Adél várta otthon, hogy beszéljen vele a somogyi utja előtt. János
szivesebben maradt volna, hogy elnézze a leány nagy, piros száját,
anélkül, hogy figyelne arra, amit mond és hogy folytassa azt a
müveletet, amit már az imént elkezdett: hogy a szemével lehuzza a
leányról a divatos városi ruhát és feladja rá a nedves, fekete balatoni
trikót, amiben ugy villogott ki a vizből, mint egy ördög, kerek, kemény,
kivánatos ördög, akivel szerelmesen hancurozni olyan gyönyörü volna.
Ezt ilyen határozottan János most először érezte.
Azzal ment el a Gerbeaudból, hogy igenis meg kell próbálni képviselővé
lenni, hátha valóra válhat ennek a furcsa leánynak a tréfálkozása.
Jó meleg volt a szive táján és Lelle óta először érezte magát
kellemesen.
XX. FEJEZET.
Egy magyar mandátum
Adél csak percekre jött fel. Még a kalapot, még a fátyolt sem engedte
lekérlelni magáról. Az utóbbi időben mindig igy tett. Nőnél szinte
hihetetlen erővel tudott vigyáni magára, hogy a szerelem el ne széditse.
Érezte, hogy a csók ellágyitaná, elárasztaná forró életvágygyal s ez
összetörné egészen, sirásba és gyötrődésbe fullasztaná, ami – kitanulta
már önmagán – rohamosan emészti életerejét s képtelenné teszi arra a
sürgős és fáradságos munkára, amit még okvetlen el akart intézni.
– Jánoska, – mondta a fiunak – maga most lemegy a kerületébe, a népnek
szónokolni.
– Nem szivesen megyek.
– Miért?
– Nem szivesen hagyom itt magát.
– Ne fájditsa a szivemet ilyen kedves beszédekkel. Ha elérzékenyit,
összedönti az egész épületet.
– Melyiket?
– Amit most épitek magának, hogy aztán beleköltözhessen.
– De, kérem, Adél, édes, szép betegem, én nem akarom, hogy maga épitsen
nekem. Gyógyuljon meg és nekem semmi se kell.
– Nem tudnék meggyógyulni, ha a munkámban zavarna. Lássa, Jánoska, ez az
egyetlen örömem, hogy igy elanyáskodom maga felett, hogy megpróbálom,
hátha mindhalálig rendbe tudnám hozni a maga életét… Legalább a magáét,
szerelmem. Na, ne beszéljünk igy, nagyon mélyre megy a szó. Van elég
pénze a választásra?
– Van – mondta rekedten János és a hangjában érdes tiltakozás volt.
– Mert, nézze… ha nincs, én szivesen adom oda, ami kevesem nekem van.
– De ha mondom, hogy van pénzem!
– Jánoska, mondtam már magának, hogy akik szeretik egymást, azoknak nem
szégyen egymástól elfogadni.
– Nem, nem!
– A legnagyobb ajándék, hogy az emberek egymást adják egymásnak.
Azontul, a többi, ha akármi, ha akármennyi: gyerekség, mert nem is azon
tul van, hanem innen rajta.
– Adélka, – mondta a fiu és megcsókolta a nő kezét – ne akarjon adni.
Már ugyis… – és abbahagyta.
– Mit már ugyis?
– Semmi, semmi…
– Maga rosszalkodik, János. Ezt nem szabad, ezt ne tegye, ezzel
fájdalmat okoz nekem. Ha ezt hallom, azt hiszem, hogy nem szeret már.
Szeret, ugy-e?
Ez olyan szépen zengett, hogy körülhullámozta még János kicsit száraz és
kurta hangját is:
– Szeretem.
– Akkor menjen és gondoljon rám, ha nagyon kellemetlen napjai lesznek
odalenn. Gondolja, hogy nekem okoz örömet vele. Én megvárom, amig
hazajön, akkorra talán meglesz…
– Mi?
