Mikor erkölcsi világunkról elmélkedtem, egyszerre előttem állott a
kérdés, hogy mire valók a művészetek? A három nagy eszme: a szép, igaz
és jó közül, a két utóbbit mindjárt megérthetni. A jó kell, hogy
megélhessünk egymás mellett, ez a társadalom egyik alapja, az igaz
szintén kell, mert csupán az igazság támogatásával lehet helyes fogalmam
a létező dolgokról; de hát mire való a a szép? Ez végre is csak játék,
mulatság, szórakozás, gyönyörűség, a mi nélkül talán el is lehetnénk.
Talán csendesen megvolnánk a jó és igaz eszméivel: az ember megismerné a
dolgokat, teljesítené köteleségét s nem törődnék mással; míg most
életünk javát a szép kérdése veszi igénybe. Már a picziny gyermek
szivecskéjét meghatja a szép s csak ha behunyjuk szemünket, hagyunk fel
ezzel a látszólag fölösleges eszmével. Az élet delén, az ifjú és
férfikorban pedig igazán nagy szerepet játszik a két nem közeledésében,
sőt az öreg ember is szereti a csint, a rendet, a szabályosságot.
Valóban úgy látszik, hogy a szép eszméje foglalkoztat bennünket a
legjobban; ez az, a mi kitölti az űrt, melyet a jó és igaz hagy
életünkben. Mondhatjuk, hogy rendkívüli szükségünk van reá, mert ez
szabályozza a másik két eszmét, az igaznak és jónak minduntalan símulnia
kell hozzá s minél tovább haladunk az életben, annál jobban uralkodik
felettünk. Azért oly fontos e tárgy, hogy alig szólhatnánk róla eleget,
pedig nekünk néhány lapra kell most szorítkoznunk s rajtok bemutatnunk,
hogy a szép eszméje is csak úgy alá van vetve az erkölcsi törvénynek,
mint a másik kettő.
Semmi sem mutatja ezt jobban, mint ha kezünkbe veszszük a gondolkodók,
bölcsészek idevágó műveit, melyekben azt keresik, mi a szép? Szemünk
előtt kell tartanunk, hogy az idealismus összefoglalás, expansio, a
három eszmének egymáshoz közelebb hozása, esetleg összeolvadása; a
realismus szétmállás, különállás, részletezés, intensiv munka s a három
eszmének, sőt ezek egyes részeinek, tüneményeinek szétválása. Ezzel az
iránytűvel kezünkben látni fogjuk, hogy az idealisták összébb szorít ják
a három eszmét, a realisták pedig elkülönitik.
A Kr. e. IV. század idealistája, _Plato_ (429–347) csak a fensőbb
eszmét, az erkölcsi és más, különösen hyperuranicus ideákat tartja
szépnek, a földi dolgok csak annyiban szépek, a mennyiben hű kifejezői,
tolmácsai az isteni eszméknek. Nála a külső, a forma háttérbe szorúl, a
művészeteket sem igen nagyra becsüli, a tragédiát mellőzni kívánja, mert
fölöslegés szenvedélyeket ápol. Igazi oka talán az, hogy a szomorújáték
rendesen az erkölcsi kötelességekkel való összeütközésében mutatja be az
embert s a realismus gyarapodásával mind több tért nyer az
individualismus az egyetemes rovására, a mi sehogy sem tetszhetett
Platonak. Bölcsészete óriási cosmologia, melyen az intéző Isten
uralkodik s szervezi a világot a benne élő örök typusok szerint,
erkölcstanában összeolvad a szép, jó és igaz eszméje, politikájából,
aestheticájából ugyanez a gondolkodás szól hozzánk s nagyszerű, fenséges
eloquentiával hirdeti tanait, a miért a görögök az _isteni_ jelzővel
tisztelték meg.
A Kr. u. III. század idealismusa alatt _Plotinos_ (205–270) hirdette e
tanokat s mint Gordianus császár kedvencze remélte, hogy Campania romjai
között megalapíthatja Plato köztársaságát, a Platonopolist. Ily
ábrándjuk sokszor volt az idealista bölcsészeknek, tudjuk, hogy a mult
században Voltaireék is ábrándoztak efféle köztársaságról, melyre a
clevei herczegséget szemelték ki. Bölcsészete módosított platonismus
volt, mely rajongott az eszméért s a szép keresésében megveté a formát.
