Ha az emberi érzés, gondolkodás és cselekvés minden terén mutatkozik az
uralkodó eszme befolyása, legjobban meg kell látnunk és tapasztalnunk e
hatást a bölcsészetben, mely az érzés, gondolkodás legfensőbb
kifejezése. Már eddig is számtalanszor be kellett mutatnom, hogy és
miért változott meg egyes bölcsészek nézete, felfogása. Most azonban
repüljünk végig a történetileg jól ismert időkön s a haladás minden
egyes hullámában tüntessük fel a bölcsészet fejlődését.
Tudjuk, hogy mivel legszélesebb az idealisták eszmeköre, rendesen egy
fensőbb lényt, Istent, eszmét tesznek a mindenség alkotójává vagy
szabályozójává, nem képesek elhinni, hogy ne volna czélja a világnak,
tehát a teleologia hívei, többnyire rajongnak a vallás- és erkölcsért,
az egyetemesnek e legfensőbb megnyilatkozásaért; a világ és emberiség
lelkesíti őket s csak másodsorban a haza és nemzet, de ezeket is főleg a
vallás és erkölcs szemüvegén nézik. Többnyire megvetéssel szólanak az
anyagról és a tapasztalásról, immaterialismusra hajlandók, ismereteink
fő forrásává az észt és tekintélyt szeretik tenni.
A mint szűkül az emberiség eszmeköre, mindjárt jelentkezik a realismus
kezdetleges árama. Még csak mint szelid scepticismus és rationalismus,
tiltakoznak a tekintély, a vallás és a moral egyoldalú uralma ellen,
ismereteink egyenjogú forrásának az értelmet, a józan belátást, az
emberi tapasztalást kezdik tekinteni. Keblök ugyan feldobog a vallásos
érzésre, felmagasztosulnak az isteni láttára; de néha erősebben
ostorozzák a tekintélyt, megingatják a vallás és moral támaszait,
eltávolítják némely sorompóját, szabadságot követelnek a kritizáló
emberi észnek, hangoztatják a lelkiismeret, a gondolkodás és a tanítás
szabadságát. Az idő haladtával gyengül az erkölcsi és vallásos érzés;
vannak olyanok, a kik tagadják az érzékfelettiek megismerhetését,
tudásunk egyedüli forrásává a külső és belső érzékeket teszik. Az
erkölcs alapja, forrása, czélja már nem az isten, nem az erény, hanem az
ember jóléte, gyönyörűsége stb.; kezdik igazolni az erősödő realismus
erkölcstanát. A szép, igaz és jó eszméje mindjobban elválik egymástól.
Az idealrealismus első felében rendkívül éles harczot vívnak az uralkodó
egyházak ellen, melyeknek fejlődő orthodoxiája sokszor módot talál a
bölcsészek üldözésére. Az idealrealismus delén és második felében, a
nagy nemzeti egység napjaiban erősen bomlik a moral, halványodik a
vallás, külsőség, formaiság és szertartás lesz, más részről szaporodnak
a mysticusok, a kik az ismeret forrásának az isteni szemléletet vallják.
Előkelő bölcsészek, gondolkodók a sensualismus, empirismus, atomismus,
panphysicismus, mechanismus apostolai. Nem szeretnek és nem tudnak
összefoglalni, eszmékig emelkedni. S mivel mégis minden bölcsészet
többé-kevésbbé összefoglaló, hanyatlik a tekintélye, népszerűtlenné
válik, kevesen művelik, hanem annál többen adják magukat a természeti és
más gyakorlati tudományokra. Ha azonban akadnak egyes összefoglaló elmék
a realismus idején, a kik philosophálni szeretnek, az ilyenek rendesen
pessimisták lesznek.
