tapogatta magát, hogy a váza cserepei nem sértették-e meg, azonnal az
ajtóhoz ugrott, kézbe kapta a rézkilincset, hármat nyomott rajta,
letörte.
Aztán vállal feszült neki az ajtónak s minden erejével feszitette
kifelé. Az ajtó, mert középen nem volt sem fönt, sem lent megerősitve,
végre engedett; a zár nyelve csikorgott, ahogy az öbléből kifordult, az
ajtó szétnyilt, János is átrohant a hálószobán, a másik ajtóhoz.
Az is be volt csukva.
Azzal már nem birt.
Háromszor, négyszer nekiment, kékre verte a vállát, de már ki volt
merülve.
– Elza! Elza! – kiáltotta kétségbeesetten, miközben még egyszer megrázta
az ajtót, aztán tátott, lihegő szájjal visszatántorgott, bele a nagy
nászágyba, amely várta már.
A fején mintha izzó sisak lett volna, a melléből mintha körömmel
darabokat szaggattak volna ki, a torkát mintha kötéllel szoritották
volna.
Végre kifakadt belőle a sirás, csuf, hörgő, sikitó, állati üvöltés, ami
nélkül megfulladt volna.
És ott feküdt szétterpedve, a két markát a párnába vájva a gyönyörü
ágyon. Frideczky János báró, a kolozsvári egyetem disztudora, egyetlen
iszonyu vágy, összetört reménykedés, sikoltó kétségbeesés, semmi, senki,
Doktor Senki.
XXVI. FEJEZET.
A mézesnapok
Egy héttel János esküvője után ez állt Emma naplójában:
„Jánosék nálunk vacsoráztak. Mamától hallottam, hogy János nem akart
jönni, de Elza azt mondta, hogy mért ne jöhetnének? A mézeshetek csak
babona, nem kell ugy bánni uj házasokkal, mintha kalitkába zárt
tenyészmadarak volnának. János sápadt és idegesnek látszik, Elza olyan,
mint volt. Mama azt mondta, hogy fiatal szerelmesek vigyázzanak az
egészségükre. Elza borzasztó hangosan nevetett ezen. Papa mondta, hogy
olvasta a Lloydban, hogy arról van szó, hogy János kultusz-államtitkár
legyen és megkérdezte Jánost, igaz-e, János azt felelte, hogy
felajánlották neki, de nincs rá kedve. Papa csudálkozva kérdezte:
Államtitkárságra? János csendesen felelte: Arra se. Ezen mind
megütődtünk, csak Elza nem talált benne semmi különöst. Mikor elmentek,
mama azt mondta, hogy nincs megelégedve Elzáék hangulatával. János
szórakozott is volt. Engem egész este, mintha észre sem vett volna.“
*
Csakugyan arról volt szó, hogy Frideczky János báró vállalja a
kultuszminiszter mellett az államtitkárságot. Az ötlet a miniszterelnöké
volt, aki végleg meg akarta szabaditani a politikát a Rózsa-ügytől. S
mert a honmentő fiatal képviselő ünneplése még egyre folyt a lapokban, a
miniszterelnök ugy vélte, hogy az egész afférnak kicsavarja a nyakát, ha
a megürült állásba az ifju lázadót ülteti. Nem gondolhatta, hogy egy
közügy személyes alapon el nem intézhető.
Pedig hol volt már akkor János a lázadástól? Mindenét, amije már megvolt
és mindenét, amije még lehetett, odaadta volna Elza egyetlen csókjáért s
azért, ha mindazok a rettentő szavak, amik a nászéjszakáján
elhangzottak, nem csengettek volna a fülébe. És teljesen tanácstalan
volt. Nem tudta, mit kezdjen és hol kezdje, amit kezdeni akar. A
feleségét csak ebédnél és vacsoránál látta.
