leveleiben.
– Mit irtam volna róluk?
– Hogy megkedvelte őket. Jánoska, higyje el, hogy az a nagyobbik lány
ritka kedves jószág. Én mondom magának, én értek hozzá.
– Mért dicséri? – kérdezte bizonytalanul János, akinek igen-igen jól
esett, hogy Adél dicséri Elzát.
– Mert igazságos vagyok. Maga nem tudja, milyen ritka az okos nő ezen a
világon. Az a kislány okos, bájos, kellemes…
– Nem szép – próbálta ellenevetni János meggyőződés nélkül.
– Ebben igaza van.
(Nincs igazam – szerette volna János mondani, de nem mondta.)
– Az a kislány nem szép, de a szépség veszedelmes valami, Jánoska. Aki
ma nem szép, tiz év mulva lehet, hogy szép lesz. De aki ma szép, arról
biztos, hogy tiz év mulva már nem lesz az. Nézzen rám.
– Maga szép.
– Jánoska, szép, hogy szépnek lát, vagy ha nem lát is annak, szépnek
mond. De én már nem vagyok szép. Csak az élet szépiti, vagy tartja meg
szépnek a nőt, én már nem élek, én már csak azon fáradozom, hogy éljek.
Az más.
János ezt nem értette, nem is felelt rá.
– És a nő olyan szép, amilyen szépre beszélni tudja magát annak, akihez
szól. Az a kislány, ha kinyitja a száját, szép. Szebb, mint én voltam.
– Mért hasonlitja magával össze?
– Csak.
– Nem szebb.
– De szebb, mert a szabályosan szép arcok mindig annak a veszélyét
hordják magukban, hogy aki rájuk néz, azt hiszi: mögöttük nem-okos lélek
van. Láthatja, mindezt csak azért mondtam, hogy nagyon megdicsérjem
magamat. Hogy azt állitsam, hogy én nemcsak szép voltam, hanem eszem is
volt. Sőt még most is van, Jánoska, – Adél nagyon kedvesen mosolygott és
hozzáfüzte – több, mint magának, Jánoska. Tehát én a politikához is
jobban értek. Ha megcsókol, elhiszem, hogy nem haragszik azért, amit
mondok.
János nagyon gyöngéden csókolta meg az asszonyt, aki behunyta szemét a
csók alatt.
Mikor elváltak, János megkérdezte:
– Mit parancsol, én mit csináljak?
– Semmit, Jánoska, majd én cselekszem valamit.
– Nehogy fárassza magát!
– Semmisem fáradság, amit szerelem fűt.
És Adél e naptól fogva elkezdte erélyesen intézni a tófalusi mandátum
ügyét.
De Füredy már nem tudta előbbrevinni a dolgot, Podolányi Elek kilátásai
határozottan jobbak voltak. Adél látta, hogy másutt kell hozzányulnia a
kérdéshez.
– Mutasson be engem Frideczkynek – mondta egy délután a grófnak.
A miniszter nem tudta mire vélni ezt a kivánságot.
– Frideczkynek?
– Igen. Hallom, hogy nagyon érdekes ember.
– De hol mutassam be?
– Itt. (Az akadémia-uccai lakáson voltak.)
A gróf erre is csóválta fejét.
– Ugyan, Fábián, miért ne hozhatná ide a bárót? Ez a hely… istenem, ez
már ugyis csak társadalmi érintkezésünk szinhelye.
– De még lehet…
– Nem, Fábián, már nem lehet. Azok az idők egészen elmultak. (A Tátra
óta Adél a gróf különben is ritka szerelmi hevüléseit mindig
elháritotta.)
– Ha nagyon kivánja, hogy idehozzam a bárót…
– Nagyon kivánom. Sőt azt is kivánom, hogy ha idehozta, magamra hagyjon
vele.
– Furcsa kivánság.
– Nem teljesithetetlen.
– De Adél, gondolja meg…
– Féltékeny az öregre?
A gróf nevetett.
– Kérem. Itt lesz az öreg holnap délután és én nem leszek itt.
A gróf másnap csakugyan felvitte báró Frideczkyt, aki boldog volt, hogy
ő vele valaki, sőt nőnemü valaki, meg akar ismerkedni.