Ez rövid vonásokban rajzolva a bölcsészet képe a haladás egy-egy
hullámában. Természetesen az érzés, a gondolkodás módosulatát mint az
idők áramlatát kell felfognunk. Néhány évvel vagy évtizeddel is előbb
hirdetheti egy-egy bölcsész a tant, mely árammá csak utóbb fejlődik,
csak később ragadja meg az emberiség számos tagját. Ekkor azután
népszerű lesz a bölcsész, ki talán azóta a sírban pihen s nem
gyönyörködhetik felebarátjainak elismerésében. Igen sokszor a bölcsész
tud símulni korához, az uralkodó eszmével módosítja tanait s mindvégig
vannak hívei, követői. Sokszor azonban mereven megmarad megállapított
bölcsészete mellett; az ilyen azután, ha erős szervezete még sokáig
fentartja, veszít népszerűségéből, sőt már életében elfeledik. És ha azt
kérdezné valaki, honnét tudhatjuk, hogy valamely bölcsész mikor
népszerű, mikor jut bölcsészete az eszme áramába mikor tolják félre; azt
felelem, hogy erre nem elég néhány jóbarátjának, vagy pajtásának, vagy
maecenásának híresztelése vagy jóakarata; hanem egységesen kell
felfognunk az erkölcsi világ összes tüneményeivel s ha a bölcsész
rendszere vagy legalább fő jellemvonásai megegyeznek, összeférnek a
társadalom más erkölcsi és gazdasági tüneményeivel, bátran
megnyugodhatom abban a történeti adatban, hogy bölcsészetünk nagy
népszerűségnek örvendett. Ellenkező esetben gyanús lesz a tudósítás,
vagy ha mégis igaz, e népszerűséget nem tanainak, hanem politikai vagy
társadalmi szerepének köszönheti.
Most lássuk az egyes hullámok bölcsészetét. Az ötödik század elejétől
kezdjük, mert már jobban ismerjük ez időszakot. A Kr. e. 500. év az
idealreal dele, tehát letűnhetett a széles látkörű idealismus. Ilyenkor
virágzik a büszke, aristocrata és stoicus moral, melyeknek az eleati
iskola a tanítója. Alapítója Xenophanes (talán 569–480), mesterei
Parmenides (talán 515–450), Zeno (490 körül) Empedocles (talán 492–432)
stb. Ez utóbbinak mysticus hajlamai vannak.
A realismus nevezetes bölcsészei a sophisták és _Democritus_ (460–370) a
ki dúsgazdag ifjú létére sok utazásra költötte pénzét. Ő az atomismus
alapítója. Nála már semmi sem lehet a semmiből s minden változás a
részek kapcsolata vagy elválása. Semmi sem történik esetleg, hanem
mindennek megvan a maga szükségképi oka, a mi kizárja a teleologiát.
Szerinte csak az atomok, a parányok és az üres tér létezik. E parányok
végtelenül számosak és különfélék. Belőlük képződnek a világok, melyek
keletkeznek és elmúlnak. A parányok száma, nagysága, alakja és rendje
szűli a dolgok változatosságát. Nincs belállapotjuk, hanem csak
nyomással és lökéssel hatnak egymásra. A lélek finom, sima és gömbölyű
atomokból áll, mozgásukkal idézik elő az élet tüneményeit. Ethikája a
realismus boldogságtana, mely a kedély derült nyugalmában áll. Nemesebb
ugyan, mint Epicur hedonicája vagy a XVIII. század materialismusának
túlfinom egoismusa; de még sem eszményi, mely fensőbb alapra építi
erkölcstanát. Democritust nevető bölcsésznek nevezték.
Az ötödik század közepe táján nagyon elszaporodtak Görögországban a
sophisták. Protagoras, Hippias, Prodicus, Gorgias és mások az
individualismus hirdetői. Sensualismusuk főelve, hogy az ember a dolgok
mértéke vagyis az individuum szempontjából fognak fel mindent; továbbá
az ellentétes vélemények egyformán igazak, a mi természetesen következik
az előbbiből. Most ezt tartom igaznak, máskor azt; én ezt vallom
igaznak, másik azt. A realismus napjaiban, mikor széthullik,
szertebomlik a társadalom és a féktelen individualismus uralkodik az
erkölcsi élet terén, sophisták lesznek az emberek. E sophismus
képviselői napjainkban a hírlapírók, általában a politikai sajtó
munkásai, a kik minden meggyőződés nélkül jó fizetésért az egyik vagy
másik párt szolgálatába állanak s ilyenek jórészt maguk a politikusok
is, a kik lesik a hatalom konczait, ilyen végül maga az egész
társadalom, melyet kevés kivétellel az anyagi, érzéki javak vezetnek.
De mikor ennyire szétmállik a társadalom, tör ki az idealismus s az
egyetemest tűzi ki magas czéljáúl az emberiség. Ezzel legtöbbet nyer az
isten, a vallás, a tekintély, a hagyomány ügye. Az emberben fölébred a
vallásos buzgóság, erélylyel nyomják el a hitetlenséget, sujtják a
vallásos közönyt, ostorozzák az egyéni érdek hajhászait. Ilyen
változáson ment át az emberiség 420 körül. Bizonyos, hogy sokan
sürgették a vallás és az isteni morál visszahozását, az ébredő
idealismus új lelket öntött a görög vallásba, egyes papok nagy
odaadással teljesíték szent hivatásukat.
