Ime két név, mely száz év óta az irodalom és művészet ezer meg ezer
vizsgálójának a legnagyobb fejtörést okozza. Mi az a classicismus, mi a
romanticismus? kérdezték egymástól és heves csatákat víttak egymás
ellen, melyek embervérbe is kerültek. Ismeretes dolog, hogy Hugo Viktor
szomorújátékainak színre hozatalánál nem egy ember vérét ontották. Pedig
e fogalmak napjainkig nem voltak tisztába hozva. Tíz éve lehet, hogy egy
Párizsba származott hazánkfia dr. Nordau Miksa, kiadta a _Conventionelle
Lügen_ czímű munkáját, melyben a többi közt a classicismus és
romanticismus hazugságait is pelengérre teszi. Magam is sokszor kíváncsi
voltam a nehéz kérdés megfejtésére és tömérdek értekezést, magyarázatot
olvastam, hogy végre világosságra tegyek szert; de nem juthattam odáig.
Nálunk báró Kemény Zsigmond tehetségét is igénybe vette e kérdés;
természetesen, ő sem adhatta magyarázatát.
Ha e kérdés történeti fejlődését tekintjük, látjuk, hogy a múlt század
vége felé némi visszahatás keletkezett a Goethe és Schiller, s mások
által classicusnak nevezett irány ellen. Hangoztatták, hogy a költészet
nem egyes művelt lelkek kizárólagos tulajdona, hanem az egész világ
minden népe tele van költészettel, panaszkodtak az antik poesis
túlbecsülésére, hogy a nemzeti elem háttérbe szorul, hogy még a nagy
Goethe és Schiller műveiben sincs igazi élet, nincsenek meleg költői
érzelmek, hogy hidegek és unalmasak, hogy elvont bennök az élet;
hiányzik az igazi, az egész ember. Szerették a középkor tarka világát, a
régi német harczokat, küzdelmeket, phantastico-poeticus és szines
képeket festettek róluk, némelyek a feudalis és hierarchikus élet nagy
harczait csodálták, úgy, hogy sokan áttértek a katholikus vallásra.
Félretették Kant elvont bölcsészetét s rajongtak Fichte tanaiért, a ki
az ember egyéniségét tolta előre, a szabadon teremtő alkotó egyéniséget,
mely igazolta a romantikusok költői önkényének teljes szabadságát, mely
szabadon mozgott a művészet és az élet terén s jogosnak tekintett minden
szélsőséget, sőt szörnyüséget is. A fődolog volt, hogy eredeti legyen.
Eredetinek, újnak, szokatlannak lenni volt az első követelés. Schlegel
Frigyes, egyik fővezérök mondotta, hogy a romantikus költészetet
semmiféle elmélet sem merítheti ki, s csak divinatoricus bírálat merheti
eszményének jellemzését. Ő maga végtelen, a mint egyedül szabad és első
törvényeül azt ismeri el, hogy a költő önkénye, szabadsága nem tűrhet
maga fölött semmi törvényt.
Beszéltek bizonyos romanticus ironiáról is, melylyel a költő szemébe néz
saját alkotásának, képzelete alakjait újra feloldja és tagadja.
Szerették a mesés, rémes, bűvös, mysticus történeteket, a kedves meleg
dalokat, keleti, csodálatos historiákat, melyekben képzeletök szabadon
csaponghatott. Mindenben mélységet, bensőséget kerestek, az érzés
erejét, sokszor fenköltségét, a képzelem festői pompáját, a nyelv
méltóságát és hatalmát, a rhythmus varázsát stb. látták. Szerették a
régi alliteratiókat, a mássalhangzós betürimeket, a költészet czigányos
rongyait, dicsőiték a gondolkodás szertelen dőreségét, magasztalták a
régi várurak hősi életét, elragadtatva nézték a romokat és így tovább.
