_I. Bevezetés._
A realismus kora az emberiség életének legbájosabb, leggyönyörűbb
időszaka. Dolgozunk ugyan, egész lélekkel a munkának élünk; de főleg
azért, hogy pénzt szerezzünk, jólétet teremthessünk magunknak és
családunknak. Csupa gyönyörűség az élet. A tudós szorgalmasan gyűjt s
boldog tudományos kincseinek láttára, az iparos és a művész gyönyörű
alkotásokkal lepi meg vevőit, az ifjúság, kivált a nő élvez és
szórakozik, az egyik mulatságot a másik után rendezi. Léhaság és
irgalom, nyájasság és részvét tölti el bensőnket. Jók, emberszeretők
vagyunk, csupa érzés, csupa szív az ember: az egyik lágy és szelid,
mysticus, a másik kenetes pietista, a harmadik léha, jóízű, jó kedélyű
realista. Ilyen volt az emberiseg Pericles korában a Kr. e. V.
században, a III. század végén a II. első felében, a Kr. u. II., VI.,
X., XV. században, 1700, 1810 körül és a most letünt húsz esztendő
alatt. Ki tudná elmesélni, leírni és elszámlálni a roppant gazdagságot,
a tömérdek találmányt, a sok egészségügyi intézkedést, a roppant sok
palotát, fényes középületet, hatalmas muzeumokat, szín- és operaházakat,
kitűnően berendezett iskolákat, a millió kéjt és gyönyört, miket e húsz
évnek köszönhetünk?! Vaskos kötetek szólanak egy ország, nem, egy város
alkotásairól és csak több ezer kötet rajzolhatná a művelt világ gyönyörű
alkotásait.
És e látszatos boldogság mellett soha sem becsűljük oly kevésre az
életet, mint a realismus napjaiban. Az öngyilkosok száma mutatja, mily
sokan vetik meg, az őrülteké elárúlja a magukkal és a világgal
meghasonlottak sokaságát. Mert mikor a realismus alkonyán léha egyedekre
bomlik szét a társadalom, az individuum elveszti minden erejét, nem
tudja tűrni az élet bajait és kellemetlenségeit, bensejéből kivesz
minden erkölcsi erő, hitvány, haszontalan teremtés lesz, a kinek fogalma
sincs az ugynevezett moralról.
Mikor ébredezik az idealismus, hamvaiból feltámad az erkölcsi érzés
vagyis magunk viseletét a köz, az egyetemes, a világ és emberiség, a
haza és nemzet szempontjai szerint kivánjuk szabályozni. Ez az erkölcsi
érzés egyszerre lép föl a vallás iránti tisztelettel. Az idealis eszme
ugyanis a legmagasabb, az isteni vagyis a vallás felé hajtja az
embereket. Ebből magyarázhatni meg, hogy a XV. század utolsó tizedében
Savonarola, egy rajongó szerzetes lesz a köztársaság feje, hogy 1710
táján a legnagyobb romlottság idején az emberiség nemesebb fele rajong a
vallásos eszmékért, hogy Lamennais munkája 1817-ben európai tekintélyre
tett szert, hogy Brunetière czikke világraszóló vihart gerjesztett, hogy
Balfournak, az angol ellenzék egyik vezérének, most a kincstár
ministerének, könyve: _The Foundations of belief: being Notes
introductory to the Study of Theology_ félév óta az angol folyóiratok
vitatásának tárgya. Egyháziak és világiak, bölcsészek és gondolkodók,
tudósok és búvárok, mint Huxley és Wallace ellene és mellette
nyilatkoztak. Többnyire elismerik, hogy több csodálatos sajátság
külömbözteti meg ez új munkát: világos és finom, fényes és ékesszóló,
mindig komoly, bár néha a humor gúnyos árja ömlik el rajta, írálya
delicat és mégis ruganyos, kitűnően illik a szerző gondolatmenetéhez.[3]
Stead egy másik folyóiratban[4] írja, hogy Balfour egykor előkelő
szerepet fog játszani Anglia történetében, nem kisebbet, mint Gladstone.
Egyedül ő termett rá. Az általa fölkeltett ellenszenv és elfogultság
azóta lecsillapúlt, politikai ellenfelei maguk is elismerik benne az
alsóháznak sir Róbert Peel óta legügyesebb vezérszónokát. Válaszának
nyiltsága, egyenessége, hajlékonysága és bánásmódjának egyenletes
humora, jámborsága és önzetlensége oly nagybecsű erényei, annyira
kiérdemlik ellenfeleinek tiszteletét, a mennyire övéinek ragaszkodását.
„A parlamenti viták élét a régi hűbéresek lovagias lelkületével veszi
el“. Dícséri ragyogó szónoklatát, kiemeli, hogy kitűnő essay-író,
bámúlja irályának fényét, gondolatainak merészségét, nemes és bölcs
derűltségét, maró gúnyját, ügyességét a példák megválasztásában.
De hát azt kérdezi a t. olvasó, mi az oka, hogy Angliában már több év
óta annyi erővel mutatkozik az az idealismus, hogy egész iskolájok van a
metaphysicusoknak, míg Európában még mindig gyönge lábon áll az absolut
uralma. Azt hiszem, hogy az angol faj erős és mély realismusa szolgál
magyarázattal. Az angol az összes európai fajok között a legrealisabb,
ezért kiválóan mysticus és individualista. Az idealismus első
fuvallatának érintésére a sok mysticus között akadnak olyanok, akik
eszményi gondolkodásba csapnak át, míg a román fajok és a magyar is
erősen materialisták, naturalisták. De hogy az egész világon jelentkezik
az idealismus, mutatják a mindenütt fellépő keresztyén socialisták,
néppártok, antisemiták stb., melyeknek különben alig lehetne
magyarázatát adni. Mindezek tüntetően ragaszkodnak a valláshoz.
Nemsokára kitűnő tudósok állanak melléjök s azt teszik, amit Angliában
Huxley tett, hogy elfordult Spencer realista bölcsészetétől, vagy
Romanes, aki halála előtt megtagadta régi hitét a szabad akarat
képtelenségében, a gondviselés lehetetlenségében és a religióról új
gondolatokkal lépett a sírba.
Romanes beismerte, hogy a tudomány nem juthat el az objectiv realitasig,
hogy a hitnek kell pótolnia a tudomány hiányait. Ajánlja a keresztyén
hitet, az evangeliom vallását, melynek isteni eredetét mind fejlődésének
története, mind erkölcsi szabályainak fensége bizonyítja.[5]
Szóval egy új időszak hajnalán vagyunk. 10–15 évvel ezelőtt az efféle
művek alig keltettek figyelmet. Azt mondották rájok, hogy valamely
gyarló vagy bomlott elme szüleményei. Ma kiáltó hangok, melyeket
mindenki meghall. Leibnitz jut eszembe, aki nagy ritkán a XVII. század
alatt is írt eszményi irányú bölcsészeti dolgozatokat, alkalmi
leveleket, szerény vázlatokat; de kevesen hallgattak reá, ő is jobbadán
politikával, történelemmel, vallásunióval foglalkozott. De már 1710-ben,
mikor _Theodiceája_ megjelent, volt egy kevés visszhangja, 1714-ben írta
_Monadologiáját_ Savoyai Jenő herczeg kérdésére, tehát már akadt egy-két
hallgatója, hisz ébredezett az erkölcsi és vallási érzés, míg a XVIII.
század jónevü bölcsészei egész Kantig többnyire Leibnitz hívei voltak.
Igaz, hogy a század közepén már fölléptek a materiálisták, mint
Lamettrie, Helvetius, Holbach, híveik azonban csak később a realismus
gyarapodásával szaporodtak meg. Mert hiába ír az egyes bölcsész, ha kora
nem felel még szervezetének. Hegel idealista constructiója nem
érvényesülhet századunk két első tizedében, mert az emberiség nem
fogékony iránta; hanem annál jobban csodálják a huszas, harminczas
években. Comte Ágost realis gondolkodásának nincs sikere a harminczas,
negyvenes években, a kor idealis felfogása nem értheti meg az eszmétlen
positivismust, maga is az őrültek házába kerűl; de már az ötvenes
években előkelő hívekre tesz szert, akik csodálják szelleme nagyságát.
Ma persze sokan megvetéssel szólanak róla. Spencer Herbert három évtized
óta a művelt világ egyik oraculuma volt, műveit lefordították,
gondalatait mindenfelé hirdették; de néhány év óta szaporodnak a
becsmérlő nyilatkozatok s ha még sokáig él, meg kell érnie, hogy
jobbadán gúny és megvetés kíséretében hallja emlegetni nevét. Oly rövid
ugyanis a haladás egy-egy hulláma, hogy a nyolczvan éves ember ifjúsága
még az eszményiség korába esik s vén napjaira a legléhább realismust
kell látnia és bámulnia.
_II. A naturalismus és az erkölcs._
Ezeket előrebocsátva, tekintsük Balfour könyvét, mely négy részre
oszlik. Az eleje bíráló, czáfoló, a hátulsó része pedig építő, szervező.
Mindkét rész nagyon érdekes, de könnyen megérthetni, hogy az eleje
tetszik legjobban, mert az uralkodó realismus elégtelenségét és
tehetetlenségét mutatja be. Balfour a mai realismus minden faját, az
empirismust, sensualismust, determinismust, positivismust,
agnosticismust stb. a naturalismus közös neve alá fogja és szellemesen
ostorozza. Könyve nem apologia, nem vallásos védirat a szó szoros
értelmében, nem is theologia; meg van győződve, hogy nem a tisztán
vallásos viták nyerték vagy vesztették el a religio ügyét. Itéleteit
pedig világnézetéből by our general mode of looking at the Universe
alakítja, nincs is az igazi bölcsészek számára írva az ő munkája, hanem
a művelt olvasók nagy tömegének.
Az első fejezet a naturalismus és az erkölcs viszonyával foglalkozik.
Balfour természetesen nagy tisztelője a moralnak s látja, hogy minden
rendszer tisztelettel emlegeti az erkölcsöket. Különösen két legkevésbbé
kétes tételt állít fel, először, hogy minden erkölcsi codexnek
tiszteletet kell ébresztenie; másodszor a codex e tiszteletkeltése nem
lehet független az ő származásától. Már pedig a naturalismus nem becsüli
többre az erkölcsi érzést, mint a többi érzelmet, nincs is oka miért
helyezni a moralitást az étvágy, az észt a gyönyör fölé. Igaz ugyan,
hogy a naturalismus számos híve őszintén hódol az _erkölcsi törvény
felségének_, de lelkökben ellenmond a nemes érzelem a naturalista
credónak. Balfour szépen bizonyítgatja a naturalismus erkölcstani
gyarlóságát, mit sokan igaznak, helyesnek fognak elismerni az idealismus
hajnalán; az emberi ész még sem fogja megérthetni az erkölcsi
tüneményeket; hacsak magáévá nem teszi azt a nézetet, hogy mindnyájan az
eszme befolyása alatt állunk, melynek kettős faja van, az idealis és
realis, éppen úgy, mint a villanyosságnak: az igenleges és nemleges. Az
eszme e két iránya hat szervezetünkre és vagy engedelmeskedünk neki, s
akkor boldogok, elégedettek vagyunk, jól érezzük magunkat, vagy pedig
nem tudunk símulni hozzá, és szerencsétlenek, meghasonlottak leszünk. Az
eszményi áram hatása alatt szeretjük az egyetemest, az általánost, a
fenségest, a nemest; lelkesedünk, rajongunk a magasztosért, dicsőért,
imádjuk az istenit, szivvel-lélekkel csüggünk az emberiség, a haza, a
nemzet sorsán; az idealrealismus alatt, a két áram harcza idején összébb
szorul lelkesedésünk tárgya, kisebb kört ölelünk fel, míg a realismus
napjaiban csak a törzs, a faj, a felekezet, a község és bennök saját
egyéniségünk vonzalmunk, szeretetünk tárgya.
