ha nem igyekszik rövidebb mondatokban papirra sietni azt a hosszu levü
valamit, amit előtte, a korláton kivül, mondanak, épp ugy képviselőnek
érezheti magát, mint aki öt lépéssel odébb ül, de már nem a parlamenti
ujságirók Szindakója, hanem az Elnök fenhatósága alá tartozik. Épp ugy
hallgatja a beszédeket, épp ugy unatkozik, épp ugy mondja félhangon maga
elé: „Ökörség!“ mintha képviselő volna. A terem izgalma, ha _van_
izgalom a teremben, épp ugy végigmegy ezeken a padsorokon, mint a
belsőbbeken, sőt az emberek itt épp ugy pártokra oszolnak, mint odabenn,
azzal a különbséggel, hogy beljebb a kormánypárti esetleg csakugyan
kormánypárti, az ellenzéki valóban ellenzéki (noha vannak kivételek), –
de itt, a karzaton, a kormánypárti ujság embere mindig ellenzéki s az
ellenzéki lapé kivétel nélkül kormánypárti. Ez egyáltalán nem valami
paradox ösztön következménye, hanem azért van igy, mert az ellenzéki
ujságiró az ellenzéki politikusokat, a kormánysajtó zsurnalisztája a
kormánypárti politikusokat ismeri közelről, kulissza mögülről s
mindegyik a maga pártjának embereiről tudja, hogy egy ütet taplót, egy
pipa dohányt nem érnek, tehát azt hiszi, hogy a kiváló emberek – mert
hiszen csak kell valahol kiváló embereknek lenniök egy egész ország
kiválogatott _első_ négyszáz embere közt! – hogy a kiváló emberek a
_másik_ oldalon vannak. Persze, hogy nincsenek, hogy ott sincsenek, mert
a közélet mai szervezetében sehol sincsenek, de az emberekből nem lehet
kiirtani azt, hogy higyjenek és reménykedjenek a jobban.
Az ujságiró ahhoz is hozzászokott már, hogy a parlament folyosóján
képviselőkkel, államtitkárokkal és miniszterekkel érintkezzék. Jánosnak,
aki közpályáját egy miniszterrel való egészen közvetlen tárgyalással
kezdte, ez sem volt uj.
Legföljebb, ha az irigység volt neki uj, amelylyel régi és uj kollégái
egyaránt rápillantottak. Amig János az ujságiráson belül futott előre,
bent alig csodálkoztak rajta. Hogy szerkesztő mindenki lehet, azt
mindenki tudja a zsurnalisztikában. A mandátumot azonban már nem
szivesen juttatták neki volt pályatársai. Az ujak sem a báróságot. Mert
viszont az uj pályatársak nagyon jól tudták, a maguk esetéből, hogy
képviselő mindenki lehet, de hogy báró _is_ legyen, azt fölöslegesnek
vélték.
Az első hetek egyikében János föl is kérette magához feketére Prokescht
és megmondta neki:
– Te, nem jó szemmel néznek rám az emberek.
– Nagyon jó! – nevetett Proksay – azt akarod, hogy még jó szemmel is
nézzenek rád. Nem vagy szerény, méltóságos gazdám.
– Nem bántottam őket.
– Ahhoz, hogy az emberek haragudjanak, nem is kell bántani senkit. Te
mindent tudsz, vagy legalább tudtál, ezelőtt három évvel, amikor,
emlékszem, nagyszerü jártasságod volt a mitológiában; tehát fizikát is
tudsz.
– Valami keveset.
– Ott hallhattad, hogy minden test annyit nyom, amennyi az általa
kiszoritott viznek a sulya.
– Nem annyit nyom, csak a fajsulya annyi.
– Az nem baj. A példa azért jó. Sőt annál jobb! Minden embernek annyi a
fajsulya, amennyit az általa kiszoritott többi embernek az irigysége
nyom. És minden embernek annyi az irigye, ahány ember általa
kiszoritottnak véli magát. S az sok. A tófalusi képviselő te vagy, báró
Frideczky te vagy, a többiek mind nem azok. Tehát mindenki, akihez közöd
volt, van, vagy lesz, vagy neked, vagy valamely minőségednek: mindenki
irigyed.
– Ez nem jó.
– Nem; sőt veszedelmes. Neked jobban is kell vigyáznod magadra, mint a
többinek.