És Elza mindig ugy manöverezett, inasokkal, szobalánynyal, hogy el
tudott tünni mellőle, mielőtt János még beszélhetett volna vele egyetlen
igét arról, amiről beszélni akart. Este a hálószoba ajtaja mindig be
volt csukva belülről. A cselédség tudta már, hogy a méltóságos urék
házassága nem házasság még. János délelőtt, délután elment hazulról s
mert a klubba és ismerősök közé nem akart menni, nehogy utólagos
gratulációkat kelljen fogadnia, a Rózsa-ügyben és házassága miatt,
céltalanul kószált budai külső uccákon, kétszer kiment a Hüvösvölgybe
is, amely kopasz fáival épp oly vigasztalan és sivár volt, mint az ő
helyzete. Ha visszagondolt az utolsó hetek eseményeire, látni kezdte,
hogy Elza szántszándékkal csábitotta, csalogatta idáig s hogy ha nem
lett volna annyira elvakult, látnia kellett volna, hogy ami történik,
nem rendes és természetes dolog. Ilyenkor az összezuzottságát és
életuntságát, mely már-már az öngyilkosság felé sodorta, gomolygó düh
váltotta fel, hogy ne hagyja magát, hogy megpróbálja a sorsát még
egyszer megforditani.
Ilyen lelki állapotban telefonálták fel a miniszterelnökségre s
ajánlották fel neki az államtitkárságot. János elháritotta. Ami a
miniszterelnököt végképp megerősitette abban a szándékában, hogy ezt a
veszedelmes erőt egy pozicióba neutralizálja. Szólt Füredy Fábiánnak,
hogy addig tárgyaljon Jánossal, amig meg nem puhul s okvetlenül rá nem
harap a horogra. Füredy föl is kérette magához Jánost s a
legszemélyesebb kivánságának tüntette fel János államtitkárságát s ugy
állitotta be a dolgot, mintha neki a Rózsa-ügyet másképpen lezárnia és
megusznia egyáltalán lehetetlen lenne.
Hogy az ügynek még nagyobb fontosság és sürgősség látszatát adja,
harmadszor délután ötre kérette a klubba Jánost, hogy a miniszterelnök,
aki másnap reggel Bécsbe megy, az eredményt felvihesse. János azt
mondta, hogy a klubba nem szivesen megy. Füredy azt ajánlotta, hogy
jőjjön a miniszteriumba, ott olyankor ugy sincs senki. János nagyon
kelletlenül ment fel a Hold-uccába, hagyta a minisztert beszélni s mert
már az ellenkezéshez sem volt kedve és ereje, végül beleegyezett abba,
hogy – mint Füredy kifejezte magát, – a miniszter ifju erejü jobb keze
legyen. Közben mig nézte Füredy ősz fejét, csak arra gondolt, hogy az
élete milyen különösképpen összekapcsolódott ezzel az emberével s hogy
noha a kapocs kihullt és elhalt közülük, ők már nem tudnak elválni
egymástól. És Adél neve is folyton a fülébe zsibongott s ahogy
visszagondolt reá, el sem tudta hinni, hogy nőben annyi szelidség és
jóság lehet, amennyi Adélban az ő számára volt. Elhatározta, hogy még a
napokban felutazik Tátraszéplakra, hátha ott, annál a sirnál visszakapja
az életerejét, vagy végképp megbarátkozik azzal, hogy meghaljon.
Hat óra után ment el a miniszterrel együtt az uccára. Füredy átsétált a
klubba, János az autójába szállt, hogy hazamenjen.
Ahogy az autó végigszaladt a Kálmán-uccán, János kipillantott az
ablakon. Egyik kapu alól egy nő fordult ki. János talán nem is látta,
inkább érezte. – Ez Elza! – A szive akkorát dobbant, hogy a feje
felütődött. Egy sarokkal odébb kisipolt a soffőrnek:
– Álljon meg, kiszállok. Menjen haza.
A soffőr tovább vitte a gépet. János futva ment visszafelé. A nő akkor
már kint volt a Váci-köruton. A kocsiállomás felé haladt. János most már
biztosan látta, hogy a felesége. Elza beszállott egy kétfogatuba és
bemondta a lakásuk cimét. A kocsi elgördült, János ottmaradt és nézett
utána. Aztán visszament a Kálmán-uccába, hogy megkeresse azt a házat,
ahonnan a felesége kijött. Egy patikát keresett, egy patikacégért,
Aeszkulápot, a feje mögött kigyós bottal. Hogy miért éppen azt keresi,
nem tudta. De mikor megtalálta a patikát, akkor tudta, hogy ez az a ház,
amelyikből a feleségét kijönni látta. És most már azt is tudta, hogy ez
a hetes számu ház, mert most már pontosan visszaemlékezett arra az
éjszakai kocsizásra, amikor ő, pezsgőtől bódult fejjel, Rózsa Rezsőt egy
konflison idehozta és itt letette. Most már csak tovább kinozta magát a
bizonyossággal. Bement a kapu alá és megnézte a lakók jegyzékét. S
csakugyan ott volt: az első emelet kilencedik száma alatt:
_Rózsa Rezső dr._ egy. m. tanár.
