GÁBOR ANDOR
DOKTOR SENKI
REGÉNY
II. KÖTET
DICK MANÓ KIADÁSA, BUDAPEST
VII., ERZSÉBET-KÖRUT 14.
„UJSÁGÜZEM“ könyvkiadó és nyomdai rt. Budapest.
XVI. FEJEZET.
Családi kör. János Lellén, a Gotthelf-család nyaralójában nyaralja a
nyarat. Nagyon jól tölti idejét
János züllöttnek és dekomponáltnak érezte magát a nyári város
ürességében, saját krónikus pénztelenségében és céltalannak látszó
klubvizitjeinek egyhanguságában. Viszont január óta már annyit utazott,
illetve annyi helyváltoztatás szerepelt az életében, hogy mikor
Gotthelfék meghivása Lelléről megérkezett, bár szeretett volna nyomban
elmenni a városból, még egy hetet tétlen mozdulatlanságban töltött, csak
azután szánta rá magát, hogy a meghivásnak eleget tesz s lenéz
bankárékhoz, hátha valóban el tud tölteni náluk egy pár napot, ha már
Adél annyira ragaszkodik ehhez az eszméhez.
János meghivattatását a Gotthelf-családban hosszas megbeszélések előzték
meg. Adél Gasteinból átutazóban fentjárt Gotthelféknél és módját tudta
ejteni, hogy megpenditse Gotthelf előtt, milyen jó volna, ha Jánost
lehivná magához Lellére.
– Ennek a fiatal embernek jövője van. Én azt hiszem, – mondta Adél –
hogy ha önök most lekötelezik, akkor később jó szolgálatokat tehet abban
a bizonyos ügyben, ami magának, Gotthelf papa, annyira a szivén fekszik.
– Hát szeretném, szó sincs róla, de nem nézek ki ebből a szerkesztőből
semmi különöset.
– Mások kinéznek belőle – mondta Adél. – Csak hallgasson rám, meglátja,
lesz a dologból valami!
Aztán Brioniból kétszer is irt Adél a családnak.
– Annuskám, – mondta Gotthelf a feleségének – én meghivom ezt a
szerkesztőt.
(Gotthelf legalább tiz év óta hivta Annuskának a feleségét, akit
eredetileg Johannának hivtak, tehát a családi életben, eleinte, mikor
Gotthelfék még nem voltak milliomosok, Hanika, majd Háni névre
hallgatott. A család távoli rokonai még most is Háni néninek mondták
maguk közt, de Gotthelféknél már csak az Anna járta. Elza, a nagyobbik
Gotthelf-leány, nem ment bele ebbe az előkelőségbe s az édesanyját
sokszor szólitotta tréfásan Háni-mamának, amit Gotthelf mindig
helytelenitett.)
Gotthelfné ezt felelte a tervezetre:
– Hermus, én nem tudom, de nekem ez az egész ügy gyanus.
– Mi gyanus benne?
– Az egész, Czillerné és ez a szerkesztő. Mit akar Czillerné ettől a
szerkesztőtől? Már hallottam is róla, hogy van köztük valami.
– Eriggy már, mami! Mindenki tudja, hogy a Czillerné és a miniszter, a
Füredy gróf… Ezt mindenki tudja. Az lehet, hogy a miniszter valamit akar
csinálni ebből a szerkesztőből… Ilyen politikusok körül sokszor van egy
ilyen ujságiró, aki az esze a miniszternek. És a Czillerné azért
foglalkozik ezzel a fiatal emberrel. Nem, Annuskám: férj és gróf és
szerkesztő?… Nem olyan romlott a világ.
– Nagyon romlott a világ – mondta Gotthelfné – és különben is nem tudom,
hogy illik-e egy ezer-idegent idehivni vendégnek.
– Hogyne illenék, fiam! Főuraknál hónapokig vannak olyan vendégek, akik
ottlaknak a kastélyban.
– Főuraknál! Mi nem vagyunk főurak.
– Még lehetünk.
– És egy keresztényt, Hermus. Más az, meghivni egy teára és más az, hogy
jőjjön le lakni közénk.
– A keresztény is ember – mondta Gotthelf tréfásan. – És most már nem
szokás arra nézni, kinek mi a vallása. Zsidók már egyáltalán nem nézik.
– Meg kell kérdezni a leányoktól, hogy hivjuk-e?
– A leányok nem értenek hozzá. Ez politika.
– Az én leányaim politikához is értenek! – mondta büszkén Gotthelfné.
A leányokat is bevonták a családi tanácsba. Elza, a nagyobbik, ellene
volt, Emma, a kisebbik, akit nem mulattatott annyira a lellei élet,
mellette.
Elza ezt mondta:
– Papa, minek ez a szerkesztő? Ez megint a báróság miatt van.
– És ha? – kérdezte Gotthelf.
– Akkor fölösleges. Nem kell neked bárónak lenned. Mi anélkül is
lehetünk bárónék.
– Arra vagyok én kiváncsi, hogyan?
– Ugy, hogy veszel nekünk egy-egy bárót. Szép, egészséges példányokat.
– Ugy szaladgálnak a bárók Pesten!
– Elegen vannak, papa. És jobb, ha mingyárt _azt_ a bárót hivod ide,
mint hogyha egy közvetitőt, akitől majd te leszel báró, ha leszel;
amiből még nem következik, hogy én báróné leszek, mert ha nekem kedvem
kerekedik beleszeretni egy főkönyvelőbe, én nem garantálom, hogy nem
ahhoz megyek.
– Bolondságokat beszélsz, lányom – mondta erre Gotthelfné is.
– Hivjuk le Senkhy urat – szavazott Emma, a kisebbik – lesz valaki, aki
vitorlázik velünk.
– Mondtam már, hogy annyiszor viszlek vitorlázni, ahányszor akarod –
mondta Elza.
– Veled azért mégse merek!
– Szóval a vélemények eltérők, legokosabb lesz, ha megkérdezzük Mamzelle
Nitouchet.
Mamzelle Nitouche a lányok francia nevelőnője volt, még abból a korból,
amikor Elza és Emma franciául tanultak. A családnál ragadt, kicsit meg
is öregedett, könnyen megsértődött, Elza azért nevezte Mamzelle
Nitouchenak. Életének egyik keserüsége az volt, hogy franciául sohase
beszélhetett, mert mikor Elza és Emma már jól beszéltek franciául, Elza
kimondta, hogy most a kisasszonynak kell megtanulni magyarul s ehhez
évek óta ragaszkodott is.
Még mielőtt a Gotthelf-szülők tiltakozhattak volna, Elza behivta a
kisasszonyt:
– Nitouche! – kiabált ki. – Nitouche! gyere be! – mert Elza tegezte a
kisasszonyt.
A mamzell megjelent.
– Nitouche – mondta nevetve Elza – férfiügyről van szó és ahhoz
legjobban te értesz.
– Ne bánts engemet! – tiltakozott a kisasszony.
– Meghivjuk-e Senkhy urat, a szerkesztőt?
– Ki nálunk volt tavaszkor teákon és annyiszor vesztett kártyákon?
– Rövidebben: ki nálunk annyiszor vesztett teákon – foglalta össze Elza.
– Szép embeer! – mondta ki őszintén a mamzell, aki a magyar szavaknak is
az utolsó szótagját hangsulyozta.
– Bravó! Akkor meg kell hivni! – mondta ki Elza. – Ha szép embeer, akkor
legyen itt nyáron.