Balfour okoskodása, a naturalismus elleni harcza tehát az eszme hatása
alatt történik. Összefoglaló érzése, gondolkodása találkozik, megegyez
az ébredező idealismussal, s mivel az emberiség is e hatás alatt áll, az
angol szónok és államférfiú ügyes vitatását kitűnőnek, szépnek találják.
Az idealista követeli, hogy az erkölcsi törvény forrása fensőbb,
lehetőleg isteni legyen, hogy az erkölcsi codex iránt tisztelettel
viseltessünk; már pedig a naturalismus, mely fejlődésből, öröklésből
származtatja az erkölcsi törvényt, nem szerezheti meg neki az isteni
sanctiót, az égi eredetet. Magyarázatunk szerint azonban nem hiányzik ez
a mennyei származás, mert az eszme az erkölcsi törvény egyik forrása.
Továbbá világos fogalmunk lesz a moralról, mit idáig egyetlen bölcselő
elme sem nyújtott. Mert akár az idealis, akár a realis irányú bölcselők
magyarázatát vallottuk magunkénak, éreznünk kellett, hogy számtalan
kérdésre nem tudnak megfelelni.
A szabad akarat és a determinismus kérdése is meg van oldva fölfedezésem
után. Az ember önálló, egységes, öntudatos szervezet, mindegyikünknek
meg van a maga énje, saját szelleme, a ki szabadnak érzi magát, csakhogy
tevékenységében az elégséges ok törvényének van alávetve. Az ember
mindig okszerűen cselekszik s ez okok az uralkodó eszme befolyása alatt
állanak. Csak úgy lehetek boldog és elégedett, ha szervezetem tud
símulni az irányadó eszméhez és tönkre kell mennem, meghasonlanom,
embergyűlölővé lennem, ha idealista szervezetem van a realismus idején
vagy ellenkezőleg. Természetesen minden idealista hajlandó a szabad
akarat bizonyítására, hisz az idealismus napjaiban a bölcsészeti
világnézet az uralkodó, melylyel azt hiszszük, hogy a világot és
magunkat megnemesíthetjük, átalakíthatjuk. Az idealista elmondja
Balfourral, hogy minden egyén azon kikerülhetlen benyomás alatt áll,
hogy két dolog közül szabadon követheti az egyiket vagy a másikat, hogy
az egészen tőle _magától_ függ, hogy ez a _maga_ független az ő
jellemétől, vágyaitól, környezetétől és előzőitől… Az öntudat nélküli
állatnak nincs szüksége a szabadság érzetére. De mihelyt ki van fejlődve
az öntudat, mihelyt eszmélni, bármilyen kezdetlegesen és nyersen magáról
és a világról elmélkedni kezd az ember, kitör az ő akarása, elhatározása
és a felelősség érzete“. Bizonyos mértékben meg van bennem ez a
szabadság, a szabad akarat, mert elhatározásom az én szervezetemnek,
tehát egyéniségemnek az eszme hatása alatti működése. Az eszme pedig oly
finoman, annyira észrevétlenül hat meg bennünket, hogy ha nem látnók
világos tüneteit az egész világ történetében, bátran és könnyen
tagadhatnók. E hatás azonban igazat ad a determinismusnak is, melyet a
realismus finom elemzése vesz észre.
Balfournak és sok más bölcselő elméknek nincs kellő fogalmuk az
erkölcsről, különben nem igen szólanának a naturalista credónak és jobb
gondolkodású híveinek, követőinek bensejében uralkodó ellenmondásról. Ők
persze logikai következetlenségnek szokták betudni azt, hogy a
naturalisták között is sok jó ember van. Ha teljes összhang
követeltetnék tőlünk, gyakorlatunk és gondolkodásunk között, rég
kiküszöbölték volna a bölcsészeket. Ősrégi keletű ennek az
ellenmondásnak emlegetése. Kivált a keresztyén egyházban nagyon
szerettek vele felhozakodni az eretnekek ellen. A XVI. század vége felé,
mikor mindenütt erősödött a nemzeti visszahatás, ha a protestansok védői
azzal állottak elő, hogy még sem lehet annyira erkölcstelen az újítók
tana, hisz a nép és papjai elég erkölcsösek, a támadók az emberi
természet szerencsés következetlenségét hozták fel magyarázatul. Nagyon
lehet, hogy némely naturalista oly önző elméletet vallott, mely nem
felelt meg az emberi természetnek; de kevesen voltak ilyenek. Az
erkölcstan mesterei mindig az uralkodó eszme szerint módosítják
tanaikat. Az idealisták rendesen fensőbb, isteni forrásra viszik vissza,
az idealrealista Kant szintén magasabb forrást keres és úgy állítja fel
categoricus imperativusát, a realisták pedig az emberi boldogságból
vezetik le. Az idealisták az emberin kívüli okban, a realisták magában
az emberben találják meg az erkölcsi élet magyarázatát.
De nem csupán az erkölcsiségnek alapul szolgált érzelmek és az
eredetöket magyarázó naturalista tan között forog fenn az ellenmondás;
az erkölcsi czélnak sem felel meg a naturalista felfogás. Mert bármilyen
iskolához tartoznak is az efajta moralisták, nekik az ember csak egy
jelentéktelen lény, nyomorult teremtés egész földjével együtt, melynek
szintén nincs más sorsa mint a pusztulás, az enyészet.
Nagyon természetes, hogy most, az idealismus hajnalán igen sokan
szükségét kezdik érezni az erkölcsiség fensőbb, magasztosabb alapjának.
Az evolutio, a naturalismus moralja nem léphet föl ilyen magasabb,
tiszteletreméltóbb alappal. Ha például a keresztyénséget tekintjük, mily
egészen más erkölcsi tannal léphet föl, mikor az isteni szeretet
boldogító doctrinájával áll elő, mikor természetfölötti hivatást
tulajdonít az embernek.
De hát miért jelentkezik most az egész világon ez a lenézése a
naturalismus erkölcsi felfogásának, miért fordulnak el tőle oly világi
férfiak is mint Balfour, a ki mint államférfiú a nagy világban él? Mert
megérkezett az idealismus, mely mindent eszmei, az egyetemes
szemponjából ítél meg, s ha lelkében van egy kis mysticus elem, a művelt
világon a keresztyénség eszményképe bontakozik ki előtte az elenyésző
realismus ködéből s egész lelkével gyűlöli a realismus bölcsészeti
iskoláinak egyoldalú szegényes erkölcsi tanait.
_III. A naturalismus és az aesthetica._
Érdekes Balfour könyvének második fejezete: _A naturalismus és az
aesthetica_. Ebben kikerüli a nagy kérdések, minő a szép és a hasznos, a
real és az ideal fölötti viták megoldását, száraznak, terméketlennek
tartja velök foglalkozni. Előtte tisztán csak azon kérdések lebegnek:
melyek a történeti, lélektani és élettani okai az aestheticai
érzelmeknek, és van-e valami állandó és határozott elem, változatlan
realitas a szépségben? A szerző a zenét veszi elő és azt kérdezi: mi az
oka a zenében való gyönyörűségünknek? Amúgy hevenyében a nemi selectiot
említették, a mi azért sem lehet, mert mint minden más kiválasztás,
javíthatja a létező anyagot, képességet; de nem teremthet újat.
Szellemes példákkal világosítja fel nézetét és habár megengedi, hogy a
nemi kiválasztás sok állati zajt megmagyaráz, de kevés világot vet a
zenei érzés eredetére és kifejlődésére. Balfour szerint a többi
magyarázat sem szerencsésebb. Spencer például módosítja Rousseau
elméletét s azt mondja, hogy az erős indulatokat természetesen az izmok
erőfeszítései kísérik, többi közt az arcz, a has, a hangszálak izmainak
összehúzódása és kiterjedése. Az innét eredő zajok kezdetleges
összecsengése szülte a cadentiás nyelvet és azután a zenét. Balfour nem
érti, hogy származhatott őseink bum-bum-jának szeretetéből a mi
gyönyörűségünk a _IX. Symphoniában_. Kellett bennünk lenni az izlésnek,
mely effélékben gyönyörködjék. „Az emberiség kétségtelenűl minduntalan
új zeneműveket alkot, épen úgy, mint új ételeket talál fel. Valamint
ekkor halad a szakács művészete, de nem módosul az emberi száj íze; úgy
az előbbi esetben halad a zeneművészet, de nem változik a hallgatók
jövendő nemzedékének vele született képessége.“
Szemére veti Balfour a naturalismusnak, hogy felfogása szerint nincs
szilárd alapja a szépnek. A tudomány ugyanis különbséget tesz az anyag
kétféle sajátságai között, az elsők mint kiterjedés, szilárdság stb. úgy
léteznek, a hogy észreveszszük őket; az utóbbiak pedig mint a hang, szín
csak az első sajátságuknak az érző szervre való hatásából származnak s
az érző szerv nélkül nincs önálló létök. Balfour hajlandó positiv alapot
keresni minden szép jelenségben; de oly sötét képét rajzolja az emberi
ízlés változásának, állítólagos szeszélyeinek, hogy alig talál valami
biztosat, érzékelhetőt. A kritikusok ítéletére nem igen lehet valamit
adni, az jobbadán módosított ismétlése régi nézeteknek, ha pedig újabb
szépművekről van szó, itt is különös figyelmet fordítanak a szerző
életére, korára, viszonyaira, a történeti és más szempontokra.
