alapon pertu vagyok. Nem téged tisztellek meg tehát a cimmel, hanem
magamat. Eddig csak _en passant_ lehettem pertu méltóságosokkal, ugy,
hogy ha egyik hirtelen letegezett, én hirtelen visszategeztem, de
vigyáztam arra, hogy nagyon észre ne vegye. De most már biztos, hogy
lesz egy igazi kegyelmes pertum is.
– Ki?
– Te!
János elnevette magát. Prokesch folytatta:
– Te, méltóságos uram, a mai nappal megszünsz a Függetlenség
szerkesztője lenni.
– Miért? – kérdezte János.
– Mert a mandátum nagyon szép, a báróság gyönyörü, _ez_ a báróság pláne
olyan, hogy uj jelzőkért Remete barátomhoz kellene fordulnom, de a
kormánypárti képviselő, ha még-ugy báró is, le kell hogy kerüljön a
lapról, mert egy lap, amely kormánypárti képviselőt hordoz a homlokán, a
halált hordozza szivében. Kimondottan kormánypárti lapok nálunk csak a
kormánytól élhetnek. A kormány iratja, de kizárólag a kormány olvassa is
őket. A lap a tied marad és pártonkivüli mérsékelt politikát fog
folytatni a fődolgokban, a mellékesekben lehet akár radikális is.
Valakit kiirunk rá szerkesztőnek.
– Téged.
– Köszönöm. Soha se gondoltam, hogy kiirt szerkesztő is lehet belőlem.
De nem fogok szégyent hozni a lapra. Ezennel Proksayra változtatom régi
Prokeschemet. Proksay Miksa… Nem is fog rosszul festeni. A zsurnalizmus
ugyan már holnap Miksay Proksának fog csufolni, de azzal nem fogok
törődni. Ha a Prokescht kibirtam, kibirom a Miksay Proksát, sőt kibirnám
a Moksay Priksát is. Délután megirom a bucsuzó cikkedet. Nagyon szép és
érzékeny lesz, benne áll majd a lap függetlenségének mindenekfelett való
tisztelete. Gyere be hat órakor. Különben is gyere be, hogy egy kis
üdvözlő cécót rendezhessünk. Sok minden volt már a magyar ujságirásban,
de ilyen még nem volt! Szervusz, méltóságos uram, viszontlátásra
délután.
János otthagyta Prokescht és megint Gotthelfékhez szeretett volna menni.
De hogyan tegye? Beállitson és mondja:
– Ez lettem, az lettem, szeress érte, te kis ördög.
Vaskos és piszkos esőfelhők lógtak az égről. János mégis kifelé
igyekezett a Dunapartra. Hátha Elza, amilyen furcsa, éppen ma tart ott
korzót.
A Duna és a budai hegyek fölött még csunyább volt az őszi ég. A
propellerek füstje leverődött a pesti partra és elnehezitette a levegőt.
Persze, hogy egy lélek se korzózott. Azaz, hogy mégis; fent a Lánchid
felé egy hosszu, csikos alak lengett a gyalogjárón. Báró Frideczky,
Senkhy János korhadt családfája tartotta szabályos déli sétáját. János –
furcsa – semmi hajlamot nem érzett magában arra, hogy az öreghez
rohanjon és hálás szivvel átölelje. Tudta, hogy az öreg csak eszköz volt
Adél kezében. Jobb szeretett volna letérni a korzóról. De még sem tette.
Ment nyugodtan Frideczky felé, aki elég idejekorán meglátta és
hadonászni kezdett a kezével:
– Szervusz, szervusz! – krákogta az öreg – rég nem láttalak! Te is
elhanyagolsz, pedig, bizony, pedig…
Frideczky célzást akart tenni a készülő eseményre, valami olyan célzást,
amit János ne értsen meg, mert Adélnak megigérte a báró, hogy nem árulja
el a tervet Jánosnak. De János már megszoritotta az öreg kezét és
belesüvöltötte Frideczky fülébe:
– Köszönöm! Köszönöm!
– Mit? Hát tudsz róla?
– Megtörtént. Köszönöm! Végtelen hálám, végtelen hálám…
Többet nem orditott János, mert tudta, hogy itt, a szabad levegőn, ahol
még a szél is viszi a hangot, ugyis hiába.
