elvonult János előtt, ugy tünt fel neki, mint egy gyorsan pergetett
mozifilm, amelyről ezer felirás és színes kép tolakodik a szemébe, egyik
elkeni és megszünteti azonban a másikat.
Velencéből az orrában maradt a mellékuccák poshadó csatornavizének
keserüen rothadt szaga, s az az emlék, hogy a koszt nagyon rossz volt s
végül csak egy _szkárpi_ nevü olajban kisütött halat vagy csigabigát
vagy mitmást tudott megenni.
Firenzében olyan hotelben szálltak meg, amely mellett az Arno vizesése
ágyudörgésként dübörgött egész éjjel s János, akinek amugy is
küzdelmesek voltak az éjszakái, kénytelen volt éjjel egy másik traktusba
költözni, ahová a vizesés csak állandó morgását küldte.
Turinban Kossuth Lajos házában jártak, szónokoltak is, folyton a
kormányzóról beszéltek, ami Jánosnak egészen uj volt, ő csak Kossuth
negyvennyolcas szereplését ismerte, ugy, ahogy az iskolai
történetkönyvekben meg van irva.
Genuára utóbb csak az emlékeztette, hogy igen sok alaguton át jutottak
oda s ő, akinek a feje fájt és nyitott ablak mellett állt folyton,
koromtól feketén érkezett meg. Töltöttek még egy-egy napot más
városokban is. János azonban még a nevüket is összecserélte volna, ha
beszélni kellett volna róluk, mert valamennyi várost egymásba futtatta
és egyformává tette az a sok kép, amit képtárakban, muzeumokban,
templomokban néztek meg, testületileg; mindig egy másik, de ugyanoly
furcsán, rosszul németül beszélő csicseróne magyarázata mellett.
Rómában hosszabb pihenő, a kiállitás látogatása, majd maga a konferencia
következett hivatalos estélyekkel. A Monte Pincsó fekete ciprusai a
temetőket és az eltemetett Adélt juttatták eszébe. Két nap egymásután
megint nagyon levert volt. Megjelent a király fogadóestélyén, de nem
látott egyebet, csak azt, hogy a király egy kis kurta, macskabajuszu
zsidó füszeres, akin egészen hihetetlen az egyenruha és még
hihetetlenebb mellette a nagy, erős, széles asszony, a felesége.
A pápai kézcsók is megmaradt a fejében, mert a pápa keze, melyről azt
hallotta, hogy fehér és finom: aszott sárgabőrü öregemberkéz volt. A
pápa beszélt is valamit, Jánosnak utólag mondták meg, hogy latinul, de
ő, gimnáziumi előtanulmányai ellenére is, mikor hallotta, azt hitte,
hogy őszentsége most is olaszul beszél, az a néhány szó annyira olasz
akcentussal zengett.
Végre elhangzott az ellenzéki vezér ama nagyszabásu beszéde, ez
alkalommal a legszebb olasz nyelven, amelyből a világ ujra megtudta,
hogy… illetve ujra nem tudott meg semmit. A nagyszabásu beszéd
tiszteletére még egy külön bankett is volt, ámbár, mióta Itáliát járták,
ugyis minden harmadik este bankettet ettek, de ezt a bankettet maguk a
magyarok rendezték maguk közt egy magyar hotelier éttermében,
halászlével, paprikás csirkével, turós csuszával, a tósztok magyarul
hangzottak el, mindössze az olasz sajtó képviselői nevében (akik megint
mind csupa pesti izraelita borbélylegényeknek tüntek fel János
szemében), volt egy olasz beszéd, amely magyarul mondott _ellyen_-nel
végződött s erre felelt viccesen egy öreg szabadelvü ugy, hogy ami olasz
szót tudott a makarónitól és a kamerieretől kezdve a lassáte ónyi
szperancáig, azt egymás mellé rakta s ezzel fejezte be:
– Evviva il re Vittorio Emanuele!
A nagyszabásu beszéd után a magyar küldöttek egy része, be sem várva a
konferencia végét, ki akarván használni az első osztályu szabadjegyét,
amely egész Olaszország területére szólt és minden küldött zsebében
ottlapult, tovább utazott Nápolyba és Sziciliába.