– Amit akarok, hogy meglegyen.
– A mandátum?
– Nem. Egyéb. Majd meglátja. Ne kérdezze. Isten vele. Megyek.
A fiu lehajolt, hogy ujra kezet csókoljon. A nő kiforditotta a kezét:
– A tenyeremet, Jánoska. Az olyan, mintha a számat csókolná.
Aztán mosolyogva sóhajtott:
– És még sem olyan.
És elment.
Este ért János Kaposvárra.
Ribáry éppen vadászatról jött haza, azon csizmásan, sárosan,
bőrkabátosan ölelte Jánost keblére.
– Szervusz, édes hálópajtásom, isten hozott! – harsogott János felé. –
Tudom, hogy a kerület miatt jöttél le, tudom. Ráértél volna később is.
– Azt hittem, bátyám, kötelességem…
– Hja, civiljelölt, az jőjjön le már, amikor eszébe villant, hogy ő az
én országomban szeretne mandátumot kapni, de te akár le se jöttél
volna!…
– Nekem azt mondták, a pártban…
– Az más, öcsém, az mind más! Neked majd máskép csináljuk. Te vagy az,
aki megosztottad velem a párnádat és a parfümödet! A te választásodnak
olyan simán kell csuszni, mintha megolajozták volna.
János megköszönte szépen.
– Ma hetivásár volt, ma ittbenn van biztosan a városban lábahuzi
Grünstein, a tófalusi kerület apja, átküldünk érte a Koronába és egy kis
haditanácsot tartunk vele. Amit elhatározunk majd, az szentirás lesz.
Ribáry már küldött is lábahuzi Grünsteinért.
– Hogy ki a lábahuzi Grünstein, ugy-e? Hát az csak kocsmáros Tófalun,
sőt egy kicsit sántás is az egyik lábára, ezért hivják lábahuzinak, de
nemcsak a legokosabb ember a kerületben, hanem minden parasztnak a
legjobb barátja. Az öregekkel nevelődött, a fiatalokat nevelte,
mindenkivel te-tu, aki nincs a zsebében, annak ő van a szivében, ő
szervezte már vagy tiz választáson, hogy ki hogyan kapjon pénzt,
kinek-mindenkinek legyen haszna az alkotmányból. El se képzeled,
mennyire megkönnyiti egy főispánnak a munkáját egy-egy ilyen ember a
kerületben.
És a főispán tovább beszélt Grünsteinről, aki tiz percen belül
megérkezett. Magas, erős, szélesvállu ember volt, akin az is, hogy öreg,
az is, hogy zsidó, csak alig látszott meg. Naptól vörös magyaros
ábrázatát az tette jellegzetessé, hogy az orra vége megvastagodott és a
közepén egy vonal szaladt lefelé, ugy, hogy az orra kicsit kétágunak
látszott. A bal lába valamivel rövidebb lehetett, azért mintha huzta
volna maga után. A hangja és a beszédje inkább parasztgazdát mutatott,
csak a hosszu nadrágja és a cuggos cipője árulták el, hogy a vidéki élet
intelligenciájához tartozik.
– Adjon isten, Náci bácsi! – köszönt rá Ribáry. – Idenézzen, ki van itt!
A maguk uj képviselője. Senkhy János szerkesztő ur. Ugy nézzen rá, hogy
nagyszerü fiatal ember és az én legjobb barátom.
– Tartom szerencsémnek – mondta Grünstein és nagy tisztességtudással
hajolt meg János felé.
– Mondd, öcsém – kérdezte a főispán Jánostól – mennyit szánnak odafenn a
mandátumodra? Azt Grünsteinnek tudni kell.
– Tizezer koronát – felelt János kicsit kedvetlenül.
– Hát az nem sok, öcsém, de nem baj, _neked_ annyiért is van Somogyban
mandátum. Mennyibe került legutóbb Tófalu, Nácikám?