Igy ment el a meghivó Jánosnak. Igy ment le János a lellei Anna-lakba,
amely egyike volt a legszebb lellei nyaralóknak. Nagy és régi kert
közepén állt, tehát nem volt árnyéktalan, mint az uj balatonmenti
alapitások, melyeknél egyelőre a földbedugdosott sétapálcák pótolják a
természet lombos ölét. Az Anna-lakból igen szép fasor vezetett le a
vizre, ahol külön kis betonozott öblöt és kikötőt csináltatott Elza, aki
négy év óta volt a Gotthelf-család vezére.
Az állomásra csak az inast küldték ki János elé.
– Azért, mert valaki keresztény, nem kell mingyárt letérdelni eléje –
okolta meg ezt az intézkedést Elza.
De azt már engedélyezte, hogy a villa kerti kapujáig kimenjenek a vendég
elé.
– Kedves vendég, – üdvözölte Elza – érezze jól magát nálunk s még akkor
is, ha hajlandósága támad az ellenkezőre. De tudja meg, hogy mindig lesz
itt valaki, aki nyilván nagyon kedveli magát, mert az a véleménye
magáról, hogy szép ember.
– Az ki? – kérdezte János.
– Mamzelle Nitouche, a francia kisasszonyunk, aki talán korosabb, mint
mi ketten, én meg az Emma, együttvéve, de néha kedvesebb is, mint mi
ketten együtt.
– Mért ijesztgeted a szerkesztő urat?
– Még azt hiszi, hogy ti vademberek vagytok! – mondták Gotthelf és
Gotthelfné, akik rendesen csak ilyen apró korrekturákat mertek
kockáztatni leányaikkal szemben.
– És én tudok kedves lenni, ha akarok! – mondta Emma.
– Tájékoztatni kell a jövevényt – fejezte be Elza. – Gyerünk ebédelni.
Ebéd alatt látta János először, amit később még annyiszor tapasztalt,
hogy itt most egészen más emberek közé került, mint amilyenekkel eddig
dolga volt, s hogy ezek az emberek igy, közelről, a családi asztaluknál,
egészen mások, mint amilyeneknek a teaestéken látta őket.
Valami lágy, szinte tul-lágy szeretet ömlött szét itt a szülők és
gyerekek között. A lányok protezsáló szeretettel szerették szüleiket; a
szülők rajongtak lányaikért és csodálták őket, mintha nem tudnák
megérteni, hogyan jutnak ilyen sarjadékhoz.
Ebéd után Elza kiadta a parancsot:
– Aludni szépen, papa, mama!
Az öregek tiltakoztak. Elza nem hagyta magát:
– Ha egynapos vendégről volna szó, nem bánnám, hogy tiszteletből
strázsáljatok, de – (és János felé fordult) – reméljük, hogy hosszabb
ideig lesz szerencsénk – (János meghajtotta magát ültében) – tehát a
vendéget kell beleszoktatni a mi házirendünkbe. Papa, mama ilyenkor
aludni szoktak. Pá, Isten velük. Minket, két lányokat, viszont nem kell
őrizni, mert mi őrizzük egymást és aztán őriz mind a kettőnket mamzelle
Nitouche.
– Nem őr vagyok, nem senkit őrzök – mondta a kisasszony.
A Gotthelf-pár visszavonult.
A fiatalok kimentek a verandára, mely a viz felé nyilt. Nagy, sulyos
meleg terpeszkedett, a piros-fehér csikos vászonellenzők csak a napfényt
háritották el, a forróságot nem.
– Meleget csinál – szólt mamzelle Nitouche.
Elza rendreutasitotta.
– Nitouche! Ne szégyenits meg a vendég előtt, még azt hiszi, hogy annyi
idő óta nem tudtalak megtanitani magyarul. Mondtam már egyszer, hogy
magyarul nem meleget csinál, hanem meleg van. Mondd utánam.
– Elza! – kérlelte Emma a nénjét.
– Csak mondja utánam!
– Jó, jó, – sietett mamzelle Nitouche rendbehozni a dolgot – meleget
van. Tudom.
Letelepedtek és János egy kicsit kétségbe volt esve, hogy mi a manót
beszél ő órák hosszat két leánynyal, akiket életében most lát talán
negyedszer. De mingyárt kiderült, hogy nem lesz baj, neki nem kell sokat
beszélnie, amig Elzának beszédes kedve van.
– Nagyrabecsült vendég, – mondta a leány – ha nálunk marad, akkor
beszélnünk kell magával. Ha beszélek, akkor nem szólithatom Senkhy
urnak, mert ezt a nevet hiába tette ön jóhangzásuvá, ott, ahol tette, én
nem tudok hozzászokni.
– Én már hozzászoktam – mondta János.
– A pupos is hozzászokik a pupjához – felelte Elza. – Ez azonban nem ok
arra, hogy én a pupost puposnak szólitsam.
– Ezzel ön azt mondja, hogy…
– Ugy van. Nomen est omen, mert én gimnáziumba is jártam. Nem vagyok
hajlandó önt az igazi nevén nevezni. Ha nincs kifogása ellene…
– Keresztnevem János…
– Ott még nem tartunk és talán nem is fogunk tartani. Azt sem
kivánhatja, hogy szerkeszt’ramnak szólitsam. Engedje meg, hogy mamzelle
Nitouche szavaival élve, egyszerüen Szépember legyen nálunk a cime.
– Elza! – háborodott föl Emma.
– Micsoda lány! – sopánkodott a francia nő.
– Megengedem, – mondta János.
– Hát idehallgasson, Szépember! Csak arra akarom megkérni, hogy ha
hosszabb ideig marad itt és észreveszi bennünk a nőket, akkor nehogy
Nitouchenak a fejét csavarja el, aki, szegényke, ha arra kerül a sor,
zavarában nem tud magyarul nemet mondani és Emma fejét is hagyja békén,
mert Emma még kislány, aki Jókait olvassa és könnyen válik rajongások
martalékává. Itt kizárólag én vagyok jelen, mint méltó ellenfél.
– Legyen szerencsém, – mondta János.
Az Emmára vonatkozó mondatból azonban kedves vita lett (mamzelle
Nitouche beérte egy kis tiltakozással) és János e vita alatt elnézte a
két lányt. Most nézte meg először jól őket.
Mind a kettő kistermetü volt, kicsiny, de még sem zömök. Volt bennük
valami játékszerü. Elza egész biztosan nem volt szép. Hogy nem csunya-e,
azt nem lehetett volna ilyen határozottan kimondani. Ahogy’ János az
emlékezetében keresgélt, rájött, hogy néger nőket látott ilyen arcuakat.
Igen, Elza olyan volt, mint egy fehér néger nő, a szeme nagyon fekete, a
szája nagyon piros, a fogai nagyon fehérek, a haja nagyon göndör. De az
egész arc együtt mégis nagyon kedves volt, nagyon markáns és nagyon
jelentékeny. Mig a kisebbik lány feje hasonlitott egy mandulához. Minden
a mandulára emlékeztetett rajta. A szeme, a szája, az orra szabása. A
csókja is mandulaizü lehetett. De ezt János csak ugy futólag gondolta
el, ahogy’ egy férfi, ha nincs tulságosan jóllakva szerelemmel, mindig
megkóstolja a nőt, akire ránéz.
Délután félötig csacsogták el az időt, akkor fürödni mentek Gotthelfné
vezérlete alatt. A papa nem fürdött a Balatonban.
– Tudja szerkesztő ur, – exkuzálta magát – ezt még istenben boldogult
bátyámtól örököltem, aki halászbérlő volt odaát Badacsonyban. Az szokta
mondani: a Balaton halászatra való és jámbor ember tisebov előtt nem
fürdik benne. Tetszik tudni, tisebov az egy ünnep nálunk.