Adél olyan kedves tudott lenni az öreghez, hogy az azt hitte; álmodik s
ötven esztendővel csuszott vissza életében. Az első csésze tea után a
gróf egyszerüen távozott, a bárót ottfogta Adél. S akkor elkezdte
mondani neki azt, amiért a bárót hivta. Nagyon hangosan, értelmesen és
jól tagoltan beszélt az öreggel, folyton ügyelve rá, hogy az lássa a
száját.
– Ó, ó – mondta Frideczky többször – hát erről van szó?…
Aztán meg:
– Ezt én nem is tudtam! Senkhy barátom egy szót sem szólt nekem.
Mikor a tényállást már tudomásul vette, az öreg ur kicsit elszontyolodva
kérdezte:
– De én hogy’ segithetek ezen? Én félretolt ember vagyok. Engem már soha
se kérdeznek.
– Akar segiteni rajta a kegyelmes ur?
– Akarok, hogyne akarnék! Az én legkedvesebb barátomon!
– Akkor idefigyeljen.
És Adél elmondta a haditervét. Pontosan, a legkisebb részletekig.
Az egyik részletnél a báró megkérdezte:
– Ezt én csak ugy mondom a miniszterelnöknek, vagy valóban meg is
történik?
– Ha a kegyelmes ur akarja, meg is történhetik.
– Boldog vagyok! Boldog vagyok! De ez nagyon sok utánjárásba kerül…
Emlékszem, a Hidassy-családnál fordult elő… nagyon sokat szaladgáltak…
Koros ember vagyok…
– Ha az okmányok megvannak, akkor nem megy a dolog nehezen. Csak a
miniszterelnökkel intézzük el előbb.
– Boldog vagyok! Boldog vagyok! – mondta báró Frideczky, mikor
kitotyogott az Akadémia-uccai lakás ajtaján.
Másnap délelőtt a budai sárga miniszterelnöki palotának egészen
szokatlan látogatója volt. Báró Frideczky, aki már a hivatalos
ebédekre-vacsorákra sem járt el oda legalább tiz esztendő óta s délelőtt
talán soha nem volt ott, megjelent a miniszterelnök titkáránál.
Természetes, hogy mindenkit félretéve, a miniszterelnök azonnal
Frideczkyt fogadta.
– Drága öregem! – kiabálta a miniszterelnök – mit jelent ez a különös
látogatás? Miért nem szóltál tegnap este a klubban, hogy beszélni akarsz
velem? Miért fárasztottad magadat?
– Nem akartam, hogy tudják, amiről beszélünk. És mert a hallásom kicsit
gyönge és nektek hangosabban kell szólnotok hozzám, nehéz nekem titkokat
megbeszélnem veletek.
És Frideczky előadta, hogy neki az a kivánsága, hogy a tófalusi kerület
mandátumát Senkhynek adják.
A miniszterelnök azt hitte, hogy ez a kérdés, mely már éppen eleget
zavarta a fejét, az öreggel szemben könnyen elintézhető:
– Kérlek szépen, a párt határozottan azt kivánja, hogy bizonyos
Podolányi Eleket jelöljünk.
– Ragaszkodom, ragaszkodom! – mondta a báró, aki nagyon régen nem
használta már ezt a szót.
– De édes öregem… te egyáltalán nem szoktál… – mondta a meglepett
miniszterelnök.
– Éppen azért, mert nem szoktam, nagyon kérlek Sándor, hogy ezt a
kivánságomat teljesitsd.
– De lehetetlen, drága öregem, lehetetlen.
Frideczky fölkelt:
– Kérlek szépen… akkor leszel szives és audenciát kérsz számomra a
felségtől…
A miniszterelnök megrettent. Az hiányzik még, hogy egy ilyen kis ügy a
felség elé kerüljön!
– De… megbocsáss… _ez_ igazán nem éri meg, hogy…
– A felséges ur meg fogja hallgatni egy régi szolgájának panaszát.
– Kétségtelen, kétségtelen.
A miniszterelnök beleizzadt abba a gondolatba, hogy ez a makacs öreg
tényleg megjelenik a Burgban és beszél az uralkodóval, akinek valóban
hajlandósága van arra, hogy régi embereivel még apróságokban is kegyes
legyen. Visszaültette a karosszékbe Frideczkyt.
