Mi a művészi hatásnak titka? kérdi a székfoglaló. Némi fontoskodással
mondja, hogy elveszett, ha belebonyolódik a széptani kontroversiák azon
tömkelegébe, mely a szépnek, a művészi alkotás kellékeinek fölismerését
körülveszi s szinte hozzáférhetlenné teszi. Azért az igazságot fogadja
el a hatás titkának, mert ez közmegegyezés tárgya. Ebben minden iskola
találkozik. De hogy találkozik! Hisz épen ez az Eris almája. Hisz az
idealista, az idealrealista és a realista is az igazságot vallja
delejtűjének, a művészi hatás titkának. Csakhogy mindenik máskép látja
az igazat. Egy Hugo Viktor, egy Vörösmarty, egy Kisfaludy Károly
szemében az volt az igaz, a hogy századunk idealismusának hatása alatt
látták a világot. Ők hidegek, ünnepélyesek, magasztosak, nem tudnak
melegek, bensők, közvetlenek lenni. A mi Rossini a zenében, Cornelius,
Delaroche stb. a festészetben, ugyanaz Vörösmarty a költészetben.
Mindnyájan igazak, mert úgy látták az életet, a világot. A harminczas
években már ébredezik a realismus, számos czikket, tanulmányt
olvashatni, melyekben több realis elemet kívánnak a művészetekbe oltani.
Egy budapesti német lap 1839-ben nálunk is sürgeti az átalakulást, Toldy
Ferencz és mások hasonlót hangoztatnak; de csak a negyvenes években
jelenik meg Petőfi és Arany. Mindkettő idealreal. Petőfi eszményibb mint
nagy kortársa, de már tud meleg, benső és közvetlen lenni. Műveiben meg
van az idealismus lendülete és a realismus melege. Arany realisabb,
azért nyugodt, tárgyias, meleg és benső. Benne is van idealismus, még
van érzéke a nagyság, a fenség, az erő iránt, még lelkesítik a nagy
nemzeti eszmék, lelke felöleli az egész hazát, de mégis kisebb körben
érzi jól magát. _Buda halála_, mely nagy nemzeti eposz akar lenni, nem
sikerül, de annál jobban a kis szigorú szerkezetű balladák és _Toldi_
gyönyörű trilogiája, melyekben a magyar úr és nő, a nemesek családi
élete, vitézsége, lovagiassága, a magyar ember odaadó hűsége, jósága
stb. mind bájolóan vannak rajzolva. Az ő lelkének világa azonban jóval
kisebb körre szorítkozik, mint a huszas évek idealistáié, egy Hugo
Viktoré vagy Vörösmartyé, a nagy Petőfié, a kiről el sem tudjuk
képzelni, hogy élhetett volna a hetvenes-nyolczvanas évek szűk realis
világában. Aranynál később mesterkélt lesz a verselés, hatalomra jut a
forma, mint a realista költőknél, zenészeknél, általában a művészeknél
szokott lenni, épen úgy, mikép a társas életben a külsőség, a szín.
Végre eljutunk a hetvenes-nyolczvanas évek realistáihoz, kiknek szellemi
hatásköre egészen összeszorul; de annál mélyebb, intensívebb. Ez idők
tehetséges költőit, művészeit nem izgatják a nagy eszmék, nem háborgatja
őket az egyetemes; hanem az egyén öröme és bánata, az élet nyomorúsága,
a lét kínos vergődése, a lélek bacillusai, a sejtelemszerű, a mysticus,
s különösen az érzékiség édes mámora. A kinek van némi összefoglaló
tehetsége, a kinek messzebb terjed a látköre, ilyenkor bomlik és tombol,
mint egy Schopenhauer, Byron, Swift, Strindberg, Nietzsche és mások; az
óriási többség azonban a kenyérkereset munkájában és a lét apró érzéki
gyönyöreiben tölti el napjait. Ilyenkor tudnak a költők finom lélektani
elemzéseket írni, melyekre az idealisabb napokban képtelenek vagyunk s
nem is gyönyörködünk bennök, sőt nem tartjuk igazaknak sem, mert
átalakított bennünket az idealismus.
Ime, látjuk tehát, hogy mindig az igazságra törekszik a művész és
lehetőleg az igazat adja; az aesthetikus is mindig az igazat
hangoztatja; de máskép látja azt Plato és Hegel mint Herbart, Zeising,
Zimmermann, Horovitz, Kirchmann s a többi realista.