Nála is az isteni tartalom megjelenítése a szép, a melyet a legfensőbb
ősforrásból származtat. A második század vége felé, tehát Plotinos előtt
az idealismus hajnalán találkozunk a két Philostratos néhány
megjegyzésével, melyek a mimesissel, az utánzással szemben hangoztatják
a phantasia és sophia teremtő erejét. A III. század idealismusának
hatása alatt értekezik Longinus a _fenségesről_, mikor rajongunk érette.
_Szent Ágoston_ egyházatya (354–430) még később is platói alapon áll,
mely legjobban megfelel az egyházi álláspontnak. A platói felfogás
mutatkozik a későbbi idealis időszakokban is, különösen rajongtak érette
a XV. század végén és a következő elején. 1700 után a szép, igaz és jó
eszméje megint magasztos eszmébe olvad össze az idealis gondolkodóknál.
Nem említve Leibnitzot és másokat, csak a jeles moralistát, lord
Shaftesburyt hozzuk fel, a ki fenkölt lelkesedéssel szól az egész
világot betöltő örök szépségről, a szép, igaz és jó elválaszthatlan
egységéről. Az erény nála erkölcsi szépség, az élet harmoniája és akkor
érjük el, ha önzésünket a közjónak, az egyetemesnek rendeljük alá. A
három eszme egyesége még jó ideig uralkodó vagy legalább többször
világosan jelentkezik a század későbbi gondolkodóinál is mint Diderot,
Mendelssohn, Herder és másoknál. A XVIII. század idealismusa teremtette
meg az aestheticát mint tudományt, a német Baumgarten 1756-ban adta ki
első kőtetét az új tudománynak s az eszme hatása alatt az érzékileg
megismert tökéletest tartja szépnek. Századunk huszas éveinek
idealismusa alatt Hegel megint az eszmét teszi uralkodóvá a szép
fogalmában, elhagyja, lenézi a a természetet, hisz még a legsilányabb
gondolatot is többre kell becsülnünk, mint a természeti dolgokat, nála a
valóságot egészen átható eszme a szép, s mint idealista kiemeli az
egységet. Rosmini, Gioberti, Cousin és a többi idealisták mind a három
eszme egységét vagy közel rokonságát hangoztatják.
Az idealrealismus lejebb szállítja, korlátozza az eszme uralmát s
hasonló jelentőséget követel a formának. Itt tehát már jelentkezik a
szétválás kezdete. _Aristoteles_, a nagy görög idealrealista bölcsész
(384–322), az ember utánzó hajlamából magyarázza a művészetet, mely
gyönyörködteti. Nála az eszme mellett szerepel tehát a mimesis, az
utánzás, melylyel mindig találkozunk az idealrealismus alatt, sőt a
realismus idején majdnem teljes uralomra jut, mikor a forma ezerfélesége
folytán általános lesz a szétmállás. _Lessinget_ (1729–1781), _Kantot_
(1724–1804) szintén az idealrealisták közé számíthatni, a kik bár nagyon
kiemelik az eszmei tartalmat, sokat adnak a formára is. Kant mély
bölcselő elmével magyarázta a szép fogalmát s bár az eszményi felé
hajlik, igazat ad a külsőnek, a megjelenésnek. Kortársainak a nagy
_Goethének_ szép a tiszta alak egysége a szellemi tartalommal,
_Schillernek_ az eszme és alak közötti egyensuly, a tartalom és alak
harmoniája. Hegel tanítványai az idealismus hatása alatt már kezdék
kiemelmi a formát. _Vischernek_ szép az eszme határolt jelenség
alakjában, _Schasler Miksának_ szép az eszme megjelenése határolt
alakban, _Hartmann_ az eszme látszatának tartja a szépet. Nálunk
_Erdélyi János, Greguss Ágost_ voltak Hegel tanítványai, ez utóbbi
szerint az egész széptan tulajdonképen a szépnek a jóból és igazból
magyarázása, de azért különösen kiemeli a formát. A realisták, a
naturalisták előtt már csak a természet az igazi szép, hisz a
természetben megvan a gondolat, ezt kell eleven és jellemzetes alakban
kifejezni. A formát találja el a művész, az eszme úgy is megvan.
Most lássuk minő hatása van az uralkodó eszmének az egyes művészetekre.