János velük ment, hogy ne kelljen még hazafelé fordulnia. De _ez_ az
utazás sem használt neki, a folyton kék ég a fülledt hőséggel, amely
alatta uszott, kezdett elszürkülni a szeme előtt. Pompéjibe,
Herkulánumba és a Vezuvra mentek, ami még fáradtabbá és életuntabbá
tette.
A Vezuv-napon ifjabb és öregebb honatyák, felhasználva azt az alkalmat,
hogy a vezérgróf, akit élükre osztottak Rómában, külön meg volt híva egy
angol diplomatához vacsorára, lányos házba vitték magukkal Jánost, aki,
bár hónapok óta aszkéta életet élt, nagyon kinosan érezte magát, mert
postatakarékpénztári évei jutottak eszébe, amikor maga, vagy más ifju
hivatalnokok társaságában – akik közül azóta sem látott egyet se – tiz
óra után rossz uccákba fordultak be és földszintes házak felé siettek,
amikből zongoraszó hallatszott.
Az egész világ _egy_ város.
Ez a hely, ha előkelőbb volt is, ugyanolyan volt. A zongora épp oly fád,
verkli-ritmussal szólt s épp ugy angol táncokat játszott, mint otthon. A
különbség csak az volt, hogy a selyem-ingek, festékes arcok,
feltornyozott frizurák, brutális parfőmök, most nem csábitották, hanem
émelyitették Jánost.
Egy feketehaju lány az ölébe ült. Jánosnak kinos volt, hogy a lány
fekete, de épp oly kinos lett volna, ha egy szőke ül az ölébe. Nem akart
kiméletlen lenni, hát türte a lányt, aki simogatta az arcát (amitől
Jánosnak hideg borsózott végig a hátán). A lány beszélt hozzá olaszul,
angolul, franciául, végre még egy kicsit németül is, János nem felelt,
nem mondta, hogy nem érti, végre elunta, fölkelt, ugy, hogy a lány
csaknem a földre csuszott az öléből, János adott neki egy kis aranyat és
kiment az uccára.
Még hallotta, hogy a lányok összeállnak és többen kiabálnak utána valami
ilyet:
– Ilszantó!
Az uccán várta meg társait, akik nagyon elégedetten jöttek ki a szerelem
házából.
Aztán Kápri szigetén jártak és Palermóba, onnan még lejjebb,
Szirakuzába, utaztak. Már augusztus volt, a honatyák egy része innen
visszatért. Egy egészen kis társaság elhatározta, hogy Maltába és
Gibraltárba megy és onnan, Spanyolországon keresztül, csak szeptemberben
kerül haza.
János ezekhez csatlakozott s mert pénze már fogytán volt, egyik
hazautazótól vett kölcsön háromezer lirát s azzal indult neki a tengeri
utnak.
*
A tenger szele, hulláma, az, hogy a hónapok óta tartó fülledtséget
egyszerre friss és erélyes levegő váltotta fel, az angol hajó tiszta és
szigoruan rendes élete a olasz lágyság és rendetlenség helyett, már az
első napokon váratlan változást okoztak Jánosnál.
Olvadt, zilált, szétfolyó lénye összeszedelőzködött és megerősödött.
Kezdte érezni magát és helyzetét az életben. Valahogy felderengett
benne, hogy ő valaki, hogy valamivé lett s hogy ebből következményeknek
is kell származniok. Leszámolt és kiegyezett gyászával, félre merte
tenni és boldogan mert vágyakozni a másik felé.
Ha nem társaival volt, akik most már kiválogatódtak, ugy hogy csak a
fiatalabb európaibb emberek maradtak e csoportban, ha nem társaival
volt, akkor a hajó legfelső fedélzetének elején ült egy heverőszéken,
mindig szembefordulva a hajó irányával, hogy viz és ég kékje, hajófutás
szele élesen csapkodjanak át rajta, ami kimondhatatlanul jót tett egész
lényének.
Elhatározta, hogy Gibraltárból egyenesen Pestre utazik és kicsavarja a
lányt, aki neki _kell_, a másik férfi kezéből. Férfiabbnak és erősebbnek
érezte magát amannál, biztos volt az eredményben.
