Ötven-hatvan év óta mást se hallunk emlegetni, mint a _nemzeti_ szót. A
művelt világ minden irodalma ezt hangoztatta. A _nemzeti_ és a _népies_
volt a jelszó, hajhásztuk a magyaros, a népies szólamokat és
kifejezéseket, melyek sokszor háj- és bundaszagúak valának; de
tetszettek a tömegnek, élvezte minden olvasó. Iskoláinkban a tanárok
ilyen olvasmányokon oktatták tanitványaikat, ilyeneket írtak a népszerű
irók, dícsértek, magasztaltak a kritikusok. Mindez megfelelt a gyarapodó
realismusnak, mely benső, meleg és kedélyes irályt kedvel s irtózik a
Hugo Viktor vagy Vörösmarty-féle hideg, ünnepies és feszes stílustól.
Az erkölcsi törvény fölfedezése után mindjárt mondottam, hogy az
idealismus megveti, lenézi ezt az irályt, meg akarja nemesiteni ezt a
nyelvet és stílust s cosmopolitává teszi az irodalmat. A legtöbben
nevetségesnek találták e jóslatomat. Hogyan lehetne valaha ismét
cosmopolita az irodalom? Mikor a legnagyobb szépségek egyikének tartjuk
a népiest, a magyarost, el sem tudjuk képzelni, hogy ujra megvetéssel
lássuk ezt az irodalmat, mint a huszas években tevők. Pedig már
jelentkezik a cosmopolitismus követelése.
Nem csekély meglepetéssel olvastam a _Revue des deux Mondes_ 1895
október 1. számában Brunetière czikkét a cosmopolita és nemzeti
irodalomról. Ime az idealismus hajnalának egy ujabb tüneménye, gondolám
magamban. A franczia irodalomtörténész nem tagadja ugyan, hogy van
nemzeti irodalom, de hirdeti, hogy ezután cosmopolitává kell lennie. Ha
idáig visszaéltek a nemzeti jelszóval, ő nem akar a másik hibába esni,
még létét is megtagadni, hanem csak annyit mond, hogy cosmopolitává kell
lennie. Szerinte a cosmopolitismus ellenfelei nem fontolták meg eléggé a
cosmopolitismus okait, sem a franczia irodalom lényeges jellemét, sem a
külföldi irodalmak szolgálatait.
Melyek tehát a cosmopolitismus okai? Brunetière nem ismeri az erkölcsi
világ törvényét, nem is keresi a cosmopolitismus mélyebb eszmei okát,
mely a kitörő idealismusban rejlik, hanem az ipar és kereskedés
nemzetköziségében. Londonban és Szent-Pétervárott, Rómában és Berlinben
egyenlő a ruházat, sokszor ugyanazok az olvasmányok, ugyanazok a költők
modelljei, ez a rokon életmód és közös gondolkodás nemzedékről
nemzedékre általánosul s lassankint eltörli a faj öröklött
jellemvonásait. Maholnap csak a legsötétebb Afrikában lesz nemzeti,
másutt elenyészik.
Nemzetközi lesz a tudomány is. Igaz ugyan, hogy még fenforog a chinai és
európai orvostudomány között a külömbség, még nem régen ezelőtt eltért
egymástól a franczia és angol kritika, a német és angol bölcsészet. Amit
Voltaire ki nem állhatott Shakespeareben, épen az tetszett az angol
kritikának és ha két bölcsész külömbözhetett egymástól, az Schelling és
Reid Tamás, vagy Schopenhauer és Dugald Stewart volt. Most ez
megváltozott. Valjon az angolok folytatják talán eddigi érdeklődésöket a
kísérleti természettan és a németek a transcendens metaphysica iránt?
Azt hiszik talán, hogy ezzel fajuk múltjának tartoznak? Pedig nem úgy
van. Jenában vagy Berlinben az egész bölcsészet természeti lélektanra
szorítkozik, míg Oxfordban kell keresnünk az utolsó metaphysicusokat.
Íme ez már új valami! Az angol képességek a németekéi lettek, sőt még
több is történt. Habár vitatkoznak, páratlan értelmi egység van
készülőben és bátran állíthatni, hogy századok óta nem volt a világnak
egyöntetűbb gondolkodásmódja, mint napjainkban.
