egy ilyen kiváló lapnak a tulajdonosa légy.
– Nem olvastam lapot egyáltalán.
– Lapot „egyáltalán“ nem is kell olvasni, de a Függetlenséget most
mindenkinek hazafias kötelessége elolvasni.
– Seholsem láttam külföldön a lapunkat.
– Hm… ebben igazad van. A külföld még nincs megszervezve. Szólni kell
Vámoschernek, gondoskodjék róla, hogy a külföldi lapárusitó kioszkokban,
mert hallom, hogy ott kioszkokban árusitják a lapokat, a Függetlenség is
előforduljon.
– Jó – mondta János – majd szólunk Vámoschernek, de most folytasd, hadd
tudom meg, hogy mi történt hát?
Prokesch meglehetősen cinikusan foglalta össze az eseményeket. S ezzel
végezte:
– A nagy magyar Dreyfus-ügy tehát megvan. Lapunk, mely létrehozta,
ragyogóan megy, uton van arrafelé, hogy a legkeresettebb hirdetési
orgánum legyen, amint ezt Vámoscher külön előterjesztéséből meg fogod
tudni. Most még csak az hiányzik, hogy ezt a Rózsa Rezsőt az
Ördögszigetre internáltassuk és onnan egy ujabb kampánynyal
kiszabaditsuk.
János elgondolkodott.
– Te – kérdezte Prokeschtől – ismered te ezt a Rózsa Rezsőt?
– Nem én. Személyesen még nem volt szerencsém. De azt mondják, hogy
nagyon kedves, szimpatikus fiu.
– És azt hiszed, hogy amit tanit, az tényleg nemzetellenes?
– Honnan tudjam én azt? Én csak ujságiró vagyok, nem állambölcs.
Különben is mi közöm nekem ahhoz? A Függetlenség pártonkivüli lap,
minden véleménynek szabad teret nyit. Meg kellett tehát, hogy engedje,
hogy a hasábjain azt mondják: amit Rózsa Rezső tanit, nemzetellenes.
Jöttek volna azok, akiknek a jogbölcsészet a kenyerük és hivatásuk és
mondták volna, hogy ez nem igaz. De nem jöttek. Nem mondtak semmit.
Ennek következtében jogom van feltételezni, hogy amit a lapom mond,
igaz. Később a többi lapok is ugyanazt mondták. Mindenki ugyanazt
mondta. Nyilván igaznak kell lenni, amit mindenki egyhanguan és
véleménykülönbség nélkül mond.
János nem volt meggyőzve. Noha őszinte és jóleső kárörömmel hallgatta
végig, hogy Rózsát milyen baj érte és megelégedetten gondolt arra, hogy
a gyerekarcunak ez az egész hecc milyen kellemetlen lehet, szeretett
volna egy kis belső meggyőződést is ahhoz, amit a sajtóhadjárat nyomán
még megteendőnek vélt. Prokesch még egy érvet mondott:
– Nézd, ha te és a szerkesztőség és az egész zsurnalisztika és minden
ember Pesten, akivel én érintkezem, megállapodott abban, hogy engem nem
Proksaynak vagy Prokeschnek, hanem Kovács Sebestyénnek hivnak, akkor
énnékem le kell mondanom arról, hogy tényleg Prokesch a nevem, mert ha
ragaszkodom hozzá, végül elvisznek a Svarczerbe.
– Tudod mit – mondta Prokeschnek – küldd fel hozzám a lap bekötött
példányát, hadd olvasom végig az egész háborut.
– Ha parancsolod, a többi lapokat is elküldöm, mert amire még nem volt
példa a magyar sajtóban, minden sort, amit a Rózsa-ügyben irtak,
eltétettem, mint a Függetlenség diadalának emlékét. Egész szakkönyvtár
van együtt a Rózsa-ügyben. Jóska a szivar- és a cigarettakereskedését és
a maga két üveg sörét is ott tartja a szakkönyvtárban. Majd elküldöm
hozzád az egészet.
János két teljes délutánt töltött a lapok átolvasásával. Rettenetes volt
az a szeméthalmaz, amit, a sajtószabadság lapátjával, a fiatal tudós
fejére lapátoltak.
Jánost azonban az egész csak egy szempontból érdekelte. Lehetetlen, hogy
ezek után rövid időn belül Gotthelfék Elzát, ha még olyan zsarnokuk is,
Rózsának adhassák. Idő tehát mindenesetre van a cselekvésre.