– Hát, kérlek – mondotta – esetleg… majd utánanézünk… De voltaképpen
miért kötöd magad ehez a fiatal emberhez?… aki nagyon kedves, derék
uriember… azonban te husz év óta nem avatkoztál a pártunk életébe…
egészen furcsa… valami speciális okod van?
Az öreg közel hajolt a miniszterelnökhöz, mintha _az_ volna süket s
megmondta az okot.
A miniszterelnök bólintott:
– Az más… az egészen más… Tehát voltaképpen _ezt_ kérnéd a felséges
urtól, ha audenciára mennél?
– Ezt is.
– Kérlekalásan, ugy fog történni, ahogy óhajtod.
A miniszterelnök most már látta, a második számu kivánságból, hogy
Frideczky csakugyan egész biztosan elmenne a felség elé. Arra nincs
szükség, az kényelmetlen, inkább elintézi ő.
Elbucsuzott az öregtől, aki a mai makacsságával egyszerre tekintélyt is
kapott a szemében.
És a klubban még aznap délután szólt a pénzügyminiszternek:
– Barátom, a Podolányi jelöltsége a legjobb akarattal sem megy.
A pénzügyminiszter elcsodálkozott a miniszterelnöknek ezen a határozott
hangján.
– Miért?
– Kérlekalásan… felsőbb helyen ragaszkodnak hozzá.
(A miniszterelnök már eszkomptálta, hogy Frideczky járt felsőbb helyen,
a felsőbb hely kegyesen hallgatta meg a legöregebb szabadelvü-párti
kérését és már emlitést is tett neki, a miniszterelnöknek, a felsőbb
hely, arról, hogy báró Frideczky kivánsága tejesitendő, _ha lehetséges_.
S amiről a felsőbb hely ugy emlékezett meg, mint ha-lehetségesről, az
okvetlen lehetséges volt, sőt lehetetlen volt, hogy _ne_ legyen
lehetséges.)
A pénzügyminiszter a Vár felé mutatott. Ugy kérdezte:
– Ott? Vagy még följebb?
A miniszterelnök, hogy végleg megszabaduljon ettől a gondtól, kicsit
füllentett is:
– Ott is, amott is.
A pénzügyminiszter elhallgatott s csak annyit gondolt magában, hogy
hallatlan, ujságiróknak ma már hová mindenhová vannak összeköttetéseik!
Hogy a miniszterelnök ez egyszer nem hazudik, abban biztos volt. A
felsőbb helylyel tréfálni nem lehet.
Két nap mulva jelentette a Budapesti Közlöny, hogy Rásay Emőd, a
tófalusi kerület képviselője, bevonul a képviselőházba.
XIX. FEJEZET.
Némi magyarázat és egyebek
Még mielőtt tovább mennénk a politikai élet utvesztőjében, engedje meg a
türelmes olvasó, hogy feleljek egy kérdésére, amit már magában nyilván
többizben fölvetett. E történetben egy nő életének fonala három ágból
fonódik össze. Doktor Cziller Balázsnak, a tanügyi osztály főnökének
felesége: barátnője a kultuszminiszternek s szerelme Senkhy Jánosnak, a
szerkesztőnek. Hogy’ van ez? Mit szólnak hozzá a szereplők? Mit róluk és
nekik a külső világ, melyben többoldalu szerepüket játsszák? Hogy’ van
az, hogy senkisem tud semmit, olyan történések mellett, amik ebben a
nem-tulságosan-nagy városban titkok aligha maradhatnak?
Megnyugtathatom (vagy felháborithatom az olvasót) történetünk ama
pontján, amelynél most tartunk, már mindenki tud mindent. Aminthogy
bizonyos idő elteltével mindig tud mindenki mindent. Sem Cziller előtt,
sem Füredy Fábián előtt nem volt már titok Adél szerelme. A pártkörben
tudták, _ki_ a fiatal publicista, kinek személye körül a tófalusi
mandátum ügye kavargott. Agitáltak is ellene ezen az alapon. A redakció
is tudta, hogy szerkesztőjének politikai szárnybontogatásait ki intézi.