Ismeretes, hogy ezek daczára minő véleményt alkotott Shakespeareről egy
Voltaire, vagy mások ismét Voltaireről. A régi művek halhatatlansága
jórészt a könyvtárak és múzeumok halhatatlansága; ők szolgáltatják az
anyagot a bírálók- és történetíróknak inkább mint élvezetet az
emberiségnek és ha valaki azt állítaná, hogy egy zenecsarnok egyetlen
éjszakája több aestheticai gyönyört szerez, mint Palestrina tíz év alatt
írt összeválogatott művei, nem tudom, hogyan lehetne megczáfolni. A régi
norsemanok azt hitték, hogy a halottaknak a túlvilágba távozó lelkén
kívül volt még valami szellemök, mely egy időre földi küzdelmeik
tanyáján maradt. Ezek eleinte élnek, azután az élőkhöz hasonlítanak,
végre elenyésznek és semmi nyomot sem hagynak maguk után az emberek
között. Ilyennek látszik nekem az elhunyt művészek hirdetett
halhatatlansága. Bár tovább élnek, életök csak árnyékélet és a lassú
enyészet lépcsőjén távoznak a kikerűlhetetlen halálba. Nem tudnak
egyenesen hatni embertársaik szívére, nem tudják kicsalni könnyeiket
vagy nevetésöket és mindazon bús vagy vídám gyönyöröket, melyeknek a
képzelet őrzi a titkát. Az élet piaczáról lekerűlve, először a tanulók
pajtásai, azután a specialisták áldozatai lesznek. A ki bizalmasabb
érintkezésbe akar velök jutni, meg kell tanulnia, hogyan hasson át sűrű
fátyolukon, mely a rendes világosságtól rejti el őket, érteni kell egy
eltűnt társaság tónusát, idegen világ körében kell mozognia és más
nyelven, nem a magáén kell gondolkoznia. Csodálkozzunk-e, ha ily
föltételek között a kritika szerepe épen annyira értelmi mint érzelmi s
ha azon érzelemvegyülékből, melylyel a multnak halhatatlan hagyatékait
tekintjük, mindazt kitörültük, a mit a történeti, az életrajzi, a
kritikai elemző, az iskolai és a technikai érdekeknek köszönhetünk, egy
kis modicum marad hátra, melyet mint szabályt jogosan tulajdoníthatunk a
tiszta aesthetikai érzésnek.“[6]
Mindenesetre nagy nehézséget okozott idáig az izlés hullámzásának
megítélése. Voltak művek, melyek sok esztendeig tetszettek, mint például
Shakespeare, a ki azután a XVII. század vége felé már nem kellett a
közönségnek s csak a XVIII. század közepén kezdettek feléje fordulni.
Századunk negyvenes-ötvenes-hatvanas éveiben ismét rajongtak érette,
1870 körül hanyatlani s enyészni kezdett ez a rajongás. Ugyanezt
tapasztaltuk Dante, Tasso és mások műveivel. Rossiniért rajongtak
századunk huszas éveitől kezdve körülbelül 1850-ig, azután rohamosan
veszített népszerűségéből, helyét Wagner Richard foglalta el, most már
őt is le akarjuk szállítani piedestáljáról. Kisebb költők, művészek
szerény alkotásai, dalai vagy zeneművei egy pár évig vagy hónapig
tetszenek, úton-útfélen szavalják vagy éneklik azokat, hogy nemsokára
teljesen ismeretlenekké váljanak. Idáig nem értettük az ízlés e
változásának titkát. Fölfedezésem után tudjuk, hogy a haladás hullámának
eszményi áramában rajongunk egy Hugo Viktorért, egy Vörösmartyért, mert
idealisták; az idealrealismus alatt már veszítenek fényök- és
dicsőségökből, jobban tetszenek: Shakespeare, Dante, Tasso, Arany, sőt
ezeknek is közelebb meghatározhatni delöket. A realismus alatt újra más
realisabb irányú költők, művészek nyerik ki tetszésünket.
A hajdani idők remekei természetesen veszítenek szépségükből, mert
folyton halad az emberiség, mindig több és több idealismus olvad belé a
népek érzésébe, gondolkodásába. Ma már tetemes haladást tett az emberi
nem, ha az egyptomiak vagy a görögök és rómaiak érzületével hasonlítjuk
össze magunkat. Ezekre nézve tehát sok igaza van Balfournak és
kétségtelen, hogy a szépnek meg vannak a maga alaptörvényei, melyek örök
metaphysicai formáknak látszanak; a tartalom azonban változik bennök. Az
idealismus napjaiban minden időkben az eszmeit, az egyetemes
képviselőjét kellett magasztalással rajzolni a költőnek, míg a realismus
idején az egyénnek kellett igazat adni az egyetemes képviselője
ellenében. Ez legalább a mi szemünkben változatlan ősszabály.
Fölfedezésünk után természetesen világosabban áll előttünk a szép
fogalma is. Kant csak az erkölcsi fogalmakra fedezte föl a categoricus
imperativust, pedig az épen úgy áll az igaz mint a szép eszméjére nézve
is. Nekünk az idealismus napjaiban az eszményi szépet, igazat és jót
kell szeretnünk és követnünk, vagyis az egyetemes szépet, jót és igazat.
Nem tehetünk máskép. Egy idealis kép elragad bennünket, még egy
kizárólag realis alkotásról többé-kevésbbé fitymálva szólunk.
Rajonganunk kell az egyetemes, a nagy igazságokért, minő a világ és
emberiség, a haza és nemzet, épen úgy mint az önfeláldozás, az erény, a
becsület, a tisztesség stb. eszméiért. Ezek reánk nézve mind categoricus
imperativusok. A realismus napjaiban ismét a realis igaz, szép és jó
tetszik.
A szépnek az a meghatározása, melyet Kantnál találunk, szintén nem
elégíthet ki. Mi a szép? Szép, a mi önzetlenül tetszik. Aestheticai
tetszésünk érdek nélküli. A kellemes, a jó szerinte csak érdekkel
tetszik. Nemcsak a hasznos, az érzéki jó, hanem az általában, a minden
tekintetben jó, vagyis az erkölcsi jó is, mert a jó az akarat tárgya
vagyis az ész által vezetett vágyótehetségé. Valamit akarni és annak
létén örvendeni, azaz iránta érdeklődni, azonosak. A kellemes élvezetet
szerez, a szép csak tetszik, a jót becsüljük, helyeseljük. A kellemesség
minden állatra érvényes, a szépség csak az emberre, a jó minden eszes
lényre. A tetszés e három faja közül csak a szépségé önzetlen, mert sem
az érzékek, sem az ész érdeke nem erőszakolja ki tetszésünket.
Sokáig folytathatnók Kant finom megkülömböztetéseit, melyeket nemcsak
azért nehéz megérteni, mert rendkívül mélyek, hanem azért is, hogy
itt-ott helytelenek. Mind a három eszme ugyanis a szép, a jó, az igaz
érdek nélkül, önzetlenül tetszik az idealismus napjaiban, mert az
egyetemesre, a közre, az eszmeire vonatkoznak. Például egy nagy erkölcsi
idea, minő a hazaszeretet mindnyájunknak tetszik, önzetlenül, érdek
nélkül tetszik. De mihelyt gyarapszik a realismus, mind jobban veszti
önzetlen idealis természetét, mert a realismus érzése, gondolkodása
összébb szorul s végre csak az egyénre szorítkozik. Egy szép eszményi
kép önzetlenül tetszik, de a mint növekszik a realismus, a tiszta
aestheticai hatáson kivül megjelenik az érzékek csiklandozása,
gyönyörködtetése. Vagyis minden a mi eszményi, vele jár az
önzetlenséggel és minden a mi realis, önző is egyszersmind. Például a
realismus idején végtelenül irgalmas, jóságos, lágy, szives, könyörülő
az ember; e jóság azonban nem az egyetemes magasztos forrásából
származik, hanem erkölcsi lágyságunk és tehetetlenségünkből. Oly gyöngék
vagyunk, hogy nem nézhetjük mások bajait, szenvedéseit, jól esik mások
köszönete, hálája; boldogít édes mosolyuk, hű ragaszkodásuk, sőt
egyenesen számitunk reá.
Mivel az idealismus összefoglalás, egységre és egyetemesre törekvés, a
szép, jó és igaz eszme is annyira közel jut egymáshoz, hogy az idealista
elméletekben majdnem összeolvad. Még a műfajok is veszítenek
különállásukból, az eszményi kor tragédiáiban a jellemek epicusok s az
előadás hangja lyrai lesz. Mikor növekszik a realismus, jelentkezik a
műfajok szétválása, szétmállása is. A jellemek megszünnek epicusok
lenni, az előadás szintén drámaibb lesz.
Ezek előrebocsátása után nem lesz nehéz Balfour más aestheticai
kérdéseinek is magyarázatát adni. Ilyen mindjárt, hogy van-e a tömegnek
izlése s vajjon kevésbbé sophista-e ez mint a művelteké? És miért megy
át annyi változaton? És honnét ered az egyformaság?
Legjobban hozzáférkőzünk az egyformaság kérdéséhez, ha nem a
tulajdonképi művészetet, hanem csak az öltözetet, a ruházatot tekintjük.
Mindnyájan ismerjük, mondja Balfour, a divat kényszerítő erejét; de nem
mindnyájan tudjuk e jelenségnek tanulságos és érdekes voltát. Tekintsük
a kalapot. Ugyanazon időszakban a társaság tagjai mind hasonló kalappal
fedik be fejöket. Honnan van ez? Ha a gőzgépeknek bizonyos részeik
egyenlők, könnyű rá a felelet, mert azok a legjobbak. Mihelyt jobbat
találnak ki, mással cserélik ki. Ez azonban nem illik a kalapokra. A
jobbnak, legjobbnak nincs értelme a ruházatban. A változás, a csere
okául nem szolgálhat sem a gazdaság, sem az alkalmatosság. A művészet
némely nagy phasisánál történeti okok tünnek föl, melyek hatnak a
művészre, hatnak a közönségre. A divat mutatja, hogy az egyformaságot
nem egyedül történeti okok idézik elő; azt is nehezen vitatja valaki,
hogy a társadalmunkban valamely szélesen elterjedt ok követelné azt,
hogy az 1881-iki kalap nem tetszik 1895-ben, legfölebb a divat
kényszerítő ereje.
Igaz lehet, hogy vannak a művészet fejlődésének elvei, melyek benső
szükséggel követelik, hogy változásnak és éppen annak a változásnak kell
beállani. Ezt azonban a divatra nézve nem fogadhatja el Balfour. Mert ha
a kalapviselők egyszerre messze vetődnének egymástól, nehezen
folytatnának egyenlő divatot.
Az angol szerző elég szellemesen variálja a kalap thémáját, de mielőtt
tovább mennénk, röviden meg kell magyaráznunk a divatot. A divat nem
egyéb mint aestheticai érzelmeink kifolyása, épen úgy, mint a legnagyobb
művészetek. Innét ered az az egységre és egyenlőségre törekvés. Ezzel
találkozunk a politika és erkölcs, a nyelv és irodalom, a vallás és
művészetek stb. terén. A mely alkotás kifejezi a kor idealis vagy realis
érzését, gondolkodását, azt rögtön felkaroljuk, csodáljuk, magasztaljuk,
mert érzésünket, gondolkodásunkat fejezi ki. Száz meg száz tudós,
kritikus, író, művész, politikus stb. ugyanazt más és más környezetben
variálja. Balfour Angliában írja művét s Brunetière talán semmit sem tud
felőle, de kiadja tanulmányát a jelen év első napján s egy hét alatt
egész Europa visszhangzik tőle. Ugyanazon idő előtt korábban vagy
későbben írtak hasonló irányú dolgozatokat, de az angol Balfour és a
franczia Brunetière találták el legjobban a művelt világ egy részének
felfogását, ők a legkitünőbb tolmácsai érzésünknek a realismus alkonyán
és az idealismus hajnalán. Rousseau a mult század közepén egy szép
rhetorikai dolgozatban kimondja, hogy a társadalom demoralisálja az
embert, e nézettel haloványan találkozunk minden idealismus alatt; de
Rousseau fejezi ki legtalálóbban s az egész művelt Európa számtalan
változatban ismétli e nézetet, míg nevetségessé nem teszi a gyarapodó
realismus.