Frideczky gyerekesen elhuzta a száját. Duzzogva mondta:
– Félretolt ember vagyok. Megszidom Sándort. Megmondtam neki, hogy én
akarom közölni veled. Én akarom megmondani a fiamnak…
János mentegette a miniszterelnököt. Az öreg nem figyelt:
– Nagyszerü nő! – motyogta – nagyszerü nő! (Ez Adélra vonatkozott.) Ha
engem egy nő igy szeretett volna, én elvettem volna, ha… ha… (az öreg
keresett valami megfelelőt), ha komorna lett volna, akkor is. És a
Frideczky-család nem halt volna ki. De most sem hal ki. Az
tulajdonképpen mindegy. Lehet, hogy nekem nem is lett volna olyan
nagyszerü fiam, mint te vagy. És ha lett volna, biztosan nem ült volna
le az apjával sakkozni. Ezek a mai fiatalok nem olyanok. Te más vagy,
azért tettem nagyon szivesen… Mi van a mandátummal?
– Megvan.
– Nekem azt sem mondták. Félretolt ember vagyok. Majd megmondom a
véleményemet nekik. Nem jösz velem ebédelni? Gyere, a fiam vagy!
János vállalkozott.
A Hungáriában ettek, a két Friedczkyek, János és az ősapja. Az ős csak
egy levest evett, meg egy kis fasirozott husikát, meg egy puha körtét.
Az ifju sarj sem volt nagyon ehetném kedvében. Az izgalom és a töprengés
ellanyhitották.
Ebéd után Frideczky fölvitte Jánost a klubba, hogy egy kicsit sakkozzon
vele.
Ahogy átmentek a termeken, kézszorongató gratulációk estek.
Az öreg le akarta aratni a dicsőséget:
– Na! mit szóltok hozzá? Mit szóltok hozzám?
Pedig a gratulációk egyelőre csak a mandátumnak szóltak; a báróságról
még nem tudtak a klubbeliek.
János ötig sakkozgatott atyja-urával, akkor elölelkezett tőle és bement
a szerkesztőségbe, ahol a fiuk felálltak az asztalok mellől és egy
diszkrét, zavart éljent küldtek feléje.
– Köszönöm, fiuk – mondta János és bevonult a szobájába. Kevéssel utána
a szerkesztőség valamennyi tagja bekerülközött, Prokesch, most már
Proksay vezérlete alatt. A kis szónoklatot azonban Domahidy mondta
(politikai ügyről lévén szó).
– Szeretve tisztelt barátunk, méltóságos urunk!
Igy kezdődött a szónoklat.
Most-amidőnnel folytatódott, mi-akik-veled-ettük-a-szükös-napok-kenyerét
is volt benne és sok más nagyon szép és megható fordulat, amit Domahidi
a parlament kupolacsarnokából hozott el, ahol miniszterek küldöttségeket
szoktak fogadni. Voltak benne csinos latin szavak is, amik különösen
Sikorszkynak, az ókori novellák specialistájának, tetszettek s végül
abban hegyeződött ki, hogy János maradjon meg továbbra is a
sajtószabadság rettenthetetlen harcosának.
Mert ha ujságirók szónokolnak, mindig szó van rettenthetetlen harcról és
sajtószabadságról is.
Mikor Jánosra került volna a sor, hogy válaszoljon, akkor csengetett a
telefon az asztalán.
– Megbocsáttotok? – mondotta és fölvette a kagylót. (Ilyenkor Adél
szokott jelentkezni.)
– Kezét csókolom… – mondta bele halkan a kagylóba János.
A fiuk jelentősen egymásra néztek. Hátul Szeniczei Prokesch fülébe
sugta:
– A báró ur anyja…
Aztán Prokesch intett a fiuknak a kezével, hogy kifelé és a redakció,
mint testület, kiment János szobájából, Prokesch még az ajtót is betette
mögöttük és Szeniczei, akit külön e célra hivtak fel a
Popper-kávéházból, folytatta azt a mondatát, amit ott bent elkezdett.
A fiuk közt ugyanis már ama rövid negyed óra alatt, ami a báróság
tudomásul vétele óta eltelt, kialakult az a vélemény, hogy a báróságot
azzal szerezte meg Jánosunk, hogy a hármas fogatba negyediknek az öreg
Frideczkyt szerszámozta bele.
– Kár, hogy a neve megváltozott, – mondta Remete.
– Kinek a neve? – kérdezte Sikorszky.
– A szőrkeztyüd neve. Báró Senki sokkal jobb ritmusu lett volna.