Mindenki tudott mindent, sőt most már azt beszélték, hogy Czillerné
azért akarja előrevinni Jánost, hogy elváljon az urától és aztán, ha már
Jánosnak poziciója lesz, férjhez menjen hozzá. Gotthelfék, akik mihelyt
Pestre jöttek s csak egy kicsit érdeklődtek, mingyárt minden adatot meg
tudtak kapni János felől, nem értették az egész lellei idillt, csak Elza
hitte, hogy érti.
Maguk a szereplők mégis ugy járhattak a városban, hogy velük a dolgukról
senkisem beszélt.
Ez nem szokás.
Tragédiákat és komédiákat játszhatnak le egymás közt az emberek,
anélkül, hogy a nézők – akik nemcsak néznek, hanem látnak is –
beavatkoznának. Egy-egy ilyen rejtett (de mindig, vagy csaknem mindig
nyilvános) története az életnek, szinpaddá szigetelődik, melyen a
cselekvő és szenvedő hősök ágálnak, de hogy a nézőtér felszóljon a
szinpadra, ez, ugy-e bár, társadalmi megállapodás alapján lehetetlennek
látszik. Aki a szinházban tenne meg ilyet, kidobnák; aki az életben: az
a második szóig el nem juthatna, mert a szereplő, akivel beszélni
óhajtana, egyszerüen faképnél hagyná.
Ez igy van, olvasóm, igy van, nem lehet rajta változtatni, ha még-olyan
könnyü volna is! Csak igy tudnak a történetek a végükig játszódni. Ha
nem igy volna, már a kezdetüknél abbamaradnának. Szerelmi bonyodalmaknál
az egész világ _voyeur_, de hogy amit látott, azt csak egymásközt
tárgyalhatja meg s nem azzal, akit kilesett: ez olyan erős
belénk-neveltség, mint amilyen az, hogy bizonyos, maguktól értetődő
testiségekről nem szokás és nem is lehet társaságban beszélgetést
kezdeni.
János mindig kényelmetlennek érezte helyzetét, de megszokta.
Füredy Fábián, aki, mihelyt Adél rajta keresztül intézni kezdte János
életét, épp ugy tudta, miről van szó, mint ahogy Füredy családja tudott
a gróf és Adél viszonyáról, Füredy Fábián nem mert szólni. A
korkülönbség alapján érezte, hogy nem szólhat, semmit sem tilthat meg
egy nőnek, akinek ő, a koros gavallér, csak anyagi rekompenzációt tud
nyujtani mindazért, ami életviditó ajándékot kapott tőle.
Az egyetlen, aki megpróbálta kinyitni a száját, Cziller Balázs volt.
Azokban a napokban, amik János jelöltetését követték, amikor Adél
lázasan (valóban _lázasan_) szaladgált a városban – Cziller azt hitte,
hogy a szeretője után, pedig nem: csak annak ügyében – s amikor Adél
csak félórákat töltött fáradtan és letörten otthon: Cziller egyszer
megszólitotta a feleségét:
– Adél, beszélni akarok magával, ha van egy negyed órája számomra.
– Szükséges az, hogy beszéljen velem? – kérdezte a nő.
– Azt hiszem.
– Akkor tessék.
Cziller föl és alá járt a szobában s az engedély után egy kis szünetet
tartott, aztán elszántan a felesége felé fordult:
– Erről a fiatalemberről akarok beszélni.
– Melyikről? – kérdezte Adél egész nyugodtan.
– Senkhy Jánosról.
A férj elhallgatott, várta a hatást. Hatás azonban nem volt. Adél, aki
egy karosszékben hátrahajolva ült, még csak előbbre sem billentette a
fejét. Ugy mondta:
– Hallgasson.
A férj hátrább lépett egy lépéssel.
– Mért hallgassak?
– Mert nincs beszélnivalója. Erről nincs. Beszéljen másról.
– Miért? Miért ne beszélhetnék _erről?_
– Mert erről a fiatal emberről csak akkor beszélhetne velem, ha arról az
öreg emberről is beszélt volna annak idején. Érti?
– Nem értem – mondta a férj.
– Hát majd világosabban beszélek. Maga nem emlitheti Senkhy Jánost, ha
nem emlitette soha Füredy Fábiánt. És most idehallgasson, maga… maga…
A nő most előbbre huzta testét, hogy kimondja a szót. De aztán mégsem
mondta ki. Befejezte a mondatát:
– Ezt már nem kellene mondanom, de azért mégis megmondom: Ne féltse az
érdekeit. Ezentul is vigyázni fogok rájuk.