Vegyük először a költészetet, mert ez a legáltalánosabb művészet:
legmélyebb, mert bármely gondolatot kifejezhet; legkönnyebb, mert a
nyelvet használja, míg az énekhez már szép hang is kell. Mit csinál, mit
művel benne az idealismus? összefoglal, egyesít. Már eddigi
magyarázatainkban is láttuk az egyesítés némely sikerét. Láttuk, hogy
nem igen szereti az apró, széthulló mondatokat; a mikor csak könnyen
teheti, túltömött, periodicus mondatokat használ. A lyrában megragadja a
költő lelkét az eszme s ódai hangra csábítja, az elbeszélésben is
szereti ezt a hangot; mivel a regényben nem igen lehet meghonosítani,
ezt nem tekinti valamely fensőbb fajnak. Nálunk azonban _Vajda Péter_
számos elbeszélést, regényt írt e fajta nyelven; vagy pedig versben írja
regényét az idealista mint _Puskin_ tevé _Onyeginjével_. A
szomorújátékot összeolvasztja az epossal és lyrával. A jellemek mind
epicusak, az előadás lyrai áradozó; az eposban meghonosítja a lyra
előadásmódját, balladái csupa áradozó elbeszélések. Eposzban, drámában
uralkodóvá teszi a morált, a jó, az erkölcs eszméjét. Erkölcsi,
társadalmi, politikai eszméket tűz ki a tragedia és epos czéljául, azért
művei czélzatos vagy iránymüvek. Ha más nincs, mindig van bennök
erkölcsi eszme. Kegyetlen szatyrákkal, maró gúnynyal támadja meg az
eszme ellenségeit, ritkábban használja az enyelgés hangját. Rajongva
eped kedvese és barátja után és sentimentalis sorokban sírja el
fájdalmát.
Az idealrealismus alatt megkezdődik a szétmállás. Míg előbb jobbadán a
világ, az emberiség eszméje ragadta magával, itt már lejebb száll és a
nemzetért s hazáért buzog. Ritkábban halljuk az egyetemes emberit
magasztalni, hanem annál többet a hazát, a nemzetit. Azért már van egy
kis melegség, bensőség a költészetben. Tudnak kedves, édes dalokat írni.
A drámából kezdik kiküszöbölni az eposi jellemeket és a lyrai nyelvet.
Értenek a drámai jellemzéshez és drámai nyelvhez. Az elbeszélésben
uralkodó kezd lenni az előadó nyugalma, tárgyiassága, nem vegyíti belé
saját érzelmeit, saját felfogását, egyéni nézetét, hanem úgy adja elő
tárgyát, a hogy a társadalom realisabb gondolkodása követeli. Nincs
semmi, vagy legalább kevés czélzata. A balladában szétválik mind a
drámai, eposi, lyrai sajátság és pontosan megkülönböztethető, egyik sem
nyomja el a másikat. Az idealrealismus második felében fogynak ódái, a
hazafi lángja kitör ugyan néha, de már ritkábban éget, utóbb csak
bengáli fénynek való az országos ünnepekre, nemzeti bankettekre s híres
férfiak jubilaeumaira. A nemzeti harczok, a nemzeti egység idején
nemzeti tárgyakkal szeret foglalkozni a költészet, de a mint gyarapszik
a realismus, szűkebb körre szorul érdeklődése, már csak a vidék, a
város, a falu, a család s önmaga érdekli a poetát. Ritkulnak vagy
egészen eltűnnek a nemzeti eposok és tragédiák. Ha esetleg felsőbb
tárgyat vesz kezébe a poéta, az egyéniség, a család, a kis kör,
akárhányszor a féktelen individualismus szempontjából dolgozza fel. A
jellemek is egészen szétmállanak. Kivesz belőlök a magasabb egyesítő
erkölcsi eszme. Lelki bénaságban szenvednek. Meghasonlott, féleszű,
ideges, érzéki, léha teremtések. A realismus alatt az egészséges egyének
nem is érdekelnek bennünket. Ezek rendkívül ostoba, korlátolt lelkek, a
kiknek nincs belső történetök, legfölebb külső, ez pedig nem vonz
bennünket. Ekkor a külső harcz csak annyiban érdekel, a mennyiben a
lélek belső világának következménye, pedig előbb rajongtunk egy-egy
csata, összeütközés leírásáért. Akkor szivesen láttuk a fegyverek hosszú
leírását is, mint Scott Valternél és számos követőjénél, mint pl.