Harmadnap Prokesch visszakérte a szak-könyvtárat s csak ugy mellékesen
megtelefonálta Jánosnak, hogy Rózsa holnap akarja Kolozsváron megkezdeni
a felolvasásait, de a lapnak azt jelentik Kolozsvárról, hogy nem biztos,
hogy ez megtörténik, mert a hallgatóság tüntetésre készül.
Ebből a közlésből Jánosban ismét csak az ragadt meg, hogy Rózsa
Kolozsváron van, e szerint már nincs Lellén, azonnal telefonált
Gotthelfékhez.
Csakugyan Pesten voltak már két napja. János bejelentette a látogatását,
annál is inkább, mert a szobaleány azt mondta, hogy csak a kisasszonyok
vannak otthon, az öreg nagyságosék átmentek Budára a csuzos Grosz
bácsihoz, aki vidékről jött el iszapfürdőzni és az Eszplanád-szállóban
lakik.
János azonnal kocsiba vágta magát és ment ki Gotthelfékhoz.
– Ó, o quelle surprise! – mondta mamzell Nitouche.
– Isten hozta – szólt csendesen Emma és nagyon melegen nézte a
látogatót.
– Maga is igyekezett – egészitette ki Elza nevetve és hozzátette: –
Nagyon megszépült, Szépember. Jöjjön, meséljen nekünk kalandjairól.
Szkilláról, Karibdiszről és egyéb veszedelmekről, amik egy ilyen
bolyongó Odisszeüszt érhetnek.
János majd lenyelte a szemével Elzát, aki elevenebb, frissebb, jobbkedvü
volt még annál is, amilyen azelőtt s valahogy asszonyosabb.
– Nincs mit mesélnem – mondta János – csak azért jöttem, hogy…
Elza félbeszakitotta:
Emmához és Nitouchehoz fordult:
– Gyerekek, vonuljatok ki. A vizit, örömmel látom, nekem szól.
Magánkihallgatás következik. Ugy-e, ezt akarta mondani?
János bólintott.
Nitouche már ment kifelé. Emma még egy szomoru pillantást vetett
Jánosra, ugy ment ki lassan, vontatott léptekkel.
Mikor egyedül maradtak, egy kis szünet volt. Azután János elkezdte:
– Elzácska…
– Komolyan akar beszélni velem?
– Nagyon komolyan.
– Hát kezdjük. Majd segitek.
– Köszönöm.
– Azt akarja mondani, hogy szeret?
– Azt.
– Hogy még most is szeret, bár elment felejteni.
– Igen.
Hallgattak egy kicsit. Elza jobblábát a balra vetette, hátradőlt a
karosszékben, ugy mondta:
– Ez szép.
– Ugy-e? – mondta halkan János.
– Nagyon megtisztelő, mindenesetre. Én semmiesetre sem vagyok szép…
– De szép.
– Nem vagyok az. De nyilván van bennem valami kedvesség, ami vonzza az
embereket. Magát biztosan.
– Nagyon.
– Meg akarja kérni a kezemet?
– Meg.
– Ezért most nem is haragudhatom. Amig maga csak szerkesztő ur volt és
Senkhynek hitták, azt hihettem, hogy csak a hozományom után szalad. De
most, amikor képviselő és báró, most nem kellene, hogy a zsidólány után
fusson, ha még ugy milliomos is a zsidólány apja. Kapna másunnan is
leányt. Szebbet mindenesetre.
János tagadóan rázta a fejét.
– Esetleg gazdagabbat.
János bólintott.
– Na látja.
– Nem látok semmit, Elzus, nem látok, nem hallok… szerelmes vagyok.
Nézze, Elzus… ne haragudjon, hogy beszélek róla… abból a másik dologból
most már ugy sem lehet semmi.
– Miért nem? – kérdezte Elza.
– Mert… mert… az most már lehetetlen.
– Gondolja?
– Ugy érzem.
– Látja, nem szép, hogy ezzel szomorit.
Jánosnak elkezdett a szive fájni. De azért tovább fájtatta. Tisztázni
akarta a kérdést:
– Ezek után nem mehet hozzá.
– Maga azt hiszi, hogy Rózsa tönkre van téve?
– Azt.