Habár szétszóratnának a kalapviselő urak, bizonynyal eltérnének ujabb
kalapjaik, más formákat kapna fel a helyi divat, ezek azonban nem
ellenkezhetnének az idealismus vagy realismus akkori színvonalával, a
változások is ugyanazon színvonalnak lennének kifejezései.
Balfour az idő változásában, a közönség és művész viszonyában is keresi
az egyenlőség és változás okát. Helytelennek tartja azt az állítást,
hogy a művész korának teremtménye. Megengedi ugyan a kor befolyását, de
ez nem annyira épít, mint ront. A környezetnek roppant befolyása van a
kisebb művészekre, de nem a teremtő lángelmékre, ezek nem a kor
szülöttei. Ők a biologiai esély, az ősi irány kiszámíthatlan
productumai. Ha az ily lángelmék izlése megegyezik korukéval, nagyot
alkothatunk, míg ha ellenkezik, vagy elcsenevészednek, vagy a kritikusok
számára dolgoznak.
Balfour e magyarázata bármilyen hiányos, alapjában igaz. Az ember
szervezetében vagy az összefoglaló, vagy a részletező, aprózó képességek
vannak túlsúlyban, vagy elég harmonikusok. Az összefoglaló képességű
csodákat művelhet az idealismus napjaiban. Egy Hugo, egy Klopstock, egy
Vörösmarty hatalmas alkotásokkal állanak elő, tehetségök megfelelt az
idealismus akkori színvonalának. Egy Petőfi, egy Burns gyönyörű dalokat
teremtenek, mert tehetségökben van realis melegség, bensőség,
közvetlenség, de van még idealis lendület is, ők tudniillik az
idealrealismus első felében írták költeményeiket. Igaza van Balfournak
annyiban, hogy nem a kor szülte Petőfit vagy Burnst, ők szüleiktől
örökölték természetöket, testi-lelki sajátságaikat; de nevelte a kor,
fejlesztették az idők, fényes tehetségök tudott simulni az idők árjához,
el tudták fogadni az uralkodó eszme hatását. Egy Schillernek el kellett
pusztulni, egész életében betegeskedni, mert fényes tehetsége habár nagy
nehezen simult is, örökös küzdelemben állott az eszmével.
Naiv dolgokat beszél Balfour a művésznek eredetiségre törekvéséről. Ha
kezdetleges lábon áll a művészet, nagy valószínűséggel csak elődjein
javít egy keveset anélkül, hogy letérne ösvényükről. De ha már ki van
fejlődve az illető művészeti ág és hanyatlani kezd, akkor három eset
adhatja elő magát, vagy túlzásban keressük az eredetiséget, vagy új
irályt találunk, vagy abbanhagyjuk a művészi alkotást és másolóknak
engedjük át helyünket. Ezek mind jámbor föltevések, melyek épen úgy
beválhatnak a mint nem. Az eszme változásával átalakul az ízlés, módosul
a művészi alkotás. Ha a nemzet szerencséjére egy lángész támad, teremt
bizonynyal nagy alkotásokat; de ha csak középszerű tehetségek folytatják
a művészi munkásságot, nekik is simulniok kell az uralkodó eszméhez,
csakhogy szerény tehetségök nem engedi valami nagyot alkotniok. Az
sohasem történhetik, hogy a realismus korában eszményi dolgot teremtsen
valamely művész, legfölebb a közelkorú alkotásokon kérődzhetik, a
távoliabbak se neki, se közönségének nem ízlenek. 1880-ban lehetetlen,
hogy egy költő oly eszményi tartalmú és felfogású eposzt írjon minő
Bernardo Tasso _Galliai Amadisa_, sőt még annyira eszményit sem, minő
Torquato Tasso _Megszabadított_ _Jeruzsaleme_. 1880-ban egyetlen költő
sem vállalkozhatik arra, hogy Voltaire _Henriadjának_, Klopstock
_Messiásának_, Vörösmarty _Zalán futásának_ idealis előadásmódját
valamely eposzában felujítsa. – De bármily szembetünő legyen a művészeti
élet és mozgás, nem szabad azt hinnünk, mondja Balfour, hogy e mozgás
haladás, ha tudniillik az aestheticai megindulás növekedését értjük a
haladás alatt. Mi volt például a zene ötszáz évvel Krisztus előtt a mai
roppant kifejlődött zene gazdagságához képest, hatása, fontossága
azonban mindig az maradt. A szerző ez állításában van egy kis igazság,
minden kornak és műveltségi színvonalnak megvan a maga zenéje, a hatás
azonban nem függ a zene fejlettségétől, hanem eszmei irányától: idealis
zene például kevésbbé tetszik a realismus idején, míg a mult századok
realis zenéjében szívesen gyönyörködik a mai realismus. Nálunk most
Káldy Gyula nagy hatással énekelteti a XVII. század szegény bujdosóinak,
a Thököly-Rákóczy-korszak szegény-legényeinek fájdalmas dalait; míg
századunk huszas-harminczas éveinek eszményi zenejében kevés
gyönyörűséget találunk.
Megemlítendő, hogy az idealismus napjaiban kevesebb időt és fáradságot
fordítunk a zenére mint a realismus idején, mikor az emberiség
nélkülözhetlen szükségévé válik az örökös zene. Mikor hanyatlik a
tetterős idealismus, az ember lelkét nyomja a realismus erkölcsi
tehetetlensége, rendkívül jól esik a zene édes mámora, kábító, részegítő
hatása. A XV. században, 1700, 1810, 1880 körül és óta mily helyet
foglal el a zene az emberiség életében, minden szemlélő tudja és a zene
története tanítja.
Balfour e fejezetét, mely a naturalismus és az aesthetica viszonyáról
szól, nagyon magasztalja egy kiváló folyóirat, pedig a mint láttuk, sok
benne a tévedés, úgy hogy alig győzzük helyreigazítani. Talán nem élünk
vissza olvasóink türelmével, ha még pár lapot szentelünk neki. Ismerjük
a nézetet, hogy a szép nem maga a tárgy, a mint a tudomány tanítja,
vagyis rezgő parány, hullámzó aether, hanem szép a tárgy, a hogy nekünk
jelentkezik, ragyogó színével, elbájoló hangjával. A tárgy szépsége sem
tarthat tovább, mint a meddig a közte és érzékeink közt való hatás tart,
pedig e specialis érzékek épen nem fontos elemek a nagy világ
alkotmányában. De még e szűk határok között is, úgy látszik Balfournak,
nincs semmi alapunk föltenni, hogy a természetben valami szabálya,
mintája volna a szépségnek, melyekhez símulni igyekszik az emberi ízlés,
hogy vannak szép tárgyak, melyeket csodálniok kell a normalis
egyéniségeknek, hogy vannak aestheticai ítéletek, melyeknek
általánosaknak kell lenniök. A különböző ízlések közötti eltérés nem
csak szembetűnő, de úgy is kell lennie. Mivel aestheticai érzelmeinket
nem köszönhetjük a természeti kiválasztásnak, ez nem is adhatja nekik az
egyenlőségre és állandóságra való törekvést. E tekintetben különböznek
az erkölcsi és vallásos érzelmektől. A józan erkölcsiségtől való eltérés
nem csak hátrányos az eltérő egyénre és a községre nézve, hanem a kik
megszegik, háttérbe szorulnak a létért való küzdelemben is: ezért
mutatkozik a különböző népek törvényeiben az azonosságra való törekvés.
Ellenkezőleg, a rossz ízlést semmiféle büntetés sem éri és
közmondásszerű az ízlés sokfélesége. Az idők és emberek sokféle ízlése
nem mutatja, nem árulja el, hogy a szépségben állandó elem volna. A
kritikusok egyezése inkább az elemzésben, a megállapításban, mint az
érzelemben mutatkozik. Az egyes emberek aestheticai tetszését és
nemtetszését sem szabad igen sokszor a tárgynak valamely állandó
aestheticai kötelékében keresnünk. Igazi okát a rokonságnak a divatban,
a a megegyezésre való irányban kell keresnünk, mely akkora szerepet
játszik a társadalmi oeconomiában. A művészeti iskolák emelkedése és
bukása, az aestheticai termékek változatos jelleme sem mutatja, hogy
valami állandó elem volna a szépben. Nem világos, hogy e változások
lépcsőül szolgálnának a változatlan mintához, nem vezetnek bennünket
mint a tudományok fejlődése a központi és változatlan igazsághoz. Sőt
ellenkezőleg, bár születnek, virágzanak és elpusztulnak az iskolák, bár
kivesznek a régi formák és újak után kutatnak, e pihenés nélküli
mozgalom esetleges eredménye az újság utáni törekvésnek, melyet
kiszámíthatlan erők, fölmerülő lángelmék, a közönség szeszélye
határoznak meg, mely változás ugyan, de nem haladás, végsora pedig talán
a művészi képzelet igazi _nirvanája_ lesz vágyak és gyötrelmek nélkül.
Pedig ha az aestheticai theoriák állandó és csaknem szenvedélyes
törekvését látjuk, hogy akarják bizonyítani az állandó és változatlan
elemet a szépben, legalább arról kell meggyőződnünk, hogy az emberiség
nem könnyen tud kiengesztelődni a naturalisticus elmélettel és bármily
kevéssé hajlandó Balfour elfogadni a metaphysicai aesthetica különös
schemáját, mégis hinnie kell, hogy valahol, és valamely Lény számára a
szépség változatlan fénye ragyog, mely szépségből mi saját szempontunkon
látunk a természetben és a művészetben múló sugarakat, melyeknek
eltéréseit nem tudjuk egymás mellé sorolni, nem tudjuk felfogni; de
mégis valami másnak látszanak, mint alanyi érzéseink változatos
játékának vagy ősrégi gyönyörök késő visszhangjának. E mysticus credót
nem derítheti fel semmiféle észlelet vagy kísérlet, a tudomány nem
adhatja nekünk és épen nem fér meg a mindenség naturalisticus
elméletével.[7]
Újra kiírtuk e szép, de nagyon hibás helyet. Bizony a hány nagyobb
mondat van benne, annyi a hibája. Az idealista szemében a szépnek örök
mintái vannak; de a mint gyarapszik a realismus, mikor a részletek
kezdenek uralkodni, mikor alkotó részeire kezd bomlani az eszményi
igazság, jóság és szépség egésze, akkor nincs többé egységes és örök
minta, hanem a részletekben rejlik a szépség. E részletezés mindig
erősebb lesz, végre a realismus alkonyán akkora a szétmállás, hogy
bizarr lesz a művészet, különösen az irodalom. Csupa melegség, bensőség,
közvetlenség, csupa szív szólal meg a költők dalaiban, de teljesen
hiányzik a vezérlő ész.
Tévedés az is, mintha az erkölcsi igaztól eltérőt sujtaná ugyan a
társadalom, de a jó ízléstől eltérőt nem; mert igaz ugyan, hogy nem
zárnak be kalodába, ha az eszményi képet tartjuk szépnek a realismus
idején és nem a realisat; hanem azt sem tagadhatni, hogy az illetőt
félbolondnak, ferde gondolkodásúnak, beteg embernek mondják, megvetik,
lenézik vagy szánják. De nemcsak embertársaival gyűlik meg a baja, hanem
az eszmével való disharmóniája folytán meghasonlásba jut önmagával s
könnyen az őrültek házába kerül, vagy öngyilkos lesz, vagy jobb esetben
elbetegesedik és korán elpusztul. Kell ezeknél nagyobb baj, súlyosabb
szerencsétlenség? Épen úgy járunk, ha az idealismus nagy igazságait nem
bírjuk vallani, vagyis realisták vagyunk az idealismus napjaiban.