– Hogy-hogy?
– Ugy, hogy neked kétfelé kell vigyáznod. Te valami tulságosan kormányos
kormánypárti nem lehetsz, mert a sajtó kivégez. De viszont a pártban sem
fejthetsz ki valami nagy ellenkezést, mert akkor bent végeznek ki.
– Miért fejtenék ki ellenkezést a pártban?
– Mert nem jó a kormány állandó leltárához ugy hozzátartozni, hogy
mindig és minden körülmények közt számithassanak az emberre. Aki ugyis
_megvan_, az nem érték.
– Hm… – mondta János – ez komplikált.
– De azért elintézhető. Erről már akartam beszélni veled. A
szereplésedről egyáltalán. Most már hetek óta vagy bent és még nem
nyitottad ki a szádat. Ez nem jó. Persze az sem jó, ha valaki minden
másodnap idegesiti a többit felszólalásokkal. Ellenben körülbelül minden
két héten egy-egy kis hozzászólást ki lehet vágni. Valami kis
módositványost.
– Milyet?
– Módositványost. Ezt ugy értsd: kormánypárti képviselő el kell hogy
fogadja a kormány törvényjavaslatait. Ez a párthüséghez tartozik. De
mindig van valahol egy csekélység, amiben módositást lehet kivánni s
amiért a kormány nem haragszik, mert a dolog lényegén nem változtat a
módositás. Az ilyet jobb, ha egy kormánypárti képviselő kéri, mint
hogyha ellenzéki, mert annak _nem_ teszik meg, nehogy koncessziónak
lássék az ellenzék számára.
– Mikor csináljam?
– Majd én mindig szólok. Sőt azt is megmondom, hogy _mit_ módosittass.
– És ez egy jó müködés?… Az irigység miatt gondolom, amit az előbb
emlitettél.
– Ez a legjobb müködés. Igazán közhasznu munkásság ellen az irigység sem
szólalhat fel. Még jobban pukkadoz ugyan, hogy: „nézd csak, ez a bitang
még közhasznu is, nem lehet vele birni“ – de nem bánt. Már pedig jegyezd
meg magadnak, hogy Szólon óta _minden_ törvény rossz s aki csak egy
szót, egy betüt, vagy egy vesszőt változtat rajta: áldása az
emberiségnek. Nincs könnyebb, mint az emberiség áldásának lenni.
– Miért?
– Annyi az átok az emberiségen.
Ez volt a Prokesch általános használati utasitása János parlamenti
szereplése számára. János elfogadta, mert nem volt sem kedve, sem ideje
másikat kigondolni helyette.
Már a következő héten megtartotta szüzbeszédét. Valami galád
adójavaslatról volt szó s János azt az óhaját fejezte ki – Prokesch
inditványára –, hogy az adómentes létminimum ebben az esetben ne
százhuszonöt, hanem kettőszáz korona legyen.
Ez mindenkinek tetszett.
– Brávó – orgonázott egy gyönyörü hangu ellenzéki vezér.
A pénzügyminiszter is bólongatott. Sőt a beszéd után szólt Jánosnak,
akit a Podolányi-ügy miatt rossz szemmel, de a miniszterelnökemlegette
felsőbb összeköttetés miatt jó szemmel nézett:
– Köszönöm, hogy figyelmeztettél. Az illetékes ügyosztálynak, amelytől a
terv származik, nyilván elkerülte a figyelmét. Az előadó majd
megfogalmazza a módositványt.
A továbbiakban János mindig Prokesch utmutatásai nyomán, csendes és
rendes parlamenti müködést fejtett ki, amin aligha lehetett volna
kivetni valót találni.
Kétszer vezetett küldöttséget, egyszer az igazságügyminiszter, egyszer a
kereskedelemügyi elé.
Az első eset volt az érdekesebb. Az történt, hogy egy fiatal irót az
ügyészség előzetes letartóztatásba helyezett, mert egy hetilapban folyó
regényét tul-erotikusnak itélte. A lapot elkobozták, amibe mindenki
belenyugodott volna, mert a lap valóban nem éppen erkölcsnemesitő
tartalommal boldogitotta minden szombaton a mindkét nembeli s inkább
serdületlen fiatalságot.
