Mi a nyelv? Izült hangok változata, melyeknek ismert jelentésök van s
gondolataink, érzelmeink közlésére használjuk. A tömérdek kérdés között,
melyek a nyelv említésénél fölmerűlnek, talán legfontosabb épen
eredetének kérdése. Hisz ha meg van oldva a nyelv eredetének kérdése,
akkor magától elesik sok más kérdés, mely annyi bölcsészt és gondolkodót
foglalkoztatott, úgy, hogy végre a franczia Akadémiában megtiltották a
nyelv nagy kérdésének feszegetését.
Ha végigtekintünk a tudósok, bölcsészek fejtegetésein, látjuk, hogy már
a görög világban vitatták a nagy kérdést: vajjon _thesis_ vagy
_physis_-e a nyelv; vajjon emberi alkotás-e, vagy pedíg a természet
műve, egyszerűen termék. A középkorban nem lehetett e kérdést vitatni,
de a mint újra szabadabb lett a bőlcselkedés, ismét vita tárgya lőn,
vajjon az ember alkotta a nyelvet, vagy pedig az Isten és a természet
műve, naturae productum. Vastag könyvet kellene írnunk, ha e két nézetet
és számos változatait az egyes gondolkodók fejtegetéseivel akarnók
bemutatni. Igen érdekes, de ránk nézve most lehetetlen munka. Tény, hogy
a nyelven számos változás történik, melyekről be lehet bizonyítani az
emberi és öntudatos hatást, de ezerszer több, melyekről senkisem bírja
kimutatni az emberi öntudat legcsekélyebb nyomát sem. Ismeretes, hogy
koptak el a szók, különösen a képzők és ragok; azt könnyen megértem,
hogy a kiejtés gondatlansága, kényelme, szebb hangzása a XIII. század
nyelvének ily szavait: _timnucebelevl_. _uruzagbele, vogmuc, tilutoa:
tömlöczéből, országba, vagyunk, tiltá_ alakra változtatta, de már az
úgynevezett hangtörvények szabályos jelentkezése, melyeket nem tekintünk
ugyan productumoknak, termékeknek, de mindenesetre az emberi szervezet
öntudatlan működése hozta őket létre, mint az emberi élet más
tüneményeit, melyekre teljesen áll az erkölcsi világ törvénye. A nyelv
életében is mindenütt megtalálni az uralkodó eszme hatását. Az
idealismus napjaiban megkezdődik a purismus, mely a magyar eredetű, vagy
annak látszó szókat keresi, azután egyesek hozzáfognak a neologiához, az
új szók faragásához, a nyelvújításhoz. Ez még túlnyomó az idealrealismus
első felében. Az idealrealismus delén beköszönt az orthologia, a helyes
magyarság, mely üldözi az új, merész alkotású szókat, még jobban gyűlöli
az idegen szólásmódokat; ez az üldözés tart az idealrealismus határán
túl is, mikor lassankint pongyolább lesz a nyelv: az iró nem riad vissza
az idegen és tájszóktól, szónokok, ügyvédek stb. tömérdek latin szót
kevernek előadásukba, úgy, hogy némely író egészen kevert nyelvet
használ.
Már a rómaiaknál látjuk, hogy a Krisztus előtti II. század idealismusa
alatt görögös kifejezésekkel és szólásmódokkal akarják megnemesíteni
nyelvöket, míg Cicero, Virgilius, Horatius stb. idejében, tehát az
idealrealismus alatt beköszönt az orthologia, de már Kr. u. II. század
nyelvében sok provincialis elemet, tájszót lelünk. Nem említve a
közbeeső hullámokat, csak az 1490–1710 évig tartót tekintjük, az
idealismus idején látjuk a francziáknál, hogy dolgoznak a neologián,
különösen a _Pleiade française_, köztük _Du Bellay Joakhim_, a kinek
_Defense et illustration de la langue française_ czímű munkája társainak
manifestuma volt. Megvetéssel utasítja vissza a népies formákat, az
elavult irodalmi nyelvet, ajánlja a görögök és latinok utánzását; Du
Bellay azonban még mérsekli magát, tovább ment _Ronsard_, a Pleiade
feje, kit bár többen gúnyoltak, az előkelő világ csodált, l’Hopital
kanczellár magasztalt, az _Académie des jeux floraux_ Minervának tömör
ezüstszobrával ajándékozott meg és a költők fejedelmének jelentett ki.