– Én nem hiszem. Ha hivatalosan be nem avatkoznak, ez az egész bolondság
elmulik, Rózsa jövőre már rendkivüli tanár lesz Pesten. Aztán rendes.
– Nem lesz. Lehetetlenné tették.
– Még nem – mondta szilárdan Elza. – Majd meglátjuk. És különben se
keverjük össze a két dolgot. Hagyjuk ezt. Maga megkérdezte tőlem, hogy
megkérheti-e a kezemet. Ez a beszélgetésünk lényege.
– Igen.
– És én megkérem magát, hogy várjon holnap délutánig. Gondolkodom és
megirom magának.
– Megirja? Nem szóval mondja meg?
– Megirom. Legyen nyugodt, a válasz délután ötig pontosan a lakásán
lesz. Pá, Isten vele, hagyjon magamra, hogy gondolkodhassam.
Elza fölkelt, kinyitotta a szomszéd szoba ajtaját, átkiabált a harmadik
szobába.
– Nitouche, Emma, gyertek bucsuzni. A báró távozik.
Elza azt hitte, hogy most utoljára látta ezen a helyen Jánost. A
határidőt csak azért kérte, hogy ne szóval mondja ki a nemet. Ahogy a
fiu a beszélgetés elején szerelmesen és gyámoltalanul nézett rá, az
meghatotta annyira, hogy ennyi kiméletre kötelezettnek érezze magát. Ugy
gondolta, hogy szépen, simogatóan megirja majd neki, hogy nem.
János is érezte, hogy csak a halálos itélet elodázásáról van szó.
Kezet nyujtott mindahármójuknak. A lépcsőn összecsikoritotta a fogát.
– Nem hagyom magamat! – mondta magában. És a fejében kongott az a
_még-nem_, amit Elza arra felelt, hogy Rózsát lehetetlenné tették.
Hát ha még nem, akkor majd. Most már mindenesetre.
Hazament, még egyszer végigböngészte a Rózsa-ügyet, mert a
szak-könyvtárat Jóska még nem vitte el a redakcióba, papirost vett elő
és jegyzeteket csinált. Nem is vacsorázott, annyira elfoglalta ez a
munka. Mikor készen volt a jegyzeteivel, akkor nekiült és irt. Eleinte
kicsit nehezen ment, mert egészen szokatlan volt neki ez a mesterség, de
aztán látta, hogy ő is ki tudja fejezni a gondolatait irásban, eszébe
jutott, hogy ha ezt korábban megpróbálja, akkor nem kellett volna minden
mondanivalóját Prokesch-sel irásba foglaltatnia. A Függetlenségnél
töltött volonteri első hónapja óta, amikor mindenki vele dolgoztatott,
most először végzett irással kapcsolatos szellemi munkát. El is fáradt
bele. De folyton fütötte az a gondolat, hogy ennek a munkának eredménye
lesz.
Mikor elvégezte az irást, megivott két pohár tokaji aszut s egy órától
reggel kilencig egyhuzamban álom nélkül aludt.
Reggel nagyon frissnek, erősnek és elszántnak érezte magát.
*
A parlamentben csak kevesen lézengtek. Szezón-eleji érdektelen üléseken
kevés kormánypárti és még kevesebb ellenzéki szokott megjelenni. A
Házban mindössze két miniszter volt jelen, a pénzügyminiszter, akinek
valaminő törvényjavaslatait tárgyalták és Füredy Fábián, aki unatkozott
a miniszteriumban, hát átjött a parlamentbe és itt még jobban
unatkozott. A pénzügyminiszter javaslatai egészen lényegtelenek voltak,
általános szürkeségek, amik egy évben száz-számra születnek, anélkül,
hogy valaki törődnék velük. Interpellációs nap is volt, de két vidéki
érdekü ellenzéki interpelláció készült csak, szintén olyan dolgok, amik
vizet nem zavarnak
Jánost, akiről tudták, hogy kint volt Rómában, az interparlamentárison,
néhányan üdvözölték:
– Hogy’ vagy, hogy’ vagy? nagyszerüen töltötted a nyarat, mi?
János megmondta, hogy a nyarat csakugyan nagyszerüen töltötte, más
érdeklődőknek azt is megmondta, hogy az a beszéd, amit a széphangu gróf
az interparlamentárison tartott, valóban nagyszerü volt s az ülésterembe
csak akkor ment be, amikor már a rövidnek igérkező ülés folyt.