– Nálunk milliomosoknál – egészitette ki Elza. – A papa Annuskának hivja
a mamát, de még a régi keresztnevükön szólitja az ünnepeket.
– Elzikém, – magyarázta Gotthelf – az nem ugy van. Jankiper az
hosszunap, szükesz az sátorosünnep, purim az farsang, pészah az husvét;
de tisebov, az tisebov még franciául is.
– Igaz-e, Nitouche? – kérdezte Elza.
János azonban érdeklődött.
– És az _után_ az ünnep után már lehet fürödni a Balatonban?
Gotthelf elmosolyodott.
– Az a vicc benne, kérem, hogy mikor az az ünnep elmulik (most már nem
merte kimondani a nevét)… akkor megint…
Látta, hogy igy nem tudja megmagyarázni. Megpróbálta máskép:
– Husvét előtt, ugy-e, husvét előtt vagyunk? De ha husvét elmult, akkor
megint husvét előtt vagyunk, mert akkor a jövő husvét következik.
– Éljen istenben boldogult Mathe bácsi! – ünnepelte az anekdóta végét
Elza. – Jó szokásai voltak és jó mondásai!
– Mátyás! – igazitotta helyre Gotthelf.
Jánost kicsit megzavarták ezek az idegen ünnep-nevek, bár
ujságirókörökben már találkozott némi zsargónnal. Ennyit együtt azonban
még nem kapott.
Lemenet a vizhez, Gotthelfné kapacitálni próbálta Elzát valamire. De
Elza nem ment bele.
– Nem létezik! – tiltakozott hangosan. – Senki kedvéért és még Senkhy ur
kedvéért se bujok a ti bő bugyogótókbo!
És egyenesen Jánosnak ezt mondta:
– Szépember, ne nézzen oda.
– Hova?
– Ahol engem lát a vizben. Én trikóban fürdöm, édes családom gyönyörü
kosztümökben. (Elza! Elza! Elza! – kapta Elza három felől is a
rendreutasitást, de azért folytatta.) Nézze a családomat, ha szégyellős.
Tudja maga könyv nélkül a himnuszt?
– Tudom.
– Mivel áldja meg az isten a magyart?
– Jó kedvvel, bőséggel.
– Hát, látja, a vizben én a jókedvet választottam, édes családom a
bőséget. Szép fodros, buggyos ruhákat viselnek, ami mind megtelik vizzel
és lehuzza őket. Én a vizben mozogni szeretek.
A fürdés nagyon vidáman zajlott le.
Elza csakugyan piros-szegélyü fekete trikóban fürdött, fekete sapkával.
Ugy villogott a vizben, mint egy ördög.
Gotthelfné és mamzelle Nitouche a sikéren maradtak, Elza folyton
csalogatta hugát és Jánost a mély viz felé.
– Ne menjetek! – kiabálta Gotthelfné – egyszer mégis megfulladtok nekem.
– Magunknak, mama, magunknak!
– Vigyétek legalább a csónakot is!
Ebben igaza van a mamának. Emma, hozd ki a csónakot!
– Én is segitek – ajánlkozott János.
– Nem kell. A lakatot még ugyse ismeri és egy csónakot a vizen idáig
taszigálni, ahhoz nem kell férfikar.
Emma ment a csónakért.
– Addig maga megmutatja, tud-e vizikunsztokat?
– Uszni tudok.
– Az még nem kunszt. Azt minden hal tud. Tud-e viz alatt bukfencezni?
– Nem tudok.
– Tud-e mély vizben ugy megállni, hogy jobbról-balról a kezét kidugja és
mégse sülyed el?
– Nem tudok.
– Tud-e gőzhajózni?
– Az mi?
– Hanyattfeküdni a vizen, nem tempózni és a derekánál a két kezével ugy
csobogni, mint a gőzhajó lapátja.
– Nem tudok.
– Na maga jól fel van szerelve az életre! Semmit se tud! És maga akar a
papának báróságot szerezni?
– É-én? – csodálkozott János.
– Maga! maga!
– Én nem akarok.
– No, ez kibuggyant!
– Dehogy buggyant ki! Ugyan ki mondta magának, hogy én…
– Csak ugy gondoltam. Hát igazán nem azért hivták magát az öregek?
– A legigazánabban. Soha én még senkinek báróságot nem szereztem. Nem is
fogok, remélem.
Elza kivette a kezét a vizből és nyujtotta feléje.
– Köszönöm! Akkor isten hozta nálunk!
– Ez most mit jelent?
– Hogy _most_ igazán üdvözlöm. Tudja, én őszinte vagyok.
– Veszem észre.
– Nem tudtam, miért hivták magát az öregek.
– Azt én sem tudtam.
– Partínak maga rossz. _Azért_ nem hivták.
– Nagyon kedves.
– Azonban, ha a báróságért hivták volna, de maga mégsem azért jött,
akkor is rendben van minden. Akkor sem fogom bántani magát.
– Hát akart?
– Egy kicsit megszekiroztam volna. Szeretem látni, ha az emberek, akik
rossz-szándékuak, szenvednek. De most amnesztiát kap. Maradhat, ameddig
akar; meg fogom tanitani a vizi-kunsztokra.
Emma hozta a csónakot.
– Tud vitorlázni? – kérdezte Elza Jánostól.
– Sajnos, azt sem tudok.
– Holnap délelőtt leckét kap belőle. A matrózunk lesz.
– Helyes, felcsapok. Csak jól bánjanak velem.
– Emmára biztosan nem lesz panasza. De én szigoru vagyok. Ha ügyes nem
lesz, sokszor megszidom.
– Igyekezni fogok – mondta János.
Aztán mindenféle hancurozás következett a csónakkal. Elza megmutatta,
hogyan kell a vizből bemászni a csónakba, amit János, néhány kék folt
árán, mingyárt meg is tanult.
– Evezzen és huzzon bennünket! – adta ki a parancsot Elza.
János evezett, Elza a csónak láncába kapanaszkodott, Emma a nénje
lábába, ugy usztak, szembe a lefelé csuszó nappal, be, a mélyebb vizek
felé. Ott a lányok megkapaszkodtak a csónak szélében.
– Ugorjon fejest! – vezényelt Elza.
– Azt aztán igazán nem tudok.
– Akkor ugorjon lábast. De ugorjon! Eleget urizált már a csónakban.
János ugrott. Mig a viz alól feljött s lerázta és leprüszkölte fejéről a
vizet, addig Elza bemászott a csónakba és odaszólt Emmának:
– Fogd a láncot.
És evezett kifelé.
– És én? – kérdezte János, igyekezve sebesebben uszni a csónak után,
hogy elérje.
– Maga fogódzzék Emmába. A piskótalábaiba! – kiáltott vissza Elza. De
folyton vigyázott arra, hogy a csónak és Emma, aki készséggel nyujtotta
lábát hátra János felé, egy tempónyival mindig előbbre legyen az uszónál
János erőlködve uszott, néha kinyult egyik karjával a vizből, Emma lába
után, de nem érte el. Nevetett rajta, ezzel vizet ivott, tüszkölni volt
kénytelen.
Elza többször megismételte ezt a játékot. Mikor már nagyon kifárasztotta
Jánost, akkor kiszólt a csónakból.
– Emmi, gyere onnan, hadd kapaszkodjék meg a Szépember. Még sem illenék,
ha beléd csimpaszkodnék.
És meglassitotta az iramot. János boldogan fogta meg a láncot:
– Miért kinzott meg? – kérdezte a leánytól.
– Csak, – felelte Elza – csak ugy mutatóba; van valami kis hajlandóságom
rá, hogy kinozzam az embereket.