– Sieben und fünf machen zwölf – számolt magában félig fennhangon
Grünstein, aztán kimondta: – Az bizony kóstált százhuszezer koronát. De
ha méltóságod azt mondja, hogy most csak tizezerbe kóstáljon, akkor
tizezerbe kóstál.
– Ez beszéd! – helyeselte a főispán.
Grünstein már részletezte:
– Lélekpénz nem lesz.
– Hát az nem. – János felé a főispán igy magyarázta: – A lélekpénz,
öcsém, az az összeg, amit egy-egy szavazat közvetlenül a kezéhez kap.
Volt itt már ötven pengő is a lélekpénz.
– Ötven? – mosolygott Grünstein. – Mikor a gróf Czinderyt választottuk,
az utolsó nap százhuszonöt pengő volt a lélekpénz. A záróra előtt
kettőszáz. – Aztán folytatta: – Gulyáspénz nem lesz.
– Nem, Nácikám, az se lehet. A gulyáspénz azt az összeget jelenti, amibe
az kerül, hogy a kerület minden kocsmájában a választás kitüzése
napjától az eredmény kihirdetéséig ingyen gulyás, meg egy meszely bor
jár kinek-kinek, aki beteszi a kocsmába a lábát.
– Zászlópénz? – vetette föl a kérdést Grünstein.
– Ne is keresgéljük, Nácikám, ebből a tizezerből semmire se futja.
Rendezünk egy szép egyhangut a barátomnak. Ellenjelölt nem lesz és
punktum…
– Stt, méltóságos uram! – vágott Grünstein a főispán szavába és
fölemelte a kezét, hogy Ribáry ne beszéljen tovább. – Az nem lesz jó,
méltóságos uram. Uriember persze hogy nem lép föl, ha méltóságod azt
mondja, hogy nincs ellenjelölt, de valamelyik dikicsnek vagy gyalunak
mégis eszébe juthat, hogy elrikkantja magát valamelyik olvasó-körben,
amik nagyon eldivatoztak már, hogy éljen ez vagy az, követünk. És akkor
egyszerre fölborul a szekér, vagy ugy el köll kezdeni pénzelni, hogy a
tizezer koronának az első félórában már se hire, se pora. Ha méltóságod
azt akarja, hogy a szerkesztő ur tizezer koronáért meglegyen, akkor
ellenjelölt kell, jó negyvennyolcas ellenjelölt.
– Nana, Náci bácsi, ezt nem látom…
– Stt, méltóságos uram! – emelte fel ujra a kezét Grünstein – csak
tessék kivárni a végét. Megtesszük ellenjelöltnek a Lipik Pétert, a
tófalusi jegyzőt, az negyvennyolcas, de ugy utálja a paraszt, a gatyás
is, a mándlis is, hogy ingyen le nem szavaz rá az Istennek se. De másik
jelöltet az ellenzékiek még se tehetnek melléje. A Lipik Péternek most
leégett a malma, pénz kell neki. Adunk neki háromezer koronát zászlókra,
adunk neki hármat fuvarra. Egy krajcárt az ki nem enged a markából,
gerendát, meg zsindelyt vesz a malmára.
– Hát a többi négyezer?
– Háromezerért hozatunk zászlót a szerkesztő urnak, egyezer meg marad az
én Bertámnak.
– De Nácikám! A maga feleségének?
– Stt, méltóságos uram! Az én Bertámnak minden választásból kijár ezer
korona. Ha méltóságod azt mondja: ez meg ez, aki barátom, tizezerért
lesz tófalusi követ, akkor az ugy lesz; Grünstein Ignác egy lyukas
forintot se akar keresni. De hogy’ jön az én Bertám ahhoz, hogy ne kapja
meg az ezer koronáját, amit eddig mindig megkapott? Nem igaz, mélyen
tisztelt szerkesztő ur?