Jósikánál; most a realismus idején csak a lelki állapot rajza csábít. Az
elbeszélő tulajdonkép nem is ad történetet, csak mint a lelkiállapot
módosulását. Hisz egyesekre bomlott szét a társadalom, nincs benne semmi
egység, nem kellenek tehát a kapcsok, hanem az egyes ember belső
világának feltűntetése, az egyén vajudása s erre legalkalmasabbak az
apró rajzok, életképek, könnyed, humoros történetkék, drámai monologok,
rövid elbeszélések. Nagy regényeket ritkán, vagy épen nem írnak.
A zenére hasonló befolyása van az uralkodó eszmének. Bár keveset
szólhatunk a régi zenéről, mert ismereteink hiányosak felőle, de például
tudjuk, hogy _Nagy Gergely_ pápa 600 körül az idealismus nyomása alatt
reformálja az egyházi zenét, megteremti a _cantus gregorianust_, melynek
egyszerű és nemes hangja igazán fenséges tud lenni. Helyesen mondják
róla, hogy ez énekeknek oly nagy az életerejök, hogy harmonizálás nélkül
is a legbensőbben érvényesülnek s nagy jelentőségüknek nincs egyébre
szükségök; másrészről a dús és művészi harmonicus tárgyalásra
kimeríthetlen anyagot nyújtanak és oly kincset képeznek, melyet
századokon keresztül használt a művészet. A XIV. és XV. század
realismusa mint minden realismus élt-halt a zenéért, de elvilágiasította
az egyházit, léhává, erőtlenné, tűz- és szenvedélynélkülivé tette a
világit. A XV. század végével az ébredező idealismus újra megnemesíti,
fenköltté, emelkedetté változtatja. Németalföldön, Angliában, Franczia-,
Olasz- és Németországban kezd a zene magasabb színvonalra emelkedni.
Hatása, ereje rendkivül gyarapszik, kitünő mesterek támadnak, mint egy
_Orlando Lasso_ (Roland de Lattre 1520–1594) a ki előbb hazájában,
Németalföldön működött, 1562 óta V. Albert herczeg müncheni zenekarát
vezette s róla mondották: _Ille hic est Lassus, lassum qui recreat
orbem_. Vagy olyan nagy mester, mint _Palaestrina_ (1514–1594), a ki
mikor a trienti zsinat némely vallásos főpapja ama nézet mellett
küzdött, hogy a zene nem fér össze a templom szentségével, Palaestrina
azt felelte, hogy miért ne férhetne? Egy próbamisét kellett tehát írnia,
s ez lett a híres _Missa papalis_, melynek dallama nagyon egyszerű, de
az énekek és imák jelentéséhez van alkalmazva s magasztos hatással volt
a bizottságra s győzött a zene az egyházban. Dícsérői azt hirdetik, hogy
csak kevesen tudták elérni stylja fenségét, de senki sem az ő erőteljét,
mély és egyszerű hangsúlyozását, majd bájos lágyságát és harmóniája
igéző kellemét, kivált ha az Isten anyja keserveit vagy Gábriel főangyal
köszöntését ábrázolá, a mikor úgy tetszik, mintha egy láthatatlan
világba vinne át bennünket s azon symphoniákat hallanók, melyeket az
angyalok a Mindenható zsámolya körül zengedeznek.
Németországban a XVI. század idealismusa a protestans községi
egyházéneket teremtette meg, mely nemes egyszerűséggel és fenséges
erővel tolmácsolta a hitközség vallásos érzelmeit. Az _Eine feste Burg
ist unser Gott: Erős várunk nekünk az Isten_ kezdetű éneket némely más
társaival nálunk is csakhamar meghonosították, épen úgy, mint később
_Goudimel_, a svájczi hugenotta zsoltár-dallamait szenczi Molnár Albert.