Például Isten, vallás, erkölcs, emberiség, nemzet, haza, lélek,
szabadság stb. nagy idealis igazságok, melyek elemi erővel lépnek föl,
követelik, hogy igazaknak ismerjük el s nemcsak embertársainkkal gyűlik
meg a bajunk, ha tagadjuk igazságukat, hanem az uralkodó eszmével is. A
realista csak felháborodva szemlélheti embertársainak bolond rajongását,
nagyhangú szólamait, őrültnek tekinti magukviseletét, nem érti
összefoglaló gondolkodásukat s okvetlenül embergyűlölővé, meghasonlott
lélekké kell válnia.
_IV. A naturalismus és az ész._
A naturalista elmélet nem ismeri el a végok szerepét a természetben. De
ha non-rationalis a természet, az emberi ész (ratio) mégis a naturának
terméke, végső productuma. Ez azonban nem teleologia, a mitől a
realismus tanai irtózni szoktak. A haladás hullámának első felében,
eszményi részében a gondolkodók, még a fejlődés tanának hivei is,
hajlandók azt tanítani, hogy az eszme vezeti a mindenséget, az eszme
adja az irányt; a kik pedig az absolut uralmát hirdetik, természetesen
az ő vezetésének nyomait látják a mindenségben. Balfour egymás mellé
állitja az idealista és a realista doctrinát.
_A_) A mindenség az Ész alkotása és mindenek észszerű vég felé sietnek.
_B_) A mennyire behatunk a dolgokba, nincs nyoma az észnek, se a tárgyak
kezdetén, se végén; bár mínden determinálva van, még sincs előre
elrendelve.
_A_) Az alkotó ész végtelen szeretettel párosul.
_B_) Az ész épen úgy hiányzik, mint a szeretet. A dolgok egyetemes
folyását vak okszerüség vezeti.
_A_) Van örök, változatlan erkölcsi törvény; vezetése alatt minden
szellem megtalálja ígazi szabadságát és teljes valósulását.
_B_) A szervezeti és socialis fejlődés vakon determinált okai közt
szerepel a fájdalom, a gyönyör, az ösztön, a vágy, az undor, a vallás,
az erkölcs, a babona; a nemesnek és bensőleg becsesnek érzelme épen úgy,
mint a nemtelené és becsnélkülié. Tisztán tudományos szempontból értékök
teljesen azonos, mindannyian a fejlődés okai a faj megörökítésére,
fentartására.
_A_) Eszünk birtokában és a szépség élvezetében némileg részei vagyunk
annak a végtelen Személynek, a kiben élünk, mozgunk és vagyunk.
_B_) Az ész csak lélektani kifejezése bizonyos élettani processusnak az
agy félgömbjében; ez is csak oly tényező mint a többi, az egyén és faj
fentartására; a szépség sem egyéb, mint az anyagi és erkölcsi világ oly
tarka és esetleges tüneményeinek neve, melyek egy pillanatra aestheticai
érzelmeket keltenek bennünk.
_A_) Minden emberi lélek végtelen becsű, örök és szabad, azért végtelen
czél felé törekszik.
_B_) Az egyed elvész, a faj is elpusztul. Kevesen hizelkedhetnek azzal
maguknak, hogy viseletöknek valami értékesebb következkezménye volna a
késő nemzedékekre; még azok sem mondhatják, hogy az elért czélra
törekedtek. Még ha szabadok volnánk is, tudatlanságuk gyámoltalanokká
tesz bennünket; és csak vigasztalásul szolgálhat a gondolat, hogy a
messze távolban ismeretlen erők determinálták magunkviseletét és ha nem
látjuk előre következményeit, okait sem szabályozhatjuk.
Természetesen e két doctrinát, csak mint két áramlat kifejezését kell
felfognunk. A realismus idején az emberiség vezér szellemei ez utóbbira
hajlandók, ez jobban megfelel inyöknek. Vannak igen sokan, kik épen nem
gondolkodnak, csak úgynevezett _szerény_ tudósok, buta specialisták, a
kik óvakodnak az elméletektől; de ha vallatjuk őket, ha kierőszakolunk
tőlük valamelyes bölcsészeti nézetet, szívesebben fogadják az utóbbit,
mint az előbbit.
Most a realismus alkonyán, rendkivül sokan vannak e _szerény_ tudósok, a
pesti egyetem rectora Fodor József épen úgy dicsekszik e szerénységgel,
mint mások a széles világon. E szerénység azonban nem erény, csak a
realismus korlátoltsága, mikor fáraszt minden általánosítás; mikor az
eszme idealis nyomása alatt mindnyájan érezzük, hogy új lelki szükségek
támadnak bensőnkben, melyek kielégítést követelnek. Ilyenkor azután
könnyű ostorozni e szerény és jó specialistákat, kik fensőbb eszme
nélkül tanítják a lelketlen tudomány adatait. Bezzeg nem volt lelketlen
e tudomány 30–40 év előtt, mikor rajongva fordúlt feléje az emberiség s
tőle vártuk a nagy igazságok, az örök problemák megoldását.
Szemére vetik Balfournak, hogy midőn a naturalismus ellen harczol, a
természettudományokat is üldözi, s midőn a naturalismus alaptanainak
lehetetlenségeit, hazugságait, ellenmondásait deríti fel, a
természettudományok gyarlóságait is feltárja. E vád látszólag alapos.
Mikor azt kérdezik, mi közük a természettudományoknak a naturalismushoz;
Balfour ostorozza a tudományos agnosticismust, holott csak metaphysicai
agnosticismusról szólhatna. Mi joggal vethetném egy Thán Károly, egy
Eötvös Loránt, egy Fodor József szemére az ő szegény agnosticismusukat;
oly férfiaknak, a kik soha sem látszottak eszmei, bölcsészeti dolgokkal
törödni. Náluk a tudomány csak gyakorlat, kisérlet minden eszmei
törekvés nélkül. A Balfour elleni vád azonban nem jogosult, ő maga
tiltakozik ellene. Különben a korlátoltabb természettudósok sem
kerülhetik ki, hogy ne érintsék az eszmeit s eljárásuk bármily szerény
és óvatos, alig lehet, hogy a naturalismus lehe ne mutatkozzék körükben.
Csupán akkor lehetséges ez, ha szervezetök erősen hajlandó a
mysticismusra, mint például Newton Izsáké. Különben léha materialisták,
zsebelő buvárok, és eszmétlen fraterek szoktak lenni. Többnyire szeretik
a külső rendet és csint, a tisztaságot és pontosságot, a kényelmet és
jólétet, egész odaadással fáradoznak megszerzésükön; de szellemi
légkörükben, alig van más, mint a realismus miasmája, a naturalismus
pézsmája.
Azután Balfournak ki kellett mutatni, hogy a természettudomány se külömb
a hitnél. Mikor a haladás hullámának második fele beköszöntött, némi
lenézéssel kezdettünk a hitről szólani és égig emelni a tudomány
igazságát. Balfour tehát előáll és szellemes formában ismétli mindazon
argumentumokat, melyekből megértjük, hogy a tudomány is hit, hogy a
tudomány bemutatta világot nem tudjuk jobban felfogni vagy elképzelni,
mint a theologia bemutatta istenséget; hogy az istenség eszméje nem
anthropomorphicusabb, mint a külvilágról való ideánk; hogy az anyag
ismerete nem behatóbb és egyenesebb mint istenismeretünk; hogy
legközvetlenebb tapasztalataink nem járnak az igazság biztositékaival;
hogy megfigyeléseink, észrevevéseink, mint lélektani eredmények, mint
tudásunk forrásai nem csak alkalmilag pontatlanok, hanem rendesen
tévesek is.
Mindezek régi dolgok, de ki hitt igazságukban 25–30 év óta? Emlékszem,
hogy a hetvenes évek alatt, egy kis díszes társaságban, hol Szigligeti
Ede, Paulay Ede is jelen voltak, valamikép szóba került érzéki tudásunk
gyarlósága; de az egész társaságban nem akadt senki, a ki meg akarta
volna érteni magyarázatomat, pedig több tanult fő volt közöttünk. Nem
akartak megérteni, mert nem engedte az erős realis áramlat. Azt
mondhatná valaki, hogy kérem e nézeteket lehetett még a nyolczvanas
években is olvasni kitűnő bőlcsészeknél, sőt jelesebb
természettudósoknál is. Nagyon igaz; de ki olvasta őket? Az eszme nagy
árja nem ismerte az effajta gondolatokat, nem olvasta az efféle
dolgozatokat, nem tudott bennök gyönyörködni. Annál jobban forgatta a
materialista bölcselőket és természettudósokat; ezeknek adott igazat.
Még a jelesebb tehetségek is, a kik minden komolyabb fejtegetést
elolvastak, bár nem tudták megczáfolni az idealista nézeteket, így nem
is tagadták igazukat; bensejökben nem látták szívesen az ily
magyarázatot. Az eszme tiltakozott ellene, hogy gyönyörködhessenek
benne. Nálunk különben még elhanyagoltabb állapotban voltak a
bölcsészeti tudományok mint külföldön. A legelemibb ismeretekre sem igen
akadni a jogászok, orvosok és más müvelt emberek körében; a
tanárjelöltek is csak kissé konyitanak a philosophiához. Lélekkel alig
egy-kettő tanulta, többnyire azok sem vitték messzire.
Ha most 1895 derekán fejtegetném e dolgokat, engem is bizonynyal jobban
megértenének. Az ébredező idealismus fogékony a hit, a vallás kérdései
iránt és hajlandó igazat adni Balfournak, hogy vallásos és erkölcsi
eszméink párhuzamosak tudományos ideáinkkal, hogy nem kell rettegniök ez
utóbbiak igazságától. Épen úgy mint 1490, 1710, 1820 táján érezni
kezdette az emberiség a metaphysicai vizsgálódások szükségét, érezzük
napjainkban a tudományok száraz adatainak elégtelenségét; mindnyájunkat
érintvén az idealismus lehe, tudatunk nélkül vonzódunk a metaphysicai
kérdésekhez. Ma nem elégít ki bennünket a történelem üres fejü
buvárainak jámbor adathalmaza, melyből nem tűnik ki az események fensőbb
kapcsolata; némi megvetéssel kísérjük a természetbuvárok, physicusok,
vegyészek stb. fáradhatatlan kutatásait s hajlandók vagyunk többet nem
látni bennök ügyes mesterembereknél; már arczukról le akarjuk olvasni
korlátoltságukat, hisz ezek aprózó fraterek, a kik sohasem mélyednek el
a tudomány alapjainak vizsgálatába. „És ha olykor fölmerül valamely
kérdés, mely a tudomány bölcsészetével van összekötve és hangosan
követeli a megoldást, Balfour szerint félig patheticusan, félig
humorosan vágják el a csomót, melyet nem képesek megoldani. Például
lehet-e nagyobb naivság mint Locke zavartalan derültsége, melylyel nagy
műve végén biztosítja olvasóit, hogy a természetphilosophia aligha képes
tudománynyá válni vagy a mi helyesebb, a természettudomány nem válhatik
bölcsészetté? Lehet-e jellemzőbb valami, mint az a moral, melyet e
meglepő szerénységből von le, hogy mivel nem tudunk elméleteket alkotni
a jelen világról, áldozzuk erőnket a jövőhez való készületre. A mai
empirismus atyjának e nevezetes lemondását kisebb-nagyobb eltéréssel
számos kiváló követője vallotta.“
Rég ismeretes, hogy a materialismus, naturalismus stb. nem képes
bölcsészetet alkotni. Az ember azonban megelégszik vele a realismus
idején. Legalább a művelt emberek és tudósok nagy tömege nem érzi
szükségét a bölcsészetnek. Balfour hosszasan és szellemesen mutogatja a
realismus korlátoltságát, az empirismus eszmétlenségét, mely nem tud a
lét egyszerűbb kérdéseire se kielégitő választ sem adni. Élvezettel
olvassuk a _naturalismus bölcsészeti alapja_ czimű nagy fejezetét; de
tíz év előtt ő sem tudta volna megírni annyi lendülettel, mi sem
találtuk volna benne örömünket.