János szerette volna betörni az üvegtáblát és kitépni onnan azt a nevet,
szeretett volna felrohanni, rázudulni arra az emberre, szeretett volna
őrjöngeni. Irtózatosnak érezte, hogy csendesen kell viselnie magát.
Ugyanakkor a házmester is jött kifelé s meglátva az idegen urat, aki a
lakók jegyzéke előtt áll, megszólitotta:
– Tetszik keresni valakit?
János értelmetlenöl bámult rá, mintha azt kérdezték volna tőle, hogy a
Nap milyen messze van a Földtől.
A házmester megismételte a kérdést:
– Mondom, hogy talán valakit keresni tetszik?
János nem felelt, ment ki az uccára, a házmester gyanakodva utána s
mindaddig nézte, amig a Podmaniczky-uccában el nem tünt.
Ha aznap éjszaka betörnek a házba, a házmester nem csodálkozott volna.
János kint, a köruton ült bele egy kocsiba s hazadöcögött.
Otthon a portástól megkérdezte:
– Hazajött a méltóságos asszony?
– Igenis, kérem.
– Régen?
– Nem. Talán most egynegyed órája.
Ezek ugyan fölösleges kérdések voltak, János kérdés nélkül is tudhatta,
hogy igy történt, de most, amikor már megvolt a bizonyossága, szeretett
volna belőle kitántorogni. Már ezek a kérdések is azt szolgálták. Hátha
a portás azt mondja, hogy a méltóságos asszony el sem ment hazulról?
Fölment az emeletre, bement a maga szobájába, hogy tanácskozzék
önmagával, de alig hogy megpróbált gondolkodni, érezte, hogy nem tud,
hogy a vér elönti a fejét, hogy törni-zuzni szeretne. Az iróasztaláról
fölvett egy japán papirvágót. Minden ok nélkül hajlitani kezdte és
hajlitotta, amig ketté nem pattant. Akkor a darabjait elhajitotta,
fölkelt, átment a hálószobán és megállt a felesége öltözője előtt.
Kopogtatott.
– Ki az? – kérdezte Elza belülről.
– Én vagyok – felelte János izgalomtól szintelen hangon.
– Sürgős dolga van velem?
– Sürgős.
– Még vacsora előtt?
– Igen.
– Akkor várjon a szobájában.
– Meddig?
– Amig átöltözöm.
János visszament a saját szobájába, leült egy karosszékbe. Várt. A keze
reszketett, zsebredugta, hogy Elza ne lássa, ha beszél vele.
Az asszony kijött, megint fekete pongyola volt rajta. A rendesnél
parfőmösebb volt. Az arca piros, a szeme csillogó. Olyan volt, amilyenek
az egészséges, boldog emberek.
– Na, mit akar? – fordult az ura felé.
– Beszélni magával. Üljön le egy percre.
– Nem ülök – felelte Elza és föl alá járt a szobában, ringó léptekkel,
szinte szellőztetve teste rugalmasságát.
János halkan tette föl a kérdést:
– Mondja, hol volt?
Elza megállt s mert éppen háttal volt, visszafordult:
– Ugy? – kérdezte nyujtott hangon. – Azt kérdi?
– Azt. Mondja meg, hogy hol volt?
– Ott voltam, ahonnan jövök.
– Honnan jön?
– Onnan, ahol voltam.
És Elza hátravetette a fejét kihivóan, vakmerően.
János nézte és kivánta. S mig az előbb még erőszakos és goromba akart
lenni, most csak alázatosan megkérdezte:
– Nem fél tőlem, Elzácska?
– Magától? – kacagott Elza csunyán és sértően. Aztán szárazan
hozzátette: – Nem félek.
És becsöngette az inast:
– Tálaljanak! – adta ki a parancsot és otthagyta Jánost s az ebédlőben
foglalatoskodó személyzet mögé menekült, hogy ne kelljen tovább
tárgyalniuk. Étkezés után Elza épugy kisiklott az ebédlőből, mint eddig
minden este. János meg se próbált utánamenni; tudta, hogy becsukott
ajtók vannak mögötte.
