– Bizony. És most kezdek meghalni.
– Én is… – mondta Adél.
– Ön nem tudhatja.
– Ugy érzem.
– Ha megengedi, este megvizsgálom.
– Vizsgáltak eleget.
– De azért engedje meg, hogy én is meg vizsgáljam.
És félénken hozzátette:
– Feltéve, hogy tudni akarja…
– Mit? – kérdezte Adél.
– Hogy lehet-e még…
– Az ember sohasem tudja, hogy akarja-e tudni. Néha szeretnék egészen
biztos lenni benne, néha meg kikergetek a fejemből minden határozott
gondolatot. Nem akarom tudni.
– Akkor nem vizsgálom meg. Még nem barátkozott meg vele.
– Mivel?
– Azzal, hogy…
Abbahagyta, aztán neki kezdett:
– Nem fél a szótól?
– Nem.
– Akkor kimondom: még nem barátkozott meg a halállal.
– Lehet-e megbarátkozni vele?
– Lehet.
Adél rázta a fejét. A doktorkisasszony erősitgette:
– Lehet. Kell is. Vagy kellene. De rosszul nevelik az embereket.
– Kik?
– A vallások. Mind az életre nevelik az embert, ami fölösleges.
– Élni is tudni kell.
– De azt ugyis megtanulja az ember, az élet ösztönénél fogva. S aki nem
tudná, azt a praktikus intézmények megtanitják rá. De a halálra a
vallásnak kellene oktatni. Csak arra, semmi egyébre.
– Hogyan lehetne?
– Oktatni, szoktatni. Nemcsak azt kell megmondani az embernek, hogy
minden ember halandó, hanem azt is, hogy minden ember meghal, tényleg
meghal.
– De hiszen tudjuk.
– Ó, dehogy tudjuk! Nem hiszünk benne. Az életben, amely rövid és
bizonytalan, mind hiszünk. A halálban, amely hosszu és biztos, senki sem
hisz, aki él. Pedig csak el kellene gondolni, hogy nem mindenki születik
meg, aki születhetnék, ellenben mindenki meghal, aki született.
– Tudjuk – ismételte Adél.
– Nem. Minden nemzedék magára nézve abban reménykedik, hogy vele ér
véget a halál. Eddig volt, ezentul nem lesz. Minden nemzedéknek ez a
magára nézve való hite adta az általános halhatatlanság gondolatát.
Attól nem tudnak meghalni az emberek.
– Hát nem vagyunk halhatatlanok? – kérdezte Adél, aki erről még sohasem
gondolkodott.
A doktorkisasszony megint felkönyökölt és mosolygott:
– Tessék körülnézni ezen a terraszon.
Aztán még sokáig beszélgettek. És összebarátkoztak. Adél kivette a
doktorkisasszony szavaiból, hogy a pénze fogyatékán van, s hogy a jövő
héten már el kellene mennie haza Pestre. Mivel másképen nem ajánlhatta
fel neki a segitséget, megkérte, költözzék át a szobájába, legyen az
ápolónője. Viktória beleegyezett.
Azóta együtt laktak s nem jártak le a terraszra feküdni. Az erkélyükön
feküdtek s jobban eltelt az idejük is.
A doktorkisasszony, bár ő is volt olyan gyenge és lázas, mint Adél,
nagyon lelkiismeretesen fogta fel az ápolónői tisztet, mérte és jegyezte
mind a kettőjük lázát, megmondta mit egyék, mit ne egyék meg Adél
azokból az ételekből, amiket elébük adtak, este megigazgatta Adél mellén
a borogatást, ő maga csak aztán ment ágyba s tette föl a maga priznicét.
Egy éjszaka, mikor Adél, mint rendesen, már órák hosszat forgolódott
ágyán anélkül, hogy el tudott volna aludni s a villanyt is felgyujtotta,
hogy olvasson, Viktória felébredt.
– Mért nem alszol? – kérdezte a beteg a betegét.
– Mert nem tudok.
– Megint bánkódol?
– Mindig bánkódom.
– Szoktál altatót szedni?
– Nem.
– Akkor jó volna valami.
– Itt nem adnak.
– Persze nem. Itt mindenkit pausáléban kezelnek. Mert általában nem jó
nekünk, ha porokat szedünk, hát soha senkise kap. Pedig aludni kell.