A sophista Socratest is meghatotta az új szellem, elfordult régi
társaitól, a kik ellenségei lettek. Eszményi bölcsészszé változott. Mint
ilyen nagy tisztelettel viseltetett az istenség iránt; de nem valószinű,
hogy a görög mythos tanaiba kétkedés nélkül tudott volna hinni. Bár
teljesíti vallásos kötelességeit, főleg az erkölcsre veté magát, a
lelkiismeretet, a magábaszállást sürgette, összefoglalta a szép, igaz és
jó eszméjét, hirdette, hogy a jó lényege az igaz tudáson alapszik, hogy
a legfelsőbb jó, nem a szerencse, hanem az erény mint a boldogság
megalapítója. A legfelső intéző hatalom az ész, mely az istenekkel
czélszerüen kormányozza a nagy kosmost. Mivel nem írt, könyveket nem
hagyott maga után. Ugy sejtem, hogy a legszélesebb eszmekörű idealismus
lohadásával, rationalisticusabb lett a kritikája, mely a papok
gyűlöletét vonta magára és 399-ben halálra ítélték.
Számos tanítványa közül megemlítjük a megarai Euclidest, Antisthenest, a
ki egyetlen jónak az erényt tartotta és mint monotheista és a természeti
állapot védője, megtámadta a vallást és az államformákat, szóval
rationalisticusabb alapon állott. Ez alapon lépett föl a cyrenei
Aristippus 390 körül, a ki már az élvezetet viszi be Socrates
erkölcstanába, ugyanezt tevé leánya Arete és még inkább fia, szintén
Aristippus, a ki rendszerbe önti a hedonismust.
Nagynevű tanítványa volt a mesternek Plato (427–347), a kit magasztos
eszméiért és elragadó előadásáért isteninek neveztek. Az egyetemes
foglalta le érzését, gondolkodását, a dolgok lényegét a fajfogalmakban
találja, melyeket mint ideákat önálló gondolati lényeknek tart, az
egyedek csak képei az ő eszméiknek. A legfensőbb eszme a jó, mely azonos
az istennel, az isteni szellemmel, az ég és föld királyával. A
legnagyobb jó az istenhez, a feltétlen jóhoz, hasonlóvá lenni.
Tanítványai nem hagytak mélyebb nyomokat, az ébredező idealrealismus nem
türhette tovább az eszményi rajongást, melyet Aristoteles (384–322) új
bölcsészete váltott fel. Ha Plato az egyetemesből indult ki, ha az
universumokat, typusokat és példányokat önálló léttel képzelte,
Aristoteles a tapasztalást tette bölcsészete alapjává, míg Plato eszméit
az ész abstractioinak tekintette, melyek csak akkor helyesek, ha a
tények igazolják. Ezért munkássága főleg a tények összehordására, a
természeti adatokra, ismeretekre irányult. Kutatása földeríti a
gondolkodás törvényeit, megteremti az alapos logikát. Művében előkelő
helyet foglal el az individuum. Methaphysicája még az idealreal delén
nem atheisticus, de már gyengűl benne az isteni elem, erősebben
jelentkezik a szétmállás, a bonczolás, a szétszedés. A legfőbb jó már
nem az egyetemesen, hanem az egyén boldogságán alapszik. Az erény
részint egyéni hajlam, részint belátás, részint szoktatás. Művészettana
kiválóan idealreal, még a tragicum meghatározása is. Tanítványai, a
peripateticusok, tovább haladtak a realis irányban és megveték a
dialectico-metaphysicait. Az erősödő realís eszme az új idealismus
kitöréseig lehetetlenné tette az eszmei bölcsészetet.
Az idealreal delén azonban már annyira szétmállik az érzés, gondolkodás,
hogy többféle bölcsészeti irány mutatkozik. Ilyen a Stoa, melynek nagy
mestere Zeno volt (talán 350–258). E bölcsészet főjellemvonása a büszke,
önérzetes, aristocrata moral, mely önmagáért teszi az erényt. Logicája
lényegében nyelvtan és tapasztalati ismerettan.
Természetphilosophiájában nagy organismusnak tekinti a mindenséget, két
principium, az anyag és erő rendszerét.
De már ekkor annyira hatalmas a realismus, hogy igen sok ember
szervezete féktelenül hódol az érzékiségnek és az anyagi jólétnek, a mi
magával hozza, hogy bölcsészeti rendszerbe kell önteni. Már Aristippus
és gyermekei megpróbálkoztak vele, de az uralkodó idealis gondolkodás
miatt nem jutottak nagyobb népszerűségre. Sokkal jobban sikerült ez
Epicurusnak (341–270), a ki 306-ban társas-irodalmi kört szervezett s
ott hirdette sensualis bölcsészetét. Ismerettana az érzéki tapasztalás
igazságát vallja, erkölcstana józan sensualis rendszer, tiszta
hedonismus.