Vette a kalapját, kabátját és ment le, uccát róni. Beszélni szeretett
volna valakivel, szerette volna kiönteni magából mindazt a harapó
fájdalmat, ami össze volt halmozva a szivében és belülről marta a falát.
Akárki jó lett volna. De kinek mondhatja el, ami vele történt? Egyetlen
olyan mondat nincs benne, ami elmondható. És kitől kérhessen tanácsot
arra, hogy a feleségét hogyan tudná magának megszerezni, hisz el sem
árulhatja senkinek, hogy most, miután tudja már, hogy megcsalja, a
házasságuk első hetében a másé, mielőtt még az övé lett volna, még most
sem akar egyebet, mint megszerezni, visszakapni, birtokába venni. Ezt
nem lehet elmondani senkinek.
Csak amikor már a Váci-köruton volt, akkor vette észre, hogy hol jár és
érezte azt is, hogy ösztönszerüen hová igyekszik. A hetes ház elé. Hogy
mit keres itt, azt még nem tudta, csak idekormányozta és itt-tartotta
valami.
Szorgosan mérte a kurta uccát sokszor egymásután föl és alá. Nézte a
boltok felirását, amennyit a rossz világitásnál láthatott belőlük. Ugy
nézte a cégtáblákra pingált rajzolatokat, mintha érdekelnék; a nagy
cipőket, amik susztert jelentettek, a csinos elválasztott haju
férfi-portrét, ami borbély volt s különösen sokáig azt a
fürdőszoba-berendezést, ami ugy volt ábrázolva, hogy fehér kádba viz
csurgott.
– Milyen jó volna hideg vizben megfürödni! – gondolta magában, de azért
nem indult el hazafelé, hogy ezt a vágyát valóra váltsa. Ugy látszik,
volt benne egy másik vágy, ami erősebben dolgozott.
A csendes uccába csak néha koppant lépés, olyankor felkapta a fejét és
odanézett. Nem az volt, amit várt. S hogy várt valamit, annak semmi
értelme nem volt, hiszen lehet, hogy akit ő vár, az már fenn van a
lakásán és alszik, mélyen, fáradtan, boldogan a gyönyörü délutánja után.
Mikor ez eszébe jutott, János összecsikorgatta a fogait.
Éjfél után nagyobb társaság fordult be a Kálmán-uccába, a Hold-ucca
felől.
János odafigyelt.
Ez az. Ahogy a társaság egy gázlámpa alatt elment, János már egészen
messziről megismerte a gyerekarcut. Három másik elegáns fiatalemberrel
jött, meg-megálltak, hangosan vitatkoztak.
János ment feléjük. Nagy, kemény, dobbanó lépésekkel ment, nehogy észre
ne vegyék. János most már tudta, hogy azért van itt, azért megy oda,
hogy a gyerekarcut holtra verje, üsse, amig lélekzik. A vér vágtatott
föl a fejébe, a karjain át valami nagy gyönyörüség szaladgált.
Mikor a társaság elé ért, hirtelen közéjük kapott az előrenyujtott egyik
karjával, összemarkolta elől, a mellén, Rózsa Rezső kabátját, ugy
rántotta ki a többi közül a járda szélére.
– Te! te! te! – hörögte közben egyre.
Aztán a másik kezében szétterpesztve a tenyerét, laposan, csattanóan
belevágott egyenesen a gyerekarcnak a közepébe. A kezéből szinte
sistergett a gyönyörüség.
És még néhányat ütött, nagyszerüet, kéjeset, nem is tudta, hogy a
levegőbe, mert Rózsát kitépték a kezéből, őt magát lefogták. Csak ütött
tovább, amig el nem vesztette az öntudatát.
Elájult.
A mentőknél tért magához, ahol egy császárszakállas arc feketedett
fölötte. A halántékát hideg vizzel mosogatták.
A szobában, ahol erős jodoformszag terjengett, a mentőorvoson kivül még
két fiatalember állt, a Kálmán-uccai társaság tagjai.
Mikor János magához tért, az egyik éppen azt mondta a másiknak:
– Biztos, hogy megőrült. Máskép érthetetlen az egész.
