Apponyi Albert, a nemzeti párt vezére és jeles parlamenti szónok, 1895
febr. 10-én foglalta el székét a Kisfaludy-társaságban egy értekezéssel,
mely a művészetről és politikáról szólott s azt akarta vizsgálni, hogy
miben hasonlók egymáshoz a művészi és politikai alkotás, minő művészi
tulajdonokkal kell az államférfiúnak bírnia feladata lényegének
teljesítésében, politikai czéljainak kitűzésében és eszközei egész
rendszerének megállapításában. Azt hiszi, hogy e problemával még nem
foglalkozott senki, járatlan utat lát maga előtt, nem is akarja
kifürkészni az egész tájat, csak megmutatni az utat, melyen érdemes
végig járni, mert kilátási pontokban bővelkedik.
A székfoglalóra nagy közönség gyűlt össze, gyönyörködve hallgatták, a
legzajosabban megtapsolták, az összes lapok majd újjongva, majd
elismeréssel fogadták, néhányan mellékelték is.
Én elolvastam s nem gyönyörködtem benne, sőt boszankodtam rajta. Azt
kérdeztem magamtól, hogy miért gyönyörködött benne a hallgatóság? Okát
kettőben sejtem. Az egyik, hogy Apponyi egy kissé általánosít, két külön
dolognak rokon jegyeit, közös vonásait keresi, tehát összefoglal vagyis
gondolkodása találkozik az ébredező idealismussal, mely gyönyörködik az
effélékben; a másik pedig az erkölcsi érzés megnyilatkozása, az
agnosticismus kárhoztatása, a naturalismus megvetése, az utilitarismus
elítélése, az anarchismus, opportunismus megrovása. Azt hirdeti Apponyi,
hogy fölvette a kérlelhetlen harczot az erkölcsi nihilismus minden
válfaja ellen, a mit világszerte mindenütt hangoztatnak. E kettős oknak
tulajdonítom leginkább Apponyi sikerét, melyekhez kétségtelenül
hozzájárul előadásának szépsége.
Lássuk tehát ezt a székfoglaló értekezést, aestheticai tanulmányt.
Ez valóban nem elégít ki. A dolgozat egy a realismusból kiemelkedett agy
munkája, a ki ott keres egyező vonásokat, a hol vagy nem találni meg,
vagyis teljesen henye munkát végez vele. Mert igazán bohó gondolat még
csak fel is állítani a tételt: hogy minő művészi tulajdonokkal kell
bírnia az államférfiúnak? Természetesen, embernek kell lennie az
egyiknek is, a másiknak is, tehát gondolkodnia, éreznie és cselekednie.
Kell lennie eszének, értelmének, szívének, phantasiájának,
emlékezetének, alakító tehetségének stb. E főtulajdonságok megvannak a
művészben és az államférfiúban, az iparosban és kereskedőben, a papban
és tanárban, az ügyvédben és az orvosban, a háziúrban és a házmesterben,
a gyárosban és vigéczeiben, a bankárban és a pénzügynökökben stb.
Most következnének gondolkodásunk, érzésünk és cselekvésünk azon
módosulásai, melyek az egyiket a művészi, másikat a politikai, a
harmadikat a papi stb. pályára sodorják. Ugyanis a jeles anthropologus
_Broca_ fölfedezése után tudjuk, hogy lelki sajátságaink tömérdek
árnyalatának egy-egy ideg felel meg, mely ha jól ki van fejlődve és
fejlődésében semmi sem zavarja, tulajdonosa nagyra viheti, a közbámulat
tárgya lesz, míg a kinél majdnem hiányzik vagy háborgatva van
működésében, szánalmunkat érdemli ki. A művésznek van értelme,
kisebb-nagyobb, mondjuk, teremtő képzelete, szíve, de különösen ki van
fejlődve alakító ereje, azért a legnagyobb gyönyörűségét leli a
legkülönfélébb alakításokban. Alig nőtt ki a bölcsőből, már alakít, az
egyik a nyelv, a másik a zene, a harmadik a festészet, a negyedik a
szobrászat stb. terén. A szülő már sejti, mi lesz a gyermekből. A
későbbi szónok már a hátul gomboló nadrágban is szeret dictiózni, a
leendő pap misézni, prédikálni, a jövő katonája exercirozni, az
államférfiú szervezni és minden leány, a leendő anya, babával játszani.
A gyermekkor e játékai igen sokszor valóra válnak a férfikorban, mert az
illetők e tehetsége ki van fejlődve és érvényesűlni kíván az életben.
Természetes, hogy tehetségeink aránya, mértéke, összetétele rendkívűl
változatos, úgy, hogy valamint nincs két teljesen egyenlő falevél, úgy
nincs két egészen azonos emberi lény. Innét ered a roppant különféleség,
jellemünk ezernyi apró eltérése. Agyunkban majdnem kétmillió idegszálat
különböztetnek meg, melyek az emberi érzés, gondolkodás és cselekvésmód
tömérdek árnyalatának felelnek meg.
És mégis mikép magyarázhatni meg, hogy bizonyos időszakban az emberiség
így vagy amúgy gondolkozik, érez és cselekszik, máskor meg másképen?