E Goudimel-féle dallamok magyarországi története bámulatosan mutatja az
eszme hatását, mert a mint erősödik a realismus, veszít eredetiségéből,
a kálvinista magyar nemzetibbé teszi, magyarosan énekli, az 1730-ki
idealismus iparkodik betanítani az eredeti dallamot, de a realismus
gyarapodásával újra hiába. 1830 körül újfent az eredeti
Goudimel-dallamok visszaállításán fáradozik az idealismus, de már 1860
körül panaszkodnak, hogy sok helyen rosszul éneklik, hogy beleviszik a
magyarost s kivetkőztetik eredeti nemességéből.
Bár nagyon érdekes a zene története a XVII. század idealrealismusa és
realismusa alatt épen az eszme szempontjából, nekünk azonban még
kiválóbb jelenségeket kell kimutatnunk. Ilyen a század végén két oly
férfiúnak születése, a kik az új eszme hatása alatt a zene nagy mesterei
és reformatorai lesznek. E két férfiú _Bach_ Sebestyén (1685–1750) és
_Händel_ (1685–1759). Mindketten a realismus alkonyán és az idelismus
hajnalán működnek. Alkotásukban ki lehet mutatni, hogy mennek az egyik
lelki állapotból a másikba. Bach a realismus mysticus és nemzeti
szelleméből megy át az idealismusba; Händel jár-kel mindenfelé, alkot
műveket, melyek megfelelnek a realismusnak, de a mint erősödik az új
eszme, megragadja a vallásos fenség, és a görög világ cosmopolita
szépsége. Az ő _Messiása_ is oly magasztos, fenséges költemény, mint
Klopstocké. Nagy képekben állítják elénk az üdvözítő isteni
önfeláldozását. Styljök vallásosan fenséges, terjengős az epicájok,
hatalmas a lyrájok. _Haydn József_ (1732–1809) folytatá művöket, de már
kifejezőbb, jellemzőbb, változatosabb, mert az idealrealismus gyermeke.
_Mozart_ (1756–1791) rövid élete alatt legnagyobb tolmácsa volt a
hetvenes-nyolczvanas évek eszményi, néha vallásosan fenséges, majd
meghatóan sentimentalis, majd kedves, idylli és vidám játszi
érzelmeinek. _Beethoven_ (1770–1827) már jóval realisabb, nemzetibb,
azért a germanság papjának és hősének mondották. 1805-ben még
kifütyölték _Fidelió_-ját; de 1810-ben már magasztalták azt, ami előbb
idegen és ízetlen harmoniának látszott; dícsérték szigorú erélyét,
hatalmas és fenséges kitéréseit, a határozatlan érzelmek titokszerű
kifejezését. Benne nyilatkozik a pusztuló idealismus forradalmi
kitörése, de uralkodó a realismus kifejezésteli öröme és fájdalma.
Zenéje élményeket, eszméket, határozott gondolatokat akar tolmácsolni,
mint az idealrealismus második felében szoktuk követelni. Élte alkonyán,
az idealismus hajnalán, úgy látszik, ő is érezte az új eszme hatását,
írt egy misezenét, a híres _Missa solennist_, melynek fenséges
_Benedictusa_ mennybe ragad bennünket.
Az 1820 körüli idealismus megint az áriák, melódiákért lelkesedett. E
zenének kiváló mesterei _Weber_ (1786–1826), _Donizetti_ (✝ 1848),
_Mayerbeer_ (sz. 1794), a sentimentalis _Bellini_, de talán legjobban
képviselte ez irányt _Rossini_ (sz. 1792). Mint minden idealista, ő is
cosmopolita, néha egyszerű, máskor ünnepélyes, sokszor víg, csapongó és
eleven. _Othellója_, _Sevillai borbélyja_ rendkívül tetszett, sőt
felülmúlhatlannak tartották.
Az idealrealismus megúnta a sok áriát, tartalmat akart bevinni a zenébe,
követelte, hogy kifejező, hogy jellemzetes legyen, hogy gondolatokat
közöljön, hogy az opera igazi dráma, vagyis zenedráma legyen s e sok
követelésnek teljesítésére _Wagner Rikhard_ vállalkozott. Nála sokszor
háttérbe szorúl a melódia; gondolatot akar nyújtani, maga csinálja a
szöveget, melyet a német nemzeti mondákból szed, nagyban működteti a
hatalmas kart; követői _Bülow, Berlioz, Liszt_ és mások mind fanatikus
buzgósággal követik, a közönség pedig a mester nagyságát, kivált a
hatvanas és hetvenes években elragadtatva csodálta.