Hogy mi van otthon, arról csak a többiek beszélgetéséből értesült eddig,
ő maga sehonnan cimet nem adott magáról, lapot nem olvasott. Azok az
információk, amik igy eljutottak hozzá, persze, nem vonatkoztak arra,
ami őt érdekelte volna. Most szeretett volna hireket kapni, de nem
lehetett s amit legjobban akart tudni, hogy Elza nem ment-e férjhez
azóta, azt kitől kérdezhesse meg?
Türelmetlen lett és vágyott haza. Energiát érzett magában és cselekedni
akart.
Igy értek Gibraltárba, ahol János még az erődbe se ment fel, hanem
elbucsuzott társaságától, még háromezer frankot kért kölcsön, vonatra
ült és Madridon és Párison keresztül, a lisszaboni és a keleti expresszt
használva fel, öt nap alatt hazautazott.
Sejtelme sem volt róla, hogy otthon milyen sajátságos események várnak a
megérkezésére.
XXII. FEJEZET.
Egy kis kulturtörténet
Május végén, János elutazása után alig néhány nappal, a Függetlenség
szerkesztőségében megjelent egy koros ur, hegyes magyar bajuszu és
Kossuth-szakállu:
– Doktor Fajjer Keresztély – mutatkozott be Prokeschnek, – a kolozsvári
egyetemen az állattan nyilvános rendes tanára.
Prokesch már hallott erről a professzorról, akinek a neve, furcsa két
jé-betüjével, az _eu_ helyett, sokszor fordult meg a lapokban. Fajjer
Keresztély a magyar tudományt hirdette, a nemzetiesség elvét a
tudományban, azt, hogy a filozófiát, a zoológiát s valamennyi többi iát
külön magyar szempontból kell látni, nézni, feldolgozni és tanitani.
Erről már sokat összeirkált Fajjer és még többet szónokolt, mert szónoki
természet volt, aki Kolozsvár politikai életében tevékeny részt vett s
mindig a legszélbalibb balon foglal helyet.
Fajjer előadta Prokeschnek, hogy milyen jó volna, ha a napilapok, melyek
a közvélemény igazi nyilvánosságát jelentik, foglalkoznának a magyar
egyetemek életével s főként ha támogatnák nyilvánosságukkal a kolozsvári
egyetemet, mely ott kint a végeken – igy fejezte ki magát Fajjer –
nemzetfentartó védőbástya szerepét játssza.
Prokesch bólogatott és helyeselte.
– És hogy’ méltóztatnék azt képzelni, hogy a sajtó, amely nem tulságosan
ért ezekhez a tanügyi, tudományos dolgokhoz, beleszóljon az egyetemek
életébe? – kérdezte a professzortól.
– Ha ne is szóljon bele, de legalább ismertesse. Hadd lássa a hazai
közvélemény s hadd lássa a külföld, hogy ott lent, a végeken komoly
tudományos munka folyik – és a professzor már nyult a zsebébe és egy
kéziratot vett elő belőle. – Ime, a beszámoló a kolozsvári egyetem
ezidei második félévéről, arról, hogy melyik szakot hány hallgató
hallgatta, melyik tanszék milyen előadást tartott.
Prokesch átvette a kéziratot, belenézett, látta, hogy nem hosszu, neki
mindegy volt, hogy folyik-e komoly tudományos munka a végeken, vagy az
öreg ur csak a saját nevét akarja-e megint megforgatni egy kicsit a
sajtóban, megigérte, hogy közölni fogja a kéziratot, sőt ezentul is
támogatni fogja a végek védőbástyáját és elbocsájtotta Fajjert.
Mikor az öreg elment. Prokesch még egyszer belenézett a kéziratba, hogy
hányszor fordul elő benne a Fajjer név, de mikor látta, hogy egyszer
sem, sőt az öreg még a cikk alá sem irta a nevét, meg volt elégedve a
professzor szerénységével s egy pillanatig azt hitte, hogy csakugyan az
a célja a közleménynek, amit Fajjer célul bejelentett. Végül lehetnek
becsületes emberek is a világon. Vagy ha másutt nem, legalább
Kolozsváron.