_V. Az idealismus._
Balfourt természetesen nem elégíti ki Kant transcendentalis idealismusa
sem. Hogy ezt megérthessük, tudnunk kell, hogy a königsbergi bölcsész
épen nem idealista, hanem idealrealista. 1780-ban lehetetlen, hogy
valaki idealista lehessen; akkor már senki sem tudott annyira
összefoglalóan gondolkozni, hogy tisztán az eszmék világában éljen.
Különben maga is tiltakozott egy bírálójának ama dícsérete ellen, hogy
bölcsészete _fensőbb idealismus_. Szavai így hangzanak: „Az eleati
iskolától kezdve Berkeley püspökig minden igazi idealistának tételét e
formula fejezi ki: Az érzéki és tapasztalati ismeret csupán látszat és
csak a tiszta értelem és ész eszméiben van igazság. Ellenben az én
idealismusomnak uralkodó, határozott alapelve: a dolgok minden ismerete,
mely a tiszta értelemből vagy a tiszta észből ered, csupa látszat és
csak a tapasztalásban van igazság.“ Ez elég világosan van mondva arra
nézve, hogy Kant nem idealista, sőt a ki nem ismerné közelebbről a híres
bölcsészt, a mély gondolkodót, e szavak után ráfoghatná, hogy igazi
realista. Kant nagysága épen abban rejlik, hogy az idealrealismus
napjaiban a két eszme harcza alatt mindkettőnek meg akarta magyarázni az
igazát. Kant az a bölcsészet terén, ami Shakespeare a költészetén, az
idealrealismusnak legnagyobb tehetségű kifejezője. Innen magyarázhatni,
hogy mikor 1850 után mindenfelé buktak, elhanyatlottak vagy
földönfutókká lettek az idealisták, általánosan felhangzott _auf Kant
zurückgehen!_ Térjünk vissza Kanthoz! Hisz ez időszak az idealrealismus
dele körül járt.
De hát igazat adhatott-e Kant az idealismusnak? Nem. Miért nem? kérdezi
az olvasó. Akkora gondolkodó mint egy Kant, ki talán egy Aristoteles,
Aquinói sz. Tamás, Descartes, szintén idealrealista bölcsészek fölött
áll, nem tudott volna beléhelyezkedni az idealisták gondolkodásába?
Annyira mély gondolkodó nem tudta volna átérteni egy Berkeley, egy
Leibnitz, egy Socrates és Plátó gondolkodását? Bizony nem. Ezek ugyanis
saját szervezetük és az eszme erejénél fogva annyira expansiv és
összefoglaló gondolkodók valának, a minő Kant az idealrealismus alatt
már nem lehetett. Ezek rajongtak a moral, a vallás, szóval minden nemes
és magasztosért, a legszélesebben vett isteni és emberiért, a mi Kantnak
már lehetetlen volt. Ök sokkal szélesebben, összefoglalóbban
gondolkoztak mint Kant. Szemeikben eltűnt a real, a matéria, az érzéki
ismeret becse, csak az eszmeiben éltek. Ennek bizonyítására Kant egész
tanát idézhetnők; de mivel a vallásról szólunk, említsük fel, hogy a
königsbergi nagy philosophus már lehetetlennek tartja az isten létének,
a léleknek, a szabadságnak bebizonyítását. Természetes, mert nem
láthatott annyira szélesen, annyira expansive, annyira összefoglalóan,
mint például egy szent Anselm (1033–1109), az ontologicus érv szerzője.
Ez az argumentum, mely realis szempontból nagyon gyarló, körülbelül így
hangzik: nekem van fogalmam egy legtökéletesebb lényről, az istenről, a
tökéletesség egyik követelménye a lét is, tehát lennie kell az istennek,
különben nem lehetne fogalmam róla. Kant az idealreal szűkebb,
intensivebb világában már nem értheti a XI. század idealistájának
okoskodását. Szerinte a lét nem tartozik a fogalom sajátságai közé.
Minden jegye meglehet a fogalomnak, bár maga a lét hiányzik. Száz
meglevő tallérnak csak annyi jegye van, mint száz lehetséges tallérnak,
csupán a zsebem érzi meg a különbséget. Es war daher etwas unnatürliches
und eine blosse Neuerung des Schulwitzes, aus einer ganz willkürlich
entworfenen Idee das Dasein des ihr entsprechenden Gegenstandes selbst
ausklauben zu wollen… Es ist also an diesem _berühmten_ Beweise alle
Mühe und Arbeit verloren und ein Mensch würde wohl ebensowenig aus
blossen Ideen an Einsichten reicher werden als ein Kaufmann an Vermögen,
wenn er, um seinem Zustand zu verbessern seinem Kassenbestande einige
Nullen anhängen wollte. Kant tehát csak azt látja, hogy mint a kereskedő
pénzének összegét néhány nullával megtoldja, az ezerből százezeret
csinál, úgy tőn sz. Anzelm is: az emberi tökéletességeket végtelen sok
nullával szaporítva felkiáltott: Ime van isten, mert fogalmam van róla.
El tudom képzelni, tehát van. Össze tudom szedni jegyeit, tehát lennie
kell. Mikor az ötvenes években az isten létének ezt az érvét tanultam,
nekem sem tudott a fejembe menni. És mentől jobban leszállottunk a
realismusba, annál gyarlóbbnak tűnt fel, annál inkább, mert a
végtelenről is azt gondoltuk, hogy csak a végesek halmozása, egymásmellé
rakása által tudjuk egy kissé elképzelni. Szívesen mosolyogtunk Kanttal
az ontologicus bizonyítás gyöngeségén. Most, mióta a haladás törvényét
ismerem, nem mosolygok többé az idealisták ezen és más bizonyítékain;
értem, hogy ők az Isten létét, az emberi lelket és más egyebet
okoskodásaikkal bebizonyítottnak vettek.
Így vagyunk a vallás és moral igazságaival is. A realismus idején a
mysticusokat kivéve, a vallás tulajdonkép a szokás dolga, melynek
igazságával senki sem törődik. Nem bántjuk, nem bolygatjuk. Élünk a
magunk módján, a hogy szervezetünk és az eszme sugallja. Erkölcsünket,
magunkviseletét nem szabályozza valamely magasabb principium. Az
anyagira, az érzékire vetjük magunkat, szerezzük a pénzt, hogy
élvezhessünk magunk és a mieink; nyájasak, jóságosak, irgalmasak
vagyunk, mert nem tudjuk mások baját nézni; szóval léha jóság tölti el
keblünket. Mivel a realismus szétmállás, aprózás, mint minden, úgy a
vallás, moral, jog, politika mind elválik egymástól, semmi közük sincs
egymáshoz, sőt a legtöbbször ellentétbe jönnek, vagy csak látszatra
harmonizálnak. Bezzeg az idealismus alatt, mikor mindig az egyetemest
tartjuk szemünk előtt, a vallás, az erkölcs, a jog, a politika
szemlátomást közelednek egymáshoz. Ez az idealismus reactiónak nevezett
időszaka, mely most veszi kezdetét, mikor a társadalmat a vallás és
moral egységes vezetése alá akarják rendelni. Sajátkép a legmagasabb
foka az idealismusnak, mert a fellépő idealisták a legnagyobb egységet a
legexpansivabb lélekkel sürgetik. Ilyenkor az aestheticai műfajok is
közelednek egymáshoz. Az eposból eltűnik a tárgyias előadás, a meleg,
közvetlen hang, színes és keresetlen nyelv, helyettök fenkölt, magasztos
jellemek, ünnepélyes előadás mutatkozik; a drámában eposi jellemzés és
lyrai előadás jelentkezik, a lyra feszes, ünnepies, ódai, máskor
borongó, sentimentalis. Mindenütt egységre törekvés nyomai mutatkoznak.
Az ember kezd tetterős, férfias lenni, megveti az asszonyos léhaságot, a
családban a férfi jut uralomra, a becsület, a tisztesség kezd
visszhangzani a társadalomban.
Balfour, mint az efféle idealismus egységének képviselője, természetesen
nem lehet valami nagy tisztelője Kant idealrealismusának. Szemére is
veti Fairbairn a _Contemporary Review_ áprilisi számában, hogy nem
méltányolja eléggé a transcendentalis idealismust, pedig húsz-huszonöt
év előtt, mikor a pamphysicismus támadólag lépett föl, mikor az
evolutio, az agnosticismus harczias lőn és a _Britt Társaság_
szószékéről ékesszólóan hirdették, hogy az anyagban meg van az élet
minden formájának és minőségének potentiája, bezzeg nagy hasznát vették.
Ha most szerényebbek az empiricus tudósok, jórészt ennek köszönhetni.
Téved Fairbairn, mert az empiricus természettudósok mai szerénységét az
idealismus ébredezésének kell tulajdonítanunk. Nemcsak mi, hanem e
szerény tudósok is érezik, hogy megváltozik az idők árja, hogy új
szellem mutatkozik a széles világon, és ez a Balfour-féle idealismus,
mely megvetőleg nyilatkozik a tapasztalás szerzette ismeretekről,
szívesen esküszik az isteni tekintély és vallás igazságára.
Kant elismerte, hogy az isten eszméje lélektani szüksége az embernek,
hogy eszünk ellenállhatlanul törekszik a végtelen, a feltétlen felé; ez
azonban örökké elérhetetlen ideal marad reánk nézve. Természetünk az
egység felé űz bennünket, de a mit a tiszta, a megismerő ész soha el nem
érhet, eléri a gyakorlati ész, mert mint erkölcsi törvény, mint
categoricus imperativus feltétlenül uralkodik; az emberi ész áttöri az
érzéki, a véges világ korlátjait, részese lesz a végtelennek, az
érzékfölöttinek. Az erkölcsi tehát teljesen önálló, független, a mit
csak lealázna, erkölcstelenné, eudaimonisticussá tenne, ha a mennyei
jutalomra, az isteni törvényhozóra való tekintetből követnők. Hogy mégis
helyet adjon a vallásnak, Kant szerint abban áll a religio, hogy
erkölcsi kötelességeinket isteni parancsoknak tekintjük; ezek azonban
nem azért kötelességek, mert isteni parancsoknak tekintjük, hanem azért
tartjuk isteni parancsoknak, mert föltétlen kötelességeknek ismerjük.