A császárszakállas arc elfordult a beszélők felé. A mentőorvos tagadóan
rázta a fejét, aztán halkan mondta:
– Magához tér.
A két fiatalember odajött az ágy mellé és az egyik megszólitotta Jánost:
– Báró ur…
János nyugodtan felelt:
– Parancsolnak az urak?
– Csak azt akarjuk mondani, hogy az incidensről senki sem tud.
– Kérem, – mondta János és bólintott.
A másik fiatalember hozzátette:
– A báró urnak sem érdeke, hogy ezt nyilvánosan pertraktálják…
– Kérem, – felelte ujra János.
– A magyarázatért, ha megengedi, holnap délelőtt…
Azzal meghajtották magukat és elmentek.
*
A segédek tárgyaltak. János a maga két emberét semmiről sem informálta.
Csak azt mondta nekik, hogy kardot akar. Pisztolyhoz és kardhoz ugyan
egyformán nem értett, de biztos volt benne, hogy ha valami eszköz van a
kezében és közel férhet Rózsához, okvetlenül megöli.
A kard tetszett Rózsa segédeinek, mert a jegyzőkönyveket ennek
következtében ugy kellett megfogalmazni, hogy az ellenfelek közt sértő
szóváltás volt csupán.
János segédei siettették a lebonyolitást. Mert hallottak a verekedésről
s ez, felük függőben levő államtitkársága miatt, kényelmetlen volt.
Másnap délelőtt kilencre állapitották meg a párbajt, egy belvárosi
vivóteremben.
János nem ment haza ebédelni s a délutánt megint Budán töltötte. Fölment
a Gellérthegyre s mikor beesteledett, a félig lerombolt tabáni uccákon
lézengett. Egyszer-egyszer ugy rémlett neki, mintha valaki menne utána.
De valahányszor megfordult, senkit se látott.
Késő este lehetett, mikor valaki megszólitotta:
– Nini, te vagy az, Schenk? – mondta egy nagyon mély hang és Jánosnak
erről a hangról rögtön eszébe jutott, hogy ez az ember Butz Ödön, akivel
együtt járt a szabadkai gimnáziumban.
– Szervusz, Butz – mondta János és kezet nyujtott a mélyhangunak, aki az
iskolán végig erről a furcsa hangjáról volt nevezetes.
– Mit szólsz, hogy megismertelek? Pedig szép egy pár éve, hogy nem
láttalak. Na Schenk, te éppen olyan vagy, mint a maturán. Csak a
bajuszod erősebb. Hát hogy vagy, mit csinálsz? Mi lett belőled? Hol
jársz itt, ahol a madár se jár?
János nem is akart ezekre a kérdésekre felelni, de fölösleges is volt,
Butz tovább beszélt önmagáról:
– Nekem, hálisten, nagyon jó állásom van. Épitési irodában. Meg is
házasodtam, két gyermekem is van. Itt lakunk Tabán mögött, de ma nekem
kimenőm van, lemegyek a Gellért-kávéházba. Hát te? Te biztosan Pesten
lakol, a hidfőig elkisérlek. Megházasodtál? Mi vagy? Hivatalnok? Azért
látszik rajtad, hogy neked is jól mehet. Mi?
S miközben János, ahol éppen muszáj volt, felelt valami általánosat,
elgondolta, hogy lám, semmi sem történt. Ő még most is Schenk, nem lett
Shenky, nem lett báró, semmi sem lett, semmi baja sincs… Hát akkor hogy
van ez?
A hidfőnél elbucsuzott Butztól, aki meghivta magához a Dobogó-uccába,
hogy egyszer jőjjön ki hozzájuk vacsorázni.
János megindult a hidon, hogy az osztálytárs elmenjen. Aztán visszament
a budai oldalra, nem akart hazamenni. Nem akart Elzával találkozni.
Tegnap még lehetett, mert tegnap még Elza nem tudta. Ma már biztosan
tudja.
Sulyos, szennyes őszi eső kezdett esni, vastagon, sürüen. János
elhatározta, hogy betér akármelyik hotelbe és ott tölti az éjszakát, és
reggel telefonál a segédeinek, hogy ne a fasori lakására menjenek érte.
Az ereszek alá huzódva ment a Dunaparton, mindegy volt neki, hogy
micsoda hotelhez jut el. A várkertnél látta világitani a cimet: Hotel,
Szálloda.