Ebben a hitben Prokesch ráirta a kéziratra: _Hafér_, ami, mint az olvasó
már tudja, annyit jelent, hogy egész mindegy, mikor jelenik meg a
dolgozat a lapban, tisztára a mettőr jóindulatától függ, hogy a
bennefoglaltak mikor kerülnek a nagy nyilvánosság elé.
Vasárnapig csakugyan szó sem volt arról, hogy Fajjer Keresztély
kézirata, a kolozsvári egyetem ezidei második félévének ismertetése
megjelenjen. Szombaton éjjel azonban Szeniczei, mint már annyiszor,
megint csirkefogást követett el, nem ment be éjszaka a redakcióba,
kéziratot sem küldött s Prokesch tizenkettő után áttelefonálta a
nyomdába, hogy dobjanak be a lapba valami hafért.
– Mit? – kérdezte a mettőr.
– Akármit – felelte Prokesch.
A nyomdában azonban csak két hafér volt. Remete Pálnak, a lirikusnak egy
hosszabb költeménye és a kolozsvári kézirat. A mettőr utálta a modern
költészetet, Remete költeményét is már másfél hónapja hevertette,
egyrészt, mert mikor szedésben olvasott belőle négy sort, a költeményt
ostobaságnak itélte, másrészt, mert tudta, hogy a vers megnemjelenése
borzasztóan fáj Remetének. Mikor tehát a szedő a Remete versét hozta a
tördelőasztalra haférnek, a mettőr némi undorral tolta félre a szedést:
– Ne ezt a verses virstlit, ettől megint falramásznak az olvasók. A
másikat.
A szedő a kolozsvári hafért hozta, a mettőr betördelte, a dolgozat
másnap reggel megjelent.
Prokesch csak nyomtatásban olvasta el egészen. Mindössze _egy_ gyanus
mondat volt benne, amely igy hangzott:
„A jogbölcselet tanszéke egyetemünkön tudvalevőleg csak átmenetileg van
betöltve. Nyilvános rendes tanár hiányában a kiváló ifju szociológussal,
Rózsa Rezső doktorral, aki nem a kolozsvári tudományos élet sarjadéka
ugyan, de mindenképpen disze főiskolánknak. Rózsa Rezső doktor
_Államelmélet_ cimen talán nem egészen kiforrt eszméket hirdetett,
olyanokat, melyek a praktikus életbe átszürődve nemcsak a mai államnak,
de a nemzeti életnek sem volnának hasznára. Rózsa Rezső doktor
Allamelmélete mindenesetre tudományos diszkusszió tárgyát képezheti még.
Kollégiumának terjedelme heti két tanóra volt“.
Prokesch azzal a hetedik érzékkel, amely minden ujságiróban megvan,
mihelyt végigolvasta a cikket, érezte, hogy az egész beszámoló ennek az
egy mondatnak a kedvéért iródott meg, bár abszolut semmit sem tudott sem
Rózsa Rezső kolozsvári tanszékéről, sem Fajjer Keresztély szándékairól,
azt mondta magában:
– Az öreg Tüz akar valamit ettől a Rózsától.
De azért valami különös fontosságot nem tulajdonitott az ügynek. Ugy
gondolta, hogy a Rózsa-féle Államelmélet nyilván nem olyan magyaros,
mint azt Fajjer Keresztély minden tudománytól megkivánja, s most az öreg
ur megrovási kalandban részesiti a fiatal tudóst.
Harmadnap azonban három fiatalember küldöttségileg jött fel a
Függetlenség szerkesztőségébe. Elmondták, hogy ők Rózsa Rezső doktor
hallgatói voltak Kolozsváron s megdöbbenéssel és felháborodással
észlelték, hogy tanáruk nemzetellenes tanokat hirdet. Látván, hogy a
Függetlenség éles szemét és mindenre kiterjedő gondosságát nem kerülték
el ezek az üzelmek, ők nyilatkozni szeretnének.
– Tessék – mondta Prokesch, – aki azt gondolta, hogy az ügy esetleg
érdekesebb, mint amilyennek látta s az óvatosságot és körültekintést
azért tartotta fölöslegesnek, mert a dolog nem tartozván az aktuális
politikához, nem baj, ha akárkinek van igaza benne. A jogászok
nyilatkozata is megjelent.