– A mama és Nitouche már kimentek a vizből, fürdőköpenyben ültek a kabin
terraszán és kiabáltak a fiataloknak, hogy elég volt a fürdésből.
– Jövünk, mama, csak még egy kicsit vizbefullasztjuk a szerkesztő urat.
Fürdő után sétáltak is, a vacsora nagyon jókedvüen perdült le, Gotthelf
ur emlékeket adott elő abból az időből, amikor a Balatonban kizárólag
tehéncsordák és disznó-csürhék fürödtek s Lelle olyan utolsó falu volt,
mint amilyen…
– Ma is – egészitette ki Elza. – Menjen be Lellére, papa, nézze meg,
hogy egy magyar falun milyen keveset változtat, ha közben világfürdő
lesz belőle.
– És a telek – sopánkodott Gotthelf – Istenem, a telek! Tetszik tudni,
akkor még hire sem volt annak, hogy a földet négyszögölenként is lehet
venni. Holdszám adták itt, a viz partján, de bolondnak tartották azt,
aki megvette.
– Papa már négyszögölenként vette? – kérdezte Elza.
– Én már ugy – felelte Gotthelf, de aztán a jóérzés mosolyával tette
hozzá: – Na, én még nem drágán. De a Blankenberg, aki az egész legelőt
megvásárolta harminchárom krajcárért, százezreket nyert rajta és
milliókat is nyer még.
– A papa szereti a pénzt – mondta Elza.
– Hát nem haragszom rá, – adta meg a választ Gotthelf. – Más embert
csinál a pénz az emberből.
– Dehogy is csinál, papa!
– Hát nem lettem én más ember tőle?
– Nem, papa. Csak az emberek néznek másnak. Te azelőtt is egy kedves,
jó, csupasziv papa voltál, most is az vagy.
– Hát nem vagyok rossz apátok, – mondta megelégedetten Gotthelf.
– Csak annyira ne szeretnél báró lenni!
– Hát, kérlek. Elza, ha nem akarod, nem szeretek.
– Papa, kezet rá!
Gotthelf azonban kezet nem adott erre.
Holdvilágos este volt, a vendéglő felől cigánymuzsika szürődött. Emma
megkockáztatta:
– Most kellene csónakázni.
– Hogyne, angyalka! – felelt neki Elza. – Csónakázni és énekelni a
hullámzó Balaton tetejét meg a halászlegényt és ábrándozni a holdba és
velencézni! Azt talán hagyjuk, ugy-e, Szépember?
János ugyan nem akart udvariatlan lenni, de a délutáni nagy fürdés, a
sok uszás nagyon kivánatossá tette számára a lepihenést.
Elza azonnal konstatálta:
– Szépember nem tudja nyitva tartani a szemét. Bocsássuk el kegyelemben.
Ez meg is történt. János elvonulhatott a szobájába.
XVII. FEJEZET.
Egy kis zavar
A következő napok épp ilyen fáradságosan szórakoztatók voltak. Elza
csakugyan megtanitotta a vitorlakezelésre Jánost, amiből kedves kis
csónakkirándulások származtak hol Boglár, hol Szemes felé. De meg
kellett igérniök, hogy a tulsó partra semmiesetre sem mennek. Még a
legszebb időben sem.
– Az nagyon veszélyes, – mondta Gotthelfné.
– Igen, – csufolódott Elza – volt már egy eset…
– Milyen eset? – érdeklődött János.
– Hogy valaki eltévedt a vizen. Sehol se egy rendőrt, se egy hordárt nem
talált, de még egy postakocsist se, hogy megkérdezze tőle, merre van a
merre…
– Mikor az volt? – ugrott be Nitouche, érdeklődéssel és hibás
szórenddel.
– Megboldogult Mátyás bácsi idejében.
De azért a tulsó partra csakugyan nem mentek. Fürdés naponként kétszer
volt. S Gotthelfet étvágycsináló sétákra kellett elkisérgetni. Mind
szivesen tették. Volt tenniszpálya is, de a tenniszre különben sem
jutott idő.
János alig vette észre, hogyan vágtatnak a napok, csak azon
ellenőrizhette az idő mulását, hogy fenn a szobájában, az asztalfiókban
szaporodott a levélköteg, amit Adél leveleiből tett félre. Adél minden
levelében kérte, hogy ha jól érzi magát, maradjon még s nem is hivta
magához. Tanácsolta neki, hogy ősz elejéig ne menjen el Lelléről, János
szép pontosan felelt a levelekre, mindenről irt, csak arról nem, –
valahogy’ véletlenül – hogy mennyire megbarátkozott a Gotthelf-lányokkal
s hogy milyen furcsa érdekes nőnek nézi már Elzát, akit eleinte hajlandó
lett volna szimpla, csuf, kis zsidólánynak itélni.
Szeptember előtt néhány nappal Jánost Prokesch föltáviratozta Pestre.
Sürgős lapügy – jelentette a távirat.
Jánosnak csak most jutott eszébe, hogy már egy hónapnál hosszabb idő óta
van itt s hogy ha már felutazik Pestre, ezt véglegesen is megteheti.
– Pakolok és megyek – jelentette be János – tulsoká vettem igénybe a
vendégszeretetüket.
– De kérem, kérem! – mondták az öregek.
Elza azonban sokkal határozottabban nyilatkozott:
– Ha nem lett volna kedvünkrevaló, hogy itt van, nem lett volna módjában
visszaélni a vendégszeretetünkkel.
János megköszönte.
– Ez még semmi – folytatta az eleven lány. – A családi tanács nevében
megkérem, hogy jőjjön bátran vissza. Az ősz eleje nagyon szép itt.
– Komoly meghivás, vagy udvariasság?
– Komoly meghivás.
– Akkor visszajövök.
Ki a vonathoz most már az egész család kisérte.
Mikor János Pestre ért és visszavonult szerkesztői szobájába, Prokesch
azonnal bement hozzá s elmondta neki, hogy mért hivta olyan sürgősen
haza nyaralásából.
– Ne haragudj, kedves Márkus Pál…
– Mért mondod, hogy Márkus Pál?
– Mert te vagy a magyar Marco Polo, az utazó ujságiró, amit nem
szemrehányásképen mondok, hiszen mit csinálnál Pesten? De tény, hogy az
utóbbi időben többször vagy másutt, mint itt. Természetes, hogy ez
bizonyos fegyelmetlenséget eredményez.
– Légy szigorubb a fiukkal.
– Nem természetem a szigoruság s azonfelül a fiuk tudják, hogy jó szivem
van, s a mesterségünket nem tartom valami szentnek. Ezzel visszaélnek.
– A te hibád.
– Nem tagadom. De nem fordulhatok ki önmagamból. Azonfelül a nyári
hónapok mindegyikében egy-egy fiu szabadságra megy, ami munkatöbbletet
jelent, de aki itthon marad, az viszont szeretne, ebben a nagy melegben,
kevesebbet dolgozni. Kardos Bernátra nyáron egyáltalán nem számithatok,
mert kizárólag Budán él, a Szinkör körül, mert egy darabját akarja ott
elsütni. Azt is tudod, hogy vannak bizonyos munkák, amiket se télen, se
nyáron nem szeretnek a fiuk elvégezni.
– Tudom.
– Sohase szerettek telefonhoz menni hogy külső riportot fölvegyenek.
– Tudom.
– Szeniczei pedig nyáron nagyobb csirkefogó, mint télen…
– Ezt is tudom.
– Hogy éjszaka nyugodtan kimehessen Ősbudába, nyolc óra előtt hirtelen
betelefonálja az anyagát, gyorsan hozzáhazudja, hogy ő most egy másik
szenzációs riportban nyomoz tovább, s ezzel megszabadul attól, amitől
annyira fél, hogy a dolgozatait személyesen kelljen megirni…
– Ha tudod, hogy igy van, mért nem teszel ellene?
