A báró erdejét már Isten tudja, mióta vágták a parasztok. Nem is vágták,
csak lekopasztották esztendőről esztendőre a százados öreg fákról a
galyat, összenyalábolták s hazavitték. A hogy másutt megvan a borszüret,
ugy itt fát szüretelt a sok szegény falusi. Jó előre megbeszélték, hogy
mikor mennek ki csapatostul az erdőbe, ilyenkor hajnalban fölpakolták
már a sok nyomoruságos taligát, a mire föltelepedett a gyermek- meg az
asszonynépség s a szegény emberek lassu meggondoltságával, lusta
tempóban megindult a falu, neki az erdőnek. Napközben aztán többször is
megfordultak a taligák az erdő és a falu közt, némelyek, a kapzsiabb
népség közül annyi galyat szedtek össze, hogy karácsony táján, a mikor
még a koldus is csinál valami kis ünnepséget, egy-két taligával eladtak
belőle a városban is s hazahoztak helyette egy szép zöld fenyőágat, meg
sok apró szines gyertyát és papiroson csüngő pojáczaszivet, kosarat,
diót, a hogy ez már illendő ilyenkor.
Az öreg báró nem sokat törődött velük. Az valami nagy politikus volt,
miniszter is, fenn lakott a fővárosban, s kisebb gondja is nagyobb volt,
mint a tarbereki erdő. Esztendőről esztendőre hevertek az asztalán a
kasznárja levelei a nélkül, hogy jóformán csak el is olvasta volna. A
helyett nagy beszédeket mondott, a miről ugy emlékeztek meg otthon az
uradalom körül a kisbirtokos urak, hogy: a báró már megint verekedett.
Ujjé, de hogy kiporolta az ellenzék bundáját! A mikor az öreg báró
meghalt, a fia következett a dominiumba. Ez aztán gazda volt s egy
perczig se türte tovább szó nélkül a tarbereki erdőben a
rablógarázdálkodást. Azt mondta, hogy ő maga is letudja vágni a fáját,
nem kér segítséget s egy kopogósra fagyott novemberi hajnalban, a mikor
megint kigyülekezett az erdőszélére a sok taliga, puskás urasági hajduk
fogadták a parasztokat.
– A kinek fa kell, menjen az udvarba. Az ispán ur czédulákat ad ki. Egy
taliga ágnak egy-egy pengő az ára.
– Mi, hogy egy pengő?…
– Egy pengő, éppen annyi.
A sok paraszt összebámult. Sehogyse tudták megérteni a dolgot. Egy-egy
kis kompániába szedelőzködtek, megdöbbenve tanácskoztak: – egy pengő… a
fáért… aztán megint egy rajba gomolyodott össze mind a férfi az asszony,
körül a taligákban sivalkodott a sok gyermek, fáztak, némelyik a ló elé
feküdt, hogy az állat meleg párát fujjon az arczába s nem mozdult a sok
emberből egy se.
Dél felé kijött a biró s azt mondta, hogy igazuk van. Ne hagyják
magukat. Ha a báróé az erdő, hát az övé, vigye a hova akarja, de az
aprófa meg a száraz ág a falué. Vágják már harmincz esztendeje. Délután
pedig jött a zsandár, elvitte a birót. Erősen összeszorították a
csuklóit a lakatos lánczczal s ugy hajtották maguk előtt, meglökdösve
egyszer-kétszer a puska agyával, mint a lovat. A parasztok jajgatva
indultak utánuk, de a káplár a bajonettet mutogatta nekik s azt mondta,
hogy belevágja valakibe. Az asszonyok az emberek elébe állottak s
mormoló, izgalmas csendesség lett, olyanforma, mint valami veszett
káromkodás, a mi csak az ember belsejében háborog.
Haza nem akart menni senki. Most már eléggé megbeszélték a dolgot,
hallgattak. A sok nagy csizma kopogott a zuzmarás, dermedt füben,
egymásra néztek, de mindenikben egyformán dolgozott az elkeseredés dühe.
Az éhes pillantásuk fölfalta az erdőt, most már a fáját is, az egészet.
Sompolygó, tétovázó tehetetlenséggel bámulták pár lépésnyire maguk előtt
ezt a beláthatatlan rengeteget s még mindig nem voltak elkészülve arra,
hogy mit csináljanak.
Az egyik odamorgott a másiknak.
– Az asszony előtt restelli az ember. Ide bolondítottuk őket, aztán most
meg olyanok vagyunk, mint a tolvajok.
Perczről-perczre sötétedett s várandósabb lett a hangulat. Közelebb
bujtak egymáshoz, mindenik mondani akart valamit. Azért még csak sunyi
találgatás volt az egész, egyik a másikból akarta kinézni, hogy vajjon
mit gondol. Némelyikben már lihegett a düh s egyszer aztán nekirontottak
az erdőnek. Egy-két nekivadult ember ment elül magasra emelve a fejszét,
mint valami zászlót s a többi utána. Most már ordítva szabadult ki
belőlük mind a hang, a mit eddig magukba fojtottak, rohantak előre a fák
közt és megint az övék az erdő. Messzire kihallatszott a fejszecsattogás
meg a hangos össze-vissza lárma, a mivel nekiestek a nagy uri jószágnak.
Ez már nem volt a csöndes tallózás, hanem a nekiéhezett emberek dühe,
pusztítás, ostrom a más tulajdona ellen. Mikor már ilyenre fajult a
dolog, siránkozni kezdtek az asszonyok.
– Baj lesz belőle… baj lesz…
– Elvitte a zsandár a birót. Vágjad! A tied!…
– Baj lesz belőle…
A hajduk futva mentek vissza a faluba. A báró mindenfelé telegrafált,
zsandárt, katonát kért. Mi fővárosi ujságirók akkor mentünk le, a mikor
már három nap óta dulták az erdőt a parasztok s azt kiabálták: minden a
mienk! – Előbb csak biztatták egymást ezzel, mentséget keresve a
pusztításra, a mitől megijedtek, aztán már annyiszor mondták, hogy
elhitték, meggyőződésük lett.
– Az apám is vágta, meg a nagyapám is!…
A mi vonatunkkal már egy félszázad katona is érkezett egy főhadnagygyal
s a sok városi ur, meg a csendes katonacsapat együtt ment ki az erdőbe.