János csaknem elszédült az örömtől. A leány már tovább beszélt:
– Ebből láthatja, hogy nem lehet büntetlenül megkérni leányok kezét. Az
illető, még-olyan komplikált körülmények közt is, ki van téve annak,
hogy megkapja a kezet. Tessék, a magáé!
Elza nyujtotta a kezét János felé.
János ráhajolt és megcsókolta.
A leány hamarabb huzta vissza a kezét, mint ahogy János szerette volna.
– Maga, persze, azt hiszi, hogy most már minden rendben van.
– Hát nincs?
– Dehogy is van! Most jön a tárgyalás a szülőkkel. Az üzleti rész. Engem
nem lehet olyan romantikus alapon elvenni, hogy „elviszlek ugy, ahogy
vagy, egy szál… pongyolában is“. Velem hozomány jár. Nem is kevés.
Menjen, tárgyaljon az öregekkel. Figyelmeztetem, hogy egymillió
koronánál kevesebb készpénzt el ne fogadjon…
– Elzácska, ne beszéljen ilyeneket!
– Egyelőre azt beszélem, amit akarok. Nincs uram és parancsolóm.
– Nem is lesz… – tette hozzá kedvesen János.
A lány megrázta a fejét, az a különös lobogás a szemében erősebb lett,
de csak egy pillanatra, amig kimondta:
– Érdekes volna, ha megpróbálná valaki.
De aztán ujra nevetett.
– Na, menjen és állapodjon meg az öregekkel. Nem lesz nehéz dolga. Azok
is szeretik magát.
– Még ki? – fordult vissza tréfás örvendezéssel János.
– Mindenki ebben a házban – mondta a lány. – Például Nitouche… és… és…
Elza az ujjain kezdte számlálni, de Nitouche után abbanhagyta s csak ezt
tette hozzá:
– Menjen már, mert még elpirulok!
Az öregekkel csakugyan könnyü dolga volt Jánosnak. Gotthelf-papa
hihetetlenül adakozó kedvében volt. Nem is beszélt kisebb pénzről, mint
egymillióról. Ő maga ajánlotta fel, hogy megveszi gróf Collado-Thurn
fasori kis palotáját, amely egész berendezésével együtt eladó – ő már
régen szemet vetett rá ebből a célból –, két autót vesz a fiataloknak és
évi negyvenkétezer korona apanázst is ad. Hogy miért éppen
negyvenkettőt, János meg sem kérdezte. Gotthelfné kelengyéről beszélt,
nagyszabásu háztartási beszerzésekről, amik egy ilyen nagyuri házhoz
kellenek majd s amik Jánost mind nem érdekelték. A végén Gotthelf-mama
megölelte és megcsókolta Jánost, Gotthelf pedig némi bocsánatkéréssel a
hangjában igy bucsuzott tőle:
– Szervusz, édes fiam!
Mikor az öregek Jánost átkisérték a szalónon, az előszoba felé, Elza már
a szobájában volt, ellenben Emma ott ült, véletlenül. Gotthelf
megszólitotta a kisebbik leányát:
– Na mit szólsz? Mit szólsz? A sógorod! Most aztán te jössz, kicsikém.
Emma fölkelt, Jánoshoz lépett, feléje nyujtotta a kezét:
– Gratulálok – mondta csendesen és még csöndesebben, hogy az öregek meg
ne hallják, hozzátette: – Hát mégis megkérte, Jánoska?
Ez a Jánoska nagyon megütötte János fülét. Nagyon puha és meleg szó volt
és egészen ugy hangzott, mint ahogy annak idején Adél mondani szokta.
De ez a megütődés csak egy pillanatig tartott, a másik pillanatban már
kibuggyant Jánosból a boldogság:
– Olyan boldog vagyok, Emmácska! – mondta a leánynak és egy önkéntelen
mozdulattal átölelte. A leány majd elájult a karja közt.
János elment, Gotthelf-pár repesve, Emma reszkető térddel ment vissza a
lakásba.
Elza a szobájában volt és hangosan fütyörészett, az ablakon kinézve.
Mikor Jánost meglátta az uccán, az iróasztala fiókjához szaladt, kivett
belőle egy kis gyöngyháznyelü játékrevolvert és a két ablaküvegen át
ráfogta a távolodó magas férfialakra.