Ez Brunetière okoskodása. Természetesen kifogástalan az az észrevétele,
hogy egyenlőségre, ugyanazon érzésre, gondolkodásra látszik törekedni az
emberiség. Iparunk, kereskedelmünk javított gépekkel lát el bennünket,
egyformává lesz öltözetünk, hátat fordítunk régi szokásainknak és
kényelmesebbeket honosítunk meg. Nem esengünk szüleink főztje után,
hanem elfogadjuk a szomszéd vagy műveltebb népekét, ha ízleteseknek
találjuk. Szóval szívesen alkalmazkodunk a jobb újhoz, még ha idegen is.
Brunetière példái azonban nagyon hibásak s így mitsem bizonyítanak. Ami
Voltairenek nem tetszett Shakespeareben, azt ugyanakkor az angol
kritikusok sem szerethették. A XVIII. század hajnalán, még Pope
virágzott, nekik sem kellett Shakespeare drámaírása. A nagy angol költő
a század közepén lett divatos és a XIX. században is csak 1840-től
kezdtek igazán rajongani érette, azóta írták róla a tömérdek iskolai
tanulmányt és értekezést. 1870 körül újra hanyatlani kezdett a
Shakespeareomania, mert sem a tiszta idealismus, sem a tiszta realismus
nem kedvelheti az idealrealismus delének nagy költőjét. Amint Petőfiért
vagy lord Byronért nem igen rajongtak 1875 óta, úgy Shakespeare is
háttérbe szorult. 1870-től se Angliában, se Németországban nem akadt
hírneves metaphysicus, hanem többé-kevésbbé az egész világon mindenütt a
naturalismus uralkodott; míg ma rohamosan megyünk az idealis bölcsészet
tágas csarnokaiba. Igaz, hogy az angolok elűl járnak, legutóbb náluk
mutatkozik legfeltűnőbben az eszményi gondolkodás; de akármerre tekint
Brunetière, mindenütt a metaphysicai hajlandóságok nyomára akad. Az
egész világon mindenfelé moralizálnak a sajtó emberei, roppant keresik,
olvassák a vallásos hangú műveket, számos efféle folyóirat keletkezik.
Az emberiség kezd eszmélni, összefoglalni. Ha történetesen a jenai és
berlini egyetem tanárai kevésbbé tudnak símúlni az eszme új áramlatához;
ha esetleg Németország egyetlen nagyobb metaphysicust sem fog
felmutathatni, ez nem bizonyít semmit; az írány megvan, a nép kapkod az
effajta művek után és maholnap az egész világon győz az idealismus,
mikor végtelen gyönyörűségünk telik a metaphysicai és erkölcstani
dolgozatokban.
Talán e változásokat is a nemzetközi ipar- és kereskedés, az
internationalis tudomány és sajtó hozza létre? Nem, hisz mind az eszmei,
mind az anyagi fejlődés az uralkodó eszme hatása alatt történik.
Máskülönben nem tudnók megmagyarázni, hogy az emberiség oly hatalmas
anyagi jólétre tesz szert 450 és 200 körül Krisztus előtt, továbbá
Krisztus után a II., VI., X., XV. században, a XVII-nek második felében,
majd meg századunk két első tizedében, valamint napjainkban. Ekkor
mindig a realis bölcsészet és irodalom, individualis erkölcstan
uralkodott. Az angol aptitudes emlegetése is haszontalan dolog. Tévedés
azt hinni, hogy az angol csak realista tud lenni az irodalomban úgy mint
a bölcsészetben. A XVII. század második felében a mysticusokat kivéve,
senki sem lelkesült a metaphysicai kérdések iránt. Angliában is előbb
Hobbes, utóbb Locke valának a realis irányú s nagy tekintélyű
bölcsészek. De mihelyt megpittymallott és megjelent az idealismus
hajnala, az angolok is elhagyták Lockeot s helyette Collier, Clarke
Sámuel, Wollaston Vilmos, Shaftesbury gróf, Hutcheson Ferencz, Berkeley
püspök és mások idealisabb bölcsészetét karolták fel. Mikor mutatkozik a
realismus első sugara, az angoloknál sem hiányzik a scepticus Hume,
Smith Ádám, Brown Péter corki püspök, Bolingbroke és számtalan más
gondolkodó, a kik realisabb iránynak hódolnak. Az ideal-real idején
természetesen mindkét iránynyal, találkozunk de a szélső idealismus
képviselőivel már sehol sem. Ezek ilyenkor többnyire pessimisták,
feldúlt lelkű satyricusok lesznek. A század első két tizedében Fichte is
jobbadán a politikai életre adja magát, Schelling a kor szellemében
mysticus lesz, a mire Fichte is hajlott; Hegel pedig rossz kedvvel
hirlapírásra és gymnasiumi igazgatóságra adja fejét. Az uralkodó
realismus következtében keservesen panaszkodik s csak 1816-ban, az
idealismus hajnalán nyeri vissza jókedvét.