Rohamosan emelkedett a dicsősége, adományokkal halmozták el. IX. Károly
király is nagy kedvezményekkel látta el, mint II. Henrik és I. Ferencz.
A király kegyelme még növekedett, mikor 1572-ben a _La Franciade_ czímű
hőskölteményével lépett föl, mely a franczia nemzet eredetével
foglalkozott és a classicus eposok mintájára készült. IX. Károly halála
után apátságába vonult vissza, de ott is fölkeresték III. Henrik,
Erzsébet angol királynő, Stuart Mária ajándékaikkal. Élte vége felé
visszavonta újításait, de már akkor erős volt az idealrealismus, mely
tiltakozott az új szók faragása, a görög-latin kifejezések, szólásmódok,
fordulatok meghonosítása ellen. Még bátrabb újitó volt _Baïf_
(1524–1589), a ki nemcsak új szókat és időmértékes verseket alkotott,
hanem a melléknevek fokozását is latin mintára csinálta.
Ugyanakkor az angol, spanyol, olasz, cseh s kivált a német irodalomban
találkozunk a nyelv reformjával, a görög-római remekek és a classicus
verselés utánzásával. Nálunk _Erdősi Sylvester János_ próbálgatta a
görög-római párverset meghonositani, Németországban Luther egész új
irodalmi nyelvet teremtett biblía fordításával.
1600 körül már jelentkezik az új, az ortholog áramlat. Nálunk Telegdy
Miklós pécsi püspök ugyan jóval előbb mondja, hogy gyűlöli az új
neveket, de az idealreálismus orthologiájának legtekintélyesebb
képviselője, _Geleji Katona István_ erdélyi református püspök, a ki
_grammatikácskájában_ etymológiai alapra helyezi a nyelvtant és
helyesírást. A francziáknál, olaszoknál nyelvszabályozó szerepet
játszanak az akadémiák. Galliában állítólag már Nagy Károly alatt az
idealrealismus delén volt ily akadémiaféle, melyben Nagy Károly Dávid
király nevét viselte, míg a többiek görög, római neveket. Alcuint
Flaccusnak, Angilbert-t Homernek hívták, a király nővérei és leánya
híres nőneveket használtak. A 975-től 1490-ig terjedő hullámban voltak
ugyan már előbb is úgynevezett _Puys_-k, de 1323-ban kezdett alakulni s
tekintélyre jut az _Académie des Jeux floraux_. 1608-ban kezdődött a
Rambouillet-palota társasága, melynek nagy befolyása volt az irodalomra.
Richelieu 1635-ben alapította a franczia akadémiát, melynek ortholog
feladata volt megtisztítani a nyelvet a durva és fattyú szóktól,
megakadályozni a baj megújulását, biztos szabályokat állapítani meg, egy
szótárt, nyelv-, költészet- és szónoklattant írni. Az _Academia della
Crusca_ játszott e fajta szerepet. A realismus gyarapodásával
szaporodnak ugyan az akadémiák és irodalmi társaságok, például
Olaszországban a XV. században mintegy hatodfélszáz volt, de ezeknek már
egészen más a hivatásuk.