Füredy Fábián barátságosan biccentett feléje a fejével, János
visszaköszönt, de aztán nem nézett a miniszterre.
Miközben az előadó ismertette a pénzügyminiszter javaslatait, János
fölment az elnöki dobogóra, lapozgatta az interpellációs könyvet, ugy
lapozgatta, mintha szórakozottan cselekedné, aztán beleirta a két vidéki
interpelláció után ezt:
„Frideczky János báró a kultuszminiszterhez, a tanszabadság ügyében“.
A jegyzők oda sem néztek. Kormánypárti képviselő nem szokott váratlanul
interpellációt beirni.
János visszament a helyére, várt, hogy a javaslatok tárgyalása
elfogyjon, s tizenkettő táján áttérjenek az interpellációkra.
Ez már féltizenkettőkor megtörtént.
Akkor az elnök jelentette, hogy a napirend véget ért, jönnek az
interpellációk, A jegyző olvasta őket. Mikor Jánoséhoz ért, kicsit
elmeresztette a szemét. De aztán olvasta.
A két miniszter felütötte a fejét, a kormánypárti néhány ember is
felfigyelt. Nem hallottak róla, hogy interpelláció készül a
szabadelvüpárt részéről
A pénzügyminiszter odahajolt Füredyhez:
– Mi ez? Mit akartok?
Füredy tájékozatlanul nézett át Jánoshoz, aki nyugodtan ült a helyén és
papirlapokat tett ki maga elé.
– Semmi – felelte a kollégájának Füredy Fábián – lényegtelen ügy.
– De megbeszéltétek?
Füredy kénytelen volt ezt felelni:
– Hogyne… persze… természetes…
És a szeme ujra János felé fordult ezzel a kérdéssel:
– Mit akarsz? És éppen tőlem? És mért nem szóltál?
János nem nézett oda.
Mikor aztán a két ellenzéki interpelláció leperdült, János fölkelt és
elkezdett beszélni.
A tanszabadságról beszélt általában s a miniszter taktikából, nehogy
meglássák, hogy egy váratlan interpellációról van szó, helyeslően
bólogatott. Erre a kormánypárti néhány jelenlevő részéről is elhangzott
egy-egy mondat után egy-egy száraz, kurta Ugyvan!
A kicsit hosszu és szárazon tartott bevezetés után egy ellenzéki, aki
unottan ült padjában és a körmét pucolta, közbeszólt:
– Gyönyörü tanszabadság, ami Kolozsváron történik. Arról beszéljen.
Ez a közbeszólás egészen mellékes volt, maga a közbeszóló sem gondolta,
hogy Frideczkynek csakugyan arról kell beszélnie. János azonban
odafordult és kissé emeltebb hangon mondta:
– Tisztelt Ház, arról akarok beszélni.
Ez meglepetés volt.
– Halljuk! Halljuk! – mondták az ellenzéki néhányak.
S aztán a kormánypártiak is mondták, mert azt hitték, hogy Füredy
interpellációt rendelt meg. Bár igaz, hogy legalább tegnap este
szólhattak volna a klubban, hogy több ember jelenjen meg az ülésen.
János tovább beszélt. Most minden mondata a szokásos formulával
kezdődött:
– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról,
hogy…?
Füredynek kicsit nyitva maradt a szája, elnedvesedett szemekkel bámult
János felé. A szeme mintha ezt mondta volna, de egy egészen más ügyre
vonatkozóan:
– Van-e tudomásom róla? Van. De miért kérded? Hát illik ez? Uri dolog-e
éppen tőled, hogy megkérded? Mindenről volt tudomásom, csak nem szóltam.
Füredy meg sem értette az első pillanatban, hogy miről van szó, annyira
furcsán hangzott számára éppen ennek az embernek a szájából az a kérdés,
hogy neki van-e tudomása róla? János mondatait most már minden oldalról
hangosabban helyeselték. A folyosóról bejött néhány képviselő, aki az
ülés tartama alatt odakint kaszinózott. Egy ujságiró leszaladt az
ujságirók szobájába és a többieknek, akik ott nyugodtan huzigáltak ki
sorokat a _kék_-ből, ezt mondta:
– Eriggyetek fel, ottfenn furcsa dolog történik. Senki ur, a kolléga,
beszél.