Nagy igazságot idéz Brunetière Joseph de Maistretől, hogy azután
megczáfolja. A genialis gondolkodó szavai így hangzanak: „Nincsenek
emberek a világon; életemben csak francziákat, olaszokat, oroszokat
láttam; hála Montesquieunek, perzsák is lehetünk; de ami az embert
illeti, kijelentem, hogy soha sem találkoztam vele az életben és ha van,
tudtomon kívül van.“ Brunetière meg akarja czáfolni és azt feleli rá,
hogy a catholicismus nem ismer olaszokat vagy francziákat, khinait vagy
annamit, hanem csak keresztyént. S a franczia irodalomtörténetíró
hozzáteszi, hogy az angol és franczia, olasz és német neve alatt mi sem
fogunk mást érteni, csak politikai tömörűléseket. Talán egészen eltűnnek
a népek külömbségei, csupán az egyéniek maradnak.
Pedig Maistrenek igaza van. A realista nem ismer embert, hanem magyart
vagy németet, Pétert vagy Pált, mert mindig az egyéni és faji vonásokat
tekinti. Harmincz-negyven év óta hányszor ismételték előttünk Maistre
mondását költők és nem költők, írók és művészek. Tíz év előtt Brunetière
sem látta az embert, hanem a fajt és egyént; de most, az idealismus
hajnalán már csak az embert kezdi minden művészi alkotásban látni. Az
idealista ugyanis csak az egyetemest, az embert veszi észre, csak az
erdőt látja és nem a fát; a realistának ellenben Péterben és Pálban, a
magyarban és németben csak az egyéni tűnik szemébe; az általános emberi
elvész tekintete elől, a fától nem látja az erdőt.
De lássuk Brunetière második okát a cosmopolitismus mellett, vagyis a
franczia irodalom lényeges jellemét. Azt mondja, hogy a franczia
remekírók háromszáz év óta csak az ember működésében rajzolták a
természetet és történetet; az embert pedig társasági szerepében, s végre
a társadalmat az egyetemes emberiségében. Szóval a cselekvő embert
mutatták be a költők, a ki szembe száll a természettel. Corneille ugyan
megfeledkezett erről, mikor _Theodoráját_ vagy _Attiláját_ írta, de a
többiek mind szem előtt tarták; mert nem a művészet vagy az irodalom
kedvéért van az ember, hanem mindezek, sőt maga a religio is az emberért
van. Igaza volt a sophistának: παντῶν ἄνδρωπος μέτρον, mindennek az
ember a mértéke. Bárminők legyenek a külső erők, mi csak velünk való
viszonyukban ismerjük őket. Ha pontosabb meghatározás végett a tudomány
vagy bölcsészet elválasztja tőlünk, ez csak abstractio. Azt hiszi
Brunetière, hogy külföldön irtóznak az általános eszméktől és idézi Mme
Staëlt, ezt a nagy realistát, a ki dícséri a németek nagy fensőbbségét,
mely a szellem függetlenségében, egyéni eredetiségében rejlik…
„Németországban minden független, minden egyéni… sehol sincs
megállapított ízlés.“ A franczia remekírók ellenben ott keresték a
fensőbbséget, a hol és mikor a köznek használtak, ezért fogadták őket
oly szivesen a külföldön. Mindig a társadalom szolgálatában állottak. Ha
nem mindig adnak tiszta morált, mindenkor a társadalmi élet, a jó modor,
a világi bölcseség iskolái. Magasztalni szokták a franczia nyelv
átlátszóságát, logikáját, szabatosságát. De nem a franczia nyelv
világosabb vagy logikusabb mint más, hanem a franczia gondolkodás. S ez
onnét van, hogy öt-hat száz év óta meg akarta értetni magát s csak arról
írt, a mi az emberiség nagy részét érdekelte. Ők nem írtak néhány
beavatottnak, hanem mint George Sand mondá Flaubertnek: Írjunk az egész
világ számára; mintha csak azt mondaná, hogy legyen a mi irodalmunk
cosmopolita.