– Hiszen eleget szidom Szeniczeit, de végeredményében a lapra nézve nem
rossz, ha más irja meg az ő riportját, mert egyrészt akkor jobban van
megirva, másrészt, az esetleges alaphazugságtól eltekintve, kevesebb
részlethazugság van benne.
– Szeniczei még most is hazudik?
– Még a halála után három évvel is hazudni fog. De ezen már nem lehet
segiteni. Most, hogy Domahidi van szabadságon, ugy osztottam be, hogy a
telefonhoz Sikorszky és Remete felváltva mennek, aki véletlenül elcsipi
a Szeniczei riportját, az veszi fel.
– Nagyon igazságos megoldás.
– Ez azért van, mert az apámat Salamonnak hivták. De ez az eleven
igazságérzetem semmit sem használt, mert Remete meg van őrülve.
– Mitől?
– Attól, hogy _A Hét_ három folytatásban közölte Remetének a Rózsaszin
Rezeda cimü hosszabb elbeszélő költeményét, talán azért, hogy lépést
tartson a modern költészettel, talán azért, hogy ma már ritkán irnak
hosszabb elbeszélő költeményeket, amik egyáltalában közölhetők és
speciálisan honorárium-mentesen közölhetők volnának. Ettől a három
folytatásos dicsőségtől Remetének a nyakkendőjébe ment az esze. Napokig
néztem már el, hogy a napihirekbe, amiket odaadok neki, szimbolikus
szamárságokat ken bele és a telefonhoz csak a tizenharmadik csengetésre
megy. Tegnapelőtt végül, miután a ráeső három vagy négy
telefonhoz-menést elbliccelte azzal, hogy vagy nem volt a szobában, vagy
ügybuzgó beszélgetést szinlelt bejáróinkkal, akiket végül mégis ki fogok
hajigálni redakciónkból…
– Azt már rég megtehetted volna!
– Tegnapelőtt mondom beleesik a Szeniczei telefon-riportjába, előbb
kiabál, hogy „Gyorsiró! Gyorsiró!“, ami már magában ökörség, mert nagyon
jól tudja, hogy nincs gyorsiró a lapnál és ha volna, már rég leszokott
volna a gyorsirásról, nehogy minden munkát a nyakába varrjanak; aztán
felveszi, amit Szeniczei bemond, egy propeller-balesetet, amelynél
valaki a propeller-deszka mellé lépett és a Dunába esett…
– Na és? – érdeklődött János.
– És odahozza hozzám a jegyzeteit…
– De az illetővel mi történt?
– Az mindegy, kérlek: nem abból lett a baj. Odahozza hozzám a jegyzeteit
és azt mondja:
„Itt az anyag“.
„Mért hozod az anyagot? – kérdeztem tőle. – Mért terheled a fejemet
vele?“
„Hogy megirasd valakivel“.
„Te nem tudod megirni?“
„Nemhogy nem tudom, de nem akarom“.
„Pali – mondom – nincsenek otthon nálad“.
„Nevetséges! Hogy jövök én ahhoz, hogy száraz propeller-baleseteket
irjak meg a lapnál az én irodalmi nevemmel“.
– Előbb próbáltam tréfálni, mondtam, hogy egy propeller-balesetnél szó
sem lehet szárazságról, az egy par excellence nedves esemény. Erre ő azt
mondja, hogy ezt nem lehet egy sületlen viccel elintézni. Ez már
bántott.
„Pali – mondom – ne jártasd a szád, eriggy, ird meg a riportod!“
„Nem irom és más hangot kérek. Hallatlan, hogy egy kuli igy beszélhessen
velem!“
– Még egyszer megpróbáltam elsimitani a dolgot.
„Te összetéveszted a Rózsaszin Rezedát a Rózsaszin Mimózával. Az egy
olyan érzékeny állat“.
Erre aztán egészen megvadult:
„Nem türöm, hogy az irodalmi müködésembe belegázolj! Te egy szürke
szamár vagy, aki még életedben le nem irtál egy irodalmi sort és itt
hajcsároskodol és káplárkodol olyan embereken, akiket meg sem érthetsz…“
– hogy én nem érthetem meg a Sikorszky ókorát és Remete legujabb korát!
Na, erre kénytelen voltam azt mondani, hogy Pali, szedd össze a
sátorfádat és azonnal menj, amerre látsz, éppen eleget javitottam már a
helyesirási hibáidat, amit a szimbolizmus köpenyege alatt csempésztél az
asztalomra. Ami ugyan nem egész igazság, mert Remete aránylag a legjobb
helyesiró az egész redakcióban, de én is dühös voltam. Erre ő azt
mondja, hogy fütyül rám, nekem nincs felmondási jogom és nem lép ki és
amint látod, most is ott ül az asztala mellett, de én nem adok munkát
neki.
– Ezért hivtál haza?
– Ezért, kérlek. Ne haragudj, de ezt el kell intézni, különben nem tudom
őket kordában tartani.
– Küldd be Remetét.
– Én nem beszélek vele. De majd beküldöm.
Prokesch kiment. Kiabált az előszobába:
– Jóska!
– Tessék, szerkesztő ur! – dugta be magát Jóska.
– Mondja meg Remete urnak, hogy a főszerkesztő ur kéreti magához.
(Remete ur ott ült a másik asztalnál.)
Jóska nem értette, miért kell neki közvetiteni ezt az üzenetet. Mondani
akart valamit, mert már sodorta az egyik oldalán bajuszát, de Prokesch
rászólt:
– Gyerünk!
Jóska tehát odaállt Remete elé és már mondta is:
– Tetszett hallani.
Remete megkeményitett hangon felelt:
– Nem hallottam semmit. Amit az az ur beszél, azt én nem hallom.
Jóska vállat vont. Megbolondultak az urak. De az mindegy.
– Azt üzeni a Prokesch szerkesztő ur, hogy tessen bemenni a főszerkesztő
urhoz.
Remete fölkelt és bement János szobájába. János háttal állt neki, az
ablakon bámult ki, mert az járt fejében, hogy most sokkal jobb volna
Lellén, ahol ilyenkor vitorlázni szoktak. Egyszerre látta a kék vizet, a
tulparti hegyeket s a szemét megcsiklandozta Elza kicsiny, karcsu,
fürge, fekete trikós alakja.
Remete köhögött, hogy János észrevegye, hogy a szobában van. János
megfordult, egész nyersen és kurtán ezt mondta:
– Hallod-e! bocsánatot fogsz kérni Prokeschtől.
– Kérem szépen… – dadogott Remete, aki azt hitte, hogy majd előadhatja a
tényállást, bebizonyithatja, hogy neki van igaza s csak azután kell
bocsánatot kérnie.
– Tőlem ne kérj semmit – szólt János, – Prokeschtől kérj bocsánatot.
És már hivta is Prokescht:
– Gyere be, kérlek. Remete bocsánatot akar kérni tőled.
Remetének nem volt ideje tiltakozni. Prokesch már bent volt:
– Szóval visszavonad, hogy kuli és hogy szürke szamár és hogy nincs
felmondási jogom?
Remete nem felelt.
– Na! – mondta türelmetlenül János.
Remete nem mert ellenkezni:
– Vissza, ha te visszavonod, hogy fogjam be a szám és hogy érzékeny
állat és hogy helyesirás.
– Az magától értetődik, azt én csak azért mondtam, mert hecceltél.
Szervusz – nyujtotta a kezét Prokesch.