Másnap valaki – Kolozsvárról – ismertette Rózsa előadásának tartalmát.
Kivonatot és idézetet közölt belőle. Prokesch megröviditette a cikket és
kiadta.
A következő vasárnap a kolozsvári iparoskör gyülést tartott, melyen
megtagadott minden közösséget Rózsa Rezső doktor államelméletével. Erről
nemcsak a Függetlenséget, hanem a többi pesti napilapokat is
értesitette.
Egész héten mindennap volt egy nyilatkozat valahonnan.
A parlament már nem ülésezvén, semmi nagyobbszabásu elemi csapás, vagy
jobbfajta gyilkosság nem lévén, a lapok üresek voltak s Prokeschnek
tetszett, hogy a kavarodó ügy milyen olcsó és ingyen érdekességgé dagad.
Elküldött nyilatkozatokért a tudományos élet kiválóságaihoz.
A tudományos élet kiválóságai mindig a legnagyobb gyanakvással fogadják
az ujságirót, ha megjelenik náluk. Megmondani a véleményüket nem merik,
megtagadni a véleménynyilvánitást szintén nem. Tehát mind nagyon érdekes
mondatokat mondtak az intervjuőrnek, nagyobbára azt, hogy ők a fiatal
tudós államelméletét nem ismerik ugyan, de amennnyiben nemzetellenes,
annyiban eszük ágában sincs helyeselni azt.
Most már Budapesten is figyeltek a kolozsvári afférra. A budapesti
egyetemi ifjak Szent János köre is gyülést tartott és megbélyegezte a
hazafiatlan tudományt. Sőt a pesti egyetem egyik tanára, aki rendesen
ugyanazon a nézeten szokott lenni, mint a Szent János kör, tárcát irt a
Függetlenségbe az ujabb államelméletek veszedelmeiről.
Prokesch valósággal el volt ragadtatva a fejleményektől. A legnagyobb
örömmel nézte, hogy a többi lapok hogyan nem mertek hozzányulni a
kérdéshez. Rendes körülmények közt, ha valamelyik lapban valaki _ellen_
hadjárat folyik, akkor akad egy másik lap, amely az érdekesség kedvéért,
állást foglal az illető valaki _mellett_. Az első három héten nem
történt ilyen állásfoglalás, mert a lapok egyáltalában nem itélték
érdekesnek azt, hogy a kolozsvári jogbölcseleti tanszéken milyen tanok
hirdettetnek államelmélet cimén.
A negyedik héten, amikor nemcsak Kolozsvárról, hanem az ország egyéb
városaiból is kezdtek tiltakozó iratok érkezni részben a
Függetlenséghez, részben a többi lapokhoz is, már nem mert egyik lap sem
az áramlattal szembe fordulni. Három hét alatt kialakult az a vélemény,
hogy nemzetellenes tanokról, kicsit hazaárulásról van szó, a hazaárulót
megvédeni, mindig kényelmetlen és nagyon meggondolandó feladat.
A többi lapok tehát hallgattak és, bár boszankodva, átengedték a
kolozsvári pecsenyét a Függetlenségnek. Ugy vélték, hogy az egész akció
ugyis belefullad a nyár melegébe, s megszünik, mihelyt egy kis nagyobb
vasuti baleset, vagy családi tragédia, vagy más kedves skandalum
következik el a nyilvánosság számára.
Ebben azonban tévedtek. Prokesch sokkal jobb ujságiró volt, semhogy a
Rózsa-ügyet, ha már _ügy_ lett, elengedte volna aludni.
A negyedik héten, hogy a skandalumot ébren tartsa és pártatlannak
lássék, nyilatkozásra szólitotta fel magát Rózsa Rezsőt, aki eddig, bár
kissé csodálkozva, de meglehetősen közömbösen nézte a személye körül
duló háborut, melynek igazi okát is tudta.
Fajjer Keresztélynek, a magyar zoológia tanárának egy fia volt, aki
egyik székely városban középiskolában professzoroskodott. Ezt a fiát
szerette volna Fajjer annak idején a jogbölcselet tanszékére ültetni.