Ribáry nevetett, János belenyugodott az elosztásba.
– Hát Grünsteinkám, – nyujtotta a kezét Ribáry a tófalusi mandátum apja
felé – igy lesz ez?
– Ez igy, méltóságos uram! Ha élünk, meg nem halunk.
– Hol vagyunk még attól, Nácikám, hogy meghaljunk?
Az egészséges arcu zsidó kicsit elkomolyodó hangon felelte:
– Azt aztán nem tudhatjuk, méltóságos uram; nagyon bólogatnak rám a
tófalusi temető ágácifái, mikor este a szürkével elhajtok mellettük.
Istennek ajánlom az urakat.
Lábahuzi Grünstein távozott.
– Ebben nyugodtak lehetünk – mondta Ribáry. – Te, öcsém, ámbárhogy én
itt fognálak világ végéig, akkor mehetsz vissza Pestre, amikor akarsz.
Tudom én, hogy az ilyen lapiró embernek minden perce drága. Csak akkor
nem, ha rászánta magát, hogy elcsuszkálja az idejét a Tátrában,
sárgakabátos szép asszonyokkal. Láttad-e azóta Czillernét, öcsém?
Különben mit is kérdem? Tátrai ismeretség elolvad, mint a hó. Velünk
vacsorázol, aztán megmondod, meddig akarsz maradni…
– Programmbeszéd nem kell? – kérdezte János.
– Ki a fenének? A Grünstein tudja, hogy a te programmod az, hogy a
barátom vagy. Az itteni _pógárnak_ meg hiába mondod a programmodat,
balpárti az akkor is, ha elveszi tőled a lélekpénzt és a kakastollas
csendőr vigyáz is rá, hogy rád szavaljon.
– Ha mehetek, édes bátyám, akkor már holnap szeretnék visszamenni.
– Hát még egy ebédet megeszel nálam, aztán Isten hirével, öcsém.
Ezt a programmot aztán keresztül is vitték.
Ribáry elhozatta a hotelből János kézitáskáját, vacsoránál bemutatta
családjának, mint azt a ragyogó tátrai embert, akiről már annyit
beszélt. Másnap délben tizenkettőtől fél kettőig ebéd cimen olyan kináló
kereszttüzbe vették, hogy a gyomrát, bárhogy védekezett, el kellett
rontania, aztán mehetett ki az állomásra, zsinóros hajduval kocsija
bakján.
XXI. FEJEZET.
János ismét előrelendül. Ahogy eddig, ugy most sem tehet róla. Kicsit
csodálkozik, de aztán belenyugszik abba, hogy neki mindföljebb kell
mennie
Három héttel a kaposvári vizit után egy nagyon csunya november-eleji
délelőtt János kicsit kóválygó fejjel ébredt fel tiz órakor. Este
Gotthelféknél volt vacsorán s egész este az volt az érzése, hogy a
vacsora doktor Rózsa Rezső kedvéért rendeződött, aki, ugy látta János,
nem Emma iránt érdeklődik s akit, ezt is látta János, nem Emma, hanem
Elza hallgat csillogóbb szemmel, örömtől és megelégedéstől ragyogóbb
arccal.
A társaság éjfélig nagy volt, volt zongorázás, kártya, hangosság, aztán
csak a család maradt, a Gotthelf-szülők, a két leány, Rózsa Rezső és
János, aki nem tudta magát rávenni a távozásra, noha csak seblonos
marasztalásokat kapott. A szalón egyik sarkában ültek, sárga
selyemfoteleken, nagy sárgaernyős állólámpa alatt, és János alig csinált
egyebet, csak nézte Elzát s azt próbálta elhitetni magával, hogy a lány
csunya. Mikor egy-egy negyedórára már nagyon sikerült ez a munka,
egyszerre melege lett, vér ömlött a fejébe s a negyedóra sikeres
munkáját elsöpörte az az erőszakos vágy, hogy el kellene kapni ennek a
csuf lánynak a göndör fejét, hátrahajlitani a nyakát és megcsókolni a
nagy vörös száját, de ugy, hogy lélekzetért kapkodjon. Ezt muszájna;
akkor minden nagyon jól volna.