Amig János a sarokig nem ért, Elza folyton célzott rá s ahogy az egyik
szemét eközben behunyta, az arcán a legnagyobb gyönyörüség ömlött szét.
Aztán eldobta a revolvert, amely üres volt és ezt mondta félig hangosan:
– Ez nem is vinne odáig!
És tovább fütyörészett.
XXV. FEJEZET.
Doktor Senki
Kétheti mátkaság következett, János életének legboldogabb ideje. Noha
csaknem egész délután Gotthelféknál tartózkodott mindennap, egészen vak
volt, semmit sem látott. Sem azt, hogy Elza ugy dorombolja körül, mint
egy macska, mesterségesen széditi, hóditja, bolonditja, sem azt, hogy
Emma ugy jár körül a házban, mint egy árnyék, némán és bánatosan, sem
azt, hogy Gotthelf mama növekvő idegességgel nézi a körülötte
lejátszódókat. Az anyai ösztön kezdte megsugni Gotthelfnének, hogy itt
valami egyéb folyik le a szeme előtt, mint egy rendes, boldog mátkaság,
hogy itt nincs minden rendben, hogy az a fülledt melegség, ami Elza
viselkedésén át a házat megtölti, inkább zivatar előtti hőség, mint a
szép derüs idő kisugárzása. De Gotthelf mama alapjában sokkal egyszerübb
női lény volt, semhogy Elza komplikált viselkedését megérthette volna.
Azt mindenesetre furcsállotta, hogy Rózsáról és a Rózsa-ügyről, amiről
azelőtt annyit beszéltek, most nem esik szó. Elza, ugy látszik,
ráparancsolt Nitouchera is, a hugára is, hogy vigyázzanak a szájukra.
Pedig kint, az ugynevezett fórumon, tovább kavargott az affér. Ha
Jánosnak a mátkaság még meghagyta volna egy kis józan eszét, az a kevés
is elkábulhatott volna attól, ami körülötte történt.
János nyilvános köszönetek és hangos üdvözlések központjává lett.
Az ellenzék tudta, hogy a kormánynak zavarai vannak a Rózsa-ügyből
kifolyólag. S miközben nyakra-főre dicsérte a kormánypárti képviselőt,
kiabált a felelősségrevonás után.
A kolozsvári egyetem vizsgáló-bizottságot küldött ki, amely Fajjer
Keresztély tevékeny részvétele mellett, elfogulatlanul megvizsgálta a
Rózsa-ügyet, sürgős felterjesztést intézett a minisztériumhoz s egy hét
sem telt bele, megtörtént az, amire évtizedek óta nem volt példa:
megvonták a _venia legendit_ Rózsa Rezsőtől. Az egyetem törölte
professzorai listájából.
S mert az egyetem most már tudta, hogy fölfelé mi kellemes, egy lépéssel
tovább ment. Frideczky János bárót, a tófalusi kerület képviselőjét, a
hazafias tudomány védelmében kifejtett munkássága csekély jutalmaképpen,
a kolozsvári egyetem diszdoktorává nevezte ki s elhatározta, hogy az
erről szóló diplomát küldöttségileg adja át az ünnepeltnek. A
küldöttséget az e. i. rektor vezeti, de az ünnepi szónok Fajjer
Keresztély, a hazafias zoológus lesz.
E nap délutánján Elza tuláradóan jókedvü volt, alig lehetett birni vele.
Doktor Senkinek szólitotta a vőlegényét s kijelentette, hogy nászutról
szó sem lehet.
– Roppant örülök ennek a doktorságnak, báró ur! – mondta Jánosnak.
– Miért, Elzácska?
– Mert kaptam egy cimet, amin jóizüen szólithatom. Csak nem bárózhatom
az uramat. Viszont a Szépembernek is vége, mert a férjemet sem nem
tarthatom, sem nem mondhatom szépembernek.
– A keresztnevem… – proponálta szerényen János.
– Ugyan menjen! A maga nevei közt az ember nem tudja, mi az eredeti, mi
a szerzemény. Mindig gyanakodva nyulok hozzájuk. Erről a doktorságról
ellenben pontosan tudom, hogy kapta, érdemei vannak rá, hát ezt
használom.
– Az érdemeim, Elzácska… bolondság!