Már most, hogy fogjuk a költői irányok e tarka-barkaságában megtalálni
az Ariadne fonalat, mely kivezessen a tömkelegből, hogy azután szabad
áttekintést nyerve a kivánt egységre, az irodalmi élet törvényére
eljuthassunk? Nem lesz nehéz a kérdés megoldása, ha ismerjük az erkölcsi
világ törvényét. Az irodalomnak is minden egyes hullámban az idealismus,
idealrealismus és realismus három korszakán kell keresztülvergődni.
Mindenekelőtt tudnunk kell, hogy a költők énekének tárgya, csak néha
elsőrendű fontosságú, a mód azonban határtalanul fontos; sokszor
elmondhatni, hogy egyedül irányadó, mert az idealismus idején is
dicsőithetik a középkori várakat, a rajongó vallásos életet, írhatnak
meséket, kalandos elbeszéléseket épen úgy, mint a realismus napjaiban, a
két kor előadása azonban eltér egymástól.
Már láttuk, hogy az idealista csupa fenkölt érzés, gondolkodás, a ki
megveti a léhát, a köznapit, a póriast, a lapost, ha tehát egy középkori
lovagvárat rajzol nekünk, a vár urait és asszonyait a fenkölt érzés,
gondolkodás hőseinek mutatja be; ha leszáll a pór gunyhajába, az az
egyszerű paraszt is csupa előkelő gondolkodás, magasztos felfogás, nemes
magatartás, dicső lemondás, nagylelkű önfeláldozás képviselője. A vallás
és szerelem összeütközésében a vallásnak, a szülői tekintélynek, az
erénynek és becsületnek kell győzni, különben nem tetszik. Ennek
természetes következménye, hogy az idealismus költészetében hiányzik az
a bensőség, melegség, közvetlenség, mely annyira jól esik a realista
szűkkőrű érzésének, gondolkodásának. Az idealista meg akarja nemesíteni
nemzetének szokásait, erkölcseit; de nem csak ezeket, hanem nyelvét,
irodalmát, művészetét, vallását és állami meg gazdasági életét. Ha
megveti a népiest, a magyarost, a nemzetit a verselés, a költészet
terén, idegen formákkal, eszmékkel és érzelmekkel óhajtja fölemelni,
azért látjuk, hogy minden idealismus a műveltebb népek verselése- és
költészetéért rajong. Már 100 körül Krisztus előtt a rómaiak rajongva
olvasták a görögök remek műveit, utánozták szólásaikat, meghonositották
verselésöket, követték költészetök szebb alkotásait, melyek rendesen az
idealrealismus termékei. A III. században Kr. u. újra jelentkezik ez a
törekvés, sőt a középkorban is ki tudjuk mutatni. A XI. század
idealismusa megkezdi a római classicusok utánzását. A XVI. század
idealismusa az egész művelt nyugaton elragadtatva olvassa Sophoclest,
Demosthenest, Thukydidest, Cicerót, Sallustiust, Virgilt, Horáczot és
másokat.