Láthatni e magyarázatból is, hogy Kant az idealrealismus delén mily
világosan törekszik ez időszak férfias, stoikus moraljára. Ez a moral
akkor uralkodó az önérzetes, büszke emberiség lelkében. A religio
természetesen háttérbe szorul és kevesebb helyet foglal el a realismus
felé hajló emberben. Kant nem tudott mysticus lenni, nem tudott
fölmelegedni az édes, hő, vallásos érzésben, mint Jakobi, később Fichte,
Schelling, Schleiermacher és mások számtalanon. Távol állott a vallás
idealis felfogásától is, mely magasztos fölemelkedés az istenhez.
Széles, egyetemes gondolkodása végtelen messzeségben ugyan, de látja a
világ urát, a mindenség korlátlan istenét és szent imádattal borul le
előtte. Kantnak ez csak rajongás, a cultus erkölcsi érték nélküli
cselekvény. Nála tehát az igaz religio csak jámbor élet, vagyis moral.
Balfour nem vallja se Kant stoicus moralját, se a mysticusok édes,
vallásos érzését. A mennyire műve mutatja, tetterős idealista, a ki az
egyetemesnek, az általánosnak uralma alatt áll, így fogja fel a vallást,
az erkölcsöt, a a politikát, mindenütt egységet keresvén. Kantnál a
vallás csak amolyan toldaléka, függeléke az erkölcsnek; minél tovább
haladunk be a realismusba, annál jobban elválik a moral és vallás
egymástól, majdnem idegenek lesznek egymásra nézve; míg az idealista az
egyetemes szempontjából tekintvén a lelki világot, összeolvasztja a
szépet, a jót és az igazat az isteni magasztos fogalmában. Ha azt
kérdezzük az idealistától, hogy mi a szép, nem tudja elválasztani a jó
és igaz fogalmától, annál kevésbbé az istenitől. A jó eszméje csaknem
egygyé forr az erkölcs, a jog, a politika fogalmával. Szóval egységes
góczpontban, az isteni fogalmában centralisál minden eszmeit; míg a
realista lelkében mindezek csaknem közönyösek, idegenek, olykor mint
ellenségek szerepelnek egymással szemben, például a tisztesség, az
őszinteség teljesen elenyészik a politikai életben, vezető államférfiak
a legvakmerőbben hazudnak, csalnak, sikkasztanak, mindezt bántatlanul
tehetik, ha siker koronázza működésöket.
_VI. A bölcsészet és a rationalismus._
Végre is, azt mondja Balfour, nincs bölcsészeti rendszer, mely
megnyugtatná az embert. Az egyes rendszerek mind lejárták magukat.
Plato, Aristoteles, az új platonikusok, a stoikusok már elavultak; de
talán az újabb bölcsészek tanai kötik le figyelmünket? Ha a régiek nem
tudtak nekünk helyes bölcsészetet, vagyis a tudomány észszerű systemáját
nyújtani, talán jobban állunk a modernekkel? Életrevalóbb-e Descartes
metaphysicája, mint physicája? Az ő két substantiája vagy
substantiafaja, vagy Spinoza egyes substantiája, vagy Leibnitz számtalan
substantiája jobban kielégitik-e az igazság búvárát? Vajjon Schopenhauer
akaratbölcsészete, vagy Hartmann öntudatlan philosophiája megszerzik-e
nekünk azt a bölcsészeti metaphysicát, melyre szükségünk van? Bizonyosan
akadnak nálunk csodálóik, de aligha őszinte híveik. Még azok közül is,
akik hajlandók elfogadni pessimismusukat, hányan teszik magukévá
metaphysicai tanaikat?
Mindamellett három szempontból ajánlatosnak tartja Balfour a nagy
metaphysicai iskolák történetével, vagyis a bölcsészet történelmével
foglalkozni. Az első a történeti szempont. Hisz e rendszerek koruk lelki
állapotjának jelenségei valának, lelki gyarapodásuknak tényezői.
Másodszor a metaphysicai kérdések örökös tárgyalása, noha nem jutott el
a megoldáshoz, feltárta a metaphysicusok tévedéseit, hibás útjait.
Harmadszor aestheticai szempontból is érdemes velök foglalkozni, mert
fényes okoskodásaik daczára a képzelet műveit alkotják; költők, a kik az
elvonttal és érzékfölöttivel, nem pedig az észszerűvel és érzékivel
foglalkoznak. Új világokat tárnak fel nekünk, noha irályuk nem mindig
vonzó, előadásuk sem világos és átlátszó; de jogosan igénylik
csodálatunkat, mert brillians intuitióik vannak, egyes érveik
bámulatosan finomak, rajonganak az egyetemes és az örökkévaló után,
rendületlenűl hisznek a világ észszerüségében és az elvont speculatio
magas rétegeiben élve megvetik a köznapi lét hitvány érdekeit.
Balfour e megjegyzései idealista gondolkodásnak jelei; de nem teszik
érthetővé a bölcsészet történelmét, melyet a legtarkább és összefüggés
nélküli rendszerek zavaros egymásutánjának tekintenek egyes gondolkodók.
Míg nem ismertük a haladás törvényét, igen sokan, mondjuk, a legtöbben,
nem is tartották tudománynak a bölcsészet történelmét, mely a
legszélsőbb metaphysicai és leglaposabb naturalista nézetek zagyva
összehalmozása. Micsoda összefüggés, okszerű egymásután van Socrates és
Plató, másrészről Aristoteles, Epicurus és Zeno nézetei között? Hát még
a számtalan sophista doctrinája milyen viszonyban áll Platóéhoz? És így
tovább napjainkig ezer meg ezer kérdésre nem tudott felelni a
historikus, pedig mi a történelem, ha nem az eszmék és tünemények
oknyomozó és összefüggő előadása? Most azonban tudjuk, hogy az
idealismus napjaiban rajongunk az eszményiért, szeretünk összefoglalni,
fensőbb moral lebeg előttünk, hatalmas egységre törekszünk. De csakhamar
megjelennek a realisabb gondolkodás bölcselői, érvényre juttatják az
érzéki, tapasztalati igazságot, háttérbe szorúlnak a szélső idealisták,
kisebb körre szorítkozik az ember érzése, gondolkodása, míg végre a
realismus gyakorlati, tapasztalati, érzéki és mystikus világa jut
uralomra. Ma tudjuk, hogy ezt a hullámos változást kell keresnünk a
metaphysica, a jog, az erkölcs, az aesthetica, az irodalom, a
művészetek, a nemzetgazdaság stb. történelmében.
De ha nincs jelenleg egyetlen kielégitő metaphysicai rendszer, sem pedig
tudományelmélet, tehát mi van? kérdi Balfour. Az embernek szüksége van
az igazságra, a bizonyosságra, nem lehet el nélküle. Gondolkodásának,
érzésének megállapodott nézetekre kell támaszkodnia a hít és tudomány
világában.
Már pedig ilyen nincs; tehát mit tesz az ember? A nagy többség
megelégszik bizonyos higgadt és átlagos gondolkodásmóddal, melynek
vezetésénél a fölmerülő véleményeket majd elveti, majd meg magáévá teszi
s ez csaknem oly automataszerűen történik, mint a physicai emésztés. Ez
a gondolkodásmód a rationalismus, melyet sokan az emberi értelem szabad
alkalmazásának tekintenek az élet és világ kérdéseire; azt mondják, hogy
az emancipált ész derűlt világában való elfogulatlan vizsgálata minden
kérdésnek. Balfour igazolt reactiónak tekinti a rationalismust a
theologia tulzásai ellen és azt sejti, hogy végelemzésében nem egyéb,
mint az eddig uralkodó naturalismus.
Én amennyire foglalkoztam a kérdéssel, következőkép látom a
rationalismus megjelenését és további szerepét.
Mikor a realismus elérte legmélyebb sülyedését; mikor legáltalánosabb a
léhaság, érzékiség, majdnem elenyészett az erkölcsi érzés; mikor az
irodalomban gúny tárgya lesz az egyetemes, a tekintély, a rend, az
erkölcs stb. képviselője s csak az egyed a tisztességes és becsületes:
akkor ébredezik az idealismus s lassankint a társadalom számos tagja
kezd rajongani a vallásért és erkölcsért. A realisták egyrésze nem képes
átalakulni, hanem élvez, szórakozik, játszik, idegeskedik, szóval
bomladozik, számosan megőrülnek vagy öngyilkosok lesznek. Míg az
idealisták rajongva buzgólkodnak a vallás és moral érdekében és dühöngve
ostorozzák a hitvány emberiséget: a a realisták rosszul kezdik érezni
magukat, látniok kell a közbecsülés hiányát, a közvélemény megfordúltát,
a tisztább erkölcs, a nemesebb gondolkodás jelentkezését s rájok nézve
beáll az a lelki állapot, melyet a keresztyén egyház a megismert igazság
elleni tusakodásnak és megátalkodottságnak nevez. Míg az idealisták a
vallás, a tekintély, a moral szükségét hangoztatják s a
legáltalánosabbat sürgetik, ők bomladoznak vagy léháskodnak.
Ilyenkor még nem lép fel az újítás, a reform eszméje, csak támogatni
akarják a vallást és erkölcsöket, néha törvényeket hoznak a vallásos
élet emelésére, nagy befolyást engednek a papságnak a társadalmi élet
terén, az iskolában és egyházban. Mikor már e szélső idealismus itt-ott
gyengül, lép föl a reform, az újító idealismus, mely többé-kevesbbé
rationalista. Egy Luther például 1517-ben jóval rationalisabb mint
Savonarola 1495-ben. Ez utóbbi nem meri a dogmákat megtámadni, sőt
vallásosabb akar lenni az egyház vezérférfiainál, ami máglyára juttatja.
Luther mindjárt szabadabb magyarázatokkal áll elő. Socrates, a szigorú
moralista szintén a szélső idealismus apostola volt 420 körül Kr. e.; de
utóbb egy kissé rationalisticus lőn, a mi ellentétbe hozta a papsággal.
Catót hasonló idealismus lelkesítette, mikor 145-ben Rómából kiűzette a
sophista bölcsészeket. Tertullian a második század végén e szélső
religiositás hirdetője. Nagy Gergely pápa, a hatodik század alkonyán
ennek az iránynak feje. 975 körül újra találkozunk ez idealismussal épen
ugy mint 1490 körül. Lamennais pedig 1817-ben még a pápai tekintély
mellett kardoskodik; de néhány év múlva már a közérzet, a sensus
communistól várja a bizonyosságot, utóbb az idealis szabadelvűséget
akarja összegyeztetni az egyház tanaival. Leibnitz 1710 körül szélsőbb
idealista, mint tanítványa Wolff. Shaftesbury, Berkeley ugyanakkor
idealisabbak, mint később Hume és Voltaire vagy épen Diderot, D’Alembert
és Rousseau. A legszélsőbb idealismus rendesen kényszerítő erővel,
hatalommal szeret föllépni a romlottság megfékezésére, utóbb a
rationalis, az újító, a reformáló idealismus, mely az emberi természetet
jónak szereti hirdetni, melyet csupán a társadalom rontott meg és
gyűlöli a realismusból ránk maradt szabályokat, külsőségeket,
formaiságokat, rendesen elfordúl a kényszertől, kisebb-nagyobb
cselekvési vagy lelkiismereti szabadságot hangoztat, emlegetni kezdi a
nemzeti egységet stb., ekkor jelentkezik számos ember lelkében a
rationalismus, melynek az isten, az örökkévalóság, a lélek, a
halhatatlanság, a lelkiismeret, az erkölcs, a szabadság, a szépség stb.
nem üres szavak, mint a realismusnak és benne a naturalismusnak.
