur a paraszt is.
– Nem hisznek nekem?
– Nem.
Az egyik fölemelte a fejszét s a főhadnagy felé suhintott vele.
– Leütöm az urat, ha nem megy innen.
A főhadnagy is kardot rántott s végigvágott a fejszés ember arczán. Még
magához sem tért a tömeg, már nálunk volt. Rekedten kiabált.
– Hapták! Hapták! Menjenek az urak a katonák háta mögé.
– Mit akar… mi lesz?… Főhadnagy ur?…
– Kimennek-e az erdőből, vagy nem?
A parasztok megrőkönyödve, egymásba bujva, vártak s csak a szájasabbak
ordítottak.
– Nem, az Istennek se… Egy életünk, egy halálunk…
A tiszthelyettes egy fa mögé állott s hozzátámaszkodott vastag
derekához. – Reszketett, majd hogy hanyatt nem bukott, mint egy tuskó.
– A ki akar, menjen, a mig tud.
A fa mögé ment a kadéthoz, valamit akart neki mondani, de a mikor látta,
hogy milyen állapotban van, szó nélkül ott hagyta. Megint a parasztok
felé tartott s a dühtől reszketve kiabált.
– Marhák, barmok! Ki innen…
A parasztok egyszerre követ, rögöt, tuskót dobáltak feléje. Egy kemény
rög a homlokán találta s föltaszította a feje tetejére a sapkát. Széles
vörös szalagban indult meg a homlokáról a vér, végig az arczán, le a
zubbonyra. A parasztok veszettül ordítoztak, most már közelebb jöttek s
kopogni kezdett a sok kő és keményre fagyott sár a katonák fején. –
Neki, üsd agyon! Verd a kutyát! kiabálták a tulsó oldalról. A főhadnagy
zsebkendőjével a vért törülgette le a szeméről, hogy lásson. Mikor
visszanézett a legényekre, látta, hogy azok is véresek már, kettőt
közülök puskára fektetve vonszol hátra a többi. Lihegett, levegő után
kapkodott s még egyszer átkiabált a parasztokhoz.
– Ki az erdőből! Ki…
Mikor ujra kőzápor repült el a feje fölött, félreugrott a katonái elül
és vezényelt.
– Tüz!
Egyszerre dördült el valamennyi puska s aztán nagy csend lett. Iszonyu
füst takarta el a világot, nem lebegve magasabban, mint az ember szeme s
aztán hallatszott, hogy dübörög a föld a sok csizma dobogása alatt, a
mint rohantak el a másik oldalon. A taligákban nyerítettek a lovak,
aztán egymásután összeakadva, egymásba gomolyodva rohant végig a mezőn
mind, a gazdátlanokat magától vitte haza a ló őrült vágtatással. A fák
között pedig halottak és sebesültek feküdtek sorjában nyögve, jajgatva,
némelyiknek az utolsó sóhajtását fogta föl az, a ki éppen ráhajolt, egy
öreg paraszt pedig a könyökére támaszkodva siránkozott, a mig mindig
gyöngébb és gyöngébb lett a hangja.
– Mert egy kis fát gyüjtött az ember télire, egy kis forgácsért, a mit
összeszedtünk…