Előttük egy kis asztalon pezsgő állt, Elza töltögetett a poharakba. Az
öregek nem ittak, a lányok és Rózsa csak keveset mindig. János ellenben
valahányszor fölvette a poharát, mindig ki is itta. Ez nem használt a
fejének. Ha beszélnie kellett volna, biztosan dadogott volna, de az ő
szavára alig volt szükség. Tulajdonképpen Elza és Rózsa Rezső párbeszéde
tette ki az egész társalgást, az is ugy, hogy Elza kérdezett, vagy
közbevetett valamit s akkor Rózsa hosszan, csendesen, könnyed és nagyon
intelligens hangon egész kis előadásokat tartott. Az öregek inkább
bóbiskoltak, mint a beszédet hallgatták, Emma unatkozott és a
legyezőjével játszott, János pedig csak foszlányokat értett meg Rózsa
beszédeiből. Nem mintha a szavakat nem értette volna, azok egészen
rendesek voltak, de a mondatok értelme volt olyan, hogy János eddig
mindig csak az ellenkezőjét hallotta, vagy gondolta.
– Nem, Elzus, – mondta Rózsa, mikor még János elég jól tudott figyelni –
amit én mondok és irok és most már tanitok is, odalent Kolozsváron,
annak a három szál hallgatómnak, aki véletlenül a kollégiumomba
belézeng, az mind nem vadonatuj gondolat, többnyire mindegyiket
elgondolta és kimondta már valaki, de elmult korok filozófusai annyi
helytelen eszmét, tévhitet, alaptalan igazságot hirdettek, hogy a
véletlenül helyes gondolat, amire _mégis_ rábukkantak, elvesz náluk,
ahelyett, hogy kidomborodnék. És én erről nem szivesen beszélek
társaságban és még kevésbbé fiatal lányok előtt, mert mindig abban a
kényelmetlen helyzetben vagyok, hogy az ugynevezett tanaimat azért
hiszik el, mert én is társaságbeli ember vagyok, jó ruhát és
szakálltalan, fiatal ábrázatot viselek s nem harsogom az igazságaimat,
mint az igazság őrültje, hanem nyugodtan és enyhén mondom el, mintha épp
olyan fölületes és lényegtelen beszéd volna, mint a társaságok rendes
társalgása.
– Ebben van valami – mondta rá Elza.
– És mindig attól is félek, hogy ha akadnak kedves, laikus hallgatóim,
azok hamis utra terelődnek attól, amit mondok. Levonják a
konzekvenciákat ott is, ahol én még egyelőre fölöslegesnek tartom. Ha
például azt mondom: a család nem szent kötelék, hanem ösztönös
egoizmuson épülő inkább rossz, mint jó szövetkezet s erről részletesen
meggyőzöm azt, akivel beszélek, mindig attól kell tartanom, hogy
valamelyik lipótvárosi leány már másnap kihirdeti ezt a szülei előtt és
kétségbeejti vele őket. Ha azt mondom, hogy az állam a mai formájában
egy több ezer éves ostobaságokon összeépült kártékony szervezet, amely,
maximális teherátháritással polgáraira, nekik csak minimális hasznot
nyujt, akkor attól tartok, hogy akad, aki azt hiszi, már holnap föl kell
robbantania valakit vagy valamit a mai államélet keretein belül…
Itt még följebb csavarodott a gondolatmenet, vagy Jánosnak lett még
homályosabb az agya a pezsgőtől, mert a sárga szalón elsötétedett
előtte, csak Elza nedves szeme csillogott ki belőle, de mindig Rózsa
Rezsőre irányozva s Jánosnak azon a vágyon tul, hogy ezt a szemet is meg
kellene csókolni, még egy másik vágya is támadt: teljes tenyérrel és
teljes erővel nagyot kellene ütni ennek a gyerekarcu fiatal embernek az
arcára, hogy a fogai kiessenek, a szája feldagadjon, csuf és undoritó
legyen a foghijjas, dagadt pofájával és ne tudjon tovább beszélni, hogy
Elza ne hallgathassa tovább. Ezt is muszájna, akkor is minden nagyon jól
volna.