– Szervusz – szólt még most is lesütött szemmel Remete.
– Mingyárt kapsz tőlem munkát – zárta le az aktákat Prokesch.
– Kint vagyok a vizből – felelte Remete, de már a főszerkesztő szobáján
kivül.
*
Ez történt Pesten, Lellén pedig ez:
Az egész család hiányát érezte Senkhy urnak. A megszokott programmot nem
lehetett végigcsinálni. Mikor harmadszor emlitették, hogy igy-ugy János
ezt csinálta, azt mondotta, Elza az egész családra ráfogta, hogy
szerelmesek Senkhybe.
– Papa, mama, ti a vallása miatt. Emma, te meg nem tudsz egy férfivel
egy hónapig érintkezni anélkül, hogy bele ne bomolj és Nitouchet azzal
gyanusitom, hogy már a télen belehabarodott.
– Nem abarodtam – tiltakozott a francia kisasszony, a többiek csak
nevettek a vádon.
Este azonban mégis Elza inditványozta, mikor a hugával visszahuzódtak
már, lefeküdni a szobájukba:
– Te, Emma, legyünk neveletlenek. Menjünk fel a Szépember szobájába,
nézzük meg, milyen parfőmök állnak az asztalán, hogy’ lógnak a ruhái a
szekrényben, hogy’ állnak sámfákon a cipői. Gyere, ez a legjobb
ellenméreg szerelem ellen. Mikor az ember látja a férfi alkotó részeit a
férfi nélkül.
– Azt nem szabad – mondta félénken Emma.
– Mindent szabad annak, aki meri. De ha nem akarsz részt venni benne,
maradhatsz.
– De azért én is…
– Na hát ha te is, akkor gyere és ne beszélj!
Bementek lábujjhegyen János szobájába, meggyujtották a villanyt.
– Na itt nem sok nézni való van – mondta Elza – a Szépember rendes fiu,
a parfőmje csakugyan Indián Hay, amint gondoltam is. Madarat tolláról,
embert illatáról. Ugy látszik, kölni vizzel keveri. Nem finom, de nem is
közönséges. Ez a fehér ebben a fecskendős üvegben azt jelenti, hogy a
parfümjét vizzel higitja és ugy spricceli szét a szobájában. Tehát nem
pazarló. Könyve nem sok van.
– Vakációra minek hozna magával sok könyvet?
– Hogy olvasson. De ugy látszik, nem nagyon olvas. Az még nem baj Add
csak ide azt a könyvet az éjjeli szekrényről. Látod, husz oldal sincs
felvágva belőle. Nyisd ki a szekrényét.
– Az igazán nem illik.
– Te csacsi! A nem illik azzal kezdődött, hogy ide bejöttünk. Ez az
általános nem illik. Részlet nem-illikek most már nincsenek.
Emma kinyitotta a szekrényt.
– Nagyon rendes! – konstatálta Elza. – Bohémségről szó sincs. Sőt ha nem
csalódom, levendula-szagot érzek. Nyulj csak oda az ingek alá.
– Ó, még azt is!
– Nyulj már!
Emma ezt is megtette. Egy kis párna került elő.
– Ugy-e mondtam! Mit szólsz, milyen detektiv vagyok? Ebben a párnában
levendula van. Szépembernek babája van. Mert ilyen levendula-párnácska
csak anyától vagy szeretőtől származhatik.
– Miket beszélsz!
– Igazakat. És most jön az iróasztal.
– Lehetetlen, hogy azt is…
– Mingyárt meglátod, hogy lehetséges.
És Emma már próbálta kihuzni a kis középső fiókot. Nem ment.
– Ez be van csukva. Tehát ami érdekes Szépemberben van, az itt van.
Eredj csak, hozd át az összes kulcsainkat.
– Egyedül maradsz egy férfi szobájában? – szepegett Emma.
– Képzeld! Egyedül merek maradni. Igaz ugyan, hogy bátorságomat kicsit
enyhiti az a szomoru tény, hogy a férfi nincs itt. Menj már!
Emma hozta a kulcsokat, Elza szorgalmasan végigpróbálta őket. Az
utolsóelőtti kulcs nyitotta a fiókot. Elza kihuzta, belenézett és
azonnal meglátta a sarokban az egymásra fektetett női leveleket.
– Itt nincs semmi! – mondta hirtelen és hamar visszalökte a fiókot. –
Már mehetünk is.
– Ugy-e, hogy nem volt értelme neki, hogy bejöttünk?
– Persze, hogy nem volt. De néha értelmetlen dolgokat is el kell
követni. Unalmas mindig csupa értelmeset csinálni. Oltsd el a villanyt.
A lányok lefeküdtek. Elza várt, amig Emma elalszik, akkor fölkelt,
magára kapta a hálóköntösét és ujra belopódzott János szobájába. Kihuzta
a fiókot, kivette a leveleket és kezdte olvasni őket. Mind gyorsabban,
gyorsabban, mind nagyobb érdeklődéssel olvasott. És mindig idegesebb
lett tőlük.
A göndör fejben egyszerre világos lett, amit sem a Gotthelf-pár, sem
maga János nem látott meg. Ezt a fiut a szeretője akarja megházasitani!
Az beszélte rá, hogy idejöjjön, az mondja neki folyton, hogy maradjon s
tapogatózó kérdéseket tesz fel mindenütt, hogy tájékozódjon, mennyire
haladt már a dolog?
Elza, aki már megbarátkozott Jánossal, összeszokott vele s talán érzett
is valamit iránta, egyszerre fellázadt a szerep ellen, amit neki akartak
osztani, anélkül, hogy megkérdezték volna őt is. Minden átmenet nélkül
gyülölni kezdte ezt a férfit, akit már-már nemcsak hozományvadásznak
látott, hanem még annál is rosszabbnak: eszköznek a kedvese kezében. Nem
tudhatta, hogy János még nem vette észre, mit akar Adél.
Mikor a levélköteg elfogyott, Elza didergett már. Visszasuhant a
szobájába, csak ugy, a sötétben bujt bele ágyába s vacogva huzta magára
a takarót.
Reggel fejfájósan és rosszkedvüen kelt fel és szótlanul ült a reggeli
mellé.
– Mi bajod, Elzus? – tudakolta Gotthelf papa.
– Semmi.
– Nem aludtál, lányom – vette észre Gotthelfné.
– Lázam volt. Azt hiszem, meghültem.
– Megmérted magad?
– Nem.
– Hát az istenért – rémüldözött az anya – mért vagy olyan könnyelmü?
Mért nem méred magad, ha azt hiszed, hogy lázad van? Talán a gyomrodat
rontottad el?
– Abban is lehet valami, – mondta egy kis öngunynyal Elza és arra
gondolt, hogy csakugyan voltak émelygései, miközben a leveleket olvasta.
Mamzelle Nitouche már hozta a hőmérőt.
– Ónod alá! – adta át Elzának.
– Jó hogy mondod, különben az orromba dugtam volna!
Ennek a megjegyzésnek a szülők már örültek. Ha Elza még hadakozik
Nitouche-sal, akkor nem nagyon beteg. Csakugyan nem volt láza. De
fürödni nem ment; a szobájában olvasott csaknem egész nap.
Este már kijelentette:
– Unom Lellét. Elég volt. Menjünk haza Pestre.
– Ugyan Elzi! – mondta Emma – olyan szép itt az ősz!
– Nekem nem kell.
– És a szerkesztő visszajön – kockáztatta meg Gotthelf papa.
– Nekem az se kell.
– Majd alszunk rá egyet, – próbálta elintézni Gotthelfné.
Másnap János megjött. Alig ismert rá a vidám családra, melyet két nap
előtt hagyott Lellén. Mindenkinek lógott az orra.