Nem is hitte, hogy a dolognak akadályai lennének, mert ritkán volt eset
arra a magyar közéletben, hogy egy érdemdus atyának ivadékától egy
stallumot csak azért, mert a fiu nem odavaló, megtagadtak volna.
Mégis az történt, hogy Rózsa Rezsőt hitták meg a tanszékre s Fajjer egy
kicsit piszkálni óhajtotta az ifju tudóst. Hogy ilyen nagyszerü botrány
lesz az ő kolozsvári beszámolójából, arra maga Fajjer sem számitott.
Mikor a skandalum megvolt már, akkor az öreg tovább verte a vasat s nem
restelt vidéki városokba is szétutazni, körök, egyesületek gyülésén
résztvenni, hogy a Rózsa-ügy minél nagyobb hullámokat verjen.
Rózsa tudta ezt, de nyliatkozatában még sem élt ezzel a személyes élü
érvvel, amely az egész harcot mingyárt más mederbe terelte volna. Ha
országunkban egy látszólagos közügy személyes térre megy át, akkor ott
kiéli magát és a személyes rész elsimulásával a közügy már a kutyát sem
érdekli. De Rózsa nem akart ugyanolyan eszközökkel csatázni, mint
ellenfelei, akik kezdtek nem is az államelméletről, hanem a lipótvárosi
zsidó fiuról beszélni, aki, mert amugy is hazátlan, most mások számára
is fel akarja dönteni a hont… és igy tovább, sokkal kiméletlenebbül és
gorombábban.
Ezenfelül Rózsa, mint minden igazi tudós, lenézte a napisajtót, a
tudatlan bömbölőt s magához méltatlannak tartotta, hogy a heccben saját
szavával is részt vegyen.
Rövid nyilatkozatot irt, melyben azt mondta, hogy az államelmélete
helyessége, vagy helytelensége felett való döntés, föltéve, hogy
tudományos tételekre nézve egyáltalában _kell_ dönteni, tartozhatik az
egyetemre, melyen előadásait tartotta, tartozhatik tudományos
kritikusokra, de azok közül is csak olyanokra, akik ebben a kérdésben
semminő melléktekintetektől nem vezettetik magukat, de semmiesetre sem
tartozhatik a napisajtóra, mely eddig az ő tanait csak hibás, vagy
szántszándékkal elferditett citátumokban közölte s még kevésbbé
tartozhatik vidéki iparos- és önképző körökre és temetkezési egyletekre.
Aki kiváncsi arra, hogy milyenek a veszedelmes tanok, amiket hirdetett,
annak ajánlja, hogy olvassa el az _Államélet_ cimü könyvét, melyben
részletesen és pontosan kifejti véleményeit, melyek két évvel ezelőtt
nyomtatásban is megjelentek az Akadémia kiadásában s a tudományos
kritika rostáján átmentek anélkül, hogy bármi megbotránkozást vagy
felháborodást keltettek volna.
Ez a nyilatkozat, ahelyett hogy elcsititotta volna a lármát, olaj volt a
tüzre. Felkutatták az Államelmélet cimü könyvet, amelyből két év alatt
mindössze negyvenhárom példány kelt el, széjjelkapkodták és – elolvastak
belőle három-négy oldalt, s abból ujabb vádakat olvastak Rózsa Rezső
fejére. Az egész ország mintha megbolondult volna, ugy vetette magát a
Rózsa-ügyre, a temetkezési egyletek most már ugy fogalmazták
határozataikat, hogy ők nem olvasták és nem is fogják elolvasni a
szennyiratot, de szerzőjét, a galád hazaárulót, mindenesetre átadják a
közmegvetésnek.
A felháborodás az Akadémia felé is elfordult. Megkérdezték tőle, hogyan
vetemedhetett a fércmü kiadására? Felszimatolták a könyv kiadásának
előzményeit s elkezdtek a nyilvánosság előtt táncoltatni koros
tudósokat, akiknek a foguk is vacogott rémületükben. A koncertben most
már kénytelen volt résztvenni a többi lap is, nehogy ugy lássék, mintha
a hazaárulást lényegtelennek s a hazaárulót fel-nem-akasztandónak vélné.
