Az egész müvelt világon sajátságos nyomott hangulat uralkodik az
irodalomban. Az írók többé-kevésbbé érzik, hogy a régi realismus lejárta
magát. Bármilyen név alatt fordul elő ez a reál irány: zolaismus,
naturalismus, verismus, legyen finom spiritualisatio vagy más nevet
adjunk neki, az már mindegy: betelt vele az olvasó lelke és érzi, hogy
nem kell neki, valami újat és jobbat kíván. A bomlott társadalom fel
akar frissíttetni; a finom analysis, a lelki állapotok, a különféle
hangulatok mesteri bonczolása, a szív szeszélyeinek, a test érzéki
gyönyöreinek virtuóz rajzolása untat és fáraszt bennünket. Szomorúan és
leverten térünk haza a színházból, hol egy léha bohóságot vagy
szomorújátékot néztünk végig; szomorú lélekkel teszszük le a legjobb
regényírók és elbeszélők műveit. Egyik sem tud kielégíteni, kibékíteni,
mulattatni.
Mindenfelé kérdezik e tünemény okát. Számtalan választ adnak reá, de
érezzük, hogy egyik sem talál. Annyi tény, hogy kedvelt realista íróink
lassan elhallgatnak, akárhányan kidőlnek vagy elnémúlnak. Miért? Az
orosz regényírók Tolstoi lángeszében keresik annak okát, hogy nem tudnak
érvényre jutni. Ő elhomályosítja mindnyájokat. A német realistákról azt
mondják, hogy kifáradtak, a skandinávokról is azt tartják, hogy
csakhamar kimerűlnek. Az angol elbeszélőktől alig olvashatni már valami
derekabbat. Újabban az olaszokat kapták fel a művelt világon; de azt
gondolják, hogy belőlük is hiányzik az a lélekemelő, gyönyörködtető
elem, ami nélkül semmiféle irodalom se tetszik.
Ojetti Hugó olasz hirlapíró szintén kereste e jelenség okát, azért
nyakába vette olasz hazáját és végigjárta az országot, hogy személyesen
kérdezze ki jeles íróit. A francziáknál Huret kísérlette meg ezt a
modern módot, neki könnyű volt, mert a franczia írók legnagyobbjai mind
Párisban vagy környékén laknak; Olaszország azonban több irodalmi
centrummal dicsekszik. De az olasz írók kijelentései csak oly kevéssé
elégítik ki az olvasót, mint a francziáké. Bármily szellemesek e
mondások, majdnem mind helytelen, tájékozatlan, korlátolt, vagy épen
vak. Az író nem látja, hogy körülötte minden megváltozott, vagy legalább
folyton változik.
Mind a mellett elég mulattató az írók nézeteit olvasni. Keveset vagy
semmit sem tanulunk szavaikból; de itt-ott tájékoztatnak bennünket
érzésök és gondolkodásukról, néha pedig ferde nézeteikkel a helyes utat
juttatják eszünkbe. Mi nem ismételjük vagy kivonatoljuk e nézeteket,
hanem egyszerűen a magunk módjára keressük a jelenség okát.
A realismus idején a részek finom elemzésébe bocsátkozik az író, a lelki
állapotokat találó ügyességgel, intensív mélységgel bonczolja; a részt,
az egyedet tanulmányozza az egész rovására. Ha egy kitünő realista írót,
mint például egy Zolát, Guy de Maupassant-t, Bourget-t, Ibsen-t,
Tolstoi-t, Hauptmann Gerhardot s másokat olvasunk, látjuk, mily mesterek
a társadalom egyes tagjainak rajzolásában, lelkök elemzésében, lelki
állapotuk bonczolásában. Ha például a huszas, harminczas évek íróit
állítjuk melléjök, ha például magyar realistáink mellé Kisfaludy
Károlyt, Vörösmarty Mihályt, Jósika Miklóst helyezzük, mindjárt
szemünkbe tűnik, hogy ez utóbbi jeleseink nem tudnak oly finoman
analyzálni, mint egy Mikszáth Kálmán, Petelei István, Herczeg Ferencz,
Bródy Sándor stb.
Ez azonban nem magyaráz meg mindent, csak annyit tudunk belőle, hogy az
emberiség a realismus idején a részek bonczolásában gyönyörködik,
Vörösmarty korában pedig nem találta benne örömét. A gondolkodó az ízlés
e változásának okát is szeretné tudni. Azt kérdezi, miért szeretjük most
a finom elemzést és miért nem tetszik Vörösmarty előadásmódja?