– Dehogy is! S éppen az érdemei és a bokros teendői miatt nem megyünk
egy lépést sem Pestről. Nevetséges volna, hogy éppen a legnagyobb
zürzavar közepett, maga, a főbálvány, elszaladna innen. Gerlicézni.
Hová? A Riviérára. Én már ugyis voltam a Riviérán és maga még ugyis lesz
ott. Mért mennénk éppen most?
– Olyan szép volna!
– Higyje el, hogy a nászut elavult és értelmetlen intézmény. Az ember
otthon tud a legboldogabb és a legboldogtalanabb lenni. Itthon
maradunk!…
– Elzácska! – kérlelte János.
– Ez az első számu kivánságom s mingyárt _ezt_ nem akarja teljesiteni?
– Az más – mondta János és nem erősködött tovább. Neki csakugyan mindegy
volt. Ugy érezte, hogy az a pillanat, mikor ezt a nőt átölelheti, akkor
is elképzelhetetlenül édes lesz, ha a hajléktalanok menhelyén, vagy egy
cselédszoba nyoszolyáján következik be.
*
A politikában pedig gördült a kő, amit Prokesch elinditott s amit János
megrugott, hogy gyorsabban guruljon lefelé. A _venia legendi_ megvonása
körül belső komplikációk támadtak. A kultusz államtitkár, Merényi
Viktor, egy klerikális gondolkodással meggyanusitott, nagyon hideg ur,
de talpig ur, fölkereste Füredyt és ezt mondta neki:
– Kérlek szépen, azért jöttem be hozzád, hogy már egyszer velem is
beszéljetek a kolozsvári ügyről.
– De parancsolj – mondta nagyon szivélyesen Füredy gróf.
– Ezt az ügyet ti az utóbbi hetekben politikai alapon kezeltétek.
– Ha egyszer politika fejlődött belőle!
– Kérlek. De most már talán elég volna belőle.
– Miből?
– Abból, hogy itt büntetőexpediciók mennek ártatlan emberek ellen s
aztán népünnepélyt rendezünk, ökörsütéssel, elesett, sőt nem is elesett,
hanem kivégzett emberek holtteste felett.
Füredy nem értette ezt az erélyes hangot. Nézett az államtitkárjára, aki
nagyon higgadtan beszélt tovább:
– Kérlek, a politikán tul, vagy innen, van ennek az ügynek tudományos
része is. Bennünket talán az is érdekelhetne.
– Feltétlenül.
– Olvastad te azt a Rózsa-féle államelméletet?
– Eddig nem, kérlek. Igazán nem volt időm.
– Sándor olvasta?
– Azt nem tudom. De aligha.
– Na látod. Hát én olvastam. Nincs benne egyéb, mint aminek minden olyan
államelméletben lenni kell, amely nem csukja be a szemét a jogbölcselet
ujabb és legujabb fejlődésével szemben.
– De kérlek… az az elmélet nemzetellenes… és dinasztia-ellenes.
– Ki mondta neked?
– A közvélemény… az interpelláció…
– Szóval: az a ti senkitek és a többi senkik. Én elárulom neked, hogy az
az államelmélet csak annyiban nemzet-ellenes, amennyiben nem a _mai_
értelemben vett nemzeti államot veszi alapul.
– És a dinasztia?
– Dinasztiáról szó sincs egy államelméletben. Uralkodóról van benne szó,
mindenkori uralkodóról, s aki az államot, mint egészen magas egységet
kezeli, az uralkodót is alárendeli ennek az egységnek.
Ehhez Füredy grófnak nem volt kedve hozzászólni. Merényi folytatta:
– A _venia legendi_ megvonása, amit terveztek, már annyira gyilkosság,
hogy még a politikai szempont sem igazolhatja. Ezt én már határozottan
ellenzem.
– De kérlek, talán…
– Ellenzem – mondta nyugodtan Merényi és már el is bucsuzott.
Az intézkedés, a miniszterelnökkel való tárgyalás után mégis megtörtént.
S ez a kormányon belül uj helyzetet teremtett.
Volt valaki, aki azonositotta magát Rózsa Rezsővel. Ha tehát a
közhangulat fent és lent az marad, hogy _áldozat_ kell, volt kit kidobni
a kormány hajójából.
Füredy gróf nagyon kellemetlennek érezte; a miniszterelnök roppant örült
neki.