Minél tovább haladunk a realismusban, annál jobban bomlik, mállik a
bölcsészeti gondolkodás. Helyette a tudományokra, a nyelvi, természeti,
történeti ismeretekre veti magát az ember. Görögországban, Egyiptomban,
Pergamumban rendkívül emelkedik a tudományosság, könyvtárak, múzeumok
állanak a tudósok rendelkezésére; a bölcsészek azonban csak adatokat
merítenek belőlük; érzésök, gondolkodásuk teljesen skeptikus minden
iránt, világnézetök naturalisticus. Egyik tehetségesebb kifejezője ez
iránynak Carneades, a harmadik akadémia alapítója (214–129). El lehet
mondani, hogy 250-től 150-ig, bár más nevek alatt, újra virágzottak a
sophisták.
Ekkortájt (160) azonban felébredt az ídealismus, mely a vallás, a
becsület, az erkölcs, a magasztos hazafiság felé fordította az emberiség
tekintetét és az új ember megvetéssel nézett a skepticus és sensualis
bölcsészetre, a philosophusok léha tömegére. Cato, Publius Crassus
Mucianus, a főpap, Quintus Metellus, a jeles hadvezér, Publius Mucius
Scaevola, a kitünő jogtudós, Tiberius Sempronius Gracchus, az atya,
Appius Claudius és mások számtalanon mint a vallás és fensőbb erkölcs
tisztelői nem kedvelték a realis bölcsészetet. E felfogásnak női
képviselője a Gracchusok anyja, Cornelia volt. A vallás és erkölcs
tisztelete birta rá őket, hogy kiűzzék Rómából a görög bölcsészeket és
rhetorokat. De már a Gracchusi törvények ellenzése miatt meggyilkolt
(129) Scipio Aemilianus, a ki nagyon szerette a xenophoni Socratest
olvasni, házába fogadta Panaetius görög stoicus bölcsészt és a vallás
őszinte tiszteletével össze tudja egyeztetni a bölcsész pártfogását.
Panaetius és közvetlen utódai azonban maguk is símultak a valláshoz.
Egész lélekkel védelmezték a moralt és a vallás tanait; de a mint
jelentkezett a realismus és vele a rationalismus és scepticismus, a
római törvények védekeznek a vallás megrontása ellen, meg akarják óvni a
papi szellemet és csak 104-ben sikerült keresztűl vinni, hogy a
kerületek kisebb része befolyhasson a papok választásába. A római
társadalom története gyönyörűen megvilágítja, hogyan megy át az
emberiség a 160 táján kitörő idealismusból a mindjobban gyarapodó
realismusba. 70 körül Kr. e. Lucretius Carus _De rerum natura_ szóló
tankölteményében Epicurus bölcsészetét kezdi hirdetni, de Cicero még (50
körül) tiszteli az isteneket, ecclecticus és a moral terén buzgó hive a
nemesebb stoicismusnak. A Kr. utáni I. és II. században a realismushoz
símuló Stoa, melynek kedves és tiszteletre méltó hirdetője Epictetus,
továbbá az epicureismus és a mysticismus szerepel, mely már Krisztus
előtt kezdődik, de senki sem nagyobb és istenibb mestere, mint maga
Krisztus, apostolai pedig az ő tanitványai; szintén mysticus a zsidó
Philo (40 körül Kr. u.) Tyanai Appollonius (50 körül). Ilyenek továbbá:
Carpocrates (130), Basilides (130), Valentinus (150). A realismus végén
a kedves és lágy, a jóságos és irgalmas Marcus Aurelius császár
(160–180) írja bölcsészetét.
180 körül azonban kitör az idealismus. Az emberiség ismét rajongani kezd
a vallásért és erkölcsért, virágzik az alexandriai catechet-iskola,
föllép Athenagoras az apologeta (176 körűl), sz. Irén püspök (✝ 202)
Tertullian (✝ 220), a platonizaló alexandriai sz. Kelemen (✝ 220), a
mesopotaniai Bardesanes (200 körül), utóbb a perzsa Mani és Origenes. Új
platonikusok: Saccas (175–250), Plotinus (205–270), Celsus (200 körül),
a ki megtámadja a keresztyénséget.