– Módosit? – kérdezte egy öreg politikai riporter, de föl se nézett a
kékből.
– Nem. Interpellál.
– Az nem lehet. Nem volt bejelentve.
– Éppen az a különös. És nagyon kényelmetlen mondatokat mond. Nagyon ugy
néz ki, mintha _puccs_ volna.
Az öreg politikai legyintett a kezével, arra még nem volt eset, hogy
szabadelvü párti képviselő váratlanul és kényelmetlenül interpellálta
volna meg kormányát.
De a fiatalabbak felsiettek.
Az ülésterem már olyan hangos volt, amennyi lárma a jelenlevő kevés
embertől kitellett. Most már harsányabban szóltak közbe:
– Szégyen gyalázat!
– Nem lehet türni!
S János most már ennél a mondatnál tartott:
– Van-e tudomása a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak arról, hogy
tanszabadság ürügye alatt a kolozsvári egyetem egyik tanszékéről állam-,
nemzet- és _dinasztia_-ellenes agitáció folyik?…“
Füredy egészen megmeredten ült a helyén… Ez nagyon kinos volt, ez az
egész izé… és különösen, hogy a dinasztia… minek azt piszkálni?
De a kormánypárt, amely miniszterét eleinte bólogatni látta, élénken
helyeselt.
Mikor János befejezte, minden oldalról csaknem valamennyi jelenlevő
odament hozzá a gratulációs kézszoritással. Füredy Fábián, ismét csak
azért, hogy a látszatot föntartsa, szintén odament és kezet szoritott
Jánossal s ezt motyogta:
– Kedves barátom… Kedves barátom…
Mikor azonban az elnök beküldte hozzá az egyik jegyzőt, hogy tekintettel
a közérdeklődésre, amit az interpelláció keltett, akar-e azonnal
válaszolni rá, zavartan felelte:
– Persze… természetes… de nem ma…
Mire az elnök kijelentette:
– Az interpelláció kiadatik a vallás- és közoktatásügyi miniszter urnak.
Füredy a folyosón még odament Jánoshoz és szólt neki:
– Kérlek alásan… azt a mondatot… állam, nemzet… dinasztia… talán
módositani lehetne? Ha átnéznéd a kéket… Nemde?
– Kérlek alásan – mondta János, kezet szoritott a miniszterrel, de nem
ment le a gyorsirodába, ahol a revizorok szoktak azon fáradozni, hogy a
teremben elhangzott értelmetlenségeknek kezet-lábat adjanak, vagy
miniszterek és képviselők azon, hogy amit a teremben, mert nem tudtak
vigyázni a szájukra, elmondtak, azt elmondatlanná tegyék.
Esze ágában sem volt, hogy a dinasztiát kihuzza a beszédéből. Tudta,
hogy az a leglényegesebb benne.
Hazament, megebédelt, lefeküdt, várta Elza levelét és várta az
estilapokat.
Elza levele nem jött, s az estliapok előtt Prokesch rohant fel a
lakására:
– Óriási! – mondta Jánosnak. – Sőt nagyszerü! Hogy’ jutott eszedbe? Nem
is mertem volna inditványozni, hogy megtedd. Most van tulajdonképen
tálalva a Rózsa-ügy! Hallatlanul kinos a kormánynak, de neked mégsem
eshetik bajod belőle, mert kifelé nem mutogathatják, hogy valaki a
pártfegyelemnek az élét ennyire kicsorbitotta. Majd meglátod, mi minden
lesz ebből.
– Mi lenne? – kérdezte János, aki csak _egyet_ várt a felszólalásától.
– Azt én még kiszámitani nem tudom. Nézd majd meg az estilapokat. Én
megyek lapot csinálni, mert ma hallatlanul érdekes lesz a lapunk.
Prokesch elvágtatott.
Az estilapok csakugyan mértéktelenül felfujták az interpellációt.
Tisztitó viharról beszéltek, amely a tudomány oduiból kisöpri a
veszedelmes miazmákat és baktériumokat. Az üvöltés pártkülönbség-nélküli
volt. És most először ünnepelték Jánost vér a mi vérünkből kiáltással.
S mert Elza levele este nyolcig nem érkezett meg, János bement a klubba,
ahol mindenki tisztelettel vegyes szorongással nézett a lázadóra. Itt
most már tudták, hogy az interpelláció előkészitetlen volt s hogy Senki
ur akar valamit.