Cziller sápadt volt és az alsó fogsorával a felső ajkát rágta. Csunya
sárga fogai voltak.
– Adél, amit maga most mondott…
A nő hozzáfüzte gyorsan:
– Azt maga épp olyan jól tudta, mint én. Menjen ki…
Cziller ellenkezni próbált:
– Kérem, Adél…
– A nő határozottan ismételte:
– Menjen ki!
A férj kiment a másik szobába. Adél utána ment és a félig nyitott ajtón
átszólt, szárazon, szinte kegyetlenül:
– És ha mégegyszer eszébe jut, hogy szólnivalója van, akkor elválunk. És
maga penzióba megy.
Aztán betette az ajtót, visszament és leült a karosszékbe:
– Ez kell még… ez… – mondta halkan maga elé – akkor nem sokáig tart…
Majd azt csinálta, amivel most már napok óta foglalkozott. Az iróasztala
mellé ült le, sárga, dohszagu okmányokat vett elő az egyik fiókból és
nagy árkus miniszterpapirra másolta őket.
Ezek a másolatok, amiket Adél a saját férfiasan erős és, ha vigyázott
rá, szép, szabályos irásával végzett, ahhoz a titokhoz kellettek, amit
Adél Frideczky báróval együtt főzött, akivel egy fiatal ügyvédnél órákat
töltött, sőt egy hétköznap délutánján Ivándra is kiment, valami régi
okiratért, ami az ivándi kastély egyik szobájában mint levéltárban volt
letéve.
Ez idő alatt Jánost a szabadelvüpárt végrehajtó-bizottsága hivatalosan
jelölte a tófalusi kerületbe. A párt titkára magához kérette.
János fölment a titkárhoz, akit még soha sem látott. A titkár szóban van
valami fiatalos. Jánost hát meglepte egy kicsit, hogy a párt titkára egy
nagyon vastagbajuszu, koros ur volt, kövér és fehér, aki beszédközben
nagyokat szuszogott. Szuszogások közben viszont ezt mondta:
– Mindenesetre, kérlek, üdvözöllek. A végrehajtó-bizottság egyhangulag
jelölt, még vita sem volt, ami személyedre nézve nagyon megtisztelő,
mindenesetre. Na már most, kérlek, a választás tehnikai részei már énrám
tartoznak és én mindenesetre biztosithatlak róla, hogy megteszek
mindent, mindenesetre.
Itt nagy szuszogási köz volt és az eleven Mindenesetre kövér ujjaival
vastag bajuszát csavargatta. Aztán igy folytatta:
– A pártkassza, kérlek, amelyről legendák vannak elterjedve,
mindenesetre, nem olyan erős, mint amilyennek gondolják. Az általános
választásokra, mindenesetre, együtt szoktak lenni bizonyos összegek, de
az időközi választások, kedves barátom, mindenesetre, nem számithatnak
olyan támogatásra, mint az általánosak.
– Mennyire számithatnak mégis? – kérdezte János kissé türelmetlenül.
– Hát, kérlek, tizezer koronára, mindenesetre.
– Az kevés?
– Mindenesetre.
– Ti tudjátok, hogy azzal lehet-e?
– Mindenesetre. Ha a kerület olyan.
– Ez olyan?
– Mindenesetre nem. Ribárynak nincsenek olcsó kerületei.
– Hja, igaz – mondta János – hiszen somogyi kerület. Ott Ribáry a
főispán.
– Mindenesetre. Ribáry azt mondja, hogy az ő kerületei Koppány lázadása
óta mindenesetre ellenzékiek. A kormány örüljön, ha onnan kormánypárti
képviselők tudnak feljönni, ha drágán is mindenesetre.
– Majd beszélek Ribáryval.
– Mindenesetre. Azt meg kell tenned. Ribáry ragaszkodik ahhoz, hogy a
jelölt jelentkezzék nála és nagyon devótus legyen vele szemben.
János nem is mondta, hogy ismeri Ribáryt. Abból még néhány mindenesetre
származott volna. Igy is volt még egy pár raktáron.