De az ügyészség tovább ment. Beidézte a regény iróját, aki persze, hogy
nem sietett az idézésre megjelenni, mert idézéseket nem szokás komolyan
venni. A vizsgálóbiró azonban, akinek az ügy ki volt osztva, kicsit
hirtelen ember volt. Derék fiu különben, de keveset aludt általában,
mert minden éjszaka legalább kettőig-háromig ült a kávéházban, ahol a
jövő turf- és sporteseményeit kellett megbeszélnie asztaltársaságával.
Ez az asztaltársaság egy nyugalmazott trénerből, egy
sportlap-szerkesztőből és egy istállótulajdonosból állott, amely
istállóban _egy_ lónál több soha nem volt, de amelyből néha az az egy ló
is zálogba ment szomszéd istállókba.
Ez időben minden éjszaka hajnalig elvitatkoztak az urak azon, hogy a
jövő Derbyt Ripszrapsz vagy Pöttön nyeri-e, ami egyrészt attól függött,
hogy Ripszrapsznak és Pöttönnek kik voltak lói apái, anyái, fölmenő és
oldalági rokonai, másrészt attól, hogy Ripszrapsz vagy Pöttön
istállójának sikerül-e megnyernie a kitünő Rehákot, a finish-lovaglás
mesterét a Derby számára, harmadrészt attól, hogy a könyveseknél melyik
paripa lesz nagyobb tétekkel megterhelve, mert akkor a könyvesek
megkezdik mahinációikat, negyedrészt, ötödrészt, hatodrészt…
A kérdésnek nagyon sok rétege volt és a vizsgálóbirót mind érdekelte.
Aznap virradóra, mikor az ifju irónak kellett volna a vizsgálóbiró előtt
megjelennie, a vizsgálóbiró reggel négykor került ágyba és csak
tizenegykor a hivatalába. A rendesnél is kialvatlanabb volt tehát s
végignézve azok listáját, akiknek ma meg kell jelenniök szine előtt,
tudakozódott, hogy az ifju iró – éppen az – jelen van-e? Hát nem volt
jelen. A vizsgálóbiró ragaszkodott ahhoz, hogy ő az ifju irót akarja
kihallgatni. Detektivet küldött érte, akinek kiadatta parancsba, hogy
legyen szigoru az ifju iróhoz.
A detektiv szigoru mosolylyal ültette fiakkerbe az ifju irót, elvitte az
Alkotmány-uccába, a biró elé állitotta. Az iró is keveset aludt, a biró
is. Ebből semmi jó nem jöhetett ki.
– Szelemen Ákos, – mondta a biró érdesen – maga idézésre nem jött,
karhatalommal vezettetett elő, tehát a szökés gyanuja forog fenn
magánál.
Szelemennek fejébe szállt a vér, hogy őt csak magázzák és még székkel
sem kinálják meg. Felelet nélkül leült a biró asztala elé egy székre.
– Nem mondtam, hogy üljön le.
– Nem szokás uriembert le nem ültetni.
– Maga itt most nem mint uriember van jelen, hanem mint terhelt.
Viselkedjék tisztességesen.
– Kikérem magamnak ezt a hangot.
– Itt maga semmit sem kérhet ki magának. Keljen föl.
Szelemen fölkelt, de a biró ezzel még nem volt megelégedve:
– Vegye ki a kezét a zsebéből.
– Ott tartom a kezemet, ahol akarom!
– Otthon! De itt nem. Nézze meg az ember!
A biró rá akart térni a tárgyra, Szelemen azonban nem felelt a
kérdésekre.
– Felel? vagy nem felel? – kérdezte a biró.
– Nem felelek! – felelte az iró és menni akart.
– Itt marad! – kiáltotta a vizsgálóbiró, becsöngette a szolgáját,
fegyőrt hozatott és szép szabályosan lekisértette Szelemen Ákost az
ügyészség fogházába. Véletlenül a törvényszéki ujságirók közül egyik sem
látta ezt a levonulást, különben a dolog mingyárt rendbe jött volna.
Igy azonban csak délután derült ki, hogy mi történt. Az estilapokban már
benne volt, éles kommentárokkal.
És lejátszódott másfél nap alatt ugyanaz a komédia, amely mindig
lejátszódik, valahányszor a hivatalos ranglétra alsó fokán álló
hivatalnok szamárságot követ el.
Az ügyészhelyettes, aki az aktát aláirta, ragaszkodott Szelemen Ákos
előzetes letartóztatásához, a lapok másnap reggel már hangosan és bőven
irták meg a sajtószabadság sérelmét.