S mert a _venia legendi_ megvonása után sem lett csend – az államtitkár
jól látta előre, hogy győzelmi ünnep következik és az ellenzék részéről
a helyzet kiaknázása – s a miniszterelnököt még egyszer felcitálták
Bécsbe, hogy mondja meg, ha a kellő intézkedések már megtörténtek, a
közvélemény miért nem nyugszik meg s miért kutat további felelősek után,
a miniszterelnök igen nagy örömmel vitte Bécsbe Merényi Viktor
lemondását, amit az államtitkár mingyárt e megtorlás nyilvánosságra
hozása után adott át, de amelylyel a miniszterelnök még taktikázott
kissé.
Merényit megkérte, hogy lemondását ne publikáltassa, az ellenzéki
vezéreknek pedig, akiknek számára most már szintén ügy lett a Rózsa-ügy,
megmondta, hogy még egy nagyfontosságu s döntő jelentőségü személyi
változás készül, csak nehézségei vannak még a kormánynak, mert nincs
minden adat a kezében azzal szemben, akire a koncentrált felelősség
sulya hárul.
A miniszterelnök, aki nem volt hazug ember, de viszont az egyenes utat
abszolut járhatatlannak tartotta a politikában s ennek következtében
_egy_ igaz szó az ajkát soha el nem hagyta, befelé meg volt riadva
kicsit; ezt az affért már-már alkalmasnak itélte arra, hogy az egész
kormánynak végzetes bajt csináljon, a miniszterelnök, mondom, most már
taktikázott, mert noha egyike volt Magyarország legrégebben kormánykodó
államférfiainak, nagyon szerette volna, ha temetése a várbeli sárga
palotából történik, ha ez a temetés még nagyon messze volna, akkor is.
Bár igazán nem lehetett volna azt mondani a miniszterelnökre, hogy a
hatalomhoz ragaszkodik. Olyan miniszterelnök, akiről ezt el lehetett
volna mondani, még egyáltalában nem is volt Magyarországon.
Mindeme belső változásokról gróf Füredy Fábián hüségesen referált
Jánosnak, aki a szabadelvü párt fiatal tagjai közül a
legreménynyel-teljesebb ifju politikussá lépett elő s aki e
referátumokkal, a saját fontosságával a közéletben s az egész
Rózsa-ügygyel szivből gát és életuntságát, mely már-már az öngyilnem
törődött, sőt jó öszötne azt sugta neki, hogy most, amikor ő már
megkapja azt, aminek a meg-nem-kapása miatt a boszuhadjáratot
elinditotta, tenni kellene valamit, hogy az ügy ezekben a nagy
arányokban talán még se folytatódjék. Azonban ehhez már több energia
kellett volna, mint amennyit Jánosban a boldog szerelem meghagyott. Ő
voltaképpen azt cselekedte most, hogy kifeküdt a boldogság napfényére és
süttette magát vele s hogy körötte mi történik, azt legfeljebb ha
tudomásul vette, beleavatkozni az eseményekbe már megint képtelen lett
volna. Ha Prokesch tudott volna János belső viharzásáról, ami az ujabb
események megtörténésének oka lett, segitett volna helyes tanácscsal, de
mert nem tudott róla s azt hitte, hogy az eddig mindig csak mozgatott
ember most önálló mozgásuvá lett; s bizonyos hiusággal nézte az embert
is, az eseményeket is: minden, ami történt, egy józaneszü tanácsadó
beavatkozása nélkül történt, Rózsa Rezső nevére mind több elitélés,
káröröm, közmegvetés halmozódott s ez János magánéletének egét kezdte
köröskörül dagadozó, fekete felhőkkel megtölteni, lent, a láthatár
szegélyén.
De ő feküdt a napsütésen, nézett fel a fénybe és nem vett észre semmit.
*
A fasori palota első emeleti hálószobájára vonatkozóan Gotthelf-mamának
az az ötlete támadt, hogy abból a grófi berendezés a padlásra hordandó.
– Ki tudja, mik történtek már ott, – mondta a mama – jobb, ha az ember a
saját hálószobájában alszik. Láttam egy nagyszerü hálószobát a városban.