Anélkül nincs élet. Hogy’ volna meggyógyulás? Holnap irok veronált és
elhozatjuk a patikából.
– Köszönöm – felelte rá Adél és örült a veronálnak, hogy aludni fog.
Sőt maga ez a gondolat is elaltatta. Másnap megkapta a porokat s aztán
mindig engedélyt kért rá Viktóriától, hogy bevegyen egyet, ha érezte,
hogy ismét álmatlan éjszakája következik.
S valahányszor Jánostól levelet kapott, vagy olvasott róla valamit
valamelyik lapban, mindig álmatlannak igérkezett az éjszakája.
*
Adél rettenetesen tusakodott önmagával.
Mindaddig, amig Pestről legutóbb el nem jött, világosan látta, mit akar,
minden cselekedetét _egy_ szándék kormányozta, egyik lépést a másik után
tette meg okosan és céltudatosan, láncszemeket kapcsolt egymás mellé és
a keze sohasem reszketett, noha mindig a halálra gondolt.
Most már hetek óta küzdött s közben nem irt Jánosnak, mert valami vadul
ösztökélte rá, hogy máskép irjon, mint ahogy eddig irt.
Mást akart akarni, mint amit eddig akart. Ezért voltak gyötrelmesek az
éjszakái s ezért volt hiába a kúra, a nap, a levegő, a nyugalom, ezért
ment a láza napról-napra följebb. A lelke kinozta. És milyen fájdalmasan
kinozta!
Január harmadikán vagy negyedikén Adél reggel ezt mondta a
doktorkisasszonynak:
– Viki, ma lemegyünk Kassára.
– Mi? Minek?
– Csak. Nekem oda kell mennem.
– De egyikünk sincs olyan állapotban, hogy utazhatna.
– Az mindegy.
– Nem is engednek bennünket.
– Nem kérdezzük. Ugy teszünk, mintha csak sétálni mennénk és megszökünk
a villamossal Poprádra, onnan a gyorsvonattal Kassára, estére vissza is
jövünk. Vagy nem akarsz velem jönni?
– De Adél, hogyne mennék, ha akarod. De gondold meg: muszáj menned?
– Muszáj.
– Akkor gyerünk.
Elindultak a villamos felé. Az országutra érve sifutók keresztezték
őket, akik az ugratósáncról csusztak le szélsebesen és messziről
kiabáltak:
– Ujujuju! Utból, vigyázni!
Egy pillanat mulva az egész csoport tul volt az országuton. Hogy
lecsusszanak Gerlachfalvára és onnan lovakkal huzassák fel magukat.
Adél megállt és nézett utánuk.
– Ilyen az élet – mondta csendesen.
– Ilyen sikos? – kérdezte mosolyogva a doktorkisasszony.
– Ilyen sebes – felelte Adél. – Csak az a kár, hogy aki lent van a
völgyben, nem jöhet fel többé.
– Ki tudja?
– Én tudom.
– Siessünk! – szólt Viktória – mert még lemaradunk a villamosról.
Beültek a fütött kocsiba és Adél kibámult az ablakon. Eszébe jutott,
hogy egyszer milyen boldogan tette meg ezt az utat lefelé.
Akkor.
Milyen régen volt. Pedig még egy esztendeje sincs egészen. A tájék most
is olyan, mint akkor volt. A hó épp olyan mereven fehér, a fenyők épp
olyan zordonan zöldek, a hegyeken a jég épp oly feszesen csillog. Semmi
sem változott.
És minden megváltozott.
Lent a völgyben, a nagyszalóki állomás táján, sok-sok varju kerengett a
hó felett. Aztán leszálltak és egy darabon feketére változtatták a fehér
mező szinét.
– Varjak – mondta Adél, vagy inkább csak fennhangon gondolkozott. És
hozzátette: – feketék, mint a gyász. Minden fekete.
Viktória csodálkozva nézett rá:
– Minden fehér – javitotta ki Adélt.
De Adél mégegyszer elmondta maga elé:
– Minden fekete.
A jegyváltást Kassára Viktória vállalta. Mig a leány a pénztárnál járt,
Adél leült a petróleumszagu váróteremben. A padló linóleummal volt
fedve, azt mosták végig petróleummal minden reggel. A levegőt szinte
nehéz volt a tüdőbe szivni.