Betért, szobát kért, fölvezettette magát a szobába. A portás nem
csodálkozott a poggyásztalan szállóvendégen. Szerelmi hotel volt,
jobbfajta szerelmek számára. A portás azt hitte, hogy a nő majd később
jön. Néha ilyen diszkréten érkeznek a szerelmesek, ha félnivalójuk van
attól, hogy együtt-láthatják őket.
– Egész éjszakára? – kérdezte a szobapincér.
– Igen – felelte János, ki nem értette a kérdést.
– Akkor az ágyat is megvettetem azonnal.
– Nem kell, – mondta János, hogy már elszabaduljon a pincértől.
A pincér vállat vont, furcsállta, hogy egész éjszakára ugyan és mégsem
ágyban, de sok furcsaságot látott ő már itt. Kiment.
János tulforrónak érezte a szobát. Kinyitotta mindakét ablakot,
eloltotta a villanyt és, ugy, ahogy volt, ruhástól, végigfeküdt a
vetetlen ágyon.
Talán gondolkodott csak, talán aludt is. Arra riadt fel, hogy egy kéz a
halántékát simogatja. Felült az ágyon.
A szobában nem volt sötét. A nyitott ablakon át az uccai gázlámpák fénye
felvilágitott a plafonra és a tulparti város nagy fénye is bederengett a
szobába. Egy nő állt az ágy előtt és ezt susogta:
– Jánoska! Jánoska!
János kimeresztette a szemét. A kisebbik Gotthelf-lány volt.
– Emma! – hebegte János – hogy’ kerül maga ide?
A lány leült az ágy melletti karosszékre. Lecsüggesztette a fejét és
halkan sirt. Aztán mondta:
– Hallottam… Elza otthon volt… elmondta. Iszonyu… Azt is megmondta, hogy
miért… Beszélni akartam magával… Láttam, mikor eljött hazulról… Ó, az
arca milyen volt!… Jöttem utána, egész este…
– De miért? de miért? – kérdezte bambán János.
– Mert féltem, hogy kárt tesz magában… azt nem szabad… azt nem érdemes…
azért… láttam, hogy ráment a hidra… aztán visszajött, ide… feljöttem és
ugy örülök, hogy még él… Jánoska… él még! Nem szabad meghalni!
János leült az ágy szélére.
Emma fölkelt és simogatta a fejét:
– Ugy-e nem hal meg? Igérje meg, hogy nem hal meg!
És a lány lehajolt és megcsókolta. Előbb csak a fejét, aztán, elébe
térdelt, és a száját is. János megszédült ettől a csóktól. Mily rég nem
érintette női száj nedves, sima puhaságu a száját! Reszketett tőle. A
lány friss szájának olyan ize volt, mint a mandulának. Előbb átölelte a
lányt; a nedves ruhán át tüzelt a fiatal, didergő test… János uralkodni
próbált magán.
– Haza viszem – dünyögte – hiszen egészen átázott… meg fog hülni…
– Nem, nem! nem megyek haza! – susogta Emma és visszaült a karosszékbe
és maga elé vonta a fiut. János ült a földön, remegő kézzel gombolta ki
a lány magasszáru cipőjét, lehuzta a selyemharisnyát és ahogy a fehér
láb világitott a derengő szobában, Jánosnak eszébe jutott az a lellei
nap, amikor uszott a csolnak után és ez a két fehér láb nyulott feléje a
vizben és Elza kiabálta:
– Kapaszkodjon az Emma lábába!
Azt kellett volna, már akkor, ebbe a két kis fehér lábba kapaszkodni!
Megcsókolta a lány lábát. A térdét is. Aztán a hónapok óta vágyakozásban
gyötrődő férfi mohóságával nyalábolta át a forró kis testet. A leány
szétmálló, ájult gyönyörüséggel hanyatlott a hirtelen szétdobált
vánkosok közé.
*
Emma a két karjával átfogta a fiu fejét. Ugy aludtak el. János még
álmába is átérezte a mandula-illatot, ami aztán lassan vaniliára
változott. Azt álmodta, hogy a szabadkai gimnázium vivótermében ülnek a
padokban ő és az osztálytársai; mellette Butz Ödön ül. Várják a latin
tanárt, aki bejön és feleltet. A latin tanár a latin tanár volt ugyan,
de azért mégis Rózsa Rezső. És lapozott a noteszében és kihivta:
– Schenk.