Próbáljuk meg e kérdésre is válaszolni. Válaszunk így hangzik: A
történelem mutatja, hogy az emberiség az idealismus és realismus
szabályos váltakozásával halad előre. E szabályosság oly általános, hogy
a legtávolabbi országok sincsenek alóla kivéve. Mikor kitör az
idealismus, a legszélesebb látköre van az embernek s erkölcsi, szellemi
és aesthetikai életében az egyetemesért lelkesül. Isten és világ,
emberiség és erkölcs, vallás és haza, bölcsészet, mathesis és az eszmei
tudományok érdeklik. Szervezetünk szerint az egyikért vagy másikért
különösen rajongunk; de minden iránt, a mi képviseli az egyetemest,
tisztelettel viseltetünk.
Ez a széles látkör egész a realismus végéig folytonosan szűkül, míg
végre a realismus alkonyán egy-egy individuumra zsugorodik össze. Mikor
megjelenik az idealismus, oly törvényeket alkotunk, oly szokásokat
honosítunk meg, melyek a vallás és erkölcs támogatására szolgálnak,
érzésünk, gondolkodásunk összefoglaló, általánosító lesz, gyönyörködünk
a nagy eszmékben, egyetemes elvekben, bölcsészetünk tele van isteni és
erkölcsi elemekkel, rajongva, átszellemülve beszélünk róluk, ha
szervezetünk összefoglaló; míg ha részletező, elemző, bizonyosan rosszul
érzi magát az ember. Ha költő az illető, lassankint elhallgat és nem ír
többet. Ha művész, nehezebben tud alkotni, végre leteszi az ecsetet vagy
vésőt; ha színész, kedvét veszti, bántja a sentimentális pathos; ha
szónok, útálja a divatozni kezdő általánositást; ha bölcsész, aki idáig
csupán azt tartotta igaznak, amit külső és belső érzékeink igazolnak,
felháborodással fordúl el a divatos rendszerező philosophiától s
elnémúl; ha történetíró, aki szépen tudott elbeszélni és aprózni,
gyűlölettel olvassa az új eszmei kapcsolatokat hajhászó történetírást;
ha zenész, aki a nemzeti, a realis zene mestere volt, boszankodva
hallgatja az új Rossinikat, az expansív zene művelőit; ha államférfiu
volt, kelletlenűl olvassa a morál, a tisztesség, a becsület örökös
emlegetését, az erkölcs és politika egységét; ha jogász, ha jeles tudós,
kiváló ügyvéd volt, aki mesterileg értett a commentárokhoz, gyűlölettel
hallja az erkölcsi elvek, a jogbölcsészet szüntelen pengetését. És így
tovább. Mert a társadalom minden osztálya megérzi az eszme változását.
Fejedelem és alattvaló, úr és szolga, kereskedő és földmívelő, tanár és
tanitvány, férfi és nő, szülők és gyermekek stb. Mindnyájokon mutatkozik
az uralkodó eszme módosulása.
Hogy is tudna például egy realista költő írni, mikor látja, hogy
mennyire átváltozott a közönség ízlése. Mert mit csinált a realista
költő? Finoman részletezett és aprózott; de hogyan? Ugy, hogy az
egyetemes képviselőit, a törvényt, a felsőséget, a becsületet, a
tisztességet, a morált, a vallást, az önérzetet, szóval minden eszmeit,
minden elvet és tekintélyt kihumorizált vagy egyenesen kigúnyolt, vagy
pedig mint az individuum, az osztály, a rész romlásának okait mutatta
be. Irataiban a szegény ember bajának az egyetemes képviselője az oka.
Vegyünk kezünkbe bármely realista színművet vagy regényt, többé-kevésbbé
megtaláljuk benne ezt az eljárást. Tolstoi, Ibsen, Zola, Bourget,
Maupassant stb. mind ilyenek. Az individuumnak adnak igazat az egyetemes
ellenében. Katona József _Bánk bán_-jában a magyar becsület, tisztesség,
szegénység, nyomor áll szemben a központ, az egyetemes, a királyi udvar,
a királyné, Ottó herczeg stb. pazarlásával, ledérségével, léhaságával.
Mikor Bánk a királyi udvar érdekében csitítja a lázadókat, becsteleníti
meg nejét a királyi herczeg. Szóval az egyetemes képviselői okozzák az
individuum nyomorát, baját, szerencsétlenségét. Az apai tekintély, a
társadalmi szokások, a vagyon és hatalom emberei idézik elő az egyén
szerencsétlen állapotát.
És most, ha kitör az idealismus, épen ellenkező irány lesz uralkodó az
irodalomban. Az egyetemes képviselőiről nagy tisztelettel kell szólani.