Ahogy ott ült a kemény fakerevet sarkában, Adél érezte, hogyan süti át
egész testét a láz. Nem lesz hasznos ez a mai kirándulás. De nem
törődött vele. Csak a doktorkisasszonyt sajnálta.
– Különben… – gondolta magában – annak is mindegy.
Kassán a Kossuth Lajos-uccán az ékszerészhez vitte be Viktóriát Adél. A
lány elcsodálkozott.
– _Ezért_ jöttünk?
– Ezért.
– Ékszer miatt?
– Ékszer miatt.
– Adélkám, az lehetetlen.
– Mi volna lehetetlen?
– Hogy te, ékszer miatt ebben az állapotban eljőjj onnan ide…
– És, hogy téged is magammal hurcollak, ugy-e?
– Nem, nem! Arra nem is gondolok. De _te!_ Nem olyannak ismerlek.
– Látod, olyan vagyok. Nyugodj meg, Viki, muszáj volt.
Az ékszerésszel Adél a kis irodaszobában tárgyalt. Viktóriát otthagyta
az üzlethelyiségben.
Adél gyürüket és fülbevalókat vett ki a retiküljéből, csupa gyémántos
holmit.
– Kérem, – mondta az ékszerésznek – ezekből kiszedi a gyémántokat…
– Nagyságos asszonyom… nem lesz kár értük? Ugy látom, mind nagyszerü
munka.
– Nem lesz kár. Kiszedi.
– Ahogy parancsolni méltóztatik.
– És valamennyi gyémántból egy kis szivet csinál. A nagyobb kövek a
középen, a kicsinyek a széle felé legyenek.
– Igen.
– És a szivet kis platinaláncra függeszti, nagyon vékonyra, de nagyon
erősre,
– Meglesz.
– És amikor meglesz, elküldi a szivet erre a cimre.
Adél odaadta a cimet.
– És az aranynyal mi történjék?
– Melyikkel?
– A gyürük és a fülönfüggők aranyával.
– Azt megtartja munkadij fejében.
Az ékszerész elbámult, de nem szólt ellene.
– Mikor lesz készen a sziv?
– Ó kérem, három nap alatt elkészül.
– Akkor azonnal postára teszi és elküldi.
– Azonnal.
Adél felvette a retiküljét és ment ki.
– Mehetünk, – mondta Viktóriának.
– Már megvan, amit akartál?
– Meg.
A bolton kivül Viktória megkérdezte:
– Vettél valamit?
– Nem.
– Hát?
Adél nem felelt. Viktória nem kérdezte tovább.
Hazáig nem szólt Adél egy szót sem.
A vacsorát felhozatták a szobájukba. Viktória megmérte a lázukat, sok
volt. Csóválta a fejét.
– Nem kellett volna – mondta csendes szemrehányással.
– De kellett – felelte Adél.
Leült a kis asztal mellé, amelyen nagy halomban hevertek Viktória
könyvei, leveleket irni. Viktória olvasott.
– Be kell csukni az ablakot, – mondta Adél – fázik a kezem.
– Ha most becsukjuk az ablakot, – aggodalmaskodott Viktória – akkor
később sem nyithatjuk ki, mikor lefekszünk.
– Ma csukott ablaknál alszunk.
– Nem jó lesz.
– Nem baj.
Tizenegy felé járhatott az idő, mikor Adél befejezte a leveleket.
– Lefekszünk – inditványozta és már vetkőzött is.
Viktória elő akarta venni a borogatásokat.
– Hagyd. – mondta Adél – ma nem teszünk.
– Miért nem?
– Csak.
– Milyen furcsa vagy ma. Mi van ma?
– Semmi. Egyik nap olyan, mint a másik.
– Akkor mért csinálsz ma csupa extrát?
– Csak. Ne kérdezd. Gyere, Viki, feküdni.
Lefeküdtek, de mikor a toronyóra elverte a tizenkettőt, Adél még akkor
sem aludt.
Átszólt halkan, mintegy kisérletképen a másik ágyba:
– Viki, alszol?
A doktorkisasszony is ébren volt.
– Nem. Ugy látszik, zavar a csukott ablak bennünket. Megszoktuk, hogy
nyitva legyen. Kinyithatom?
– Nem. Beszélgess velem.
– Miről?
– Az életről és a halálról.
– Ne bolondozz, Adélka, aludj.
– Nem akarok.
A sötét szobát megtöltötték a suttogó hangok. Susogva beszéltek, nehogy
a szomszéd szobák lakóit zavarják.