– A mama babonás – mondta Elza. – De ha a mamának ötlete van, nekem is
van. A hálószoba mellett egy női öltözőszoba következik, oda bevitetem
én az én egész leányszobámat.
– Az is nagyon kedves lesz – vélte a mama.
Elza még nevetve hozzátette:
– Jobb, ha az ember a saját hálószobájában alszik.
– Az ágyadat is akarod? – kérdezte Gotthelfné, de már nem helyeslően.
– Azt is, persze.
– Hm… az fölösleges – itélkezett a mama.
Elza vidáman felelt rá:
– Minél több ágy van egy házban, a házasság annál boldogabb.
– Ezt megint könyvből tanultad, lányom, – mondta Gotthelf – de ha már
ezeket csináljátok, akkor okozzatok egy kis örömet az én János fiamnak
is.
(Igy, ha maguk közt voltak, Gotthelf mindig az-én-János-fiamnak nevezte
Jánost.)
– Még több örömet, mint amennyiben uszik? – kérdezte Elza.
– Na igen, ugy gondolom, hogy ha már te a te szobádat odaviteted a
palotába, vigyétek el az ő legkedvesebb tárgyait is oda. Legyen neki is
egy szobája a régi holmijából.
Elza helyeselte. Gotthelf mama megszavazta s mikor Jánosnak elmondták a
három ötletet, egyiknek jobban örült, mint a másiknak. Ezekben a
napokban különben is csak örülni tudott.
Gotthelf mama ajánlkozott, hogy másnap fölmegy Jánoshoz, összeválogat
egy szobára való berendezést, János megkérte Elzát, hogy ő is jőjjön,
segitsen. Elza kedves csináltanszent arcot vágott:
– Ahh – mondta – lehetetlen! Legénylakásra én? Frideczky báró mátkája?
– A vőlegénye lakására – mondta János.
– Majd meggondolom, – felelte Elza – a mama mindenesetre elmegy, neki
már nincs vagy még nincs érzéke az iránt, hogy legénylakásra nem járnak
urinők. Esetleg én is odamegyek, mert én már tudom, hogy legénylakásra
csak urinők járnak.
Gotthelf papa az ilyen beszédekre fejet csóvált és a szeme sarkából Emma
felé nézett, mert nagyon nem szerette, hogy ilyesmit a kisebbik leány
előtt mondanak
A vizit határozatba ment s János aznap éjjel, az első elalvás után,
ijedten ugrott ki ágyából. Eszébe jutott a másnapi vizit, hogy esetleg
Elza is eljön, felgyujtotta a villanyt és körülnézett a szobájában. Az
iróasztalán Adél egy nagy arcképe állt s a falon is Adél két képe
lógott. Az egyik egy furcsa plein-air, amit a Csernáék mütermébe járó
egyik fiatal piktor festett, csupa aranysárga és rózsaszin foltból
állitva össze a szőke nőt, széles rózsaszin szalmakalappal, ami a fején
hátracsuszott, mint egy glória és egy rózsaszin selyem napernyővel a
feje fölött, ami különösen és érdekesen szürte át a fényt.
János izgatottan tette be az asztalon álló arcképet s az egyik faliképet
az iróasztala fiókjába és ráforditotta a kulcsot. A plein-air nagyobb
volt, semhogy a fiókba lehetett volna dugni. Leakasztotta és átvitte a
másik szobájába, a ruhaszekrényébe és ott arccal a szekrény falának
forditotta.
Közben folyton nagyon vert a szive. Mert sajátságosképpen, noha itt élt
Adél képei közt s a gyémántsziv ott csüngött a nyakán (minden reggel
fürdés előtt gépiesen lecsatolta és utána ugyanoly gépiesen ujra fel),
mégis Adél, Itáliából hazajötte óta, ma először jutott eszébe, És most
agyába tolakodott a sirkő és a látogatás, amelylyel ő az elhagyott
tátrai sirnak tartozik.
A látogatás szóhoz megint a holnapi vizit kapcsolódott a gondolataiban s
miközben elhatározta, hogy holnap telefonál Gerendaynak, megint
nyugodtan el tudott aludni.