– A Ribáry választásai mindenesetre nem azért drágák, mintha Ribáry
talán… vagy mintha Ribáry kezén választási pénzek kallódnának el, hanem
mert Ribárynak van egy alapelve, amelyhez ragaszkodik mindenesetre.
A szuszogások alatt Jánosnak volt ideje föltenni a kérdést:
– Az mi? Az az alapelv?
– Hogy a választásokon a kutyák is feketekávét igyanak, mindenesetre.
– No de tizezer koronából… – mondta János kedvetlenül.
– … nem ihatnak a kutyák feketét, mindenesetre. De az időközi
választásokon, bár az általánosokon szintén, a jelölt a sajátjából
fedezheti a kiutalt előirányzott költség és a tényleg fölmerülő költség
közti különbözetet.
– Fedezheti? – kérdezte János, akinek eszébe jutott, hogy ő tizezer
koronát most egy darabban sem égen, sem földön nem tud előkeriteni. De
nem is akar.
– Mindenesetre, – felelte a titkár.
– Mindenesetre, – visszhangozta János, aki már nem is bánta volna, ha a
tófalusi mandátum vizbe esik. Azért nem is gondolt rá, hogy a Koppány
óta ellenzéki somogyiakat ő a saját, valahonnan felkölcsönzött pénzéből
téritse kormánypárti elvekre.
Hangulatilag ugyanis Senkhy ur, a Függetlenség szerkesztője és
tulajdonosa, a szabadelvüpárt tófalusi hivatalos jelöltje, nagyon rossz
bőrben volt. Minden lépést, az Adél kijelölte uton előre, csak belső
vonakodással tett meg. Ő maga nem tudta, hogy miért. Sajátságos, hogy
ama zseniális pillanata óta, melyben – Füredy Fábián gróf autó-balesetén
keresztül – a lapot megszerezte, följebb-törekvő ösztöne letompult s
tájékozódása is nagyobbrészt elveszett. A Tátra óta pedig egészen
tanácstalan és talajtalan volt. Szót fogadott Adélnak, de nem szivesen
tette. Ha lett volna energiája, máskép cselekedett volna. De energiája
nem volt. Valami érzés gomolygott benne, amiről maga sem szeretett
számot adni magának, mert valahányszor megpróbálta kérdezni magától,
hogy mit akar, mi is volna jó neki, az érzésgomolyag ködfelhői mögül
mintha a Gotthelf Elza göndör négerarca nézett volna ki.
Most már tudta, hogy Gotthelfék az ő távozása óta csaknem teljes egy
hónapig voltak még a Balatonon, mamzelle Nitouche egy elejtett szavából
azt is kivette, hogy Elza egyenes kivánságára. Mert azóta volt egyszer
Gotthelféknél, akik mind nagyon szivesen fogadták, csak Elza volt ismét
gunyos, tövises és kedvetlen, olyan, mint lellei tartózkodásának első és
utolsó napján. És János nagyon szeretett volna gyakran odamenni, de
azontul, hogy valamiképpen félt Elzától, volt ennek még egy belső
akadálya: az, hogy Adél küldte, sőt sürgette, hogy menjen.
A párttitkártól lejövet, – délután öt óra lehetett, – János szemben
találta magát a Gotthelf-lányokkal, akiket mamzelle Nitouche és egy
fiatalember kisért.
Jánosnak ugy rémlett, hogy ezt a fiatalembert már látta valahol.
Nagyon megörült a találkozásnak. S még jobban örült neki, mikor Elza,
aki szemmelláthatóan vidám kedvében volt, már messziről üdvözölte:
– Jó napot, nagyságos Szépember ur! – mondta – jön a többi nagyságos
urak közül? Velünk ezután szóba se áll. Szerencse, hogy találkoztunk,
különben még irásban gratuláltam volna.
– Még nincs mihez – felelte János, de már örült a jelöltségének, amely
alkalmat adott erre a kedves megszólitásra.
– Nem jön be velünk a Gerbeaudba? Mutogatni akarjuk magunkat magával.
– Hogyne mennék, ha hiv.
– Az urak nem ismerik egymást?