Hogyan értsük meg, hogy a neologia és orthologia, a classicismus és a
romanticismus, a vallásújítás és az orthodoxia, az ascetismus és a
mysticismus, a sentimentalismus és a pietismus, az eszmei történetírás
és az epikai história, az állami centralisatio és decentralisatio, a
szabad verseny és a védvám stb. stb. szabályosan váltakoznak? Ha az
ember annyira különféle, annyira eltérő jellemű, mikép magyarázhatni e
szabályos egységet? Igaz, hogy itt is nagy a változatosság, az
idealismus idején mindenki barátja a neologiának, a nemesebb,
ünnepélyesebb, szónokiabb irálynak s vele a purismusnak; de az általános
irány mellett mennyi a változat, mekkora az eltérés! Csakhogy még sem
tagadhatni az egységet. De mi ennek az egységnek az oka? Apponyi sejti,
hiszi, hogy a törvény. Valóban törvény, még pedig az uralkodó eszme
törvénye, mely az idealismus legszélesebb látköréből a realismus
legszűkebb eszmekörére, a végtelen egyetemesből a legkisebb
individualismusra zsugorodik össze.
Apponyinál azonban mindez nagyon homályos. Ha régebbi szónoklatait
tekintem, azonnal látom, hogy az eszme nyomása alatt nem igen tud
általánosítani, szívesen hallgatják, mert óvakodik a generalisatiótól,
az összefoglaló gondolattól; most az idealismus hajnalán kezd
egyetemesiteni s tetszik, mert általánosítása megfelel a mai társadalom
kezdődő idealismusának; de még alig képes fölemelkední a kellő
magasságba, nincs elég széles látköre, előadása, nem éri el azt a
fensőbb színvonalt, a hol az idealis igazságot megtalálhatná. Még nem
tudja, hogy a mi igazság volt tegnap, ma már nem az, sőt holnap épen az
ellenkező lesz igaz. A hetvenes években az egész világ művelt
irodalmaiban lelkesedtek az orthologiáért, ma közönyösek vagyunk iránta,
sőt kinevetjük, a ki még emlegetni meri, öt-tíz év múlva pedig rajongani
fogunk a neologia egy-egy alkotásáért, egy új merész szófűzésért,
vakmerő mondatkötésért. Apponyi még csak egy régi dolgot lát, hogy a
fiatal ember lelkesedik, a férfikorban lohad a lelkesedése és átalakul
irodalmi ízlése. Pedig ebben is kevés az igaz. Hiába mondja, senki sem
hiszi el, hogy Byronért, Petőfiért valaki rajongott volna 1880 óta.
Inkább hírükért s egy pár realisabb, érzékibb dalaikért olvastuk. De nem
kellettek eszményi tartalmú költeményeik, nem különösen Byronnak vad
kitörései, melyekben legfölebb a pessimisták gyönyörködtek, míg az
eszményibb napokban, a haladás jelen hullámának első felében kárhoztatva
emlegettük tomboló érzékiségét, de annál jobban magával ragadt, mikor
szidta a zsarnokokat, dicsőítette a szabadságot. Melyik fiatal ember
tudta élvezettel vagy rajongással olvasni 1885 körül Klopstock
_Messiását_ vagy Vörösmarty _Zalán futását_? A fiatal ember is csak azt
szereti olvasni, a mit a férfikor szeret, legfölebb korának nagyobb
élénkségével teszi. A nyolczvanas években az ifjú és az öreg Guy de
Maupassant-t, Tolstoit stb. találta legszebbeknek, ezek voltak
legkedvesebb olvasmányai. Igen jól nevelt leányok is a
leggyönyörűebbeknek tartották. Apponyi rajong a zenéért, ámulattal
hallgatja; tehát bizonyosan ismeri a zene történetét s így tudhatja,
hogy 1820 után Rossini expansiv idealis zenéjében gyönyörködtünk, míg
1810 körül az egész művelt világot Beethoven intensív, realis zenéje
ragadta el. Akkor is oly magánkívüli hangon szólottak a zenéről, a hogy
Apponyi szokott; akkor is azt mondották, hogy a zene „oly országokba
visz, melyek a szavakba, sőt gondolatokba, sőt konkrét érzelmekbe vagy
hangulatokba foglalhatónak körén kívül esnek; a mit ilyenkor kifejez, az
mindeneknél magasabb és mélyebb, az majdnem több mint emberi,
mindenesetre az ember és a mindenség titka közti érintkezésnek, földi
eszközökkel elérhető netovábbja.“ Ime így beszél a rajongó barátja a
zenének. S igaza van a realismus szempontjából. Ez időszak erkölcsi
tehetetlensége, belső bomlása a zenében talál vigasztalást, erre veti
magát. A XV. században, 1650-től 1720-ig, 1795-től 1825-ig, 1860-tól
napjainkig mindig jobban bomlott az emberiség a zenéért. Haynald
bibornok, e genialis realista, Apponyi és mások számtalanon az élvezők
kábító mámorával gyönyörködtek a zene művészetében. A hogy Apponyí
élvezi a zenét, az a _nirvana_ egy válfaja. Ha majd erősebben
jelentkezik az idealismus, háttérbe szorul Beethoven realis zenéje s
talán Apponyi is a Rossini-Weber-Mayerbeer-Erkel-féle áriáknak fog
lelkesen tapsolni.
Ez tehát a haladás törvénye, melyet nem ért Apponyi s nem tud magáévá
tenni.