A főügyész nem tudta, mit csináljon, nem csinált tehát semmit. Szelemen
Ákos az egész napot az ügyészség fogházában töltötte s az irók és
ujságirók küldöttsége már másnap délelőtt fent volt a Házban, hogy az
igazságügyminiszter előtt demonstráljon. A küldöttség vezetésére egy
koros ellenzéki képviselőt akartak felkérni, aki huszonöt év óta volt
szerkesztő és honatya, de a küldöttség vezetését nem vállalta, mert az
volt a véleménye, hogy legokosabb volna, ha az egész ifju irodalmat,
ugy, ahogy van, becsuknák, mert határtalan orcátlanság, amit a fiatalok
a nyomtatott betüvel müvelnek. Igy fanyalodott rá a deputáció, noha nem
szivesen tette, Jánosra, aki negyedóra alatt rendbehozta az ügyet, nem
ugyan a kupolacsarnok előtermében tartott rendes szónoklattal, melyből a
miniszter semmit sem tudhatott meg s melyre a küldöttség természetesen
csak a rendes választ kapta, hogy a miniszter behatóan fog foglalkozni a
kérdéssel és hova-hamarabb megteszi intézkedését, hanem azzal az
információval, amit Prokeschtől kapott és magánbeszélgetésben adott
tudtára a miniszternek, hogy hivatali tulbuzgóság mérgesitette el az
ügyet.
A miniszter telefonált az ügyészségre, az ügyészség kibocsátotta
Szelemen Ákost és Prokesch megmondta Jánosnak:
– Megmentetted a sajtószabadságot. A sajtószabadság nyert. A szörnyü
precedens el van háritva.
A másik küldöttség egészen szürke küldöttség lett volna, ha véletlenül
nem éppen postatakarékpénztári tisztviselők küldöttsége, melynek
Rechnitz ur is tagja volt.
Ezek az urak előbb küldöttségileg keresték fel Jánost, amaz alázatos
kérelemmel, hogy vezesse küldöttségüket. A küldöttség küldöttsége még
nem emlitette, nem merte emliteni, hogy összefüggést lát maguk és
Frideczky János báró közt, Rechnitz akkor nem volt velük.
A parlamentben azonban a többi ferencjózsef kabát közt ott volt a
Rechnitzé is, sőt volt hivatalfőnöke mingyárt megszólitotta Jánost,
kicsit izgatott hangon:
– Én mondtam nekik, hogy _Hozzád_ forduljunk, méltóságos uram…
(Rechnitz szeretett volna ugy emlékezni rá, hogy már a hivatalban
_ilyen_ viszony volt köztük.)
János azonban kissé mereven adta vissza a szót:
– Nagyon köszönöm, hogy _Ön_ hivta fel rám az urak figyelmét.
Rechnitz nem kisérletezett tovább, sőt kissé dadogni kezdett:
– Igen, igen… én mondtam az uraknak, hogy ha valaki szivén hordozza
sorsunkat, akkor Méltóságod az…
– Valóban.
– … aki ismeri nemcsak munkánk fontosságát… hanem nagy mennyiségét is… s
javadalmazásunk szük méreteit… lehet mondani, hogy szük méreteit…
– Menjünk, uraim, – mondta János a többiekhez fordulva. – A kegyelmes
urat már értesitettem. S amig mentek a miniszter szobája felé, János azt
gondolta, hogy a tegeződést tulajdonképpen engedélyeznie kellett volna
Rechnitz urnak, mert ha van köszönnivalója, akkor mindent Rechnitz urnak
köszönhet és annak, hogy Rechnitz ur egyszer goromba volt s neki azt
mondta:
– Fogja be a száját!
A miniszter még nem volt a szobájában s mig vártak rá, Rechnitz ujra
János mellé furakodott és megpróbálta az előbbi csorbát kiköszörülni.
– Ki gondolta volna, nemde, ezelőtt négy évvel, ki gondolhatta volna,
hogy mi, ha küldöttségbe jövünk őexcellenciájához, a küldöttséget éppen
Méltóságod fogja vezetni.
– Mulnak az idők – felelte János.
– Bizony mulnak… de nem mindenki számára mulnak olyan értékesen.