A realismus gyarapodásával 1860 körül divatba jött az operette, melynek
_Offenbach_ volt a megalkotója. Könnyed, léha zene, mely az érzékeket
csiklandoztatja, a szöveg pedig lerántja, nevetségessé teszi mindazt, a
mit becsülni tanít az idealismus. Követői még lejebb szállottak s
szinpadra hozzák mindazt a léhaságot, a mire a realismus képes.
Különben harmincz év óta roppant el van terjedve a zene, tömérdek
daltársulat működik mindenfelé, úgy mint a XV. században s a későbbi
realisabb korszakokban. Káldy Gyula országszerte hangversenyekben
énekelteti a kuruczdalokat, melyeknek szövege és dallama megfelel a mi
realis ízlésünknek.
A képzőművészetek fejlődésén szintén bámulva látjuk az uralkodó eszme
hatását. Nem tekintve a régibb időket, mint Pericles gyönyörű, de léha
korát, a Kr. előtti III. századot és a másodiknak első felét, vagy a Kr.
utáni II., VI. és X. századokat, mely utóbbiban az arabok nagyszerű
palotákat emeltek; lássuk a középkort, különösen a 975-től az 1490-ig
terjedő hullámot. Az idealrealismus delén támadt a csúcsíves építészet,
melyet _góthnak_ szokás nevezni. Német eredetűnek tartották a román
styllal szemben, pedig utóbb bebizonyúlt, hogy az első góth épületek
Francziaországban készűltek. E történeti helyreigazítás bántotta a mai
németek nemzeti büszkeségét, mert a german vallásos élet remek
alkotásának szerették feltüntetni a góth templomokat magasba törő
falaikkal, színes ablakaikkal, tömérdek tornyaikkal és diszítéseikkel.
Pedig a roman styl az idealismus kedvencze, a góth pedig a realismusé.
Annak egyszerű formái, világos, derűlt levegője megfelel az idealis ész
uralmának, mely szereti az egyszerűt, a világost, a nemesebb formákat;
míg a realismus szereti a czifrát, a díszest, a pompázót, a tornyost, a
mutatóst, a mysticust, a chiarooscurót. Igaz, hogy belül jobban
diszíthető a román mint a góth; de másrészt ennek az ablakokon lévő
szent képei, néha a falak polychrom színei, nagy oltárai elég díszesek
és mysticusok.
A XIV. és XV. század realis eszméje gazdaggá, jómódúvá tette a népeket s
emelte az ipart és kereskedést s velök virágzásra juttatta a
képzőművészeteket. Különösen a realismus alkonyán és az idealismus
hajnalán bámulatos remekeket alkotott a festészet, szobrászat és
építészet.
A világtörténet legnagyobb hullámának végén lassú volt az átmenet, 30–40
évet vőn igénybe, mikor a világ nagy mesterei: _Bramante, Lionardo da
Vinci, Michel Angelo Buonarotti, Rafael Sanzio, Tiziano, Correggio,
Dürer, Kranach, Holbein_ és mások éltek, akiknek műveit a realismus
hűsége, az idealismus fensége, nemes komolysága, egyszerű igazsága,
vallásos ihlete, szent mélysége stb. jellemzik.
Az idealrealismus első felében, vagyis a XVI. század második részében
hanyatlott a képzőművészet; de már a XVII. században nagy mestereket tud
felmutatni mint: _Rubens_ (1577–1610), _Rembrandt_ (1606–1674), _Van
Dyck_ (1599–1641), _Poussin_ (1594–1665), _Claude Lorrain_ (1600–1682)
stb., némelyek történeti festők, akik tele vannak a nagy nemzeti
eszmével, mások kitűnő táj- és arczképeket festenek.
Az építészet és szobrászat eredeti volt ugyan, de elfordúlván a nemesebb
formáktól, a realismus díszeihez, czifraságaihoz szegődött s
meghonosította a baroccot, melynek mestere Bernini volt. A realismus
alatt tömérdek festő, szobrász és építész dolgozott, a sok építkezés,
számos palota fénye és pompája kenyeret adott nekik; de lángelmék nem
igen váltak ki a derék tömegből.
A XVIII. század elején XIV. Lajos végső éveiben mutatkozott az
idealismus, az emberiség a vallás és moral felé fordult, a művészet sem
járhatott a régi ösvényeken. A XVII. század idealreal és utóbb
realirányának megfelelően kedvelték a nagy művészi alkotásokat, fényes
palotákat, pompás középületeket.