– Ne köszörüljétek a nyelveteket a gazdátokon – vetette oda Prokesch,
kicsit meggyőződése ellenére, már az asztala mellől.
– Priksay ur! – mondta halkan, csendes megvetéssel Remete, Sikorszky
felé, vagyis egy olyan formáját találta ki Prokesch már bejelentett uj
nevének, amire Prokesch nem is számitott…
XXII. FEJEZET.
Még egy éjszaka
Ezenközben Adél ezt mondta Jánosnak telefonon:
– Jánoska, ne mondjon semmit. Most ne; majd este, ha az arcát is
láthatom, mikor mondja.
– Feljön este?
– Fel. Kilenc után, Jánoskám, ott leszek és ott vacsorázom magánál. Na,
meg ne ijedjen! Csak egy kis sonkát eszik a vendége és egy pohárka
pezsgőt iszik hozzá, ha lesz.
– Szabad?
– Ma szabad. Ma konziliumot tartottam magammal és engedélyeztem magamnak
a pezsgőt is. Pá, Jánoska, csókolom, a viszontlátásra.
János letette a kagylót, hátradőlt a székében, bámult maga elé, aztán
kicsit turkált az asztal tetején, szórakozottan, nem tudva, mit keres;
egy darab fehér kéziratpapir került a kezébe, akkor bemártotta a tollat
és mig azt hitte, hogy az uj aláirását próbálja ki, ezt irta a papirra:
– Báró Frideczky Jánosné…
Mikor észrevette a _né_t, eltépte a papirost.
János hideg holmit vett vacsorára és két kis üveg édes francia pezsgőt,
ugy ment haza. Adél már várta. A lilavirágos sárga selyem pongyola volt
rajta, amit még annak idején hozott el hazulról János lakására, de már
hónapok óta soha sem vett föl, ha Jánosnál volt. Egy kis asztalt is
megteritett már két személyre és lehunyt szemmel ült egy karosszékben,
mikor János belépett.
– Jó napot, báróka! – üdvözölte Jánost. – Mit szól hozzá, milyen házias
vagyok.
– Teritett?
– Bizony. Sőt szerettem volna ezüsttel teniteni, ha magának ezüstje
volna. De majd lesz. Láttam Ivándon szép sulyos ezüst evőeszközt, nagy
családi monogrammokkal. Az a maga öröksége lesz. Egyebet onnan alig
örökölhet.
– Adél! Hát még Ivándon is volt?
– Voltam, persze. Meghivott öreg barátom. Ha valaki látta volna, most
már azt beszélnék, hogy az öreg Frideczky babája lettem. Pedig, ugy-e
csak a fiatalé vagyok?
– Kié? – kérdezte János, aki még nem élte bele magát uj helyzetébe.
– A fiatal Frideczkyé. Az maga.
János azonban nem nevetett a tréfán. Komoly szemrehányással mondta:
– Mennyit szaladgálhatott!
– Dehogy, Jánoska! Minden ugy ment, mint a karikacsapás.
– Hogy’ köszönjem meg?
– Sehogy. Azzal köszöni meg, hogy természetesnek tartja, hogy megtettem.
Magától értetődőnek. Különben nem is volt fáradságos.
– Lefogyott.
– Nem attól, Jánoska. Ez az idő nem tesz jót nekem.
– Brioniban olyan szépen összeszedte magát!
– Nekem vagy homokon, vagy havon kell élnem és mindig napfényen. Itt a
három közül egyik sincs. Maga a homlokom, a havam, a napfényem, Jánoska
és maga tilos. Magától meghalnék.
– Megint ezt beszéli?
– Hiszen csak feltételes módban mondom. Meghalnék, de nem halok meg,
mert visszamegyek a havas napfény alá.
– Hová készül ujra?
– Tátraszéplakra megyek.
– De ott télen csak a szanatórium van nyitva.
– Odamegyek.
Egy kis csend lett. János nem felelt semmit, mert irtózott a széplaki
szanatóriumtól. Adél folytatta:
– Odamegyek. Ott nagyon jó lesz. A fekvést a napon olyan könnyen
megszokja az ember. Utóbb már jól is esik. És mindenki sportot csinál a
feketedésből, még a betegek is. Ugy-e milyen szép sötét voltam, mikor
megjöttem Brioniból?
János ránézett a nőre.