Két óra felé járt, mikor Gotthelfné fölrezzent és azt mondta halkan Elza
felé:
– Gyerekek…
– Persze! Már két óra, – felelte a leány – mingyárt elküldjük a
vendégeket. Én ugyan reggelig elhallgattam volna a gyorsvonatok
doktorát, de itt már mindenki alszik. Még a Szépember is.
– Dehogy, – szólt János – csakugyan érdekes… nagyon érdekes, amit a
doktor ur…
De már fölkeltek és bucsuztak.
A lépcsőn lefelé János ment hátul, mert nem volt biztos a lépéseiben.
Közben folyton az járt a fejében, hogy le kellene lökni a lépcsőn a
gyorsvonatok doktorát, hogy a nyakát törje ki.
Az uccán egy darabig együtt mentek.
– Egész este nem beszéltünk róla, – mondta Rózsa – pedig szerkesztő urat
biztosan az érdekli jobban, mikor lesz a választása?
– Holnap – mondta János és neki is most nyilallott egész este először a
fejébe, hogy holnap reggel zajlik le a választás Tófalun s hogy
voltaképen neki most az iránt kellene érdeklődnie, ahelyett, hogy az
Elza vörös száján járna az esze.
– És ön nincs a kerületében?
– Ne… Nem vagyok. Nincs szükség rám.
– Kormánypárti kerület, ugy-e, hitbizományi alapon?
– Körülbelül – felelte kedvetlenül János.
– Nagyon szomoruak a magyar viszonyok – fejezte be Rózsa Rezső.
Valami hideg nedvesség szemerkélt alá, János szerette volna levenni a
kalapját, hogy a fejét hütse, de restelte magát. Viszont a szabad levegő
még jobban széditette s mert éppen egy konflis csörömpölt el mellettük,
János megállitotta.
– Hazaviszem – mondta Rózsának.
– Kérem – fogadta el a szivességet Rózsa és bemondta a lakása cimét:
– Kálmán-ucca 7. – aztán hozzátette magyarázatnak János számára: – nem
adtam fel a pesti lakásomat Kolozsvár miatt. Ott hotelben lakom.
– Ja igaz, Kolozsvár – dünnyögte János. – És ha ön rendes tanár lesz,
akkor is?
És János gondolatai mélyén az lappangott, hogy szólni kellene valakinek,
szögezze ezt a fiatalembert Kolozsvárra. Most először voltak ilyen
kijárói gondolatai. Rózsa azonban igy felelt a föltett kérdésre:
– A további egyetemi grádusokat már nem vállalnám odalent. Csak azért
fogadtam el a magántanárságot, _igy_, mert valahol kezdeni kell a
professzorságot.
Többet nem beszéltek, mert a kocsi tulságosan zörgött ahhoz, hogy
megértsék egymást.
A Kálmán-ucca 7. előtt Rózsa kiszállt, János utánanézett, látta, hogy
egy patika van a házban, közvetlenül a kapu mellett nagy üvegtáblán
valami görög férfifej van aranyozva, mögötte két keresztbe tett bot,
amik körül kigyók kavarodnak.
– Köszönöm! – szólt vissza Rózsa, aki már becsöngetett. János bemondta a
saját cimét a konflisnak és elkocogott. Mikor még egyszer
visszatekintett, még eszébe jutott, hogy a falhoz kellett volna lapitani
a gyerekarcu filozófust.