Mindezek szép szólamok és igazak is a maguk helyén, de nem Brunetière
alkalmazásában. Azt akarja mondani, hogy a franczia irodalom kiválóan
czélzatos. És ebben igaza van. A franczia az európai nemzetek fölé
emelkedik összefoglaló képességénél fogva. Az egy sémifajt kivéve, mely
emiatt alig képes államot alapítani, úgy, hogy birodalmuk vagy
despotismus, vagy anarchia volt, a franczia minden európai nép között
legjobban tud összefoglalni. Ennek tulajdoníthatni gondolkodásának
átlátszóságát és szabatosságát, innét ered irodalmának czélzatossága,
innét származik sok forradalma is. Egyenes logikája a mily dícséretes,
annyira veszedelmes tulajdon. Ha nem volna ez a sajátsága, talán nem
rohanna annyira a központosítás utján. A realisabb german nem rajong
annyira a központosításért, de nincs is oly általános Panamája, minővel
a francziáknál találkozunk a realismus idején. Minket azonban most csak
a francziák összefoglaló képességének irodalmi szerepe érdekel. Minden
irodalom czélzatos, amennyiben az ember akkori érzését, gondolkodását
fejezi ki. De legczélzatosabb az idealis időkben. A haladás egy
hullámának első fele jóval czélzatosabb, mint a második. Ilyenkor
szeretünk összefoglalni, eszmékért lelkesedni s ezt kifejezni irodalmi
alkotásainkban. Homer, Sophocles, Shakespeare, Corneille, Goethe, Arany
stb. kevésbbé czélzatosak, vagyis ők se az egyetemes, se az egyénit nem
tűzik ki alkotásaikban a magasztalás tárgyául, hanem a középen látszanak
maradni; a nemzeti életet rajzolják, a hogy korukban szemlélik.
A franczia irodalom termékei épen a franczia jellemnél fogva mindig
elüljártak: az idealismus lohadásától kezdve Hugo Viktor, Sand George,
Balsac és mások előbb egy-egy pontját támadták meg az egyetemesnek, Sue,
Dumas pére és fils, Flaubert, Sardou stb. már több támaszát rombolták le
a moralnak; napjaink realistái előtt már semmi se szent. Az irodalmi
élet ez útján a francziák, mint előkelő materialisták többnyire legelül
jártak, csak néha ragadta ki kezökből a zászlót egy Byron, egy
Turgenyev, Tolstoi, Ibsen stb.
Brunetière föntebb némileg leszólja az abstractiót, míg előbb de
Maistret czáfolja, a kinek sehogy sem tetszik az abstractio, mert
mindenütt csak francziákat és és olaszokat lát, de nem látja az embert.
Mellékesen és csupán azért hozzuk fel ezt az ellenmondást annak
jelzésére, hogy az idealista épen összefoglalásánál fogva szereti az
abstractiót, míg a realista gondolkodása épen nem tűri. Mme Staël
állítását a németek individualismusáról szintén csak a francziák mellé
állítva és a kor figyelembe vételével értjük meg. Átlag tekintve a
franczia irodalom még a realismus idején sem tud annyira individualis
lenni mint a germán vagy a szláv. Úgy látszik, a franczia összefoglalóbb
jelleme akadályozza ezt. Megjegyzendő továbbá, hogy Staël 1810 körül
írta le nézetét, az erős realismus napjaiban; ott járt a németek között,
hallott beszélni a legtarkább irányokról, sőt érintkezett is velök, míg
Francziaországot inkább a kilenczvenes évek képében látta. A
francziáknál legalább külsőleg Napoleon dicsősége és zsarnoksága egy
kissé eltakarta a gall földiek individualismusát, a harczok zajában és a
nemzet nyomorúságában nem nyilvánulhatott oly erősen mint más viszonyok
között történt volna.