A moral ébredésével a művészet is kifejezést adott az eszményi
hangulatnak; de amint az idealismus első árama után jelentkezik a
realismus első sugara, a XVIII. század barok izlése ellenében
kifejlődött a rococo, mely levetette a feszesen kikeményített gallérokat
és kézelőket s lobogó szalagokkal, csipkékkel váltotta fel, hasonlókép a
nagy, nehéz, tömör butorokat könnyű, szeszélyes alakú székekkel,
kanepékkal, asztalokkal; a hosszú, ünnepélyes uszályokat a kurta fodros,
virágos ruhákkal; a súlyos, tornyos parókákat beporzott hajakkal és így
tovább. Szerették a kígyózó, a csűrt-csavart, hullámos vonalakat, a
görög-római világból festették az Olympokat, a Tempéket, a pásztori, az
idylli életet, hirdették a képzelem csapongását, mely később a realismus
gyarapodásával kedveli az érzékit. Ez iránynak egyik nagyobb mestere
Watteau.
A század közepén nagy tekintélyű festő volt _Mengs Rafael_ (1728–79),
róla mondja életírója Azara: Mengs azért jőtt a világra, hogy
helyreállítsa a művészeteket. Ha észszerű volna a lélekvándorlás tana,
azt mondhatnók, hogy a virágzó Görögország valamely lángelméje szállott
beléje. Mengs azonban nem tudott realisabb lenni, minő az angoloknál
Flaxman, a németeknél a derék Asmus Carstens (1754–1798) volt, ki
jellemet, lelkiállapotot akart kifejezni. Az uralkodó classicismus
hatása alatt egész odaadással tanulmányozták a művészek a görög-római
építészetet, szobrászatot. Kiváló mester a szobrászat terén, Canova
(1747–1822). a ki fenséges és egyszerű és mikor a realisabb idők
következtében a melegség, bensőség hiányát vetették szemére, későbbi
alkotásaival e kifogást is megczáfolta. Kortársa a franczia David
(1748–1825), aki az idealrealismus férfias pathosát, büszke önérzetét
fejezte ki műveiben; a dán Thorwaldsen Albert (1770–1844), aki nagyon
szerette ugyan a görög világot, de azért realis, igazán plasticai,
benső, közvetlen és meleg volt.
Századunk második tizedében, a realismus alkonyán és az idealismus
hajnalán a művészet ismét tetemes változáson ment keresztül. Számos
kiváló tehetség bűbájos melegséggel és bensőséggel tudta kifejezni a
keresztyén vallásos elemet, mindannyian eszményi, fenköltebb érzés,
gondolkodás tolmácsai; de általában lágyak, szemlélődők,
sentimentalisak, expansivak, elvontak, és kevésbbé van meg bennök az
erő, a plasticai, a realis élet. Az új idők e nagy mesterei Overbeck
(1784–1869), a kinek tiszta érzését, alakjainak naiv szépségét annyira
magasztalták, Rafaelhez hasonlították, Cornelius Péter (1783–1867), a ki
Lajos bajor királynak és hazájának annyi remeket adott, Schnorr Gyula,
Genelli Bonaventura (1795–1868), Schadow Vilmos (1799–1862), Schinkel
(1781–1841) az építész, Rauch Keresztély (1797–1857), a ki utóbb az
idealreal nemzeti szellemének jeles szobrásza volt, Kaulbach a
világtörténeti képek ünnepelt festője; a francziáknál Ingres, Flandrin,
Ary Scheffer, Delacroix, Delaroche stb. az idealismus kezdői és
folytatói.
1860 után az idealreal delén lassankint háttérbe szorúlt az eszményi, az
expansiv, a vallásos irány, művészeink realisabbak, plasticusabbak,
jellemzetesebbek, a való élet tolmácsai lettek.
Munkácsy így fogta Krisztust Pilátus előtt, a lengyel Matejko nemzete
dicső és szerencsétlen napjait, Makart korának kövér és erősen érzéki
hölgyeit stb. stb. A letünt 35 év tömérdek realista művészt adott, a kik
az egész művelt világon oly általánossá tették a képzőművészetet, a minő
még sohasem volt.