E bölcsészek mind rajongó idealisták, többnyire keresztyének, a kik az
Isten eszméjében mint nagy egységben fogják fel a mindenséget. Plotinus
pedig noha nem keresztyén, híve a plátói egységnek, lelkes tisztelője az
erénynek.
De már 200 körül jelentkezik a skepticismus, ilyen Sextus Empiricus,
noha még alig van híve. És noha fokozatosan gyarapszik a realismus,
egyházilag annyira szervezkedik a keresztyénség, csakhamar államvallássá
is lesz, úgy, hogy a rationalismus csak a gyakorlati moral terén, az
emberek önzőbb, léhább, érzékibb magaviseletében és mint eretnekség
jelentkezhetik. Ilyen rationalista eretnekség volt Ariusé (296–373), aki
tagadta a Fiú istenségét.
Akadtak ugyan az idealrealismus alatt is egyes pogány bölcsészek, mint
Jamblichus (300 körül), Julianus Apostata (362), a bölcsésznő Hypatia,
kit meggyilkoltak a keresztyének, Proclus (411–485); de ezek és a
többiek keveset értek el a nagy keresztyén egyházatyákkal szemben, akik
között említendő szt. Athanaz (296–373), nyssai Gergely (331–394) szent
Ágoston (✝ 430).
529-ben I. Justinian császár, a kicsapongó Theodora férje, eltiltja a
bölcsészet tanítását, bezáratja az atheni bölcsészeti iskolát. A
bölcsészek egy része Perzsiába vándorol, köztük Simplicius is,
Aristoteles ügyes commentatora, de már 533-ban elnézik visszatértöket.
Különben a realismus hatása alatt a philosophusok egy része mysticus
lesz, minő Dionysius Areopagita (475 körül).
A hatodik század vége felé ujra ébred az idealismus, az emberek ismét
rajonganak a vallásért és moralért, roppant bomlás áll be az anyagi
téren, az irodalom jóformán megsemmisűl, az ipar és kereskedés alig
tengődik. Annyira uralkodóvá lesz az eszményi, hogy a hetedik századot a
szentekének is nevezik. A vallásbölcsészet egy jelensége a
mohammedanismus, mely már a rationalisabb tünemények közé tartozik
(622), azért kevés a dogmája s a túlvilági jutalmakat is nagyon érzékien
fogta fel a vallásalapító. 700 körül lép föl az angolszász szerzetes,
Beda Venerabilis, 730 körül Damascusi szt. János, aki aristotelesi
formákban rendszerbe akarja önteni a keresztyén theologiát, 800 körül
Alcuin, Nagy Károly udvari iskolájának tanítója, 830 körül Rhabanus
Maurus fuldai apát és mainzi püspök.
Joannes Scotus Erigena (843–877), már erősen mysticus, ugyanakkor az
araboknál feltűnik Al-Kendi, a theologiában rationalista, a logikában
aristotelesi, míg Al-Farabi (✝ 950), a ki az Isten létének egy
bizonyitékával áll elő, már mysticus.
A X. század utolsó negyede az idealismus kitörésével kezdődik,
mindenfelé emelkedik a vallásosság, a szentség; az ascesis ragadja
magával az embereket, a bölcsészet is idealista lesz vagy mint akkor
nevezték: realista, amennyiben a _species, differentia, proprium_ és
_accidens_ jelzőket dolgoknak (res, realista) vagy csak szavaknak
(voces, nominalista) tartották. Ilyen idealisták 1000 körül Remigius,
Notker Labeo, Gerbert (II. Sylvester), Fulbert, Toursi Berengar (1050),
Lanfranc (1070), Canterbury sz. Anselm (1033–1108) az istenlét
ontologiai bizonyítékának szerzője, ő tanította, hogy a keresztyén per
fidem debet ad intellectum proficere, non per intellectum ad fidem
accedere.
A XI. század közepétől már kezd mutatkozni a rationalisabb elem. 1050
körül Psellos Konstantinápolyban, 1075 körül Johannes Italus kezdenek
Aristoteles iránt érdeklődni, ugyanazt teszi Avicenna (Ibn Sina ✝ 1036),
bár még annyira eszményi, hogy az 1495-iki velenczei kiadó így nevezi:
Opera philosophi _facile primi_. Már sokkal rationalisticusabb Algazel
(Al Ghazza-li ✝ 1111), a ki nagyon skepticus, továbbá Aristoteles
feltétlen tisztelője az idealreal delén: Avêrroes (Ibn Rosd ✝ 1198). A
szentháromságot rationalisabban magyarázta Roscellin (1092), némi
függetlenséget követelt a bölcsészetnek Abaelard (1121), ő mondotta:
Dubitando… ad inquisitionem venimus, inquirendo veritatem percipimus.