– Viki, – szólt Adél, hogy a diskurzus abba ne maradjon – voltál-e már
szerelmes?
A doktorkisasszony gondolkozott. Aztán szinte szégyellősen mondta:
– Nem. Nem volt időm rá. Csak most lehetnék, de most már késő.
– Akkor nem tudod, mi az élet. Akkor hogy mertél a multkor nekem a
halálról beszélni?
– Azt mondtam, amit elgondoltam.
– Hát látod… nem volt igazad.
– Miben?
– Nem lehet a halállal megbarátkozni, az élettől elszokni. Azt nem
lehet.
– Nekünk muszáj.
– Még sem lehet. Aki szerelmes, élni akar. Milyen édes az élet, milyen
keserü a halál!
A doktorkisasszony nem felelt.
Adél tovább beszélt a sötétségben, arcát a másik ágy felé forditva:
– Viki, ne haragudj, hogy ébren tartalak. Ugy kikivánkozik belőlem a
szó. Látod… én szerelmes vagyok.
– Asszony vagy.
– Nem az uramba. Egy másik férfit szeretek.
– Nagyon?
– Szeretni csak nagyon lehet. És élni akarok, élni, élni! Megtébolyodom
attól a gondolattól, hogy nem élhetek. Pedig, látod, már régen készülök
arra, hogy meghalok. Szoktattam magamat. Mindent megtettem, hogy az a
férfi boldog legyen, ha én meghalok. És odaadtam másnak…
– Azt is lehet?
– Azt hittem, lehet. De most megint feltámadt bennem az életösztön. Két
hét óta azon viaskodom, hogy a férfi után nyuljak, hogy visszavegyem. Az
enyém legyen, boldoggá tegyen. Iszonyu ez a vágy. Nem birok vele.
Fojtogat és a szivemet facsarja.
– Adél! – csititotta a doktorkisasszony – nyugodj meg.
Adélból halkan szivárgott fel a sirás.
– Tudod, miről álmodom, ha nem szedek altatót? Arról, hogy egészségem
van, hogy vele vagyok, hogy szeretem, hogy gyermekem van tőle. És élünk
boldogan… élünk!… Meggyilkol ez az álom. Tudom, hogy csak a vágyódásom
csalogat vele. Nem lesz meg, nem is szabad, hogy meglegyen… Kiszakad a
szivem.
– Adélka! – nyöszörögte a másik, mintha kegyelemért könyörögne, hogy
Adél ne ébressze fel benne is az élet kivánását.
És a sötét szobában két vinnyogó sirás keveredett össze. Két eleven
ember sirta el önmagának halotti dalát.
A doktorkisasszony álomba sirta magát, mint a gyerek. Mikor az óra kint
egyet vert, Adél ujra átszólt a másik ágyba:
– Viki!
De feleletet nem kapott.
Óvatosan kinyult az ágyból, halkan kihuzta az éjjeliszekrény fiókját.
Kivette a veronál-dobozt. Valami fény szürődött be az ablakon, talán a
holdé, talán a hóé, szerény derengés, csak éppen annyi, hogy az orvosság
papirhüvelyei kissé kifehérlettek a sötétségből.
Adél számolta magában a hüvelyeket:
– Egy… kettő… három… négy…
Aztán hozzátette:
– Ez elég.
Visszafeküdt a párnára, mégegyszer áttüzesedett rajta az élet, vagy a
láz lobogott fel benne magasra. A vizespohár felé emelte a kezét, de már
nem érte el.
A keze visszahanyatlott a takaróra. Elaludt. Reggel a doktorkisasszony
hiába költögette.
XXI. FEJEZET.
János Itáliában. Mialatt otthon lényegtelennek látszó, de
következményeikben fontos események történnek
Négy hónappal Adél halála után János zajos, nagy társaságban a déli
vasut Velencébe futó gyorsvonatán ült.
A magyar parlament tagjai, ellenzékiek, kormánypártiak vegyesen, az
interparlamentáris konferenciára utaztak, mely ez alkalommal Rómában
rendeződött, kapcsolatban a világkiállitással, mely ugyanott megnyilott,
s melyről János nem tudta, hogy mily évforduló, ezeréves Olaszország
vagy százéves királyság alkalmából jött-e létre. Az egész különben sem
érdekelte, csak azért vett részt benne, hogy elszabaduljon hazulról,
ahol már mindegyre rosszabbul érezte magát.