Méltóságod talán el sem hiszi, hogy én azóta mindössze _egy_ fizetési
osztálylyal kerültem feljebb.
– Rosszak az előlépési viszonyok?
– Nagyon rosszak.
– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.
– Kegyeskedjék. Az ember beleőszül a hivatalába. Tetszik látni – és
Rechnitz ur őszbe csavarodó fejére mutatott –, családja van, felnőtt
gyerekei, reprezentálnia is kell… És mi a fizetése? Nevetséges összeg.
– Ezt is meg fogom emliteni a kegyelmes urnak.
– Kegyeskedjék…
A miniszter jött, János elmondta a kis beszédet, amelyben a régóta
huzódó fizetésrendezésre hivta fel a kegyelmes ur figyelmét – erre
kérték csak fel – de aztán megemlitette az előlépési viszonyok
gyatraságát és belefüzte ezt a mondatot is.
– S a postatakarék tisztviselőinek társadalmában még a magasabb poziciót
betöltők sem lehetnek javadalmazásukkal megelégedve. Ha elnézem egyik
vagy másik tisztelt barátomat közöttük, aki őszbecsavarodó fejjel végez
ifjui erőt kivánó munkát, akinek családja van, felnőtt gyermekei vannak
s akinek reprezentálnia is kell már, éppen poziciójánál fogva, ha
elnézem őket s eszembe jut, hogy mi a fizetésük, csak azt mondhatom,
anélkül, hogy ezzel az állam gondoskodását megbántanám: Nevetséges
összeg.
Rechnitz ur hálásan pislogott. Neki most már mindegy volt, emelik-e majd
az ő rangosztályának a fizetését. Egy mondata, csaknem szószerint,
eljutott a kegyelmes fülekbe!
A miniszter persze megigérte, hogy a postatakaréktár (a miniszter nem
pénztárt mondott, csak tárt) tisztviselőinek fizetését hova-hamarabb
tanulmány tárgyává… stb., majd, a beszéd után fesztelen beszélgetésbe
elegyedett a… stb., ugy, ahogy ez már ilyenkor szokás.
Kiki tudta, hogy a postatakaréktár tisztviselőinek fizetését nem fogják
rendezni. A küldöttség is, a miniszter is, János is tudta volna, ha
törődött volna vele.
De nem törődött.
Egész parlamenti müködése nagyon lagymatagon érdekelte. Megtette ugyan,
amit Prokesch esetenkint kivánatosnak vélt s az ülésekre is eljárt, mert
délelőtt amugy sem volt miegyebet csinálnia, de különben az estéket
várta, körülbelül minden harmadik nap estéjét, amikor elmegy
Gotthelfékhez és látja Elza hirtelen mozdulatai nyomán a leány szoknyája
libbenését, egész testének rugalmasságát, hallja hangjának kapriciózus
muzsikáját s legfőképpen közelről kivánkozhatik göndör fekete haja és
szabálytalan, nagy vörös szája után.
János szerelmes volt, fájdalmasan és kényelmetlenül szerelmes, de ügye
csak a családnál haladt előbbre. Az öregeknél, akik enyhén tervezgettek
már.
Közönséges, rendes napokon János reménykedett. De valahányszor Rózsa
Rezső megjelent, látnia kellett, hogy _van_ különbség a két szivélyesség
közt, amivel Elza őt és a másikat kezeli. _Abban_ a szivélyességben volt
megbecsülés, tapadó melegség is, mig ez csak kedves és játékos volt,
sokszor nemcsak tréfásan gunyos, hanem bántóan lenéző is.
Egyszer megpróbált az öregekkel beszélni erről a témáról:
– Elza furcsa kislány – mondotta, hogy megadja az irányt.
– Lejder! – felelte Gotthelf papa.
A mama csak sóhajtott.
– Nincsenek ambiciói – folytatta a papa.
– Ugy tesz, mintha nem akarna férjhez menni – mondta a mama.
– Hát tényleg nem akar? – kérdezte János.
– Hát tudjuk mi azt? – felelt kérdéssel Gotthelf.
– Hát kiösmerem én magamat az én lányomnál? – egészitette ki a mama. –
Egy aranyos teremtés, egy isten áldása…
– De egy veszedelem.
Ezt Gotthelf papa mondta.
– Beszélni kellene vele – kockáztatta meg János.