A XVII. század második felében bomlik a nyelv, tele van idegen és
tájszókkal, kivált nálunk kevés prózairó volt képes tisztán megőrizni
előadását a latin szók árjától. Ilyen volt Haller János, a _Hármas
istória_ fordítója. De nemcsak megóvta magát az idegen szóktól, hanem
küzdött is a _deákos_ emberek ellen, kik „annyira felkapták és egyelítik
a magyar szót diákkal, hogy alig tudná hirtelen eszében venni az ember,
kivált a törvénykezők között, melyik nyelven beszél: ez pedig nem
szükségből, hanem részszerint a szokásból, részszerint magok
mutogatásából teszik, deáki tudományokat akarván jelezgetni az olyanok,
legfőkép a köznép között. Holott a volna dicséretre méltó, a ki melyik
nyelven indítaná dolgát, végezné azon, emide-amoda kapkodás nélkül.“
A XVIII. század elején újra kitör az idealismus s vele nem sokára
megjelenik a purismus és a neologia. A francziák, kiknek megállapodott
irodalmi nyelvök volt, aránylag kevés új szót alkottak, különösen
dícsérték Saint-Pierre abbét, a kinek a _bienfaisance_ szót
köszönhették; de mások sem riadtak vissza egy-egy új szó alkotásától,
kivált a bölcsészeti, politikai, művészeti és más téren. A németeknél,
angoloknál, olaszoknál és más európai népeknél szintén dívott az új szók
alkotása, de talán sehol annyira, mint a magyar irodalomban. Itt majd
minden jobb nevű írónak köszönhetni több-kevesebb új szót. Legkiválóbb
mesterök Kazinczy Ferencz volt, a ki lexiconunkat szegénynek,
nyelvtanunkat habozónak és hiányosnak, stilisticánkat feszesnek,
ügyetlennek találta és Toldy Ferencz lelkesedéssel írja róla, hogy ő
maga olylyá tette a magyar nyelvet költészetben és szépprózában,
milyenre a nyelvek történetében nincs példa. Pedig van. Mikor Dante
elfordúlt az olaszok addigi irodalmi nyelvétől, és a toscánai dialectust
tette azzá, vagy Luther, midőn a szász cancellária nyelvét tette
irodalmivá, vagy éppen szomszédunkban a románok legújabban átalakíták
irodalmi nyelvöket, vagy mikor tótjaink, különösen nagy költőjük,
_Kollár János_, a csehet honosította meg a tót irodalomban, mind oly
forradalmi munkát végeztek, a minőt Kazinczynak köszönhetni. 1800 körül
nálunk is megjelent az orthologia. 1794-ben Kármán tiltakozik a
szófaragók ellen, e tiltakozók száma növekedett. Révay megalkotta a
történeti és etymologiai nyelvtant, a közéletben gúnyolni kezdették a
neologusokat, utóbb kézről-kézre járt a híres _Mondolat_, melyet
_Somogyi Gedeon_ 1813-ban adott ki, ezt az új szók gyűjteményét, mely
homeri kaczajt keltett az országban. Révay nyelvtana és helyesírása is
megdőlt. Századunk első tizedében föllépett Verseghy, hogy a közszokás
nyelvét és alakjait fogadja el grammatikájában s a kiejtést tekintse
irányadónak a helyesírásban.
1820 körül új idealismus jelentkezik s vele megjelenik a purismus és a
neologia. A francziáknál Hugo Viktor és mások új kifejezéseket kezdenek
használni, nálunk Vörösmarty, Kisfaludy K., Bajza, Toldy, Jósika, Bugát
és mások csinálják az új szókat, használják az új fordulatokat s Toldy
kijelenti, hogy irodalmunkban helyesen szólni Révay, szépen Kazinczy s
műszabatosan Bugát Pál tanították a nemzetet. E tanításnak azonban véget
vete a hatvanas évek végén fölébredt orthologia. Egy-egy hang ugyan
emelkedik már az idealrealismus első felében a nyelvújítás, a
nyelvmívelés ellen; de az igazi reactio rendesen akkor áll be, mikor a
nagy nemzeti egység központosító eszméje határozott uralomra jut. S ez
1870 körül állott be. Létrejött az olasz és német egység, mindenfelé
vaskézzel dolgozott az orthodoxia, az irodalomban dolgozott az
akadémismus, az ortografiában a történeti és etymologiai irány, a
nyelvben is uralomra kelle jutni az orthologiának. Minden nagyobb
irodalomban _nyelvőrök_, _Sprachwartok_ keletkeztek, grammatikusok
nyelvtani szempontból bírálták az írókat, nálunk a szóképzés volt a
legfőbb tantárgy. Az akadémiában ugyan a régi idealisták védték a
nyelvújítást. Toldy, Ballagi Mór, Fogarasi, Gyulai s talán én is az
Akadémián kívül csúfoltuk, bonczoltuk az orthologiát, de titokban magunk
is azok voltunk, a mennyiben egy-egy rikítóbb új kifejezést semmi áron
se használtunk volna, mert nem engedte az uralkodó eszme. Az öreg
_Manzoni_ is előszedte az idealismus alatt írt történeti regényét, a
világhírű _Jegyeseket_, megtekintett benne minden szót s kitörülte, ha
nem volt toscánai eredetű, mert ez az olaszok irodalmi nyelve.