Adél halála, melynek körülményeiről semmit sem tudott, leverte lábáról.
Január elején csak egy kis levelet kapott Tátraszéplakról. Mindössze
ennyi volt benne:
„János, Jánoskám, isten veled. Adél.“
Aztán a halálhir jött és három nap mulva a gyémántszivecske érkezett
Kassáról, amelyről, noha csak egy közömbös ékszerésznév szerepelt rajta
feladóul, János tudta, hogy Adél utolsó ajándéka.
Szeretett volna elmenni a temetésre, hogy a koporsó leszögezése előtt
kezet csókoljon a halottnak és egy szál virágot dobjon utána sirjába, de
nem tehette. A gyászjelentésből értesült róla, hogy a temetés
Tátraszéplakon történik. Tudta, hogy milyen rideg temetés ez. A koporsót
éjjel lopják ki a szanatóriumból és biztos volt benne, hogy a halottat
csak az ura kisérte ki utolsó utjára.
Később hallotta, hogy nem igy történt. Gyulai doktor mondta el neki (a
pártklubban járván fönn tavaszszal, valami kormánytámogatás
kieszközlésére), hogy a télen meghalt Széplakon az a szőke hölgy, aki
egy évvel ezelőtt Jánossal járt nála, s akiről ő mondta meg Jánosnak,
hogy az állapota sulyos.
Lehet, hogy Gyulai tudta, miért mondja el az esetet éppen Jánosnak, de
lehet, hogy valóban csak mint kuriózumot emlitette fel.
– A beteg – mesélte Gyulai – arra kötelezett bennünket, hogy a
hozzátartozóit csak a temetése után értesitsük. Ez nagyon kényelmetlen
volt, féltünk tőle, hogy szemrehányások érnek bennünket. De volt a
beteggel egy kis doktorkisasszony, szegényke, az most járja a végét, aki
szinte kényszeritett rá bennünket, hogy ugy történjék minden, ahogy a
beteg elrendelte. Csak aztán táviratoztunk Pestre. Ha jól emlékszem,
senki se jött.
Ez április elején történt. Két hét mulva János azon a közjegyzőn
keresztül, akiről tudta, hogy az ő bárósitása ügyében dolgozott Adélnak,
még egy üzenetet kapott halottjától.
A boritékon a cím alatt ez állt:
„Halálom után három hónappal kézbesítendő“. Adél irása volt.
Belül egy levél és egy másik zárt boriték következett.
A levél ezt mondta:
„Jánoska, ugy-e, nem feledett még el? (Milyen furcsa, hogy élve irom
ezt, ugy, mintha már meghaltam volna!) Ha szeret még, ha jutok néha még
eszébe, teljesitse az utolsó és egyetlen kérésemet.
Nem akarok a férjem neve alatt pihenni. Mikor ezt az irásomat megkapja,
rendeljen egy magas, fehér márványobeliszket és vésesse rá azt az egy
Adél nevemet, amit azért szeretek, mert Maga sokszor, szépen, nagyon
puhán mondta a fülembe. Állittassa fel az obeliszket és ha meglesz,
jöjjön, látogasson meg még egyszer.
Tudom, hogy _akkor_ már nem fogok tudni róla, de most, ha elgondolom,
olyan jól esik…“
János, mint már hónapok óta folyton, ha Adélra gondolt, ugy érezte
magát, mintha egy női kéz nyulna a mellébe és megmarkolná a szivét. A
mellékelt boritékban öt darab ezer koronás volt. Ez, nem tudta miért,
még kínosabbá tette a fájdalmát.
Megrendelte a követ, s mikor másfél hét mulva a számla kiegyenlitésére
kiment Gerendayhoz, kiderült, hogy a kő, a felirás, a szállitás és
felállitás költségei összesen csak négyezer koronát tesznek ki.
János kifizette és nem tudta, mit csináljon a megmaradt ezressel, ami,
mintha vékony tüzes érclemez lett volna, ugy égette a kezét.
A sirkőkereskedés keritése mellett, a felszakitott uccakövezet
gránitkockáin egy rongyos asszony ült, tarka nagykendőbe bugyolált
gyermekkel a karján. Az asszony csak nézett némán a járó-kelőkre, a
száját is mozgatta, de nem mondott semmit.