Nem említve a sok kisebb-nagyobb bölcsészt, a kik egyúttal vagy még
inkább theologusok voltak, az idealreal delén 1250 körül Aquinoi sz.
Tamás, a doctor angelicus betetőzi a scholastica philosophiát és
theologiát, mely külömbséget tesz a theologia naturalis és revelata
között. A Thomisták ellen küzd Duns Scotus, a doctor subtilis (✝ 1308)
platonisáló védője a szeplőtelen fogantatásnak. A realismus
gyarapodására mutat Roger Bacon a doctor mirabilis (1214–1292), aki a
természeti tudományokat is műveli és kísérleteivel magára haragítja
kortársainak egy részét. Szintén a realismus jele a sok mysticus,
közöttük a német Eckhart (1300), kiknek száma a XV. század végeig
tetemesen szaporodik.
A XIV. században és a XV. első felében túlnyomó a realista bölcsészek és
theologusok száma, közöttük van Occam a doctor invincibilis (✝1347) ki
tanaiért üldözést szenvedett.
Valamint az egész középkor, úgy a XV. század sem kedvezett a bölcsészet
szabadságának. Noha a realismus léhasága, érzékisége, erkölcstelensége
töltötte be az egész világot, mindamellett ezt nem szedhették
philosophiai rendszerbe; mert az egyházi és világi hatalom kegyetlenűl
büntette volna az illető bölcsészt. Talán a platonizáló mysticismus
írhatott legszabadabban, míg az uralkodó naturalismusnak hallgatnia
kellett. Annál inkább grassált a gyakorlati életben.
1490 körül kitört megint az idealismus, a vallás és moral kezdi
betölteni az ember keblét. E széles látkörű idealismusnak lángeszű
képviselője Savonarola, a florenczi dömés szerzetes, kit 1498-ban mint
eretneket máglyán égettek meg. Ezen idealismus jele a számos pórlázadás,
melyek jobbadán valláserkölcsi okokból származnak, az elterjedt
Platonismus, melynek kitűnő mestere Marsilius Ficinus (1423–1499). Ide
tartozik a két Pico de Mirandola, Reuchlin János (1455–1522),
Nettesheimi Agrippa és mások.
De már 1520 körül a realismus halvány jelentkezésével mutatkozik a
rationalisticusabb elem Luther, Zwingli, Calvin stb. vallásújításával,
Pomponazzi Péter (✝ 1525) külömbséget tesz a vallási és bölcsészeti
igazságok között, Melanchton Fülöp (1497–1560), Julius Caesar Scaliger
(✝ 1558) és mások már Aristoteleshez hajlanak. Később 1600 körül Justus
Lipsius (1547–1606) Schoppe Gáspár stb. stoicusok.
A XVI. század végén, az idealreal delén a realismus gyarapodásával
lelkesednek a természettudományokért, bölcsésze is akad a
naturalismusnak Giordano Brunoban, a ki máglyán (1600) végzi életét,
Vanini szintén odakerül 1619-ben. De legkitünőbb bölcsésze a realisabb
iránynak, az angol verulami Baco, (1561–1626), akinek ismerettana erősen
naturalisticus. A franczia Des Cartes (1596–1650) eleget akar tenni az
idealis és realis iránynak, hangoztatja a kétségbevonás jogát, csak
azért, hogy bizonyítsunk. Az öntudatból indul ki s két kezdetleges
eszmét fogad el, a kiterjedést és gondolkodást, melyek önálló birtokosa
a substantia. Des Cartes jóbarátja és kortársa Gassendi prépost
(1592–1655), aki materialisticus és az újabb atomismus hirdetője, az
angol Hobbes (1588–1679) szintén ellensége az idealis elemnek, de
legnagyobb philosophusa a realismusnak Locke (1632–1704), aki tagadja a
velünk született eszméket, ismereteink egyedüli forrásává a külső és
belső tapasztalást teszi.
A XVII. század jelesebb bölcsészei között kiváló helyet foglal el
Spinoza (1632–1677), aki csak egy substantiát fogad el, mit istennek
nevez, csakhogy ez istenről nem lehet mondani, hogy értelme és akarata
van. Tagadja a szabad akaratot, az erény alapja az önfentartás ösztöne.
A másik kiváló bölcsésze a századnak a mysticus Malebranche (1638–1715),
kit megelőztek már Arndt János (✝ 1621) és a hires czipész Böhme Jakab
(✝ 1624).