És Elza bemutatta őket egymásnak:
– Doktor Rózsa Rezső, nem-régi ismerősünk. Nézze meg, Szépember: ez a
fiatal ur amilyen fiatal, olyan tudós. Senkhy János szerkesztő ur,
lellei matrózunk, sok kedves nyári mulatságunk szerzője. Nézze meg,
doktor ur, a szerkesztő ur most indul el arrafelé, ahol a miniszterek
teremnek.
Bent a Gerbeaudban Elza ugyanilyen irányban vitte a társalgást. Most is
csufolódott ugyan, de vidáman és szeretetreméltóan tette. Doktor
Rózsáról, akit János csakugyan megnézett és nagyon megnyerő külsejü,
borotvált, gyerekarcu ifju embernek talált, még ezt mondta:
– El is felejtettem megmondani: a professzor ur az összes gyorsvonatok
doktora.
János Rózsa felé fordult:
– Miért? – kérdezte tőle.
A fiatalember mosolyogva magyarázta:
– Elzácska annak csufol, mert egy héten legalább két napot gyorsvonaton
töltök.
Elza hozzátette, mert Rózsa itt abbanhagyta:
– Amilyen szerény, még elhallgatja, hogy azért tölt minden héten két
napot gyorsvonaton, mert magántanár a kolozsvári egyetemen, odaszalad
előadást tartani, aztán visszaszalad, mert Rózsa doktor ama ritka fiatal
tudósok közé tartozik, akik jó családból származnak s megengedhetik
maguknak a heti két gyorsvonati ut luxusát.
Jánosnak felderengett a fejében, mikor a kolozsvári magántanárságot
hallotta, hogy ő ezzel az emberrel Füredy Fábián gróf előszobájában
találkozott. S mert ő ott életében csak egyszer volt, _akkor_… – most
már bizonyos kényelmetlen érzés füződött számára Rózsa doktor
gyerekarcához. Egyébként ennek a fiatal embernek a nevét hallotta már.
Szociológusnak hallotta, vagy valami ilyesnek. Gazdag fiunak, aki nagyon
szélsőséges teóriáknak a hive. De közelebbit nem tudott róla. Az egész
terület nem nagyon érdekelte.
Elza folytatta a tréfálkozást:
– Rózsa doktor az Emma rózsája.
Emma tiltakozott.
Elza nem hagyta magát:
– Ugy van. És ezzel a Gotthelf-család leányivadékainak története be van
fejezve. Engem elvesz a nagyságos képviselő ur, Emmát a nagyságos tanár
ur. Akkor mind a ketten tető alatt vagyunk és szegény papa elkezdheti a
legnagyobb kétségbeesést, mert csak nagyságos és nem méltóságos tetők
alá kerültünk. De mindegy. Szép entellektüellek jutottak egy pénzember
családjába.
Ez ugyan csak tréfa volt, de Jánosnak tetszett. Folytatni akarta:
– Tehát belemegy abba, hogy a nagyságos képviselő ur elvegye?
– Nézzétek, – fordult Elza a másik három felé – milyen furcsa toll van
annak a vékony nőnek a kalapján!
S mig a többiek odanéztek és véleményt váltottak arról a tollról, Elza
halkabban ezt mondta Jánosnak:
– Nézze… ez egy érdekes és veszedelmes kérdés, amit most föltett. Erre
csak azt felelem: nagyon haragudtam magára, de már nem haragszom.
– Miért haragudott és miért nem haragszik most?
– Azért haragudtam, mert ostoba voltam; és azért _nem:_ mert
megokosodtam.
– Nem értem.
– Eszembe jutott, hogy azért, mert maga akar valamit, vagy mert magával
akartat valaki valamit, ami nekem nem tetszik, nekem még nem kell
meggyülölnöm magát. Elég, ha azt a valamit én nem akarom.
János, aki nem tudhatta, hogy Elza tud Adél sürgetéseiről, értetlenül
bámult a leányra. Aztán megkérdezte:
– De az biztos, hogy most nem haragszik rám?
– Biztos. Nem is tudom, miért van ez igy néhány nap óta, de igy van…
Most jut eszembe, ez a fiatal professzor prédikálja tele a fejünket
szeretettel. Ez mondja, hogy ha erős akaratunk van, még szerethetjük is
az embereket. Mert nem kell félnünk az akaratuktól.
Elza megrántotta Rózsa kabátjának az ujját:
– Figyeljen csak! Hirdetem már a tanait!