Végre eljutottunk a franczia irodalomtörténetíró harmadik pontjához,
mely az idegen irodalmak mostani befolyásáról szól. Sok a panasz a
francziáknál, hogy berontott közéjük az éjszak irodalma és saját
hazájokban veri meg őket. Mi lehet ennek az oka? Mi már egy másik
fejezetünkben világosan megmagyaráztuk ezt; de jó közelebbről ismernünk,
hol keresi Brunetière az állítólagos okokat. Mindjárt ilyen okok, hogy a
franczia írók a hagyománytól eltérve, most a _l’art pour l’art_
vallásának hívei. A művészet a művészetért. Az artista irodalom
babonáját nevezték így, melyhez hasonló az alaknak átkos bálványozása,
melynek Flaubert volt a főpapja. Különben az angol George Elliot is
mondotta: „Tisztelet és becsület a forma isteni tökélyének!“, a mi igen
szép mondás, csakhogy Baudelaire már egy szóban is fölfedezi des
scintillations egales à celles des crinières inextricables des comètes
és Flaubert annyira ment, hogy valamely müben fensőbb szépségeket talált
_attól függetlenül, a mit mond_. Pedig az éjszaki irodalom megtanított
reá, hogy nem azért írunk, hogy írjunk vagy leírjunk, hanem hogy
cselekedjünk, még pedig nem a magunk vagy egy-két beavatott, hanem az
egész világ számára. Csak a ki oroszul vagy németül tud, mondhatná meg,
hogy írnak Tolstoi és Ibsen. Mi csupán fordításban olvashatjuk és
bámulhatjuk rendkívüli hatásukat és be kell látnunk, hogy nincs igazuk
azoknak, a kik annyit beszélnek a stíl titkáról mint a romantikusok
tevék.
Most már ismerjük tehát a kisszerű okot, a mi tönkrejutással fenyegeti a
franczia írók sok százados befolyását a művelt világ népeire. A baj oka
a szerencsétlen _l’art pour l’art_ és a forma tökélye, meg az eszme
elhanyagolása.
Pedig a francziák nem hanyagolták el az eszmét. Ők is az eszme
szolgálatában fáradoztak épen úgy mint Ibsen, mint Tolstoi. Írtak úgy a
hogy tudtak, de mit tehetnek, ha nem voltak képesek oly megragadóan
kifejezni a kor individualismusát, mint a germánok vagy szlávok. Náluk
hiányzik a realismus mysticus eleme. A zsidó épen nem; a franczia, az
olasz, a spanyol, a román, a magyar csak ritkán tud mysticus lenni;
rendesen léha és lágy, érzéki és mosolygó realista. Nálunk Tóth Bélában
van meg ez a mysticus elem, Benedek Elek, Beőthy Zsolt kenetes pietista,
Mikszáth Kálmán és Herczeg Ferencz pedig az egyetemes léhaságnak talán
legtehetségesebb kifejezői. Ha azt akarom ismerni, milyen volt a magyar
nemzet 1880-tól kezdve, főleg e két utóbbi írót kell olvasgatnom. Ezek
megmutatják társadalmunkat egész meztelenségében, a hogy felebarátaink,
jó magyar polgártársaink igazán éreznek és gondolkoznak az ő
mindennapiságukban. Egész valónkat azonban még sem töltik be, a hiányzó
részt Tolstoi, Ibsen, Guy de Maupassant és mások pótolják, a kevés
tisztesebb érzésűek pedig Beniczky-Bajza Lenke, Jókai és más írók
műveihez folyamodnak.
De hol marad a _l’art pour l’art_ és a forma tökélyének vádja? kérdi az
olvasó. Lássuk először a forma kérdését. Az idealismus hajnalán némi
megvetésben részesűl a forma. Eszmét követelünk, nem az individualismus
eszméjét, nem az úgynevezett relatív ideákat, hanem az egyetemes igaz
eszméit, mint Isten és vallás, erkölcs és becsület, világ és emberiség,
haza és nemzet, ezeket nemes és választékos, olykor fenséges és
magasztos formában fejezzük ki, mely nagyon elüt a realismus könnyed és
kedves, színes és festői előadásmódjától. Az idealismus lohadásával
kezdik újra hangoztatni a formát, támadnak a nyelvművelők, a művészi
stíl barátjai; közöttük sokan némi dagályos szépségre törekesznek,
kisebb-nagyobb mértékben dívik a _marinismus_. Úgy látszik, legjobban
elterjed a forma cultusa az idealrealismus második felében. Ekkor még
van erő, lendület az emberben, mely az egyetemes tiszteletéből származik
s van érzéke a realis dolgok szépségéhez. Ilyenkor, úgy látszik
legharmonicusabb szokott lenni az eszme és forma viszonya.