Mindenfelé próbálják meghonosítani a classicus verselést, még oly
nyelvekben is, melyeknek szótagjaik nem símulnak az időmértékhez. Nálunk
Erdősi Sylvester János kezdi s az új szövetség egy-egy könyvének
tartalmát magyar distichonokban teszi közzé. Az 1710-től kezdődő
idealismus újra a classicus régiség mámorával telik el. Angolok,
francziák, németek, olaszok, spanyolok, csehek, lengyelek, hollandok,
svédek s más népek, közöttük mi magyarok rajongunk a classicusokért. Nem
győzik eléggé bámulni egy Homer, egy Sophocles, egy Demosthenes, egy
Cicero, egy Virgil stb. nagyságát, mindenütt utánozzák őket, újra
felkapják s követik verselésöket, írják az alcaeusi, sapphói,
asclepiadesi ódákat, betanulják a classicusok azon helyeit, melyekben
magasztos, fenkölt érzés nyilatkozik, műveikben ezeket varialják a
költők, a franczia idealisták legtovább mennek, a forradalom alatt
latinizálják még a tartományok neveit is. Az egyik rajongó fanatikus
beszédében ki akar vetkőzni francziaságából, il faut debaptiser et
defranciser. Mindenütt nagy odaadással tanulmányozzák a régi
classicusokat, számos könyvet írnak róluk, lelkes magyarázók
szépségeiket halászszák ki, virágzik a philologia, nagy tiszteletben
részesülnek a görög-római irodalom tanulmányozói. Nálunk Molnár János
szepesi kanonok, még akkor egyszerű jezsuita, gróf Ráday Gedeon, Baróti
Szabó Dávid, Rajnis József, Révai Miklós, Virág Benedek, Kazinczy
Ferencz és mások számtalanon rajongnak a classicusok szépségeiért, Virág
Benedek legnagyobb dicsőségének tartja, hogy az egész Horatiust
lefordította, a németeknél Schiller és Goethe lettek e classicus irány
legnagyobb mesterei, ők voltak a classicismus apostolai; de azért nagyon
tévednénk, ha a görög-római irodalom csodálóinak műveiben csupán a régi
classicus ízt, hangot, szellemet keresnők. Mert nagyon keveset találnánk
bennök, Ezek ugyanis csak a nemesebb alakot, a fenkölt érzést,
gondolkodást honosították meg saját irodalmukban, igaz, hogy sokszor a
régi mythologiát és más egyebet is becsempésztek, de nem lettek
görögökké vagy rómaiakká, sőt rajtok is meglátszik, hogy mikor írták
műveiket. Klopstock például még nagyon fenséges, ünnepélyes és
méltóságos és hideg, Schiller az idealrealismus első felében már
melegebb, bensőbb, _Haramiái_ valamivel idealisabb, a jellemek
szertelenebbek mint _Wallensteinjában_, melyben több, jóval több a
realismus. Goethe dalai már a hetvenes években tudnak melegek lenni,
noha akkor írja sentimentalis elbeszélését, a _Werther keserveit_,
későbbi művei a _Faust_ első része idealisabb mint a század végén
készült _Herrmann és Dorothea_.
Az 1820 körüli idealismus megint nagy tisztelője a classicismusnak.
Vörösmarty _Juhász és bojtár_ czímű kis költeménye nem igen tetszik
Kisfaludy Károlynak, azt kívánja, hogy kissé graecizáljon benne, mert
különben nem olvassák a magyar kisasszonyok, Bajza a magyar népdalokat
is időmértékes görög-római versekben szeretné megiratni. Újra előszedik
az antik görög formákat és alcaeusi, sapphói, asclepiadesi ódákat írnak,
rajongva olvassák Cicerót, Virgilt, s a többieket, eposaikban a latin
Virgil hangját utánozzák s hősi hatosokban, hexameterekben írják.
Most lássuk az érem hátulsó lapját is, forduljunk az idealismustól,
térjünk a realismusra. Mi a realismus? Részletezés, aprózás, szétmállás.