De már a hetvenes évek vége felé lehetett itt-ott új hangot hallani az
orthologia ellen. Nem az ideálistákét, a kik bölcsészeti világnézetökben
azt hiszik, hogy minden lehet és szabad az embernek, még a nyelvújítás
is, hanem a realistákét, a kik nem tűrik az orthologia nyűgét, a
kényelem és nyugalom barátai s nem tekintik, honnan veszik a szót, hanem
használják, ha új, ha idegen, vagy ha valamily tájbeszéd sajátja. A
nyelvtanban sem szerették a történeti és etymologiai irányt, hanem a
közszokás nyelvét követelték, gúnyolták az _ikes_ igéket és hangoztatták
a kiejtés szükségét a helyesírásban. A helyesírásnak phonetikus alapon
rendezése általános lőn az egész művelt világon. Francziák, angolok,
németek s más nemzetek sürgették ezt s részben tettek is valamit. Maga a
franczia akadémia is megmozdult, bizottságot küldött ki, hogy jelentést
és ajánlatot tegyen. Nálunk a sajtó hátat fordított a történeti és
etymológiai, vagy nevezzük akadémiai helyesírás némely követelésének s
ma valóságos anarkhia állott be. Iskoláinkban meg van hagyva, hogy az
akadémiai helyesírást kövessük; de maguk a tankönyvek sem követik, a
sajtó pedig a legszabadabban jár el, úgy, hogy nemcsak jeles tanulók
akadnak, a kik hibát követnek el dolgozataikban, de néha a tanár sem
tudja, mikép írjon. Azért akad nem egy paedagogus, a ki hangoztatja,
hogy nem is kell a helyesírást tanítani, mert úgy is belészokik a
tanuló. Maga az egyetem rectora, _Fodor_ József idei székfoglaló
beszédében (1894) e nézet mellett kardoskodott, a minek igazi oka a
realismus léha egyedisége, individualismusa, melynek nehezére esik
minden kényszer az erkölcsi dolgokban, míg az adófizetés, általában
minden fizetés dolgában követeli a pontosságot, minden más téren is
sürgeti a csint és rendet.
De térjünk az irályra, mely alatt azon módot értik, melylyel kifejezzük
magunkat. És mivel minden ember szervezete eltér a másikétól, más módon
fejezi is ki magát s azért szokás Buffonnal mondani, hogy a stylus maga
az ember. Ez nagyon igaz s kivált szembetünően igaz az idealrealismus
napjaiban; de ha az eszme háromféle hatását vizsgáljuk, látjuk, hogy az
emberiség irálya is majd eszményi, majd idealreál, majd pedig realis. Az
eszményiség napjaiban lassankint elkezd feszes, ünnepélyes, néha
fenséges lenni, az idealrealismus alatt már itt-ott egyszerűbb,
tételesebb, kezd elfordulni a körmondatos, túltömött előadástól, míg a
realismus gyarapodásával egyszerű, átlátszó, könnyed, tételes, itt-ott
festői, de legtöbbször pongyola és gondatlan. Ez minden irály törvénye,
melyet rendesen megtartanak az irók; néha az idealismus idején
találkozunk eltérésekkel, mikor a satyrikus gúnyos hangja az egyszerű
irályt sem veti meg. De a kor legsajátosabb, legkedveltebb irodalmi
alkotásainak irálya lehetőleg feszes, ünnepélyes.