A l’art pour l’art kora szintén az idealrealismus. Mondottam, hogy
szigorúan véve az író soha sem írhat azért, hogy írjon vagy leírjon,
mert akármikor ír, mindig elárulja mit szeret, mi lelkesíti. Az
idealreal delén főleg a nemzeti nagyság, a nemzeti élet rajza lelkesíti,
tehát szigorúan véve ebben is van _tétel_, van eszmei czél; de igazi
kora az irányköltészetnek a haladás hullámának első fele, mert ekkor
erkölcsileg, eszmeileg szeretnők átalakítani a társadalmat, tehát az
egyetemes szempontjából. Ezzel szemben szokták azután később
hangoztatni, hogy a költői mű, a müvészeti alkotás csak az ember
gyönyörködtetésére szolgál, hogy nem lehet erkölcsi, vagy politikai,
vagy más, a művészet körén kívül eső czélja. Már a negyvenes években
hallani lehete ezt az észrevételt, az ötvenes, hatvanas, hetvenes
években nagy megvetéssel szólottak az irányregényekről, a politikai, a
forradalmi stb. költészetről. Lord Byron, Hugo Viktor és más socialis
izgató poeták olvasatlanul hevertek a könyvpolczon. Annál jobban
tetszettek a Tennysonek, az Arany Jánosok, a kikben hiányzott ez a
czélzatosság; rájok már lehete alkalmazni a l’art pour l’art elméletét.
A realismus alkonya felé újra erősebben jelentkezett a czélzatosság,
némely ünnepeltebb író határozottabban fölvetett egy-egy társadalmi,
erkölcsi kérdést. E kérdések mind az egyetemes ellen voltak intézve. A
vallás, a felsőség, a szemérem, az atyai tekintély támaszait akarták
lerombolni s helyökbe az emancipált feleség, a követelő gyermek, az
érzéki nő, a szegény munkás, az elnyomott egyén stb. jogait beiktatni. A
féktelen individuum harczát rajzolták az egyetemes ellen. A tendentia
azonban talán még sem volt annyira feltüntetve mint a hogy némely
idealisták teszik, bár egy Tolstoi, egy Ibsen nem igen engednek czéljaik
nyilt kijelentéséből, az irány kifejezéséből; hisz Tolstoi magát az
olvasó közönséget is felhívja, hogy nyilatkozzék nézetei felől.
Általában a realista író sokkal közelebb lép az olvasó közönséghez, mint
az idealista. Az eszményi író magas szószékről beszél közönségének, ide
akarja fölemelni, erkölcsileg megnemesíteni, értelmileg fölvilágosítani,
a szép fogalmát tisztába hozni. A realista író leszáll hozzá, sőt mivel
ő lejebb áll a lépcsőn, magához húzza le olvasóit. Ez magyarázza meg a
lapok újabb szokását, hogy megszavaztatják közönségüket, kikérik
véleményöket, interviewolják az egyeseket; mert az író nem akar eszményi
gondolatok büszke apostola, hanem a nagy közönség szolgája lenni.
A mint láttuk, Brunetière nem tudja alaposan védeni az irodalmi
cosmopolitismust; fő érvei nem sokat bizonyítanak, vagy legalább
helytelenül alkalmazza őket. Ez azonban nem annyira fontos előttünk.
Minket csak az ragad meg, hogy ugyanaz a Brunetière, a ki 1895 elején
lelkesen hirdette, hogy csődöt mondott a tudomány vagy a vele járó
naturalismus, hogy vissza kell térnünk Istenhez és a moralhoz, a
valláshoz, és különösen a francziáknak a catholicismushoz, ugyanaz a
Brunetière kimeri mondani, hogy hátat kell fordítanunk az eddigi
nemzeties, népies irodalomnak és cosmopolitává tennünk. Ő talán nem
tudja még, hogy belőle az ébredező idealismus szólal meg, és az irodalmi
cosmopolitismustól várja a nemzetek gyűlölségének elenyésztét s vele a
háború gyérülését, pedig mind a cosmopolita irodalom, mind a nemzetek
közeledése az idealismus napjának ragyogó feltűnésétől származik.