– De ki beszéljen vele? Jobban tud beszélni, mint mi mind együttvéve. És
erről csak ugy lehet beszélni vele, ahogy ő akar…
– Sohase komolyan. Mindig mondom az uramnak: Gotthelf, nem lesz a
lányodból báróné…
– Várjunk még, fiam. Majd megkomolyodik. Csak jőjjön hozzánk minél
gyakrabban báró ur, majd összeszoknak. Mi is összeszoktunk az én
Hanikámmal.
(Ha multba való emlékezésről volt szó, Gotthelf száján még kiszaladt
néha a felesége régi neve. Ilyenkor egy-egy szemrehányó pillantás volt a
nyugta felesége részéről. Ha Elza véletlenül jelen volt, az népünnepélyt
rendezett az ilyen elszólásokból.)
Ez a beszélgetés tehát nem lenditett Jánoson. A többi sem, amik még
közte és a szülők közt leperegtek. S az sem, amit Emma kezdett Jánossal,
mikor Elza egy este a rendesnél is gunyosabb volt a fiuhoz.
János félreült és lógatta a fejét.
Egyszerre csak a fotőj karjára melléje ült a kisebbik lány:
– Bánkódik? – kérdezte Jánostól.
– Nem. Miért bánkódnám?
– Mert… mert Elza megbántotta.
– Megszoktam.
Emma nagy elszánással mondta tovább:
– Mindig bánt… mindenkit.
– Ki?
– Elza.
– Maga azt hiszi, Emmi, hogy szándékkal… rossz szándékkal?
– Azt én nem tudom… De olyan a természete.
– Milyen? – kérdezte elcsodálkozva János.
– Gonosz – felelte kurtán és szárazon Emma és az arca tüzelt. Most már
_akart_, okvetlenül akart rosszat beszélni a nénjéről. Ennek az
embernek; hátha…
Jánosnak csak hagynia kellet volna és a legfurcsább dolgok ömlöttek
volna eléje. De ő csupán azt kérdezte, ami érdekelte.
– Mit gondol, Emma, szeret valakit Elza?
– Nem – mondta határozottan a kisebbik lány. Elza senkit sem szeret. Nem
tud szeretni. Egészen… – elakadt, de aztán csendesen hozzátette mégis –
egészen más, mint én vagyok…
– Emmike, maga azt hiszi, hogy Elza nem szeret engem?
– Ó magát? Biztosan nem.
– Hát kit?
– Senkit, mondom.
Jánosból kikivánkozott még egy kérdés:
– A másikat sem?
A kisebbik leány, akit elfogulttá tett a maga szerelme, most nem tudta,
hogy mit feleljen. De az ösztöne az volt, hogy tovább is rosszat mondjon
a nénjéről. Talán rosszabbat még annál is, amit gondolt. Tehát azt
felelte:
– Nem. Rózsát sem, senkit sem. Nem volt még szerelmes, nem is lesz soha.
Nem is lehet, nincs szive!
Ezzel a feleletével Emma hozzájárult ahhoz az öncsalási akcióhoz, amit
János önmaga ellen inditott. Le akarta disputálni önmaga előtt azt, amit
saját szemével látott: hogy Elza igenis a másik felé hajlik. Sietett
megállapodni önmagával abban, hogy ez a furcsa leány egyelőre
szerelemtelen jószág. Csakugyan senkit sem szeret még. S ha igy van,
akkor csakugyan várni lehet. Majd. És ha a leány nem szerelmes senkibe,
akkor miért engedje át másnak? Nem! Azt nem lehet, nem szabad! És ha
akarná, sem tudná megtenni.
És János, ahelyett, hogy a szemébe nézett volna a kisebbik leánynak és
meglátta volna, ami benne csillogott, csak megszoritotta a leány kezét
és ezt mondta:
– Köszönöm, Emmike, maga nagyon kedves hozzám…
– Én… igen… de lássa… – Emma szeretett volna még mondani valamit, de
Elza bejött a szobába és tréfásan rájuk kiáltott:
– Miért bujtok el? Mit csinálsz, hugicám? Eludvarlod tőlem az
udvarlómat? Azt ne tedd. Tisztességes családban előbb a nagyobbik leány
megy férjhez és addig a kisebbik meg se moccan. Kiki ehhez tartsa magát!
És aztán elviccelte az egészet.
XX. FEJEZET.
Adél
Az erkély szük volt és keskeny; a két fekvőszék csak éppen elfért rajta.