Annak a feketeségnek már nyoma sem volt. Ellenben, jobban megtekintve,
látszott, hogy Adél egy kis festékkel és puderrel adott kölcsön némi jó
szint magának. De ezt János nem mondta. Adél mégis felelt erre a
gondolatára:
– Nem szabad haragudni. Jánoska. Tudja, mikor a feketeség lekopik, akkor
olyan furcsa arcszine van az embernek… _Ugy_ nem járhatok kint a
világban, pedig azelőtt soha semmit az arcomra nem raktam. Maga tudja.
– Tudom… olyan sima, kedves bőre van.
– Még emlékszik rá?
– Hogy’ kérdezhet ilyet?
– Nincs könnyebb a feledésnél. Tulajdonképpen nem egyéb az élet, mint
gyüjtögetése mindannak, amit utóbb elfeledünk, vagy… – tette hozzá
kicsit elhalkuló hangon – … vagy el kell felednünk.
János félbe akarta szakitani ezt a gondolatmenetet, de Adél már be is
fejezte:
– Mikor már mindent elfeledtünk, vagy már nem érdemes emlékeznünk… akkor
meghalunk…
– Adél! – mondta szemrehányóan János. De a nő, félig magának, még
hozzátett valamit:
– Vagy… amikor már nagyon fáj emlékezni.
Aztán felkapta a fejét:
– Na, báróka, nem azért jöttem, hogy szomorkodjunk. Ünnepi vacsora lesz
a maga uj cimeinek felavatására, nagyságos képviselő, méltóságos báró
ur… és régi dolgoktól való elbucsuzásra.
– Nincs mitől bucsuzni… – mondta János, hogy megint elháritson egy
közéjük felhőző gondolatot.
– Bucsuzni mindig van mitől. Hacsak a tegnaptól… ha csak az elmult
órától… ha csak az iménti perctől is, ami nem jön vissza. Jánoska,
Jánoska! Semmi sem jön vissza. Nem érdemes élni, annyira _egyszer_ van
minden ebben az életben.
János nem volt ezeknek az elmélázásoknak az embere. Mondani semmit sem
tudott. Adél tovább szövögethette volna a fekete fonalat. De nem tette.
Ezt mondta:
– Vagy talán _azért_ érdemes élni, mert minden csak egyszer van?
– Azért… – felelte János tétován.
– Én sem tudom. Hát maga hogy’ tudná? Maga nem tudhat annyit, mint én…
– Miért?
– Mert… mert az ember olyan sokáig nem lát. Aztán elkezd látni. Az
rossz, Jánoska, az rossz. Ne kivánja a látást.
És megint más hangba próbált átcsapni.
– Hozott-e sonkát nekem?
– Hoztam.
– Akkor szépen kicsomagoljuk.
(És már tette is, amit mondott.)
– Nini, báró ur, mekkora lakomát szállitott! Éhes?
– Nem – nem vagyok éhes.
– Akkor ez a sok nagyszerüség mind megmarad, mert én nem eszem belőle.
Ó, szamócát is hozott?
– Maga szereti.
– Milyen kedves, hogy gondolt rá! Majd a pezsgőbe dobáljuk.
Leültek a kis asztal mellé. Jánosnak nagyon nem kellett az étel.
Valahogy a torka viszketett folyton. De nem akarta elsirni magát.
A nő nem evett.
– Parancsol? – kérdezte János.
Adél, aki a villanylámpába bámult, megrezzent.
– Nem. Még nem. Egy kis kölni vizzel le kell törölnöm az arcom’ és a
szám. Most már nincs szükségem a mesterséges szinemre. Vagy igen?
– Dehogy! – tiltakozott János.
Adél sápadtan jött vissza. A szája most nem volt piros, mint az előbb,
hanem kékesen halvány. János riadtan nézte.
– Ugy-e nem jó a szinem?
– Ki mondta?
– A maga szeme, Jánoska. Jobb lett volna fenthagyni a pirosat, meg a
fehéret. De azért csak nem vagyok csunya?
– Ugyan, Adél!
– Na, együnk inkább. Maga egyék, én majd nézem.
János legyürt néhány falatot, Adél is evett egy kicsit a sonkából, aztán
hátradült a karosszékben és ujra a lámpa izzó fényszálát nézte.
János megint fölrezzentette azzal, hogy pezsgővel kinálta meg.
Adél egy kanál epret dobott a pohárba aztán megkóstolta. Visszatette az
asztalra:
– Brr… savanyu!