Míg az idealista összefoglal, magas erkölcsi színvonalra emelkedik, meg
akarja nemesíteni az irályt, a verselést, a költészetet, a realista az ő
kicsinységében, az ő szűk világában meleget, bensőséget, háziasságot,
nemzeti elemeket, magyarosságot keres. Azért az idealrealismus elején
már látjuk, hogy melegszik föl a költészet. Hasonlítsuk össze Vörösmarty
bármelyik költeményét Petőfi dalaival, mindjárt szemünkbe tűnik, hogy
noha Petőfi még nagyon idealista, sok benne a lendület, erős az
összefoglalás, van érzéke az egység, az általánosítás iránt, mégis tud
meleg és közvetlen, benső és kedves lenni. E melegségnek, bensőségnek
követelése az, a mit a németek elneveztek romanticismusnak. Persze a sok
aesthetikus, bölcsész és kritikus neki állott és csináltak igazán tarka
elméleteket ennek az iránynak igazolására. Pedig nagyon egyszerű volt a
dolog. A realismus, tudjuk, szétmállás lévén, az egyedinek, a helyinek
érvényesítésére törekszik; az idealrealismus delén még szélesebb a
látköre, ekkor még a nemzeti iránt érdeklődik, utóbb azonban lejebb
száll s a léha individuum, a helyi társadalom s a saját egyéni mysticus,
pietista, pessimista és egyéb baja, hóbortja érdekli. Innét ered a
realisticus irodalomnak roppant sokfélesége, tömérdek fajtája,
megszámlálhatlan szeszélye. Hisz ha most csak az úgynevezett tárczákat
akarnók csoportosítani, osztályozni, igazán meg volnánk akadva s annyira
szétmállottak a fajok, hogy a hány író, annyi a tárczafaj. Igazán teljes
a bomlás. Mikszáth Kálmán tisztelt Háza, Ambrus Zoltán aestheticai
gigerliskedése, Herczeg Ferencz léha Gyurkovicsiádái, Alexander Bernát
fontoskodó érzelembonczolása, Benedek Elek pelenkahistóriái, Pekár Imre
paradicsomi problemái, Kóbor Tamás asphalthölgyei, Bródy Sándor eszelős
asszonyai, Tóth Béla féleszű mysticusai, Sajó Aladár boszniai
hadjáratai, irodalmi visszaemlékezései, mindezek és hasonlók külön
műfajokat alkothatnak. Nem utolsó anyaga e tárczáknak a tömérdek bankett
és jubileum, a sok pártvezéri és ministeri dictio, melyeket szintén a
tárczafajok közé sorolhatna valamelyik aestheticus. Mindezek jellemző
sajátságai, hogy melegek, bensők, jóízűek, kedvesek, csupa szív, csupa
érzés szól bennök és belőlök; de hiányzik a vezető ész. Egy-egy találó
észrevétel, finom megjegyzés, subtilis megkülönböztetés, a lelki
állapotok figyelemre méltó elemzése, valamely erkölcsi helyzet érdekes
részletezése, bonczolása sokszor akad e különféle tárczákban, de
magasabb szempontot, fenkölt érzést, gondolkodást, szélesebb látkört
vagy más szóval helyes észjárást hiába keresnénk bennök. A széthullott
társadalom erkölcsi bomlása, aestheticai szétágazása, az igazságra
teljes képtelensége bosszantja az olvasót. Ez azonban nemcsak nálunk van
így, hanem az egész világon. Amennyire irodalmi töredékek vagy egész
művek maradtak reánk a régibb időkből, a realismus végéről, mindig ilyen
volt az irodalom. A Krisztus utáni II. és a XV. század, az 1710, 1818
körüli irodalom, melyet nem az ébredező idealismus hősei írtak, mind
ilyen. Nagyon helyesen mondja róluk Gottschall, hogy der treffliche
Unsinn und die herrliche Albernheit wurde auf den Thron gehoben, Hegel
pedig szemökre veti az innere Warheitslosigkeit des Stoffes. Csakhogy e
megjegyzések méltányosságát nagyon leszállítja az a tudat, hogy Hegel az
idealismus lázas napjaiban mondhatta e szavakat, Gottschall pedig az
idealismus nagy idején 1853-ban szólott így. Ma, ha csúfoljuk is a
mostani romanticismus léha íróit, ki kell mondanunk, hogy a költő, az
író sem lehet más, mint kora. Ő csak azt tudhatja, a mi eltölti
bensejét, a mitől duzzad a keble.
