Úton-útfélen panaszkodnak az írók és művészek, hogy nem tudnak
teremteni, nincs módjukban alkotni, hogy üres mélaságra, néma
semmittevésre vannak kárhoztatva. E hangulat nyomása alatt Huret
franczia és Ojetti olasz írók körüljárták az irodalom legjelesbjeit s
megkérdezték véleményöket, kihallgatták nézetöket s könyvek alakjában
tették közzé.
E jelenség, hogy némely művész és író leteszi a tollat, eldobja az
ecsetet s nem nyúl hozzá vésőjéhez, oly gyakori, hogy nem is érdemes
róla szólani. Idáig e tünemény okát a művész egyéni, családi és
társadalmi viszonyaiban keresték; azt mondták, hogy elbetegesedett, a
sok munka megtámadta testi-lelki szervezetét, összetörték ellenségei,
meghaltak vagy elfordultak tőle jóbarátjai és pártfogói, nejének vagy
gyermekeinek elhunyta, esetleg hűtlensége vágy hálátlansága feldúlta
családi boldogságát. Mondottak ilyest is, hogy a hatalom üldözni
kezdette, elnyomta a költő irányát, a társadalom megúnta a művész, az
író modorát, előadási módját. És így tovább. Csak az igazi okot nem
tudták földeríteni.
A művészek és költők elhallgatása, némaságra kárhoztatása azonban most
oly tömeges, hogy lehetetlen észre nem venni a figyelmesebb vizsgálónak.
A _Revue des deux Mondes_ 1895. szept. 15-iki száma és számos külföldi
lap és folyóirat érinti ezt a kérdést. Sokan hallgattak el az ötvenes,
hatvanas években is; de mily csekély ezek száma a mostaniakéhoz képest!
Az erkölcsi törvény ismerete könnyen megmagyarázza e jelenséget.
Az ember érzése és gondolkodása részint összefogaló, részint elemző
irányú. A gondolkodás maga nem egyéb, mint vagy összefoglalás vagy
elemzés. Mikor gondolkodunk vagy összekötjük, vagy elválasztjuk a
fogalmakat. Az úgynevezett idealisták túlnyomóan összefoglalnak, a
realisták pedig elválasztanak, vagyis részleteznek, apróznak, az eltérő
sajátságokat látják meg a dolgokban. Az idealisták szeme előtt mindig az
egyetemes, az universalis áll, a realisták az egyedet, az individuumot
tekintik.
Erre az idealis vagy realis szervezetre hat az uralkodó eszme, mely a
legszélesebb látkörü idealismusból lassankint a legszűkebb individuumra
szorul össze. E fokozatos törpűlése az eszmének tartott már ötszáz
esztendeig is. Mint a középkorban 975-től 1490-ig; a két utolsó azonban
oly rövid, hogy akárhány ember végig éli. Például az előbbi korszak
circa 1710 kezdődik és 1820 előtt végződik. A mostani pedig innét kezdve
napjainkban érte el teljes alkonyát. Tehát nem volt hosszabb, mint 75–80
esztendő. Ez idő alatt minden egyes ember szervezetének simulnia kellett
az uralkodó eszme fokozatos változásához. Az emberek nagyrésze meg tudja
ezt tenni, vagy legalább nincs kiáltó ellentétben az eszmével. A kik
szépen símulnak, testileg, lelkileg egészségesek, olyanok mint a díszes
növény, melynek van napja és melege, vize és termékeny talaja. De a
kinek eszményi vagy realis szervezete túlnyomó, a ki merev idealista
vagy kemény realista: az ilyen nem tud simulni, sorsa a testi-lelki
bomlás, meghasonlás, pusztulás, halál. Ugy látszik, hogy rendesen az
illetőnek leggyöngébb testi vagy lelki szerve kezd sinyleni s röviden
vagy hosszasabban elbánik vele a betegség. E bomlás, pusztulás
napjainkban gyakoribb lesz, mint máskor, mert a legszükebb realismusból
néhány kurta év alatt a legszélesebb látkörű idealismusba kell
átmennünk.
De minek e hosszú fejtegetés, ha Blahánéról és a Népszinházról akarunk
szólani? Nem; mi nem szándékozunk Blaháné bájos művészetének
rajzolásával mulattatni a t. közönséget. Harmincz év óta gyönyörködünk
kedves játékában; idáig senki nem tudta úgy elénkbe teremteni a magyar
nép realis asszonyait és leányait mint ő. A magyar leány legfinomabb
sajátságait meg tudta látni és újra teremtette tapsoló közönségének.
Játéka és éneke magával ragadta, elbájolta a nézők seregét. Alig
látszott meg rajta, hogy halad az idő. Igazi aranykora a hetvenes évekre
esik. Ez idő érzését, gondolkodását gyönyörűen tolmácsolta magyar
asszonyaival. A nyolczvanas években hanyatlott a népszinmű. Költőinknek
nem sikerült egy jobb színművet alkotni. Pedig azt hinné a gondolkodó,
hogy éppen a realismus napjaiban, az individualismus idején, mikor a
szegény ember, a nép és munkások felé fordul a részvét, az irgalom és
érdeklődés, hogy akkor lehet legszebben, legvonzóbban rajzolni a népet,
legkönnyebb teremteni egy népszinművet.
De hagyjuk el e kérdés bővebb magyarázatát, miért volt nehéz a
nyolczvanas években jó népszinművet teremteni; most csupán a népszinmű
keletkezését, fejlődését és pusztulását kell elmesélnünk.
Mikor az idealismus kitör, elfordulunk a népiestől, a magyarostól; nem
gyönyörködünk a kedves, népies szokásokban, melyeket meg akarunk
nemesíteni. Kisfaludy Károly azt írja Vörösmartynak, hogy _A juhász és
bojtár_ költeményében graecizáljon egy kissé, mert különben nem olvassák
a magyar kisasszonyok, nekik nagyon parasztos a juhász és bojtár fogalma
is.