János felállt. A tanár fölvette a könyvet és olvasta:
– Eheu, fugaces, Postume, Postume… kezdd el, Schenk.
János szorongva mondta:
– Nem készültem, kérem.
– Miért? – kérdezte a tanár.
– Mert tegnap volt az esküvőm.
– Kit vettél el? – kérdezte a tanár.
– Adélt – felelte János.
Az osztály nagyot nevetett erre, mert tudták, hogy nem igaz. És a tanár,
a fejét csóválva, beirta a négyest. Pontosan látszott, ahogy a három kis
vonalat egymás mellé rója.
*
Reggel nyolckor ébredt fel. Megcsókolta a lányt, aki ujra a karjaiba
ölelte.
– Mennem kell – mondta János – de tizre visszajövök.
– A párbaj? – kérdezte félénken Emma.
– Az csak holnap lesz. De a segédeimmel kell tárgyalnom.
– Én… én nem mehetek haza. Jánoska… szeretsz?
– Ne menj haza, visszajövök érted.
A lány nem kérdezett többet. János tudta a programmját. Megy és megöli a
gyerekarcut, nehogy Elza boldog lehessen vele; visszajön és magával
viszi ezt az édes, elomló, odaadó Szerelmet. El, valahová; akárhová.
Sietett telefonálni a segédeinek.
*
A vivóterem öltözőszobájában, mielőtt a nyakbandázst felkötözte, a
vivómester megkérdezte Jánost:
– Az ékszert nem veti le, méltóságos uram?
– De… igen… – felelte János szórarakozottan és leoldotta a gyémátszivet
a nyakáról.
Kiálltak; a segédek beszéltek, békitési kisérlet… aztán elkezdték.
János ugy érezte a kardot a kezében, mint egy bunkós botot. Boldog volt,
hogy mekkorát tud majd ütni vele. S mingyárt az első ugrásra egész
erővel sujtott a gyerekarcu fejére.
A segédek megrezzentek erre a különös párbaj-metódusra. A vivómester
felszisszent:
– Az istenért, báró ur!
Rózsa keresztbe tartott karddal védte ezt a csapást, amely mégis a
fejére zuhant. Szinte meglottyant az agya tőle. De a vastag,
elválasztott, oldalt simitott hajon át a kard csak ütött, nem vágott. Az
orvosok megnézték s mindössze egy dagadt vonást konstatáltak Rózsa
fején. A daganatból szivárgott a vér.
De folytatni lehetett.
János most már még biztosabb volt a maga dolgában. Felülről fogja
végighasitani ezt a gyerekábrázatot.
Rózsa sápadtan állt a helyén. A feje zugott még az előbbi ütéstől és
félt ettől a megvadult embertől.
A második rajtára János mint egy mészároslegény kapta magasra a kardot
és szökött ellenfele felé.
Rózsa nem mert moccanni. Rémülettől kitágult szemmel tartotta mereven
előre a kardját. János egyenesen beleugrott.
Az acél furcsa szisszenéssel futott be. És a háton jött ki.
Rózsa még mindig mereven tartotta a karját, de egy pillanat mulva
érezte, hogyan sulyosodik el a kardja. Kiengedte a kezéből a markolatot.
János hasmánt vágódott el a gyantás padlón. A kard elől kiálló vége
letörött, ahogy a test a padlóra zuhant.
Segédek, orvosok, vivómester falfehéren állták körül a holttestet.
*
A nyomdában, ahol a hivatalos lapot szedik, ugyanekkor egy szedő előtt,
aki hosszu kék kabátban és papucscsal a lábán ült a szedőgép
klaviaturájánál s éppen cigarettát sodort, a kézirat-csiptetőben egy
királyi kézirat gépelt másolata feküdt. A szedő már beigazitotta, hogy
lekopogja, de még egy cigarettát akart elszini közben. S mig a
cigarettát sodorta, szórakozottan olvasta a kéziratot:
„… előterjesztésére báró Frideczky Jánost a vallás- és közoktatásügyi m.
kir. minisztériumban államtitkárrá kinevezem…“
– Szaktárs! – fordult a szedő a szomszéd szedőhöz, aki dolgozott.