– Édeset hoztam – védekezett János.
– Mégis savanyu. Minden savanyu. Nem kell. Ez sem kell. Semmi sem kell.
Lehunyta a szemét s csendesen tette hozzá:
– Tudom, mi kell.
János a nő fölé hajolt.
– Ez kell – mondta Adél és beleharapott a fiu szájába.
Majd fölkelt, a két kezével a fejéhez nyult, megrázta ugy, hogy a nagy
csonthajtük a szőnyegre szóródtak széjjel, a haja lebomlott.
– Nem birom a hajtüket – mondta összerázódva. – A hajam is olyan nehéz…
most.
János némán nézett rá.
A nő beszélt:
– Jánoska, tudja, hogy ma itt maradok magánál!
A fiu elcsodálkozott. Ez még soha sem történt meg.
– Itt? – kérdezte – igazán?
– Itt. Az uramat elküldettem vidékre, bizottságozni. Itt maradok
magánál. Olyan szomjas a szám már és olyan sokáig nem látom magát ujra.
Tavaszig bizonyára nem. Ma, még egyszer… nem bánom, ha árt is a csók…
Nem árt!… Nem halok meg tőle… Istenem! Ha meghalnék tőle!
Szélesre tárta két karját és a fiu nyakába vetette magát.
János behunyta a szemét, kezével belemélyedt a szőke hajba, melyet
feketének és göndörnek képzelt el, hátrahajtotta a nő fejét, ugy, ahogy
tegnap is, ma is, gondolt már rá. És megcsókolta a csunya Elzát.
*
Adél másnap elutazott.
Másnap János egy kis levelet kapott a lakására. A levél igy szólt:
Kedves Senki, méltóságos Szépember! Papa, mama már nem birják ki jövő
csütörtökig, amikor Maga ugyis elhozná hozzánk személyével együtt uj
méltóságait, hogy őket teánkba mártogassa; megkérnek tehát engem, hogy
kérjem meg Magát: postafordultával jöjjön el és adjon fényt házunknak.
Szükkörü családi estebéd lesz csupán.
Hát tegye meg a kivánságukat az én kedvemért. Üdvözli:
_G. Elza._
P. S. Lakoma kezdete kilenckor; ha előbb jön beszélgetünk.
János már máskor is volt vacsorán Gotthelféknál, de mindig csak
hivatalos vacsorákon és mindig csak aranyszegélyü nyomtatott meghivókra.
Ez volt az első eset, hogy Elza irása a kezébe került. Elza irása:
barátságos, szabályos gömbölyü betük voltak, nem a rendes hosszuszáru
női irás, amiket János eddig látott. Ugy látszik: hogy Elza azt sem
tartotta magára kötelezőnek, hogy ugy legyen szép és nőies, ahogy a
többi nők, az irásra sem engedte rá az egyenruhát.
János örült a néhány sornak, alig várta, hogy este legyen, hogy muljon
az idő, bement a redakcióba, be a klubba, sakkozott fogadott apjával,
beszélgetésbe vonatta magát a miniszterelnökkel, aki ugy kegyeskedett,
mintha ő adoptálta volna a képviselőt. Aztán negyedkilenckor otthagyott
csapot-papot és elvágtatott Gotthelfékhez.
Mikor megérkezett és a szobalány levette róla a kabátját, Elza és Emma
és mamzelle Nitouche libasorban kivonultak az előszobába, megálltak
előtte és háromszor egymásután meghajtották magukat. Erre Elza tanitotta
be őket és bárhogy nem akartak, kényszeritette őket rá, hogy
végigjátszák ezt a kis komédiát.
Az első meghajlásnál Elza mondta:
– Nagyságos uram!
A másodiknál oldalba könyökölte Emmát, aki csakugyan el is mondta
szerepét:
– Méltóságos uram!
A harmadiknál Nitouchera került volna a sor, aki azonban duzzogva ezt
mondta:
– Mais quelle bêtise!
– Nitouche! – szólt rá Elza – teljesitsd kötelességedet, különbeni
elbocsáttatás terhe alatt!
Nitouche is mondta:
– Kezselmes urunk.
Majd mindhárman feléje léptek és nyujtották a kezüket, egyszerre ejtve
ki:
– Gratulálunk.
És mind a hárman elnevették magukat és János is nevetett velük. Jól
esett neki a tréfa, pedig Emma már aggódott:
– Még megsértődik a szerkesztő ur!