János az ezrest odaejtette az asszony ölébe és sietve ment odébb.
A sirkő felállitását a cég a nyár folyamán igérte. János elhatározta,
hogy mihelyt a cég értesiti, felutazik Tátraszéplakra.
Másnap délután, mikor, ujabb rendes szokása szerint, otthon hevert a
diványán és bámult a levegőbe, mert Adél halála óta is egyre Elza járt a
fejében s ez élesen furta lelkiismeretét, Kata egy urat jelentett be a
rendőrségről, János nem akarta fogadni. De aztán mégis fogadnia kellett
a rendőrtisztviselőt, mert az beizente, hogy hivatalos ügyben jár el.
A rendőrtisztviselő bejött.
– Klahy, fogalmazó – mutatkozott be nagyon udvariasan. – Megbocsát
méltóságod, ha zavarom, de kénytelen vagyok vele.
– Méltóztassék helyet foglalni.
– A rendőrség egyelőre nem tudja, hogy tiltott alamizsnagyüjtés, vagy
nagyfoku szórakozottság esetével áll-e szemben?
János nem értette. A fogalmazó tovább beszélt:
– A Baross-téren posztoló rendőr-őrszem, Sütő-Balog Ádám tegnap délelőtt
azt látta, hogy a Gerenday-féle sirkőraktár keritése előtt egy
szegényesen öltözött nőnek egy elegáns ur, nyilván a nő felszólitására,
pénzadományt nyujt át…
– Ahá – mondta János.
– Tehát méltóságod volt?
– Mért érdekli ez önöket?
– Mert a rendőrőrszem azonnal megállapitotta, s maga a kolduló nő is ugy
tett, mintha csodálkoznék rajta, hogy az adomány egy ezerkoronás
bankjegy volt. A nyomozás kideritette, hogy az adományozó valószinüleg
Méltóságod volt, aki a Gerenday-üzletben…
– Kérem, hagyjuk ezt!
– Ahogy parancsolja. Kétség merült fel aziránt, vajjon a nő, akinek
amugy sincs könyöradományok gyüjtésére engedélye, nem meg-nem-engedett
eszközök igénybevételével hatott-e Méltóságod könyörületességére ugy,
hogy…
Ekkor kinyilt az ajtó és a rongyos asszony, akit Klahy ur magával hozott
és aki ugy látszik, hallgatózott eddig, betolta magát az ajtón:
– Na! – fordult feléje a fogalmazó.
Az asszony azonban nem ment ki, hanem nyivákolni kezdett:
– Nagyságos ur, kezét csókolom, tessék már mondani, hogy én nem… hogy
nem én!
– Ne zavarja őméltóságát, menjen ki! – szólt rá a fogalmazó az
asszonyra, de inkább azért, hogy a nagyságos cimet kikorrigálja.
Az asszony azonban nem ismert nagyságos urnál nagyobb urat, tehát
megmaradt emellett:
– Nagyságos ur, tessék már mondani!
– Mit mondjak, lelkem?
– Hogy nem én… Nagyon elbántak velem odabenn.
– Na! – szólt közbe megint a fogalmazó.
– Bántották? – kérdezte János.
– Deeehogy – felelte az asszony bizonytalanul, a fogalmazóra sanditva. –
Azt akarták kivenni belőlem, hogy koldultam. Pedig én nem. Én nem is
tudtam, hogy ezres. Ne lássam a gyerekemet, ha tudtam!
A fogalmazó megint közbeszurt egy kurta Na-t.
– Csak menjen ki, jóasszony, nem lesz bántódása – nyugtatta meg János. –
Az ezres a magáé…
Az asszony kézcsókra rohant, a fogalmazó kituszkolta. És elajánlotta
magát:
– Ahogy’ méltóságod óhajtja, föltéve, hogy az asszony nem koldult…
– Nem. Meg sem szólitott.
– És Méltóságod nem szórakozottságból adta.
– Nem, kérem.
– Akkor csakugyan nem lehet kifogásunk ellene.
– De mért lenne? – kérdezte János.
– Mert az asszony egyike az ugynevezett gyerekbérlőknek…
– Kérem? – érdeklődött János.
– Igen. A gyerek, amit a karján tart nem az övé, csak kölcsönveszi
naponként néhány hatosért. No, de ez már nem változtat a tényálláson.
Ajánlom magamat, méltóságos uram.