Csakhogy egyoldalúnak, túlzónak kezdik tartani a metaphysicai
bölcselkedést, az eszmék hajszolását, a tiszta erkölcs és vallás
korlátlan uralmát. Sőt akadnak realisabb gondolkodók is közöttük. 1750
körül Lamettrie, 1830 körül Comte Ágost kezdenek materialista nézeteket
hirdetni. Tanaikat azonban részint idealis módon adják elő, részint
annyira keverik idealis elemekkel, hogy mindjárt meglátszik rajtok az
idealrealismus hajnala. Épen e sajátságaiknál fogva lesznek lassankint
elfogadhatók kortársaikra és leginkább közvetlen utódaikra nézve.
_VII. A tekintély és az ész._
Az eszme világában fontos kérdés a tekintély kérdése. Rendkívüli erővel
szokott fellépni az idealismus hajnalán. De csakhamar erős támadásban
részesűl. Tudjuk már, hogy az idealrealismus alatt uralkodó hatalom lesz
az ész. Minden jelenség kedvez neki. Meghallgatjuk ugyan a többi érvet
is, de bizonyító, döntő erővel csupán az ész okoskodása bír reánk nézve.
Minél jobban gyarapszik a realismus, annál szélesebb, általánosabb kezd
lenni az ész uralma. Az egyszerű, a természetes, a józan ész a legfőbb
forum, ellene senki sem szokott felebbezni. Megszólalnak ugyan a
mysticusok, de nem törődünk velök. Háttérbe szorul minden eszmei, a
gyakorlati világnak pedig elég a józan ész. Mert tudnunk kell, hogy ez
az ész nem a nagy és egyetemes ideákkal foglalkozik, hanem a realismus
kis körében, szűk világában mozog, a tapasztalás egyszerű kérdéseivel
foglalkozik. Mikor pedig kitör az idealismus, mikor az egyetemes ragadja
meg bensőnket, az isteni teszi magáévá egész valónkat, a realismus szűk
és gyakorlati eszével szemben a tekintély elvét szoktuk hangoztatni,
melynek a realismus alatt bizony csekély befolyása volt. Ekkor írnak
legszebben a tekintélyről. A nagy ősök, a jeles férfiak, a dicső múlt, a
letűnt nemzeti nagyság magasztalásában találjuk örömünket. A realis idők
léha individualismusa ellenében jól esik a világ és hazánk nagyjaira
mutatni és példájokon épűlni, fölemelkedni. A költészet mind a három
faja dicsőíti őket. Hősimádók, heroworshipperek leszünk. Ekkor írja
Firduszi _Sahnáméját_, Voltaire _Henriadeját_, Vörösmarty _Zalán
futását_ etc. Most is látjuk, hogy Francziaországban rohamosan emelkedik
a Napoleoncultus, a kirakatok telvék a hatalmas császár arczképeivel,
gyönyörű képek egy-egy jelenetet ábrázolnak tüneményes multjából; számos
irodalmi mű foglalkozik vele. Mindez többé-kevésbbé a tekintély
visszatértének jele. E bevezetés után lássuk Balfour könyvének e kiváló
fejezetét, mert ritkán olvashatni ily kitűnő tárgyalást a tekintély
elvéről. Most tagadhatlanul kedvez neki az idő, azért melegséggel és
igazsággal írhat róla. Ha az emberiség haladásának egy-egy hullámán
tekintünk végig, kissé merészen szólva azt látni, hogy tulajdonkép nem
egyéb, mint a tekintély elvének folyton növekvő megtámadása és
összetiprása. Az idealismus idején ugyanis rögtön délpontjára emelkedik
a tekintély. De még erősen eszményi az emberiség, mikor e tekintélyt
nyírbálni kezdik. A reformáló idealisták megtámadják az erkölcs és
politika, a vallás és bölcsészet, a nyelv és irodalom, a költészet és
más művészetek terén. E támadás eleinte kisebb rést üt rajta, míg a
gyarapodó realismus végleg össze nem töri. Már az idealismus utóbbi
részében jelszavuk lesz: Le a tekintélyekkel! Voltaire pedig ekkor
hangoztatja _Ecrasez l’infame_, egy Ibsen, egy Tolstoi épen nem ismer
tekintélyeket.
Balfour látja, hogy a mai elmélet szerint mindenkinek joga van azt a
nézetet vallani, a melyik neki tetszik, csak előbb fontolja meg az
okokat, melyek nézete mellett szólanak. A tekintély persze nem szerepel
a hit törvényes okai között. Ha megjelenik közöttük, irgalom nélkül ki
kell kergetni. Csupán az ész az emberiség meggyőződésének biztos vezére.
Ez a politikai és társadalmi bölcsészet egyik közhelye, pedig
tudományosan tekintve a dolgot, nemcsak téves, hanem képtelen is.
Tegyünk föl például egy községet, melynek minden tagja elhatározná, hogy
kivetkőzik a nevelés szerezte balítéletekből, hogy komolyan megbírál
minden erkölcsi parancsot, melynek engedelmeskedni szokott, hogy
szétbonczolja mindazon loyalitást, melyek lehetségessé és könnyűvé
teszik a társadalmi életet és hogy aggódó szabatossággal írja körűl
beleegyezését mindabba, a mit helyesnek, jogosúltnak tart. Ilyen község
nem tudna létre jönni, vagy ha valami csodával megteremtenék, rögtön
alkotó elemeire oszlanék.
Az angol szerző például az erkölcsiség kérdését veti föl. Ha egyetemes
volna a magánítélet joga és kötelessége, minden egyes ember dolga és
szabadalma lenne bíráló vizsgálatnak vetni alá a folyó erkölcsiség
maximáit. Most képzeljük el az oly társadalom álláspontját, melyben a
következő nemzedék a hagyományos nézet pártatlan bírálatára szentelné
minden erélyét. Tegyük föl, hogy minden asszonynak és férfiúnak, vagy
mondjuk ifjúnak és leánynak meg volna a képessége a kérdések
megoldására. Legyenek bár ellátva a criticismus legújabb módszereivel, a
vélemények mily chaosa támadna ifjú bíráink keblében! Balfour
szellemesen rajzolja ezt a lelki állapotot, a vélemények tarkaságát és
végre is arra az eredményre jut, hogy szerencsére az ember nem képes
elvetni azon meggyőződéseket, melyek nem a szabad speculatív vizsgálódás
termékei. És ha valaki egy más csillagról szemlélné az emberi szellem e
küzdelmét, észre kellene venni azon mérhetlen, kikerűlhetlen és átlag
jótékony szerepet, melyet a tekintély a hit létrehozásában játszik. Ezt
a gondolatot fejezik ki az efféle mondások, hogy minden ember azon
társadalom gyermeke, a melyben él; hogy senki sem emelkedhetik
magasabbra kora színvonalánál. Ezek oly színben tüntetik fel a dolgot,
mintha az ész az Ormuzd egy neme volna, mely örökös harczot vív a
hagyomány és tekintély Ahrimanja ellen. Fokozatos diadalt arat a
sötétség hatalmai ellen, a mit mi azután haladásnak nevezünk. Az, a mi
sietteti a diadal óráját, nyereség és ha egy bűvös csapással kiírthatnók
a hit minden oly okát, a mi nem származik az észből, szerencsés szerzői
volnánk az erkölcsi világ oly reformjának, melyhez hasonló lenne a
physicaiban a kínok és bajok eltörlése. Balfour ellenében igazat kell
adnunk a rationalistáknak, hogy a köznapi értelem, a realis gondolkodás
örökös háborút visel az eszményi érzéssel, gondolkodással, hogy a
realismus lassú győzelmét tekintjük politikai, társadalmi, anyagi,
érzéki, művészeti stb. haladásnak; de nem ez a haladás, nem ez a
műveltség tartja össze a társadalmat, mert ez nem egyéb, mint fokozatos
szétmállás; hanem az egyes hullámok élén kitörő idealismus. Ez
regenerálja az emberiséget vallásilag, erkölcsileg, ez teszi képessé
nemünket az egyetemes igaz, az általános jó és az isteni szép
élvezésére. Ez újra összehoz, fölemel, megnemesít bennünket. S ennyiben
igaza van Balfournak, mikor mondja: Azért, hogy őseink kevesebbet
okoskodtak és többet hittek mint mi, nem gratulálhatunk magunknak. Igen,
ha az ész mindig helyes észjárást jelentene. Ez azonban oly kevéssé áll,
mint a hogy a tekintély sem mindig jogos tekintély.
Angol bölcsészünknek egy találó kép jut eszébe az életből, melyet az
észre alkalmaz. A régi gőzgépeknél rendesen egy inast alkalmaztak, a ki
szabályosan eresztgette a gőzt, mielőtt feltalálták mechanikai módját,
melylyel jóval biztosabban és szabályosabban mozgathatták a kerekeket. E
suhancz megbocsátható büszkeséggel tekinthetett maga elé és nagyra
lehetett vele, hogy ő a gép hatalmas működésének forrása. Hasonló
elbízakodással állhat ki az ész az élet és lélektani meggyőződések
tömegében és szívesen elgondolja magáról, hogy ő legcsodálatosabb és
legfontosabb tényező az egész gépezetben.
Nem követhetjük Balfourt hosszú és érdekes fejtegetésében, melyben
kimutatja, hogy habár zavarosak a források, melyekből meggyőződéseinket
merítjük; mégis ha méltányosan akarunk ítélni a két vetélytárs, az ész
és tekintély között, nem szabad elfelejtenünk, hogy vallás, erkölcs és
politika dolgában jóval többet köszönhetünk a tekintélynek, mint az
észnek; hogy inkább a tekintélyen mint eszünkön nyugosznak a társadalmi
élet oszlopai; hogy jobban összetartja a tekintély mint az ész; hogy
azon sajátságunk, melylyel felülmúljuk az állatvilágot, nem annyira
okoskodásunk, mint azon képességünk, melylyel elfogadjuk a tekintély
befolyását és mi is hatunk reá.
Hosszúra nyúlnék ismertetésünk és magyarázatunk, ha Balfour könyvének
minden fejezetét be akarnók mutatni. Tagadhatlanúl mindegyik érdekes és
komoly dolgozat. Bárki olvassa el azokat, most az idealismus hajnalán, a
mennyire szervezete engedi, többé-kevésbbé igazat fog nekik adni. A
kitűnő államférfiú és bölcsész felfogása megfelel az idealismus mai
színvonalának. Természetesen, az elhanyatló realismus lovagjai
megdöbbenve olvassák s kézzel-lábbal tiltakoznak ellene; de nem lesznek
képesek megakadályozni a könyv hatását. Az uralkodó eszme változása
annak idején megteszi ezt is.