Otthon gyorsan aludt el s tiz órakor, mint már az imént láttuk, kóválygó
fejjel ébredt fel.
A takaritónő bekopogtatott.
– Na! – mondta az ajtó felé rosszkedvüen János. – Mit akar, Kata?
Kata már be is jött:
– Sürgöny jött, nagyságos ur és János elé tette a recepiszt, hogy
aláirja. János egy elmosódott nagy S-t irt a papirszeletre és utána is
kent még valamit, fölvett egy hatost az éjjeli szekrényről, Katának
nyujtotta, aztán elolvasta a sürgönyt.
Ez állt benne:
„Lipik Péter visszalépett. Egyhangulag megválasztottunk. Gratulálok,
kedves barátom“.
És aláirva Ribázy volt, a Morse-gép sajtóhibája Ribáry helyett.
János visszatette fejét a párnára. Kicsit gondolkodott rajta, hogy hogy
is van ez?
Hát megvan. Ő most képviselő. Adél elérte a célját, mandátumot szerzett
neki. Szeretett volna szeretettel gondolni Adélra, de csak zavaros
érzések hullámzották körül a lelkében ezt a nevet. János a csók izének
emlékén keresztül próbált visszamenni gondolataiban Adélhoz. De ez sem
ment. Valahogy, mintha soha se ölelkezett volna a nagy fehér és
aranyszinü asszonytesttel. A legtöbb, amit fel tudott idézni, a
vanilia-illat volt. De vágyódások nem kapcsolódtak hozzá. S ahogy
képzeletben közelebb ment az asszonyhoz, a fehér test helyett fekete,
vizes trikó villant feléje s a szőke fej átcserélődött egy göndörre.
Elza volt előtte. S most az a gondolata támadt, hogy ennek a mandátumnak
csak ugy volna értelme, ha Elzának mingyárt megmondaná, Elza örülne neki
és mingyárt megcsókolná érte. Ehhez a ponthoz azután már kellemesebben
kapcsolódtak a képzetek. Hátrahajtotta a leány fejét, megkapaszkodva
göndör hajában és az arcát az arca fölött tartotta, lassan közeledett a
szájához, ugy, ahogy már tegnap este elképzelte.
János szájában édesség ömlött szét és ujra elaludt erre a gondolatra.
Fárasztóan szép szerelmi álmot álmodott végig, amikor ujra kopogtattak
az ajtaján.
A takaritónő megint sürgönyt hozott. János megint aláirt, megint
odaadott egy hatost és olvasta a táviratot, melyet Bécsben adtak fel. Ez
hosszabb volt:
„Kedves barátom, örömmel értesitelek arról, hogy pártunk kitünő elnöke,
báró Frideczky Tihamér, legfelsőbb engedelemmel fiává fogadott. Remélem,
hogy ezt a hirt már a tófalusi kerület képiselőjével közlöm.“
Aláirva a miniszterelnök neve volt.
János rámeresztette álomtól dagadt szemét a táviratra. Egészen kábult
lett, mintha kalapácscsal halántékon ütötték volna. S az ütés nyomán
folyton ez kongott a fülébe:
– Adél!
Hát ez volt az, amit Adél az ő számára előkészitett, ez volt az az
épület, amibe neki bele kellett költözködnie. A szeme elé viziószerüen
egy hatalmas palota került, olyanféle, mint a Nemzeti Muzeum, nagy,
egyszerü sikokkal, hatalmas oszlopokkal, de belül igen éles
világossággal. Nyomasztóan széles márványlépcsők vezettek benne fölfelé,
végtelenül sok lépcső igen magasra. És ő állt a lépcsők alján és nézett
föl, valahogyan fáradtan és reménytelenül, hogy lehetetlen oda
fölmennie. Először érzett széditő aránytalanságot a maga személye és a
vele végigjátszódó események közt.