XIV. Lajos franczia király utolsó évei nagyon szomorúak és komorak
valának, mert 1700 után nemsokára kitört az idealismus. Nemcsak az
irodalom, művészet, politika érezte meg hatását, hanem a bölcsészet is.
Az angol Collier (1680–1732), a cloynei püspök Berkeley (1685–1753) a
szélső idealismus apostolai, a kik megvetéssel szólanak az anyagról,
ismereteink forrásává a tekintélyt, az eszmét teszik. Shaftesbury az
erkölcs lelkes híve, a három eszme egységének tanítója. A németeknél
Leibnitz, az idealis bölcsészet megalapítója, melyet kissé
rationalisticusabb változattal Wolff és tanítványai hirdetnek az
idealreal délpontjáig.
1720 körül a realismus halvány sugarával jelentkezik már a scepticismus
és rationalismus, melyet az angol deisták, Brown püspök, Voltaire
(1694–1778), Bolingbroke tanítanak. Hume, (1711–1776) mint skepticus
kétségbevonja a tapasztalati és az észigazságot; szerinte az okviszony
fogalma csak a szokástól származik. A század közepén már több apostola
van a sensualismus és materialismusnak, mint Lamettrie, Maupertuis,
Helvetius, Holbach; de az idealrealnak is vannak buzgó hivei, mint a
skót iskolai Reid Tamás (1710–1796), Dugald-Stewart (1753–1828) stb.
1770 után a német Kant (1724–1804) alapítja meg idealreal bölcsészetét,
melyben a két irányt iparkodik kimagyarázni, mindkettőnek megadni az
igazat. Mély elméjével megfejti a bennünk rejlő idealis elemeket, a
gondolkozásnak a tapasztalástól független a priori formáit, a gyakorlati
észt, erkölcsi cselekvésünk szabályozását, az itélőképességet, melylyel
a különöst az általános alatt tudjuk gondolni. Az ember csak a
tüneményeket, a phaenomena, ismerheti meg, de nem a noumena, a Ding an
sich-et. Azért a tudományok csupán a tapasztalati tárgyakkal
foglalkozhatnak. Isten, halhatatlanság, szabadság bebizonyíthatlanok, de
erkölcsi szükségből gyakorlati tekintetben gondolhatók. Az erkölcsi
törvény mint categoricus imperativus parancsol nekünk. Ha Kant a
fogalomnak a gondolkodó ész formáival való megegyezésében keresi az
igazságot, Fichte (1762–1814) már producálóvá teszi az emberi észt,
csakhogy 1800 után a realismus nyomása alatt mysticus
történetphilosophiát hirdet és a nemzeti politikával foglalkozik.
Schelling (1775–1854) folyton változik az uralkodó eszme hatása alatt,
1810 körül szintén el van telve mysticismussal. A realismus tette
glaubens philosophfá Jacobit (1743–1819), aki mint a mysticusok intuitio
útján jut el az igazsághoz.
E kitűnő bölcsészeken és híveiken kívül az egész társadalom eszmei élete
a sensualismus, naturalismus uralmát árulta el. Mindenfelé érzékiség,
léhaság, féktelen individualismus, erkölcstelenség uralkodott, melyet az
1815 után ébredező idealismusnak kelle kiírtani.
Valóban mutatkozott az eszményi gondolkodás, az emberiség kezdett
kiemelkedni a realismus szennyéből, a vallás, a tekintély, az erkölcs
után sóhajtozott. A királyok szent szövetséget alkottak, az egyes
országok törvényeket hoztak az erkölcstelenség, az individualismus
megfékezésére, unio-törekvések mutatkoztak a felekezetek között, hogy
vállvetve irtsák ki a demoralisatiót. Az ember kezdette megszeretni az
elvont gondolkodást, kedvelte az eszmeit. Rajongott az egyetemesért,
mindenfelé szivesen olvasták a metaphysicai, erkölcsi, vallási műveket.