És a fogalmazó elvitte magával az ezres tulajdonosnőjét.
Jánosnak erősen keserü íz maradt a szájában e jótékonysága után.
De ez csak egy árnyalattal sötétítette kedélyállapotát, mely amugy is
gyatra volt. Emlékezései Adélra, melyek folyton a fejébe nyilaltak,
vágyódása Elza felé, mely egyre véste és rágta a lelkét, szórakozott és
nyomott hangulatu neuraszténiást csináltak belőle.
Két kézzel nyult az alkalom után, mikor arról volt szó, hogy hónapokat
tölthet távol Budapesttől, ha feliratkozik az interparlamentáris
konferencia jelentkezői közé. Annál is inkább sietett, mert előre félt a
nyártól, mikor egyedül marad, s folyton elkivánkozik Lellére, ahová
pedig most, biztos volt benne, nem fog meghivást kapni.
Elutazás előtt még tett egy bucsuvizitet Gotthelféknél, akik bizonyos
mélabuval kezelték ezt a kitünő pártit, melyet makacs lányuk elkerget a
háztól. Elza csak ennyit beszélt vele:
– Ha kedveli az érzékeny bucsut, meg is csókolhatja a kezemet. Miért ne
kinálnám? Magának jó, nekem nem rossz. És ha lány vagyok is:
előlegezheti ezt a kézcsókot, mire visszakerül, én már biztosan
menyasszony leszek.
János kezet csókolt a lánynak, ugy ment el, alaposan megrontva, e néhány
utolsó szó által, amugy is zavaros szivében, fejében.
*
A konferencia tagjai, a magyar képviselők társasága, ugy járták Itáliát,
mintahogy vidéki szolgabirók és polgármesterek társasága, ha
kongresszusra Pestre jön.
Eltekintve néhány európai modoru főurtól, kik már sokat jártak
külföldön, a többi: hangos és naiv magyar volt, aki az anyanyelvén kivül
csak a németet törte egy kicsit, s mindig elcsodálkozott azon, ha
Olaszországban nem tudtak velük németül beszélni. Néhányan kotyogtak egy
kicsit franciául is, de olaszul senkisem tudott, csak az az ellenzéki
vezér, aki minden európai nyelvet egyformán kitünően beszélt, nemcsak
beszélt, hanem szónokolt is, s akinek a kedvéért volt érdemes a különben
értelmetlen interparlamentáris konferenciát nemcsak kitalálni, hanem
fenn is tartani.
Ez a nagyszerü ember minden ilyen konferencián felállt s vagy németül
vagy franciául vagy angolul egy ragyogó beszédet mondott, melyben
ismertette a mindig járatlan külföldiek számára Magyarországnak
Ausztriához való viszonyát. Csodaszép mondatokban mondta el, hogy ez a
két ország, hogyan _egy_ és mégis hogyan _kettő_, hogyan nem szabad az
osztrák császárt a magyar királylyal összetéveszteni, bár személy
szerint nagyon hasonlitanak egymáshoz, zengett a magyar koronáról, amely
nemcsak értéktárgy, emlék, klenódium, hanem közjogi szimbolum is.
A külföldiek mindig csodálkozva hallgatták, mintha valaki az
ezeregyéjszakából regélne nekik, s noha volt köztük olyan is, aki már
háromszor-négyszer interparlamentált, végeredményében éppugy nem
értették mindezt, mint ahogy e sorok csendes rovója sem érti, ámbár
gyermekkora óta az anyatejjel és a levegővel együtt szívja be.
A többi magyar tulajdonképpen csak a keretet adta e ragyogó embernek,
aki, tőle telhetőleg, vigyázott rá, hogy a keret szégyent ne hozzon rá,
együtt tartotta az urakat s óvatosan megkérte őket többször, hogy a
csoport méltóságára vigyázzanak.
János még csak keret sem volt, legfeljebb ha szögecske volt a keretben,
az is laza és lötyögő. Ment, amerre vitték, s ami máskor, nyugodt
lélekállapotban élmény és érdekesség lett volna számára, most csak tarka
zürzavar volt, melynek legjobban kényelmetlenségeit érezte. A hőséget, a
rossz napokat, a piszkos embereket, a sok vasutazás kormát, szennyét,
fáradtságát.
Igy mentek végig Velencén, Turinon, Génuán, Flórencen, le Rómába, ahol a
kiállitás és a konferencia volt.