A két fekvőszéken ketten feküdtek, nyakig betakarva, arccal a szikrázó
napfénynek fordulva. Az egyik fekvőszék körül könyvek hevertek az erkély
fenyőfa-padlózatán. A takarón is könyvek, kinyitva, becsukva, félig
felvágva, még egészen érintetlenül. A másik takarón csak egy levél. A
takaró alól néha kinyult egy finom fehér kéz és felvette a levelet.
Aztán visszatette gondosan, gyengéden.
A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy keresztül lásson az erkély
párkányán. Bár mind a ketten jól ismerték a látnivalót. Zöld ágak
tengere, a fenyők haragos-szin teteje, aztán fehér hó tengere, a havas
mezők és a Királyhegy naptól ragyogó gleccser-mezeje és mind a kettő
fölött a kék tenger, az ég, rajta az égő aranytányér, a nap.
A két beteg magasra párnáztatta a fejét, hogy kilásson, ha nézni akar.
De nem akart nézni egyikük sem. Nem telt már örömük a vakmerően és
valószinütlenül gyönyörü szinekben, a forróságban, melylyel a nap
pörkölte őket, noha köröskörül mindent hó és jég takart, feküdtek és
sóhajtottak néha egyet-egyet, aztán beszélgettek, aztán megint
hallgattak.
Az egyik olvasott, a másik lehunyt szemmel gondolkodott.
Már több mint három hete feküdtek igy egymás mellett Adél és
itt-szerzett uj barátnője, Kaczvinszky Viktória doktorkisasszony, a
széplaki szanatórium egyik erkélyén.
Együvé ugy kerültek, hogy egyszer, mikor még mind a ketten a közös
földszinti terraszon tartották a kurát s a véletlen aznap délelőtt
egymás mellé fektette őket, a doktorkisasszony átszólt Adélhez:
– Ne sirjon, édes nagysád, ne sirjon!
Adél szinte megijedt a hirtelen megszólitástól:
– Bocsánat, – mondta halkan – nem sirok.
– De igen, ön sir. Már tegnap láttam, hogy sir. Azt nem szabad.
– Erős a napfény, bántja a szememet.
– Ne tessék ezt mondani. Nincs az a napfény, ami a sárga szemüvegen át
bántaná a szemet. De már tegnap láttam, hogyan folyik a szemüveg mögül a
könnye. Sirni tilos. Az árt.
– Mi árthat még nekem?
– Nekünk – mondta Viktória – minden árt, ami a lélekből jön, vagy
odamegy. Nekünk most csak testünk van. Nem szabad, hogy lelkünk legyen.
Az egyik zavarja a másikat. Nekem elhiheti, én orvos vagyok.
Adél arra forditotta a fejét, hogy megnézze az orvost. Hegyesorru,
keskeny arcocska volt. Adél visszaemlékezett rá, hogy ez az arc egy
kissé görbehátu apró testhez tartozik, melyet már többször látott
csendesen közlekedni a folyosókon. Igazán nem nézte ki belőle az orvost.
A doktorkisasszony folytatta a beszélgetést.
– Ne haragudjon, hogy megszólitottam.
– Nem haragszom.
– … De itt hizlalnak, napfénynyel fürösztenek, borogatnak és levegővel
tömnek bennünket. Két napi munkájukat tönkreteszi egy félórai sirás.
– Ön nem sir.
– De ha látom önt, ahogy némán bugyognak ki a könnyei, akkor végül én is
sirok. Látja, önzésből szóltam.
– Istenem… néha olyan jól esik.
– Ez az a luxus, amit szintén nem engedélyezhetünk magunknak. Hiszen
annyi el sirni valója volna az embernek, hogy akkor kevés lenne a nap
huszonnégy órája.
– Önnek is van? – kérdezte Adél, inkább részvétből, mint érdeklődésből.
– Van. Hogyne volna. Kinek nincs itt?
A doktorkisasszony felkönyökölt, ugy beszélt Adélhoz.
– Tessék megnézni engem. Doktor Kaczvinszky Viktória. Hét esztendeig
jártam az egyetemet, hét évig tanultam és tanitottam, tanultam és
koplaltam, tanultam és lelkesedtem. Mig elkészültem. Most aztán készen
vagyok. Egészen.
– Most kezdett volna élni… – mondta Adél.