– Meg-aragszik! – mondta Nitouche.
– Persze hogy meg, ha szerkesztő urnak szólitjátok a báró urat.
– Nem haragszom meg! – mondta János – föltéve, hogy üdvözlő szónoklatot
nem tartanak.
– Mi azt nem. De maga tartson czerczlét – (Elza nem szerklnek mondta), –
tüntessen ki bennünket megszólitásával. És aztán kerüljön beljebb.
A szalonban Gotthelf és Gotthelfné vártak.
– Itt hozzuk a bárót! – Megrohanhatjátok már a gratulával.
S mert Elza ezt előre bemondta, Gotthelfék csak néma kézszoritással
gratulálhattak.
– Leülni! leülni! – vezényelte Elza. – Őméltósága el fogja mondani, hogy
hogvan történt. Őméltósága el fogja mondani, mert ha nem mondaná el,
akkor papa abba a kényelmetlen helyzetbe kerülne, hogy meg kellene
kérdeznie őméltóságától: hogyan is ment a dolog.
– Elza! Elza! – neheztelt Gotthelfné.
– Nagy csacsi az én lányom – egészitette ki Gotthelf.
– Hát mondd, hogy nem vagy kiváncsi reá?
– Mért mondanám? Egy ilyen kedves barátomnak, mint a… – Gotthelf
elakadt.
… Mint a báró ur, – szólt Elza szigoruan – tessetek hozzászokni!
– Igenis, egy ilyen kedves barátomnak a sorsa érdekel.
– Akkor ne zavarj, ha diplomatikusan ugy vezetem a tárgyalást, hogy
megtudd, amit akarsz, anélkül, hogy kiváncsinak látszanál.
János is megszólalt:
– Mit mondjak el?
– Nem a mandátumot, Szépember… mert én tovább is szólithatom igy?
– Csak tessék!
– Nem a mandátumot, mert azon semmi különös nincs, hogy egy szerkesztő
mandátumot kap. Mandátuma minden sliffentyünek van már, pardon… Hanem a
báróságot, amely szokatlan és rendkivüli ebben a formájában, s azonkivül
papa vágyainak netovábbját képezi.
– Elzus! ezt azért mégse… – szólt közbe Gotthelf papa…
– Igaz… ezt nem mondhatom. Mert a papa vágyainak netovábbja nem lehet
_ez_ a báróság. Ki a manó adoptál egy koros izraelitát? Hogy jutott
magának eszébe, hogy ezt a kedves-kedves Frideczky bárót, akit mi csak a
korzóról ismerünk, apjává degradálja, illetve neki az, hogy magát fiává
léptesse elő? Halljuk! Halljuk!
János mosolygott:
– Igazán, nincs rajta mit elbeszélni!
– Na tessék! Mondja, hogy ez a legtermészetesebb dolog a világon!
Mondja, hogy maga voltaképpen bárónak született már eredetileg, csak nem
viselte a cimet.
– Azt nem mondom. De részleteket sem tudok mondani.
– Azt beszélik, mert tegnap is voltak nálunk emberek, hogy voltaképpen
sakkon nyerte…
– Ebben van valami.
– Hogy először elnyerte tőle a készpénzét, aztán a családi birtokát,
aztán a nevét, mert az öregnek már nem volt mit föltenni az utolsó
partira. Igaz?
– Valahogy igy van.
– És hogy most maga lesz a szabadelvü párt elnöke, csak az a feltétel,
hogy szép fehér szakállt kell ragasztania, mint a papájának, a Frideczky
bárónak van.
Ezen mind nevettek.
János is nevetve felelt:
– Ezt még nem közölték velem.
– Azt is beszélik, hogy visszaállitják a nádorispáni méltóságot és jövő
őszszel magát a Rákoson nádorispánná választják.
– Maga örülne neki? – kérdezte János.
– Hogyne!
– Akkor én sem bánnám – felelte János.
– De van még tovább is – folytatta Elza.
– Hagyd már abba a bolondságot – szólt csittitóan Gotthelfné.