A Kr. e. 150 év körül megindul Rómában az eszményieskedő latin irodalom
nagyhangú ünnepélyes irályával, mely az idealrealismus alatt is számos
követőre talált s Cicero híres beszédeiben érte el tetőpontját.
Gymnasiumainkban jól ismerik e beszédek egyikét-másikát s a realismus
idején sokszor nem hiszik, hogy e beszédek elmondattak, annyira
ünnepélyes, körmondatos, nehézkes az irály. Ez időből való Sallustius
történetíró is, kit szintén olvasnak iskoláinkban és csodálják
ünnepélyes irályát, melyet a realista el sem tud képzelni, hogy
történelmi legyen. Virgilius, a ki az idealrealismus delén élt, sem tud
menekülni ez irálytól, mely annyira eltér Homer realis stylusától. Pedig
sok mindenben követte a görög nagy mestert, de nem tudott szabadulni az
irálytól, melyet egyéni szervezete és az uralkodó eszme együttes hatása
szült. Bezzeg tetemesen megváltozott a Kr. u. második század irálya,
mely egészen realis lőn. Már az első század latinságát nem aranynak,
hanem ezüstnek mondották. Az irály subjectív, egészen alanyi természetű,
a mondatalkotás nem tekint a művészi tagolásra, a szó helye laza és
önkényes, szellemesen és érdekesen akarnak írni. Az I. század végével
kialudt a nemzetben a fensőbb szellemi érdekek iránti rokonszenv, csak a
gyakorlati czélok vonzották. A III. században újra emelkedett lesz az
irály, az idealrealismus alatt 330 körül Lactantius a régi classicus
irodalmi nyelvet akarja meghonosítani. Ugyanerre törekszik a IV. és
részben az V. század néhány tehetségesebb írója, több egyházatyával mint
sz. Jeromossal, Ágostonnal, Ambrussal stb. együtt, de lassankint
uralomra jut a realismus s vele a tartományok, különösen Gallia nyelve.
Idegen és népies szólásmódok, ízléstelen idiotismusok honosúltak meg az
irályban, mely nagyon messze esett a classicus idők nagy mestereitől.
Az irály hasonló módosuláson megy keresztül a középkor nagy hullámaiban
is. A művelt világ latin irodalma csakúgy elárulja ezt, mint a kezdődő
franczia, angol, és a nagy virágzásra jutott olasz és német irodalmak.
Ezt mutatja a kor nagy fejlettségre jutott arab irodalma is, azonban e
népek irodalmai a tér és idő akkora távolságára esnek tőlünk, s műveik
kevés kivétellel ismeretlenek előttünk, hogy sokkal biztosabban
haladhatunk, ha mindjárt az 1490–1710-ig terjedő hullám irodalmait
tekintjük meg. A XVI. század rajongó idealistáinak irálya többnyire
feszes, méltóságos, nagyhangú és ünnepélyes. A görög-római mintákat
szeretik utánozni, s azok közül éppen a cothurnus, a büszke, önérzetes
és ünnepélyes hang mestereit. A francia _Pleiade_ verses és prózai
műveiben ilyen irályra akadunk. Az angol földön _Surrey_ (1517–1547.)
fényes rhetoricával, szónoki lendülettel írja szerelmes költeményeit
feleségéhez; _Sackville_ (1536–1608.) irálya már egészen pompázó;
Spanyolországban az antik és olasz formákat utánozták. Oly nagy
tehetségek, mint _Ponce de Leon_ (1527–1591.), _Fernando de Herrera_ (✝
1595) az isteni és mások ódai hangon a legmagasabb szárnyalással és
fenséges nyelven írták költeményeiket. Az olasz irodalom nagyhangú
eposokat tud felmutatni, közöttük figyelmet keltett _Bernardo Tasso_-nak
terjedelmes költeménye _Amadigi di Francia_, mely a lovagvilág
kalandjait énekelte meg. A lengyeleknél _Kochanovszki_ (1532–1584.) a
_lengyel Pindar_, nálunk a sok protestáns ének- és jeremiádköltő keserű
gúnyban és panaszban, majd az isten iránti lelkes bizalomban törtek ki.