A nagy eszmék iránt rajong az olvasó. Ezekkel szemben az egyén a kópé,
az egyén önzése, érzékisége, kapzsisága, fegyelmetlensége a bajok
forrása. A költő tehát épen ellenkezőjét műveli annak, a mit realista
elődei műveltek. Irályának is tetemesen módosulnia kell. Az egyszerű,
könnyed, népies, sokszor kevésbbé nemes és épen nem választékos irály
nem illik az egyetemeshez. A realista keresi a népies, sokszor triviális
szókat és alakokat, képeket és hasonlatokat, háj- és bundaszagú
kifejezéseket, igénytelen népies szólamokat, velök jellemez és fest: az
idealistának azonban sértik nemes és választékos érzését, gondolkodását.
Az idealismus e legszélesebb látköre azonban nem szokott sokáig tartani.
Az emberi haladásnak most végződő hulláma 1816 körül kezdődött: akkor
írták nálunk Gombos, Bólyai, Kisfaludy Károly idealis tragédiáikat,
melyek minden lapjokon az egyetemest, a vallást, az erkölcsöt, az
erényt, a becsületet, az adott szó szentségét, az önfeláldozást, a
hazát, a nemzetet rajongva dicsőitik. De már a huszas évek végével maga
Kisfaludy Károly csúfolja ki tragédiáit. 1830 körül szűkült az
idealismus látköre. Az egyetemes némely törvényét eltörleni,
képviselőjét megrendszabályozni kívánták s az individuumnak, az emberi
észnek több jogot és szabadságot követeltek. Comte Ágost 1830 körül már
megalkotja bölcsészetét, a positívismust, mely ignorálja az
érzékfölöttit, Jouffroy, Saisset és mások hirdetik a skepticismust;
Balsac, Stendhal megkezdik a realismus elemeit.
Sand George 1832-ben a tiszta szerelem jogát hangoztatta a törvények
ellenében. Az ötvenes, hatvanas években a nevesebb drámaírók mint pl.
Dumas, Sardou stb. egy-egy kérdést vetettek föl, melyek az egyetemesnek
egyik-másik támaszát akarták ledönteni vagy nevetségessé tenni; míg
napjainkban egy Ibsen már minden törvényt, az erkölcs minden támaszát le
akarja rombolni, vagyis az uralkodó realismus eszmeköre az egyed
egyetlen pontjára zsugorodott össze. A haladás egy-egy hullámának
irodalomtörténete nem egyéb, mint az idealismus látkörének lassú és
fokozatos összezsugorodása. Ugy, hogy egy irodalmat jól ismerve, bátran
megmondhatjuk, hogy mily látköre lehet ugyanakkor a többi irodalmaknak,
legfölebb a faj számlájára kell egy-két fokot levonnunk, vagy
hozzáadnunk, például a latin faj jóval összefoglalóbb lévén a germán és
szláv fajoknál, a franczia nem tud annyira mystikus lenni a realismus
idején, mint a germán, különösen az angol, hanem jobbára léha és érzéki
materialista lesz. Az angol, skandináv, német és szláv irodalmakban
tehát nagy szerepet fog játszani a realismus napjaiban a mysticismus;
míg az olasz, spanyol, román és franczia irodalomban az érzékiség rajza
tölti be helyét. E tekintetben némelyek, mint például Zola, Guy de
Maupassant, a végletekig jutottak.
Annak a magyarázata tehát, hogy miért kell napjainkban megfordúlni,
átalakúlni az irodalmi ízlésnek, abban keresendő, hogy eljutottunk a
realismus végére, a legléhább individualismusig, tovább már nem
mehetünk, a a szülői tekintély, a család, a tarsadalom felbomlása nélkül
és hogy egész erkölcsi, politikai, szellemi és aesthetikai életünknek az
egyetemes felé kell fordulnia, az érzékitől, a léhától, a köznapitól, a
népiestől, a kézzelfoghatótól az eszmeihez, az istenihez; a lágy,
nyájas, kedves, irgalmas szívtől az önérzetes, büszke, férfias
jellemhez, a családban az emancipált asszonytól az atya, a családfő
tekintélyéhez, a testi neveléstől a szellem neveléséhez. A mely író
könnyen átmehet ez átalakuláson, az tovább is fog írni; de az idősebbek
és a kifejezőbb jellemek nem tudnak módosúlni és némaságra lesznek
kárhoztatva. Akárhányan jutnak abba a sötét, méla kedélyhangulatba,
melyben 1820 körül a szegény Katona József leledzett, mikor az ébredező
realismus nyomása alatt itt hagyta Pestet irodalmi és színészi életével,
a nemzeti dicsőséget magasztaló művészeivel, a hazapuffogatásokra
tomboló ifjúságával együtt; Kecskeméten, szülőföldén a hivatalos
teendőkbe és a jó bor mámorába fullasztá elkeseredését, mely nagyon
korán, már 1830-ban sírba döntötte a legjobb magyar realis tragédia
íróját.