*
Pénteken éjjel Emma ezt irta a naplójába:
„Ma volt az esküvő. Nem hittem, hogy végig kibirom ezt a napot. János
boldog volt, Elza gonosz. Itt vacsoráztak; csak papa, mama, Nitouche meg
én voltunk jelen. Most mentek el, haza a fasori házba. Istenem, ha
holnap reggel nem ébrednék fel, milyen jó volna!“
Mig Emma ezt leirta, mást is akart irni még, de csak fogta a tollat és
nézte a papirt. És az arcán nagy könnyek peregtek végig
*
Az uj asszony fekete selyem pongyolában ült a fasori palota első emeleti
sarokszobájában, melyet a hálószoba mellett az ő leánybutoraival
rendeztek be.
A hálószobába vezető ajtó nyitva volt.
Ebben a szobában velencei üvegcsillár, ott benn kék ámpolna égett s az
egész hálót kissé hideg derengéssel töltötte el. Az ámpolna is Gotthelf
mama beszerzése volt, Elza nem szólt bele.
Az uj asszony gunyos arccal nézett a fényből bele a kék homályba.
János ledobálta magáról a frakkot, egy lefelé csikozott kék-fehér selyem
piyamát vett föl, leakasztotta a nyakáról a gyémántszivet és kopogtatott
a hálószoba ajtaján.
Elza a maga szobájából nem mondta, hogy szabad. Odáig ugy sem
hallatszott volna a hangja.
János kinyitotta a háló ajtaját.
A kék derengésen tul éles sárga fénynyel világitott Elza ajtaja. Ahogy a
sárga fényen ült az asszony s a fekete selyem a mellére feszült,
Jánosnak Lelle villant az eszébe, a vizes fekete trikó a sárga
napfényen. A szája égett, mintha dagadt volna, a halántéka lüktetett,
ugy ment át a kék félhomályon Elza szobája felé.
Az ajtófélfán ujra kopogtatott.
A nő mereven nézett rá:
– Tessék! – mondta olyan világos és határozott hangon, hogy ebben a
környezetben ezen az estén, ebben a helyzetben ez a hang szinte vágta a
levegőt.
– Elzácska! – áradt a férfiból forrón és vágyakozva s miközben a nő feje
felé hajlott le, kicsit rekedten sugta a fülébe: – Miért nem jön?
Elza kikerülte a csókot, oldalt huzva fejét a karosszék támláján.
– Üljön le! – mondta Jánosnak.
– Elzácska, édesem, egyetlenem, jőjjön! – s János ujra megpróbálta
megcsókolni feleségét s a két keze, mely a nő felé nyult, megérintette
Elza mezitelen vállát. A kéz olyan volt, mint a parázs.
Elza hátrább lépett egy kicsit, ugy hogy a férfi keze lecsuszott a
válláról.
– Nem megyek, – mondta Elza – beszélni akarok magával. Üljön le.
– Most? Itt? – kérdezte János, de már leült a másik karosszékbe, amit
Elza mutatott. Megfogta a felesége egyik kezét, ráhajolt és simán,
halkan megcsókolgatta, miközben Elza beszélt, anélkül, hogy a kezét
visszavonta volna.
– Nem megyek, – mondta a nő most már nem olyan hangosan, mint eddig,
csak nagyon érthetően tagolva a szavakat. – Nem akarok menni. Nem leszek
a felesége, báró, izé, senki ur… nem leszek a felesége.
János, akinek a feje ott volt a nő keze fölött, nem is hallotta ezt.
Ekkor Elza elhuzta a kezét, megrázta kicsit a férfi vállát, ugy hogy az
felnézett rá és ugy mondta:
– Ébredjen fel, részeg ember! Nem leszek a felesége soha!
– Mit mond, Elzus? – hebegett a férfi és gyámoltalanul elmeredt szemmel
nézett a nőre.
– Azt mondom, hogy sohase leszek a magáé. Soha maga engem megcsókolni,
megölelni nem fog! Érti? Soha!
János azt hitte, hogy ez csak tréfa. Mosolyogni próbált.
– Szeret? nagyon szeret? – kérdezte Elza.
– Imádom! – felelte János, aki azt hitte, hogy a tréfa most marad abba.
Elza beszélt:
– Hát én gyülölöm. Én undorodom magától, maga fabáb, maga automata, maga
senki!
János megint értelmetlenül nézett a nőre, aki folytatta:
– Hát mit gondolt maga? Minden az ölébe hullik, ami után kinyujtja a
kezét? Minden a magáé, amit megkiván? Én nem, senki ur, én nem! Itt van
a vége a paradicsomnak!