De Elza tovább füzte:
– Sajnos, már csak egy etapp van. Őszszel lesz a nádorispánság, a városi
emberek csak megvárják, hogy elkövetkezzék a tél, akkor a Duna jegére
vonulnak, amit külön ez alkalomra a rendőrség is engedélyezni fog s ott
kikiáltják Senkhy urat királylyá, mint boldogult Mátyásunkot. És a
suszterinasok, ahelyett, hogy a Vigözvegy valcerét fütyülnék az uccán,
ezt fogják énekelni hangosan:
Jánost mostan választotta
Mind-ez ország királyságra,
Mert őt adta nékünk Isten
Menyországból ótalmunkra.
– Igy van-e a vers, báró ur?
– Igy tanultam az iskolában, de én már elfelejtettem.
– Látja, én nem mertem elfelejteni, mert tudtam, hogy szükség lesz rá a
maga végső előlépésénél. A maga számára megvan az a lehetőség is, hogy
király legyen.
– Ugyan, ugyan! – csóválta fejét Gotthelf papa.
– Megvan, ha mondom!
– De miért?
– Mert keresztény.
János megint elnevette magát:
– Elzácska, ugy rémlik nekem, mintha ezt már hallottam volna valakitől…
Csak nem jut az eszembe, hogy ki volt.
– Akárki volt, okos ember volt.
A vacsora következett és a vacsora alatt is ugyanezt üzte Elza.
– Nem fér a bőrébe! – mondta szeretettel Gotthelfné.
És János örült, mert kezdte azt hinni, hogy ő okozza azt az örömet.
Elza jókedvéből még vacsora utánra is maradt. Éjféltájban a sárga
szalónban, amelyben János most nagyszerüen érezte magát, mert nem volt
ott a _másik_, Elza hirtelen ezt mondta:
– Mi leányok és kiséretünk most visszavonul.
– Szóval menjek már? – kérdezte János.
– Nem, nem, maga még marad, mert most a programmnak az az ünnepélyes
pontja következik, melyben jó atyám és jó anyám megkérik a méltóságos ur
kezét számomra.
– Elza! – csattantak fel az öregek.
– Mi van azon? – kacagott Elza. – Ilyen csodákat már látott a világ!
Bárót kapni pénzért, de ilyen bárót aligha! Aki uj és mégis a legrégibb!
Aki nincs elzüllve! Aki még nem is kopasz, hanem Nitouche által joggal
Szépembernek volt keresztelhető. Rajta, rajta, szüleimék! Viszontlátásra
brr urr!
És Elza kivitte magával Emmát és a mamzelt, a legnagyobb zavarban hagyta
ott az öregeket és Jánost.
Az öregeket, akik tényleg szerettek volna néhány enyhe célzást tenni
ebben az irányban és Jánost, aki olyan nagyon szivesen hallgatta volna
ezeket a célzásokat.
XXII. FEJEZET.
Altalános beszámoló János eleintén való parlamenti müködéséről
Báró Frideczky János, az érdekes ifju publicista, a tófalusi kerület
képviselője, a parlamentben a jobb mező második cikkelyének második
sorában, a legszélső ülésen ült. Ezt a helyet még Rásay Emőd kérte
magának, nem mintha e legrégibb magyar család ivadéka nagyon közel akart
volna lenni a miniszterekhez, amiről csak járatlanok hiszik, hogy jelent
valamit, hanem mert nem akart tulmessze esni az érdekesebb ellenzéki
szónokoktól. S a legszélső ülést azért választotta, amiért az emberek a
szinházban sarokülésen szeretnek ülni, hogy, ha unta már a szónokokat,
akkor szép csendesen kivonulhasson, anélkül, hogy ezzel másokat zavarna,
vagy ebben őt mások kényelme akadályozná.
Egyébként a parlament semmi uj érzést nem hozott János számára, ahogy
általában nem hozhat olyan ujságiróknak, vagy szerkesztőknek, akik
megszokták a parlamentbe való bejárást. Senkhy János szerkesztő ur épp
ugy az Andrássy-szobor felől járt be a parlamentbe annak idején, mint
most Frideczky báró, a képviselő. A portás épp ugy szalutált neki akkor,
mint most, mert akkor sem tudhatta, nem képviselő-e, most sem tudhatta,
nem ujságiró-e? A parlament portásától igazán nem lehet kivánni, hogy
ismerje mindazt a háromszázegynehány semmitmondó arcot, amelyet a
honatyák viselnek a nyakkendőjük felett. A különbség ujságiró és
képviselő közt csak annyi, hogy, bemenve a kapun, az ujságiró balra
fordul, a képviselő jobbra.
Mondom, Jánosnak a képviselőség nem adott uj szenzációt.