– Elza beteg – magyarázta Gotthelfné. – Az mindig nagyon meglátszik
rajtunk.
Ebédig a lány le se jött a szobájából s akkor nagyon hidegen és feszesen
üdvözölte Jánost és ha ugy fordult a beszéd, hogy szólnia kellett hozzá,
kikerülte a megszólitást.
Ebéd után János megpróbált közeledni hozzá.
– Elzike, beteg?
– Nem vagyok beteg.
– Akkor mért olyan rosszkedvü?
– Mert nincs jókedvem. Ideges vagyok.
– Amig itt voltam, egyszer sem láttam idegesnek.
– Most mégis az vagyok. Kérem, ne faggasson. Ellenben ha szivességet
akar tenni nekem…
– Hogyne akarnék – mondta János igazán meleg, őszinte hangon és
végigsimogatta szemével a néger-arcot.
(– Mit komédiázik? Hogy mer ez _nekem_ komédiázni! – haragudott magában
a lány, de fennhangon nem ezt mondta):
– Ha szivességet akar tenni, beszélje rá a mamáékat, hogy holnap már
Pestre menjünk. Attól félnek, hogy maga iránt való udvariasságból most
itt kell ülnünk.
– Elzike, maga az ilyesmit olyan egyszerüen és egyenesen szokta
elintézni.
– Nincs már kedvem az egyenességhez.
– Bántotta valaki?
– Bántott.
– Mivel?
– Azt nem mondom meg.
– És ki volt az?
– Azt sem mondom meg.
– Rám haragszik?
A lány tétovázott, hogy ne mondjon-e meg mindent? De eszébe jutott, hogy
ahhoz semmiesetre sincs joga.
– Nem… – felelte – nem magára külön. Mindenkire. Beszélje rá az
öregeket, meg fogom köszönni.
János egy kicsit kidobottnak érezte magát és fájt neki Elza
kedvetlensége. De szólt Gotthelféknek, hogy utazzanak, ha Elza nem jól
érzi magát Lellén.
– Gondolja szerkesztő ur, hogy nem szeszély?
– Ha szeszély is, teljesiteni kell. Elza van olyan kedves kis lány, hogy
megérdemli.
Nagy pakkolás volt másnap. János már a reggeli gyorssal elutazott. Ugy
volt, hogy Gotthelfék csak másnap mennek. Mikor a család a vasutról
hazajött, Elza a kertet segitett öntözni. Ő tartotta a kezében a kis
öntöző kocsi csövét, lespriccelte a cselédeket és kitalálta azt, hogy a
villa falát is meg kell öntözni, mert nagyon sok meleget szivott magába
egész nap. És mikor a kertész-gyerek nem tudta feltolni a kocsit egy
virágágyra, ő maga feküdt mögéje és zökkentette föl a fűre az elakadt
kerekeket.
A család nem tudta mire vélni ezt a mozgékonyságot, amit a kert rácsán
át látott.
Elza már kiabált elébük:
– Emma! Nitouche! Gyertek csónakázni. Nem vitorlával, ne féljetek! Majd
én evezek.
– Mi lelt téged? – kérdezte Gotthelfné.
– Elmult a rosszkedvem.
– Most, az utolsó napon! Kár, hogy nem előbb!
– Mért volna ez az utolsó nap?
– Mert már összepakkoltunk.
– Hát majd kipakkolunk.
Gotthelf csóválta a fejét. Nitouche meg volt botránkozva. Emma nem
értette. Gotthelfné éles anyaszemmel azonnal megállapitotta, hogy a
lánya szerelmes Senkhy urba. A diagnózis egészen jó volt. Arra nem
gondolhatott Gotthelfné, hogy a lánya gyülöli ezt az embert. Arra nem
láthatott semmi okot.
S miután, ki-ki a maga módja szerint, ebéd felett, megmondta a maga
véleményét Elzának, a család tovább is Lellén maradt.
– Kár! Szép embeer is kelenee! – fejezte ki sajnálkozását a francia
kisasszony.
– Jó, jó, – mondta Gotthelf – megszoktuk, hát most leszokunk róla. Csak
meg ne sértődjék, ha meghallja, hogy mi ittmaradtunk.
– Szépember nem olyan ember, aki megsértődik – fejezte ki enyhe formában
sokkal keményebb gondolatát Elza.
– Nagyon derék fiu, – mondta Gotthelfné – ne tégy ugy, mintha nem te
tudnád legjobban.
– Tényleg én tudom legjobban – mondta Elza.
És a Gotthelf-család tovább nyaralta az ősz elejét Lellén, az
Anna-lakban.
XVIII. FEJEZET.
Egy kis politikai zenebona, Senkhy János része abban
A tófalusi kerület képviselője, Rásay Emőd, a legrégibb magyar családok
egyikéből származott. A Rásay-család volt az, amelyről Anonymus a
legbiztosabban tudja, hogy a honfoglalásban résztvett s a modern
történeti kutatás, amely sok helyütt földeritette, hogy a Névtelen
Jegyző téved, ezen a ponton egyetért Béla király irodavezetőjével s a
Rásay-családot a honfoglalás aktiv részvevőjének tekinti. Ezért már
régtől fogva megvolt az a szándék, hogy Rásay Emődöt, az öreg
árpádkorit, bevigyék a főrendiházba. Maga Rásay éppugy szeptemberre
várta kinevezését, mint ahogy Adél Jánosnak szeptemberre mondta a
tófalusi kerület megürülését.
Szeptemberben azonban a kinevezés nem történt meg. Nem mintha kétségessé
váltak volna Rásay Emőd érdemei a főrendségre, vagy hogy Bécsben
akadályok merültek volna fel az akta aláirattatására; nem. Itthon volt
némi hiba.
A nyári szünet után következő első minisztertanácson került ujra szóba
Rásay kineveztetése. A minisztertanács után a pénzügyminiszter, akit nem
nevezek meg (mert Magyarországon egészen mindegy, hogy ki a
pénzügyminiszter és e sürü sorok irója legalább tiz évre visszamenőleg
nem tudja, hogy ki mindenki volt pénzügyminiszter, a pénzügyminiszter,
mondom, félrevonta a miniszterelnököt és ezt mondta neki:
– Sándor, kérlek, a tófalusi kerület dolgában volna egy propozicióm.
A miniszterelnök, akiről már megmondtam, hogy mindenkit meghallgatott és
mindenkit szeretett volna kielégiteni, most sem azt felelte, hogy a
tófalusi kerület dolgában nincs már módja propoziciókat figyelembe
venni, hanem igy szólt:
– Mivel állhatok rendelkezésedre?
– Van itt egy kitünő ember, akire közéletünknek régen szüksége volna
már, egy fiatal, hogy ugy mondjam, tudós, aki a pénzügynek legjobb
teoretikusa s aki a szaktudását nagyszerüen érvényesithetné mihamarabb.
– Kérlek alásan – mondta a miniszterelnök.
– Podolányi Elekről beszélek, akinek a nevét gazdasági kérdések
megvitatása körül nyilván hallottad már.
A miniszterelnök most már érezte, hogy bajban van. Podolányi Elekről
tudta, hogy a pénzügyminiszter családjában nevelősködött. Azt hitte,
hogy a pénzügyminiszter a fiatalembert már régen bedugta a saját
minisztériumába s gyorsabb előléptetésekkel ott rója le iránta háláját.
Nem gondolt rá, hogy minisztertársa politikai karriert óhajt juttatni
pártfogoltjának. Ezért csak ennyit válaszolt:
– Kérlek alásan…
Viszont a pénzügyminiszternek ez nem volt elég.