– Elzácska! – hebegte a férfi.
– Nézzen a tükörbe! – emelte a hangját a nő. – Az a semmitmondó ábrázata
csupa buta vágyakozás. Nézze meg milyen undok maga, Szépember. Kellenék,
ugy-e, nagyon kellenék? A dagadt száját rajtam akarja hüvösre csókolni?
A fülembe akarja bugni ezt az egész nagy bárgyu szerelmét? Hát nem!
Ilyen kifeszülten, eltorzultan fog innen kimenni, én mondom magának, én!
– Elzácska? miért? ez borzasztó! – mondta a férfi és egészen megbutult.
– Mert mint egy értelmetlen gyerek, aki kapkod a kezével, belenyult az
életembe. Mert tönkretett egy embert csak azért, hogy a csókomhoz
jusson. Hát nem jut hozzá! Maga nem! _Az_ igen!
János melléből nagy, szaggatott sóhajok hörögtek fel. Már nem is értette
a szavakat, nem tudott gondolatot gondolathoz rakni.
– Én is szerelmes vagyok, hallja! De nem ilyen megvadulva, ilyen
undokul, mint maga. És azért kettőnk közül én leszek az erősebb! Agyon
fogom gyötörni magát, kinozni fogom, amig csak kegyelemért nem könyörög,
hogy esze nélkül futhasson mellőlem, amerre lát! Csók nem lesz, semmise
lesz, szikrázni fog a szeme és elszárad a szája és én nem fogok elmenni
innen, vissza a szüleimhez, hanem ittmaradok, hogy örömem legyen a
vonaglásában, hogy nézzem, hogyan szenved! Ostorral fogom verni a szivét
és tüket fogok szurkálni a körme alá!
A nő kiegyenesedve állt János előtt, a szeme lobogott, a szája, melyből
a rettenetes szavak kipattogtak, vérvörös volt, a teste kemény és dacos.
János majd megőrült, annyira kivánta.
Fölkelt, kitárta a két karját és nem törődött a gyilkos szavakkal, amik
csapkodtak feléje.
– Ide ne jöjjön! Hozzám ne nyuljon! – kiáltotta Elza. – A szemét
kivájom! Megfojtom! Megfojtom!
János elkapta a csuklójánál fogva és huzta magához. Elza előbb a kezét
próbálta kiszabaditani. Nem tudta. János a másik keze felé nyult, hogy
azt is lefogja. A nő magasra kapta karját, hátra, és ugy dulakodott
vele. Közben a férfi egészen közel szorult hozzá és csókolta a nyakát.
Elza nagyokat rázott a testén, hogy a férfi fogai a husához csattantak s
a szája vérezni kezdett.
Ekkor a kis asztalkához verődtek mind a ketten, amin egy virágváza
csörrent meg s egy kis viz is lottyant belőle az asztalra.
Ebben a pillanatban Elza már érezte, hogy a férfi legyüri. A szabad
kezét lekapta s az öklével a férfi melle felé sujtott, balra, a sziv
tájékán.
Jánosnak elállt a lélekzete, megzsibbadtak az izmai, visszatántorodott,
kiengedte a felesége csuklóját.
Elza hihetelen sebességgel ugrott a kis asztalhoz, felkapta a vázát s
virággal, vizzel együtt hajitotta a férfi arcába.
A váza eltört, a viz a szemébe frecscsent Jánosnak, aztán végigcsurgott
rajta, a rózsák tövisei megkörmölték az arcát. Nem látott és hirtelen
kézmozdulatokkal tapogatózni kezdett a levegőben.
Elza már kint volt, a hálószobában rácsapta az ajtót a támolygó férfira,
rácsapta és rácsukta kulcscsal. Most már csak a kék fény világitott a
hálóban, a nő keresztül szaladt rajta s minden ajtót becsukott maga
mögött.
Az ötödik szobában állt meg, annak a sarka óriási kerevetté volt
kiképezve, nagy szines vánkosokkal.
Azon elvetette magát és nézett vissza a becsukott ajtóra.
Pihegett és zihált, de az arcán boldog, diadalmas mosoly ült:
– Nászéjszaka! – sziszegte a foga közt. – Nászéjszaka!