Aztán az tolakodott az agyába, hogy hová mindenhová kell elsietnie ezzel
a hirrel s a legfőbb óhaja megint az volt, hogy Gotthelfékhez szaladjon
és bemutatkozzék Elzának:
– Báró Frideczky János.
Még igy, kábultan, fürdött meg és öltözött föl s minden egyéb mennivalót
mellőzve, ugy döntött, hogy elmegy Prokeschhez, az majd mond józan
szavakat, amik tulsegitik ezen a részegségen.
Prokesch ugyanott lakott most is, ahol annak idején, mikor János az első
meglepő hirrel fölkereste, csak az ódon ház lépcsőháza volt, tekintettel
a nedves késő-őszi időre, még rosszabb levegőjü. A háziasszony most épp
ugy nem akarta beengedni, mint akkor s János most épp ugy fölverte
álmából Prokescht, mint akkor.
– Tudom, miért jössz – mondta Prokesch.
Nem tudod.
– Dehogy nem. Képviselő lettél. Hát persze, hogy az lettél. Biztos
voltam benne, hogy leszel. Ámbár a kerületből folyton ellenzéki
gyülésekről hozott hireket a kőnyomatos. Meg sem mutattam neked. Tudtam,
hogy minden hiába. Ha háborus időket élnénk, azt mondanám: rajtad nem
fog a golyó. Gratulálok öregem. Mindjárt megmondom, hogy mit kell
csinálnunk.
– De nem azért jöttem.
– Hát? Megbuktál? Az lehetetlen.
– Nem buktam meg, dehogy!
– Na ugye!
– De még-valami lettem.
– Mi a fene? – szakadt fel Prokeschből – mingyárt miniszter is lettél?
– Nem. Báró.
– Mi? Mi lettél?
– Báró.
Prokesch eltátotta a száját. Aztán egy nagyot nyelt, szárazat.
– Őrület! – mondta. – Hogy’ lettél? Miért lettél? Vetted? De hiszen
nincs pénzed! Te nem is vehetted. Hát ki vette? Őrület!
– Nem vettem. Kaptam. Adoptáltak.
– Ki a ménkü? Valami zsidó?
– Nem.
– Hanem?
– Báró Frideczky Tihamér.
Prokesch ugy, ahogy volt, fehérben, kipattant a dunyha alól és sovány
lábait lelógatta az ágyról:
– Hihetetlen! Várj kérlek, amig rendezem a gondolataimat. Különben mit
erőlködöm a rendezéssel? Reinhardt sem tudná rendezni őket. Báró
Frideczky vagy?
– Az.
– Szédület. Bódulat. Zászlós ur lettél, karok és rendek lettél,
ó-arisztokrata lettél. Hazánk egyik ősapja lettél.
– Az, az – bólogatott János.
– Hát egyelőre ehhez nem tudok hozzászólni. Ezt kapcsoljuk ki. Ez tul
van felfogóképességemen. Az emberek vagy lépcsőn, vagy létrán, vagy
liften mennek fölfelé. Ez nem az. Ez repülőgép. Ezt tehát tegyük félre.
Térjünk vissza a józan élet keretei közé. Tárgyaljuk a képviselőségedet.
Pardon egészen kiszáradt a torkom.
János fölkelt, a mosdószekrényen álló pohárba vizet öntött, de
megjegyezte:
– Odolos.
– Nem baj. Én itthon még soha sem ittam vizet. Vizet én itthon csak
olyankor iszom, ha belőled nemcsak képviselő, hanem báró is lesz.
Nemcsak báró, hanem Frideczky báró. Ez egy életben csak egyszer
fordulhat elő. Olyankor megihatom az odolos vizet is.
És Prokesch kiitta a vizet. Aztán visszadugta lábát a dunyha alá és most
már nyugodtabban beszélt:
– E mai szent napon, méltóságos uram…
– Ne viccelj.