Az idealrealismus delén és utána és mikor követelőleg lép föl az
úgynevezett romanticismus, akkor még nagy alkotásokat tud felmutatni az
irodalom. Kiváló költők lépnek föl s nagy erővel tudják megénekelni a
multat és jelent. Egy Dante és Boccaccio, egy Shakespeare, Cornielle és
Racine, egy Goethe és Schiller, és a mi Petőfink és Arany Jánosunk is
erővel és hatalommal, lendülettel és melegen szólanak.
De mellettök és utánok számosan munkálnak a romanticismus műhelyében, a
kik teljesen igazolják a két Schlegel, azután Schleiermacher és Solger
romanticus aesthetikáját.
De hát ezek után van-e értelme a classicismus és romanticismus
szembeállításának, kérdezi a t. hallgató. Nincs, mert a classicismus
csak egy tüneménye az idealismusnak, melynek helye, jogosultsága van,
mikor az irályt, a verset, a költészetet, meg akarják nemesíteni, sőt
még jó ideig az idealrealismus alatt is nagyobb szerepet játszhatik, míg
lassankint el nem pusztítja a realismus.
A mi a romanticismust illeti, az igen helytelen elnevezés s ha az
irodalomtörténeteket vizsgáljuk, tudjuk, hogy a romanticus nevet adnak
az 1820-ig terjedő realismusnak, de új romanticának, majd francziának
nevezik a későbbit. Miért romanticismus a huszas évek költészete? Talán
mert középkori históriákat, a dicső múlt történeteit szeretik
költeményeik tárgyává tenni? Talán azért, mert lovagvárak, tornajátékok,
szerelmes várúrnők, hűbérurak, ezek csatái és párbajai vannak előadva
bennök? Nem lehet mást képzelni. Az előadás azonban egészen új. Amott
realista, ebben idealista. Amaz a bomlás terméke, ez az összefoglalásé.
Abban az írók tudnak úgynevezett jellemzetes alakokat teremteni, minden
egyes hősükben be tudják mutatni az egyéni jellemvonásokat, irataikban
nincsenek se nagyon jó, se nagyon rossz emberek; minél messzebb halad a
realismus, annál gyarlóbb, tehetetlenebb, léhább jellemekkel dolgozik az
író, végre csupa eszelősökkel tölti meg regényét és színdarabját. Akad
ugyan egy-egy józanabb költő, a ki annyira-mennyire egészségesebb
realismusnak hódol, mint például nálunk a Bánkbán szerzője _Katona
József_, de az írók, költők nagy tömege csupa félszeg, ideges, helytelen
jellemeket tud felmutatni.
Az idealisták nagyobb része a másik túlzásba esik. Csak angyali és
ördögi jellemeket ismernek. Hugo Viktor, nálunk Kisfaludy Károly,
Vörösmarty Mihály jellemeiben alig találunk jellemző vonásokat. E
romantikusok nem ismerik a realistikus jellemzés módját. Alakjaik már az
első lapon ki vannak nagyolva, csakhamar gypszbe vagy érczbe öntve,
azért legfölebb eltörhetnek, de nem változhatnak, módosulhatnak. A mű
elejétől fogva mindig ugyanazok. Az a belső ellenmondás, belső
összeütközés ekként nem is lehet meg náluk. Például Kisfaludy Károly
Irénéje egy görög leányt mutat be, a ki lemond szerelméről, mindenről,
csakhogy a szultán szerelmével nemzete gyermekeinek használjon; de nem
éri el czélját, mert a háborgó basák előtt megöli a török császár. A
realista bíráló azt mondja, hogy ez nem igazi tragédia. Iréne nagyon
szenvedőleges, passív jellem, nekünk a szív küzdelmét kellene látnunk;
tegyük azt, hogy a költő belé szerettetné Irénét a szultánba, ezzel már
könnyebben elő lehetne idézni a belső ellenmondást, mert ez a szerelem
egy neme volna a honárulásnak. Azonban lehetséges ez? Megnézett volna
1820-ban az idealista közönség oly tragédiát, melyben rokonszenvesen
adatik elő egy hősnő, a ki az ellenség fejedelmébe szerelmes? Ezt nem
lehetett elkövetni. A realismus gyarapodásával azonban már könnyen megy.