De minő igazat lát Apponyi? Ha tőle kérdjük, a legzavarosabb választ
kapjuk. Ez csupa, merő homály. Legelőször azt mondja, hogy _megelégszik
az igaznak széptani kategoriájával, a mely legkevésbbé vitás_. Ugyan
melyik az? Azután elmondja, hogy „a mint ő érzi a művészi igazat, az
tökéletesen összeesik a szépnek fogalmával és azt ki is meríti“. Hát ez
micsoda? Nemde érthetetlen, semmit mondó általánosság? Várjunk, talán
kapunk valami közelebbit, valami határozottat? Ilyen a következő: „A
szép lényegében az egyes jelenségeknek megegyezése azokkal az örök
typusokkal, melyeket Plato a világ eszméinek nevezett; de ez
egyszersmind a dolgoknak magasabb igazsága“. Végre tehát kaptunk
valamit, amennyiben tudtunkra adja Apponyi, hogy Platonista, azaz a
legmerészebb idealista, a ki az eszmeit tartja szépnek, a kinél a forma
háttérbe szorúl. Most már tudunk egy keveset, vagyis azt, hogy a
székfoglaló idealista, a minő most legalább az aestheticában alig van
még a világon, legalább egyetlen ily irányú czikkről, tanulmányról sincs
tudomásom. Komoly munka pedig épen nem jelent meg. Kissé gyanússá teszi
Apponyi idealismusát, hogy ki kell jelentenie, mennyire nem barátja,
híve a _túlhajtott realismusnak, legkevésbbé a modern_ (Zola-féle?)
_naturalismusnak_. Tehát mégis realista volna Apponyi, csupán a
túlhajtottat nem szereti? Gyanús az is, hogy majd a jószívűséget,
részvétet, majd a jóságot, majd meg a tettvágyat nevezi idealismusnak,
holott egyik sem az. Még gyanúsabb, hogy az úgynevezett objectiv
művészek és államférfiakhoz vonzódik, Petőfiért, Byronért nem rajong,
hanem növekedő gyönyörködéssel mélyed el Shakespearenek, Goethenek,
Aranynak változatosan gazdag és objectív képzeleti világába; csodálja
Tolstoi műveinek _halhatatlan alakjait_. Nem hozok fel több gyanúsat,
csupán még egyet. Apponyi rajong a zenéért, még pedig a mennyire tudom,
a realis zenéért. Mindez tehát zavarba hozhatna engemet. Mert ha Apponyi
idealista, akkor neki Klopstockot, Jean-Jacques Rousseaut, Voltairet,
Viktor Hugot, Kölcseyt, Kisfaludy Károlyt, Vörösmartyt kellene
magasztalni; szidni, ostorozni a mostani költőket, zenészeket, festőket,
szobrászokat, csöndes lenézéssel kellene szólania Beethovenről, Wagner
Richardról, Tolstoiról és a többiekről; pedig nem teszi, sőt úgy
látszik, épen ezeket szereti legjobban. Annyi igaz, hogy finom, előkelő
érzése, gondolkozása nem szereti Zoláékat; no de ez megfér a
realismussal, sőt épen a teljes realismus idején nem tűrjük a baromi
érzékiséget, hanem a finomat, a szellemeset.
De hát honnét veszi elő akkor Platót? Minek áll ki e nagy idealistával?
E tünemény azért rendkívül érdekes, mert nemcsak Apponyinál fordul elő,
hanem rendesen ismétlődik, hogy a legnagyobb realismus napjaiban többen
csodálják a görög bölcsészet halhatatlan idealistáját. Kérdés: hogy
magyarázhatnók meg e jelenséget? Első pillanatra érthetetlennek látszik,
de közelebbről vizsgálva, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy a realisták
Platóban főleg a mysticus elemet bámulták. Nem a nagy összefoglaló
gondolatok ragadták magukkal például a XV. század mysticusait, hanem az
isteninek főszereplése, mely a mystikusok lelki világát teljesen
betölti. Ezt különben egyes történetírók épen a XV. századra
vonatkozólag rég észrevették. Különben mind az idealista, mind a
realista könnyen rátalál az istenire. Az idealista az egészből indul ki,
a végtelen mindenség bámulatos megalkotása és berendezése előtt leborul
és lelki szemeivel az alkotó és gondviselő istent látja, imádja; a
realista pedig kicsinyke világában tömérdek titkos, rejtelmes előtt áll,
melyeket csak az ő aprózó, részletező, bonczoló szeme lát meg, melyek
azután az istenihez, a túlvilágihoz, az érzékfelettihez terelik érzését,
gondolkodását.
Apponyi a realismus alkonyán és az idealismus hajnalán tartotta
felolvasását és így lehet, hogy lelkét nem csupán a mysticus, hanem az
idealis elem is megragadta s nem lehetetlen, hogy a mint erősebben
jelentkezik az idealismus, ő is átmegy az igazi Platóhoz; mostani
aestheticája azonban még zavaros, homályos. Nem tisztán, határozottan
eszményi, mert oly műveket dícsér, melyek valóban realisak; de igazi
realista sem, mert oly erkölcsi és szellemi tanokat hirdet, melyek
ellenkeznek az igazi realismussal. Aestheticai dolgozatának tehát nincs
különös becse, nem tisztázott semmi kérdést. És midőn új ösvényt akart
nyitni számunkra, olyan sötétségbe tévedt, melyben az én nyomaimat sem
látta meg.