Egy egész kulturától elmaradt és elrugaszkodott cigány-naturalista
ország beteg barbárságának gyujtópontja lett a Rózsa-ügy.
Ami tanulatlanság, ostobaság, makacs bornirtság, céltalan gonosz indulat
és bárgyu járatlanság és tájékozatlanság eddig lappangva müködött a
közélet számos területén, az mind sietett a Rózsa-affér köré és
gyönyörködött a felkorbácsolt pocsolyában.
Mindez azonban csak a sajtóban és a nem-hivatalos nyilvánosságban
játszódott le.
Hivatalosan nem törődtek az egésszel, hagyták betegnek, lázasnak,
orditónak lenni az egész közvéleményt. A kolozsvári egyetem hallgatott,
az Akadémia lapitott, s a kormány talán nem is tudott az egészről.
Megtörténhetik, hogy az emberek ebben az országban az uccán ölik egymást
és erről a lapok hasábokat irnak össze, de a kormány még nem értesült
arról a kérdésről, mely miatt az emberek doronggal verik be a fejét
egymásnak.
Rózsa Rezső, noha egy kisse idegessé tette már ez a mértéktelen üvöltés,
s talán bántotta, hogy suszterlegények és egyéb entellektüellek
nyugodtan irhatják ki róla, hogy gazembernek tartják, augusztusban
leutazott Lellére és ott, mert a Balaton nem nyilatkozik, nagyon jól
érezte magát.
Gotthelf papa aggódott ugyan, s kényelmetlennek érezte, hogy az az ember
van épen az ő házában, akire, ha kimennek sétálni, a fürdővendégek
összesugva ujjal mutatnak, ezt mondván:
– Ez az a Rózsa, a hazaáruló.
De Elza terrorizált mindenkit, sokszor tréfásan kiáltott rá apjára:
– Papa, a hazaárulás magának nem szakmája. Maga sok mindenfélét árult
fiatal korában, de hazát még nem. Ne szóljon hát bele, mert nem ért
hozzá.
Ő maga néhányszor, ha már tulhangosak voltak a lapok, amikbe belenézett,
megkérdezte Rózsától:
– Mondja, Rezső, nem lesz baj ebből?
A fiatal tudós megnyugtatta:
– Nem, Elzus. Amig komoly emberek komoly helyről bele nem szólnak ebbe a
zsivajba, addig nincs semmi baj. Fél év alatt ugy elmulik az egész
botrány, mintha sohasem is lett volna a világon.
Elza hitt ebben, ahogy egyáltalában hitt Rózsa Rezsőben s szüleire
rákényszeritette, hogy ne csak ők maguk maradjanak szeptemberben Lellén,
hanem tartsák Rózsát is ott mindaddig, amig Kolozsvárra nem kell
utaznia, hogy előadásait megkezdje.
Igy álltak az események, mikor János szeptemberben Pestre érkezett,
azzal a szándékkal, hogy azonnal elmegy Gotthelfékhez, hogy lássa Elzát,
akinek a puszta látására is éhes és szomjas volt, s beszéljen vele
komolyan, ugy, ahogy eddig még sohasem beszélt.
Az első félórában értesült róla, hogy Gotthelfék Lellén vannak s a
második félórában azt is tudta már, hogy Rózsa ott van náluk, s ez,
egyelőre keresztezte a terveit. Ha a gyerekarcu ott van, ő hiába utazik
le, még ha kigondol is valami véletlent, ami Lellén való megjelenését
megokolná, ha a gyerekarcu ott van, ő ostobának, tudatlannak,
gyámoltalannak érzi magát jelenlétében. Meg kell várni, mig a gyerekarcu
elmegy onnan, vagy a család Pestre jön és Rózsa néhány napra Kolozsvárra
utazik.
Ez volt a terve Jánosnak, amig Prokesch-sel nem beszélt.
De Prokesch, mihelyt beszólt hozzá telefonon, azonnal audienciát kért
tőle a lakásán.
S ez a beszélgetés mindent megváltoztatott.
XXIII. FEJEZET.
Senki, az erélyes
Prokesch egy kicsit sértődötten csodálkozott rajta, hogy János az egész
Rózsa-ügyről a Függetlenség hatalmas kampányáról és diadaláról semmit
sem tud.