Az öreg Frideczky gratulált az ifju Frideczkynek:
– Bravó! – mondta – husz év óta nem… husz év óta nem… Legalább nekem
szólhattál volna… De én félretolt ember vagyok… Nem szép tőled… De azért
örülök.
És vitte volna sakkozni Jánost, ha Füredy és a miniszterelnök nem viszik
el tanácskozásra.
– Te ugyan nem szóltál nekünk… nem tárgyaltad meg velünk, – mondta a
miniszterelnök – de mi értjük a fiatalság hevülését… Az éppen az ereje.
Mi mindenesetre megbeszéljük veled, hogy Fábián barátom mit válaszoljon.
Nagyon kényes… roppant kényes… a dinasztia miatt…
Füredy meg sem emlitette, hogy ő szólt délelőtt Jánosnak, hogy a
dinasztiát utólag hagyja ki a beszédéből.
És tanácskoztak, hogyan intézzék el ezt a nagyon kényes, roppant kényes
affért.
XXIV. FEJEZET.
Elza
Gotthelf papa a Lloyd estilapjából értesült a Rózsa-ügy ujabb
fordulatáról. Délután öt felé járt az idő és Gotthelf bekérette magához
Elzát. Mire a lány megjelent, a mama is ott volt. Az öreg átnyujtotta a
lapot a lányának.
– Olvasd csak el, fiam, hogy mi áll itt.
– Papa tudja, hogy nem olvasok németül.
– Jó, jó, lányom, ezt olvashatod németül is. És ha kiváncsi vagy rá
franciául, talán fordittasd le a kisasszonyoddal.
– És éppen most irok egy levelet is, amelyikben mindörökre lemondok
arról, hogy báróné legyen belőlem.
Gotthelfné sóhajtott, Gotthelf ferdén nezett ki a cvikker alól, amit
olvasáshoz mindig feltett. Aztán megjegyezte:
– Arról még ráérsz lemondani. Arról sohase késel el.
Elza már olvasott. Egyre nagyobb meglepetéssel szedte a szemébe a
sorokat. Az arca szine sápadtabb lett egy kicsit s mire az olvasmánynak
vége volt, egy nagy könycsepp ült a szeme sarkában. Letette a lapot és
nézett a szüleire. A mama beszélt, akit, mielőtt megjelent, Gotthelf
informált.
– Látod lányom… mi nem vagyunk olyan müveltek és nagyszerüek, mint ti
vagytok… Mi nem végeztünk annyi iskolákat és gimnáziumokba se jártunk…
Elza már nem figyelt oda, már gondolkodott. Egyében.
A mama folytatta még:
– De az biztos, hogy mi a te javadat akarjuk. Lásd be, Elzám, hogy
eztet, ezzel a fiatal tanárral, azért most mégse lehet… Nem lehet most,
mindenesetre várni kell, amig… amig…
Gotthelfné nem tudott egy határidőt mondani. De nem is volt szükség rá.
Elza már közbeszólt, megmentette szüleit a további érveléstől.
– Ne is beszéljünk róla, anyus. Hát nem. Jó. Majd valami mást csinálunk.
– Mit akarsz csinálni?
– Azt még nem tudom. Majd megmondom.
– De _ezt_, ugy-e nem?
– Nem, anyus, nyugodt lehetsz.
– És az a levél?
Elza elgondolkodott.
– A levél mindenesetre nem megy még el. Majd gondolkodom rajta, hogy mit
irjak.
És Elza nem küldött Jánosnak aznap levelet.
Visszament szobájába, lefeküdt egy kerevetre, befurta a fejét a
selyemvánkosok közé és ugy gondolkodott. Estig. Akkor fölkelt, eltépte a
félig megirt levelet, hamar megirt egy másikat Kolozsvárra, megmosta az
arcát és nagyon jókedvüen vacsorázott a családjával.
Asztal fölött nem esett szó a Rózsa-ügyről.
Ugyanekkor folyt a tanácskozás a klubban a miniszterelnök és Füredy és
János közt. A tanácskozás folyamán az a furcsaság derült ki, hogy a
lázadó nem _akar_ semmit. A miniszterelnök mindenféle elintézési módokat
proponált és János mindegyikbe beleegyezett. Egyelőre, nem kapván
választ Elzától, nem volt tisztában vele, hogy mit akarjon. A masinából
kirobbant a feszitőerő, ujabb fütőanyagra lett volna szükség s az még
nem jött meg.