Ez történt 1823-ban. Mikor egy kissé szűkül az idealismus látköre, mikor
egy kissé érdeklődni kezdünk a real iránt, mikor népdalokat is
próbálgatnak írni a költők, úgy 1830 felé, lehetséges egy kissé, bár még
nagy szerényen bemutatni a népet és szokásait, különösen erényeit,
eszményibb vonásait. A harmincas években már élvezettel látjuk és
hallgatjuk egy-egy magyaros szólam, népies kifejezés, szokás
feltüntetését és megjelenik a népszinmű, de még tele van idealis
elemekkel, az egyetemes tiszteletével. Ilyenkor az individuumban van a
hiba és ha véletlenül az illető, mint az egyetemes képviselője szerepel,
nem az általános a hibás, csak a képviselője. A negyvenes években már
kezdünk igazán gyönyörködni a nemzeties, a népies, a magyarosban;
Petőfi, Burns, Heine, Goethe, és mások az idealreal első felében
gyönyörűen tudják a népiest az eszményivel egyeztetni, megvan bennök a
magyaros melege, bensősége, közvetlensége és az eszményi lendülete. Ez
utóbbi fokozatosan enyészik az ötvenes, hatvanas, hetvenes években, míg
a realis elem, a jellemzetesség, a melegség, bensőség szemlátomást
gyarapszik. 1870 után még Tóth Endre népszinműveiben van egy kis
eszményi elem; a nyolcvanas években már egészen eltűnik. Bármennyire
óvakodik a költő, mind jobban fel kell tüntetnie az érzékit, az anyagit,
a léhát; az egyetemes képviselőit kell hitványaknak, becsteleneknek
bemutatnia, ezek a szegény ember bajának szülőokai, a szerencsétlenségek
létrehozói, az egyed, az individuum az egyetemesnek az áldozata. Ha
ilyen és jól van megalkotva, tetszik a darab, szívesen olvassák vagy
nézik, különben elbukik. A németeknek van ilyen népszinművök,
többé-kevésbbé beválik Hauptmann Gerhardtól: _A takácsok_.
Ez a népszinmű vázlatos története a haladás minden egyes hullámában. Ma
itt állunk az idealismus hajnalán. Közöttünk akárhányan már az
egyetemesből indulnak ki. A nagy metaphysikai és erkölcstani kérdések
érdeklik. Mindenfelé a morált és vallást, a tisztességet és becsületet
hangoztatják; megvetik, lenézik a népiest, a magyarost. Tiz év előtt
csoda volt egy moralizáló czikket olvasni valamely újságban, legfölebb
egy bomladozó idealista agyából kerülhetett ki ilyesmi, vagy a kivel
nagy jogtalanság történt; ma nem vehetünk kezünkbe lapot és folyóiratot
anélkül, hogy moralizáló cikkre, tanulmányra ne akadnánk. Számtalan más
jel is mutatja, hogy pár rövid esztendő alatt benne úszunk az idealismus
árjában.
Az uralkodó eszme változását sinyli meg a mi aranyos Blahánénk. Hiába
tüntetünk, bár jól esik neki a közönség hódolata, tisztelőinek, kitörő
tapsa: nem lehet visszaszorítanunk az idők árját. Nem mentheti meg őt a
népszinház, nem sokáig tarthatja vissza a szinház igazgatója sem: az
emberiség az eszményiért kezd rajongani s e rajongást nemcsak a
szinházak műsora és művészei, hanem az igazgatók pénztára is meg fogja
érezni. Mert a realismus az élvezet, a gyönyör, a szórakozás kora is.
1870 óta az egész művelt világon roppantul elszaporodtak a mulató helyek
és száz meg száz fajtájok. A szinházak, hangversenyek és orfeumok igazi
látogatottsága csak innen kezdődik. Most mindez változik, a néző
közönség száma fogy; az idealismussal járó szegénység, takarékosság és
tisztább, nemesebb gondolkodás ritkábban veszi vagy veheti igénybe a
szinház látogatását. Sőt a szinészek társadalmi megbecsülése is
hanyatlik, apad. A realismus idején minden tehetséges és szép leány
színésznő szeretett volna lenni. A nagyvárosokban egymást éri a
színész-iskola. Az idealismus napjaiban szemérmesebb, tisztább az ember,
kivált a nő s a társas életben nem szívesen találkozik azokkal, a kiknek
épen a szerelem bemutatása, e rejtett érzelem nyilvános tárgyalása napi
kötelességök. Az ének- és zenéért való rajongás is tetemesen apad. 1810
körül őrülten bomlottak a zene után, az egész művelt világ, de különösen
Bécs rajongott érette. 1820 után mindenütt alább hagytak vele. 1860 óta
a realismus gyarapodásával ismét lelkesednek az ének- és zenéért. A
lelkesedés és a zene szüksége napjainkig növekedett. A ki csak tehette,
éneket és zenét tanult s ha maga nem művelte, igaz gyönyörrel hallgatta.
Néhány esztendő mulva csak mesélni fogunk az ének és zene bűbájos
mámoráról; az orfeumok, café chantantok közül is többen bezárják
boltjaikat vagy ritkítják előadásaikat; fiaink és leányaink sem tanulják
annyi odaadással a zenét és éneket.
Ime, ez az erkölcsi élet törvénye a szinházak, színészek, énekesek és
zenészekre nézve. A ki e törvények alapján figyeli meg a művészek
sorsát, megérti nemcsak Blaháné, hanem mindannyiok jó vagy rossz dolgát.