– Eszerint számithatok arra, hogy a párt Podolányi Eleket jelöli
hivatalosan Rásay kerületébe?
– Kérlek alásan – felelte a miniszterelnök. De aztán, nehogy a tárgyalás
ilyen kellemetlen állapotban záruljon le, még hozzátette: – Beszélgetünk
róla.
A miniszterelnök ugy gondolta, hogy beszél Füredy Fábián gróffal, hátha
annak már nem is kell a tófalusi kerület, s akkor rendben van az ügy.
Este a klubban már meg is szólitotta Füredyt:
– Mondd csak, Fábián, reflektálsz te még Tófalura?
Füredy megmondta, hogy megbeszélésük szerint szeretné a mandátumot
betöltetni.
– Mert kérlek, másfelől is nizusok vannak – mondta a miniszterelnök.
– De hiszen megállapodtunk még a tavaszszal, nemde?
– Igen, igen, de, mondom, törekvéseket látok…
– Kérlek szépen, a törekvéseket próbáljuk talán máskép kielégiteni, de
nincs módomban… nem egészen a magam ügye…
Füredy ugy gondolta, hogy a beteg Adélnak, akinek ez volt az első irányu
ilyen kérése, nem mondhatja, hogy az igéret a beváltás pillanatában
füstbe ment.
– Kérlek alásan, – felelte a miniszterelnök és hogy a kérdés ezen az
oldalon is nyitva maradjon, hozzátette: – Beszélgethetünk róla.
Nehogy azonban mingyárt beszélni kelljen róla, Rásay kinevezését,
melynek a minisztertanács után következő héten kellett volna
megtörténnie, egy kicsit féretette. Rásaynak nem volt sürgős a dolog,
innen tehát nem kellett komplikációktól tartani. Az árpádkori férfiu oly
magától értetődőnek tartotta főrendségét, hogy egy-két hét nála nem
differált. A pénzügyminiszter is várt, mert biztosnak vélte az ügy
elintéződését. Csak Füredy Fábiánnak kellett megszólalnia, mert Adél irt
Brioniból és megkérdezte, mi van a tófalusi kerülettel?
Füredy szólt, a miniszterelnök kénytelen volt megmondani, hogy Podolányi
Elek javára lépések történtek nála.
– Talán intéznétek el egymás között? – mondta a miniszterelnök.
Füredy csakugyan beszélt a pénzügyminiszterrel, aki egyelőre nem lépett
vissza.
– Nekem nagyon kinos volna, – mondotta – Sándor kvázi megigérte, én az
illetőt megnyugtattam, most _fausse position_-ban volnék, ha…
– Én is, a legnagyobb mértékben – felelte Füredy s csakugyan azt irta
Adélnek, hogy a mandátum meglesz, csak Rásay kineveztetése huzódik
egyelőre.
János feljárt ugyan a klubba, de erről a kis válságról még nem tudott,
mert a mandátumról vele nyiltan eddig csak Adél szólott, Füredyvel
keveset érintkezett s politikai szereplése egyelőre abban merült ki,
hogy hetenkint kétszer sakkozgatott Frideczky báróval.
S a tófalusi kerület mandátuma mind mérgesebb ügy lett, mert most már
nemcsak a két miniszter tárgyalt kétfelől a miniszterelnökkel, hanem
segitőtársakat vettek maguk mellé, akiknek mindegy volt a tótfalusi
mandátum s látszólag véletlenül hozták szóba a miniszterelnöknél a
tótfalusi kerületet s adták le véleményüket részben Podolányi Elek,
részben Senkhy János mellett. Füredy Fábiánnak azonban kevesebb hive
volt a kabinetben, mert halották félfüllel, hogy a miniszter
barátnőjének egyik rokonáról van szó, ami mégis kevesebb, mint egy másik
miniszter gyermekeinek a nevelője. Egyrészt kevesebb, másrészt
kényelmetlenebb. Mikor az ügy kezdett már egészen rosszra fordulni,
Füredy megirta Adélnak, – bár félénken még – hogy a politikai események
által létrehozott uj konstelláció esetleg kivánatossá teszi, hogy a
tófalusi mandátum betöltésénél az eddigiektől eltérő szempontok is
érvényesüljenek.
Adél azonban elhatározta, hogy Pestre utazik, noha orvosai tanácsa
szerint mindaddig Brioniban kellett volna maradnia, mig a délszaki
levegőt hegyvidékivel nem válthatja föl, ami csak november végén
következett volna el.
Váratlanul állitott be a fővárosba.
Mikor Adél megjelent Jánosnál, a fiut nagyon meglepte a váratlan érkező.
Ha János azok közé tartozott volna, akik figyelik önmagukat és be tudnak
számolni magukról maguknak, csodálkozva állapithatta volna meg, hogy ez
az első találkozásuk, amelynél nincs az az ösztöne, hogy mindakét
karjával magához ölelje és összeroppantsa az asszonyt, csókokkal vegye
el a lélekzetét; most először nem bizseredett meg a vére, mikor a
vaniliaparfőm közel jött hozzá. Most először vizsgálgatta a nő arcát
ugy, hogy amit lát rajta, annak nem kell okvetlenül gyönyörünek és
kivánatosnak lenni.
Adél most is naptól feketedett volt, de arcban mintha valamivel, valami
kevéssel, kövérebb lett volna a kelleténél, vonásai s éppen a
legkedvesebbek, a szája körül, elhusosodtak, a pihenő és hizlaló kura
következtében.
– Csodálja, ugy-e, hogy csunyulok? – mondta az asszony.
– Hogy’ mondhat ilyet?
– Tudom, Jánoska, még nem dobattam ki a tükröt a szobámból, de ha igy
haladok, nemsokára kiadom a rendeletet. Azt akarja kérdezni: hogy hogy’
vagyok? Köszönöm, Jánoska, nagyon jól, nagyszerüen! Azért mertem eljönni
Brioniból. Meg azért is jöttem, hogy lássam magát.
– Mért nem hivott le?
– Azt hittem, nyakig van választási izgalmakban. De most hallom, hogy
választásról szó sincs. Mért nem irta meg, hogy akadályok vannak?
– Én nem tudok akadályokról. Még nem üres a kerület
Az asszony nevetett:
– Persze, hogy nem, buksi! Amig nem tudják, kit tegyenek bele, addig nem
is lesz üres. De ha már itthon vagyok, körülnézek. Hátha valaki másnak
akarják adni a mandátumot?
– Adélka, tulajdonképpen mért adnák nekem?
– Mért?… mért?… mert én ugy kivánom. Azt csak nem türhetem, hogy magát
félretolják és későbbi igéretekkel traktálják. Ragaszkodom ahhoz, hogy
maga képviselő legyen.
– Ráérek két év mulva, amikor az általános választások lesznek. Akkor
nem is lesz olyan feltünő.
– Az sohase feltünő, hogy valaki, akit én szeretek, előre megy az
életben. És nem igaz, hogy ráérünk. Nincs idő, nincs.
– Ugyan! mért ne volna?
Az asszonynak kicsit elfátyolozódott a hangja:
– Mert… mert… Jánoska… az élet rövid és nem lehet benne két esztendőkkel
dobálózni. Ugyse vagyok megelégedve magával.
– Miért nem? Jól viseltem magamat.
– Elszaladt Gotthelféktől.
(Jánost ez, – nem a vád, hanem, hogy Adél emliti Gotthelféket, valahogy
kellemetlenül érintette. Mondja, hogy nem szaladt el? Hogy még szeretett
volna ott maradni, de elküldték s hogy ez neki fájt?)
– Elég időt töltöttem náluk.