A miniszterelnök és Füredy a legnagyobb megnyugvással hagyhatták abba a
tanácskozást.
Csak azt felejtették ki, hogy az interpelláció révén a másnap reggeli
bécsi lapok is irnak az esetről. Valóban irtak is. És délelőtt tizkor
már a miniszterelnököt a kabinetiroda Bécsbe kérette. A király koránkelő
ember volt. A miniszterelnök bement a parlamentbe, még egyszer összebujt
Füredyvel, aki aztán válaszolt János tegnapi interpellációjára.
Elmondta, hogy a kormány, amelynek mindenről igenis van tudomása, és a
kolozsvári ügyről is volt tudomása, éppen a tanszabadság alapelvén
állva, várt eddig a beavatkozással. Azonban megnyugtathatja a
felháborodott közvéleményt, hogy amennyiben olyan tanok terjeszttettek,
amelyek stb… annyiban a kormány legszigorubb intézkedései nem fognának
elmaradni.
Ez megint pártkülönbség nélkül tetszett mindenkinek. S a miniszterelnök
mehetett Bécsbe, mert minden lehetőség nyitva volt és ha ott fent
akármit kivánnának, azt lehet mondani rá, hogy az intézkedés éppen abban
az irányban már megtörtént, csak még nyilvánosságra nem került.
Mikor a Házból hazament János, otthon már egész csomó üdvözlő táviratot
talált. Es a délután folyamán egyre érkeztek. Testületek és magánosok
üdvözölték a magyar hegemónia lánglelkü bajnokát, az elnemzetietlenedő
ország nemzeti lelkének harsány szószólóját. És igy tovább; a táviratok
nagyon emelkedetten tudták kifejezni magukat.
János már fel sem bontotta őket. Csak délután ötkor jött meg, amit várt.
Elza levele.
János tudta, hogy mi van benne, vagy azt hitte, hogy tudja, de azért a
szive a torkában és a halántékában vert, miközben kibontotta.
De nem lemondás volt; nem. Meghivó. Azonnalra. Egy kis beszélgetésre.
Mikor Elza délelőtt bejelentette a szüleinek, hogy meg fogja hivni
Jánost és hogy minek fogja meghivni, az öregek az első percben,
ösztönszerüen, nem mertek örülni a fordulatnak.
– Meggondoltad, lányom? – kérdezte Gotthelf-mama.
– Meg, anyus, meggondoltam.
– De tegnap még máskép gondolkoztál.
– Azért nincs ma tegnap, hogy ma mást gondolhassak.
Gotthelf-papa megcsókolta a lányát. A bárónét csókolta benne.
A mama még aggódott:
– De… hát… – kérdezte egy kicsit bizonytalanul – szereted?
– Kit?
– A bárót.
Elza nevetett:
– A bárót mindenki szereti.
A mama megkockáztatta:
– Igen, igen… de te?… te is?
Elza megint nevetett:
– Ha mindenki szereti és én nem volnék mindenki, az sem volna baj, mert
én viszont a felesége leszek. Ez elég lehet egy embernek, még akkor is,
ha báró.
Ez a felvilágositás nem nagyon tetszett Gotthelf-mamának.
Mikor János megérkezett, Elza mingyárt magával vitte a szalónba. És
megint ő kezdte a beszédet. S a hangja vidám volt, a modora játékos,
egész-maga a kedvesség és a kivánatosság. Csak a szemében lobogott
valami, ami egyéb volt, mint az eddigi pajkosság, csufondárosság és
életkedv. De azt a valamit János még nem láthatta. S ha látta volna, sem
tudhatta volna, mi az.
– Ide hallgasson, Szépember – mondta Elza – jól figyeljen rám és ne
reszkessen, mint egy diák…
– Nem reszketek – próbált János is könnyed lenni.
– Vagy annyira szerelmes belém?
János nem felelt.
– Különben – mondta a leány – gondolhattam. Én láttam, hogy szeret, de
hogy _ennyire_ szeret, azt még sem képzelhettem.
– Nagyon szeretem – fakadt fel megint őszintén Jánosból, aki örült, hogy
nem kell komédiáznia.