Gyöngyössy István megénekelte Széchy Máriát, a ki bele szeret az
ellenség vezérébe s elárulja, feladja várát. Az egész ország csodálta a
költemény szépségét s nem botránykozott meg az áruláson. Igaz, hogy az
ellenség vezére is a magyar ügyet szolgálta, csakhogy királypárti volt;
de jól tudjuk, hogy akkor a nemzet nagy része folyton lázongott és
elégedetlen volt a bécsi udvarral, még sem ütköztek meg rajta, mikor a
szerelem győzött a haza vagy legalább a nemzeti párt fölött. Mindkét
párt olvasói szívesen forgatták e költeményt.
Hát hogy segít magán az idealista, hogy előidézze a drámai küzdelmet?
Mivel belsővé nem teheti az ellentmondást, tehát külsővé teszi vagy
pedig epikus jellemeket használ, a kik olykor szörnyű harczokat, véres
tetteket követnek el. A legborzasztóbb helyzetekbe sodorja hősét.
Például Vörösmarty _Marót bánjában_ a bán öcscse lesz feleségének
csábítója, anélkül, hogy tudná, mily szent kötelék fűzi a bánhoz, a ki
szeretettel keresi rég elvesztett testvérét. Az idealista költők nagy
szükségökben gyermek-kitevésekkel, félreismerésekkel s hasonló külső
eszközökkel s rémes jelenetekkel dolgoznak a drámai küzdelem és hatás
elérésére. Az idealrealismus alatt, mivel még van eszményiség az
emberben, de már jelentkezik a realismus, könnyebb a drámai belső
ellenmondás megteremtése, ilyenkor még jogosult fogalom a haza, a
nemzet, az emberiség, a vallás, a fenkölt erkölcs, de mellettök van már
értelme a szerelemnek, a magán és családi érdeknek, az egyéni
nagyravágyásnak s hasonlóknak; a realismus idején azonban eltűnnek a
nagy erkölcsi, nemzeti, szóval az idealis igazságok, azért nehéz,
csaknem lehetetlen ilyenkor becses tragédiát írni, a magán és a családi
érzéseket kell összeütközésbe hozni. Katona Bánkbánjában sem szerepel
erősen a haza, a nagy nemzeti eszme csak mint realisticus védelem fordul
elő, hanem a családi érdek, a szerető feleség meggyalázása, a családi
fészek feldúlatása, a szegény gyermek elvesztése. A miről a jó Gyulai
ábrándozott, hogy Bánkbán tragicuma a király helytartójának,
alteregójának, a rend őrének, a hűbérúrnak és a nőtisztelő lovagnak
belső ellenmondásában rejlik, csak az egyes kifakadásokban van meg, de
nem játszanak fontos szerepet, nem is játszhattak a realismus idején,
hanem annál többet a családi és magán érdek, szóval újra ismételjük,
mondjuk Cato után censeo delendam esse Carthaginem, mi is azt tartjuk,
hogy száz évi zavaros használat után jó lenne eltörölni a romanticismus
nevét is.
Igaz, hogy kár a sok ezer tanulmány, értekezés, nagy dolgozatok- s
könyvekért, melyek a romanticismusról szólanak s tisztába akarják hozni
az aesthetica e sphinxi talányát; de ha sikerült nekünk kimutatni a
kérdés helytelenségét, feltárni a valót, az igazságot, akkor nem veszett
kárba annyi ezer fő éjjel-nappali gondolkodása, hisz minden ilyen
fáradozásnak rendesen egy kis igazság a gyümölcse, melyre ha ráakadtunk,
csak azon csodálkozunk, hogy előbb nem tudott rájönni az emberiség.