A gazdag bölcsészeti irodalomból a legnagyobb rendszerezőt Hegelt
(1770–1831) említjük, a ki már a század elején megalkotta bölcsészetének
alapjait, de csak 1816-ban kezdi magát jól érezni az összefoglaló
gondolkodás felébredésével. Panlogisticus rendszere az eszme speculativ
tudománya, mely az ész (dialectica), a természet (physica) és a szellem
(ethica) philosophiája; az első az absolutnak logicai kifejlődése, a
második a realis világé, a harmadik az idealis világé vagyis a jog, az
erkölcs, az állam, a művészet, a vallás és tudományban nyilvánuló
szellem bölcsészete. Hegel tana a világ fejlődésének nagyszerű
rendszerbe öntése, mely magával ragadta a gondolkodókat, a meddig erős
volt az idealismus; de mihelyt gyengűlt, a mester philosophiája is
elhomályosult. Mint szélső idealista a tiszta, a feltétlen ész áll
bölcsészete élén, mely nem vetett számot a jelentkező realismussal,
azért sok tanítványa vagy hűtelen lett hozzá, vagy realisabb iránynak
hódolt. Különben minden művelt országban akadt nehány lelkes híve mint
Rosenkranz, Gabler, Göschel, Hinrichs, Feuerbach Ruge, Pierre Leroux,
Proudhon, Jules Michelet, Vera stb. Nálunk Erdélyi János, Kerkápolyi
Károly, Greguss Ágost.
A francziáknál Cousin (1792–1867) lesz az idealis bölcsészet mestere,
előbb vallásos, utóbb hegeli, végre ecclecticus spiritualista. Nagyszámú
követője volt közöttük Jouffroy, Ravaisson, Remusat, Janet stb.
Olaszországban Rosmini-Serbati (1797–1855) inditotta meg az eszményi
bölcsészetet scholastico-speculativ ecclecticismusával. Mamiani,
Gioberti és mások szintén erősen idealisták voltak a huszas, harminczas
években.
1850 körül Herbart (1776–1841) kezdett népszerű lenni különösen a tanügy
munkásainál, a kik az egész világon elterjeszték az ő mérsékelt
realismusát. Számos tanítványa tanárkodott a német és más egyetemeken, a
kik buzgón tanították erkölcstanát, paedegogiáját, aestheticáját mint
Zimmermann, Allihn, Bonitz, Drbal, Drobisch, Strümpell, Ziller, Thilo,
Nahlowsky, Steinthal, Lazarus, Stoy, Waitz stb., nálunk Kármán Mór és
mások.
Tiszteletre méltó nevet vivtak ki ez időtájt Trendelenburg (1802–1872),
a kinek realidealismusa Aristoteleséhez hajlott; Beneke (1798–1854), a
ki több tekintetben Herbart realismusához közeledett, lélektanát a belső
tapasztaláson építi fel. Ueberweg szintén erős realista.
Századunk második felében mindenfelé gyarapodott a realismus, rajongtak
a természettudományokért s bámulatos sikereket tudott felmutatni e téren
a tudomány, de annál realisabb, naturalistább lett a bölcsészet. A
hatvanas években különösen felkarolták Comte positivismusát, ki már
1830-ban elkészült bölcsészetének alapjaival; de még sok idealis elem
volt a társadalomban, ezért nem tudott érvényre jutni, a helyett az
őrültek házába került; de már az ötvenes években hozzá szegődött a
franczia Littré, Taine, az angol Stuart Mill, Lewes és mások. A
naturalismusnak tekintélyes bölcsésze lett Spencer Herbert. Ugyancsak a
hatvanas évek végével kezdettek rajongni Schopenhauer, majd Hartmann
pessimismusáért.
Mikor harmincz-negyven év előtt a terrmészettudományokat általános
lelkesedéssel üdvözölték, számtalan materialista bölcsész lépett föl, a
kik bejárták a művelt világot, többnyire fényes közönség előtt szellemes
felolvasásokat tartottak, melyeket nagy zajjal ünnepelt a
hirlapirodalom. Ilyenek Vogt Károly, Büchner, Moleschott, Spiess, Flügel
stb. Józanabbak Helmholz, Czolbe, Planek, Häckel, Huxley, Romanes,
Dühring, Wundt, Du Bois-Reymond.
Elmondhatni, hogy 1870 óta mindenfelé fokozatosan győzött a
naturalismus, sensualismus, pessimismus és mysticismus. E bölcsészeti
irányok uralkodtak az emberi szívekben s csak most észleljük az
idealismus ragyogó hajnalának feltüntét, mely arra lesz hivatva, hogy
megnemesítsen bennünket. Ennek az ébredező idealismusnak tolmácsai a
néhány év óta fölmerülő metaphysicusok, különösen Angliában, a sok
vallásos író, az angol conservativ államférfiu Balfour, a franczia
irodalomtörténetíró Brunetière és mások. Ez idealismusnak harsonája
vagyok én is, a ki az isteni eszmét vallom az erkölcsi világ egységes és
örök, mindenható és kérlelhetlen mozgatójának, _in quo vivimus, movemur
et sumus_.