Bajos volna és fárasztó a tömérdek névvel felhozakodni, melyek a svéd,
hollandi, cseh és kivált a német irodalomban ennek az ünnepélyes,
feszes, fenséges és szónoki stílnak művelői voltak, kiket akkor mindenki
természetesnek és szépnek talált. 1600 körül azonban két irányban haladt
az irály. Az egyik folytatta az idealismus nagy hangját, sőt ízetlenül
fokozta, a másik erőteljes, férfias nemzeti stílt honosított meg. Az
első az angoloknál _Lily_: Euphues czímű regénye után euphuismusnak, a
spanyoloknál _Gongora_ költő neve után gongorismusnak, estilo cultonak,
az olaszoknál marinismusnak, a francziáknál _precieux_-nek neveztetik.
Ez keresetten pompázó, ragyogó sujtásokkal körülíró, affectált
választékossággal és finnyás előkelőséggel dicsekvő stílus, mely a XVII.
század közepéig, kivált a magasabb rangúak körében, tetszésre talált,
azután mindinkább hanyatlott, úgy, hogy Moliére gúny tárgyává tehette. A
másik irány jeles költőket és írókat mutathatott fel s különösen a
tudományok művelői szerették használni. _Shakespeare_ 1600 körül tud
fenséges és nagy lenni, a nélkül, hogy elmerűlt volna ebbe a finnyás és
keresetten pompázó stílusba, a század közepén _Corneille_ nagyszerű és
fenséges, bár néha közel jár hozzá, _Racine_, az érzéki szerelem
költője, a gyarapodó realismus védelme alatt megmenekűl tőle, szintúgy a
hatalmas szónok, _Bossuet_, kinek minden nagysága mellett a _douceur_
egyik fő jellemvonása. Fenelon már realisabb, irálya kedves és
gördülékeny, behízelgően könnyed; olyan mint _Addisoné_. Nálunk a
realismus kedves, könnyed, enyelgő stílusának kiváló mestere Mikes
Kelemen.
1710 körül azonban új szellem hatja át az ember lelkét. Vége lesz annak
a lágy, kedves, néha pongyola és gondatlan irálynak s ünnepélyes, feszes
és szónoki váltja fel. Hisz mikor az ember tele van felháborodással, az
erkölcsi érzés öldöklő kifakadásaival, mikor hitványnak, léhának,
korlátolt és önző, buta és erkölcstelen realistának tekinti az egész
környező világot, nem használhatja többé azt a lágy és kedves, nyájas és
könnyed irályt; neki új és fenséges kell. És ilyen az idealismus irálya.
Ha kezünkbe veszszük Diderot, Rousseau, Raynal, Volney, Mirabeau és a
sok ezer költő, író, gondolkodó műveit, kifárasztanak bennünket
stílusukkal. Az a tömérdek szónoki declamatio, peroratio, amplificatio,
az a sok elmélkedő, tanítói elem, nagy, túltömött, körmondatos és mázsás
súlyú dictióival nem a mi realismusunknak való. A német _Klopstock_
ódákban ír egy elbeszélő költeményt, a _Messiást_, a skót _Macpherson_
elhiteti a világgal, hogy megtalálta a régi bárdok elégiai bánatos hangú
elbeszéléseit, s elhiszik neki, mert a hogy Macpherson _Ossiánja_
énekel, úgy kell akkorénekelni, hogy az egész művelt világ rajongva
olvassa. Nálunk Bessenyey, Báróczy, Kazinczy és mások művelik ezt az
irályt tele újsággal, szokatlan fordulatokkal, idegen szólásmódokkal,
mert csak így szép, így nemes, választékos és előkelő. És hogy rajongnak
az eszményi stíl e mestereiért! Mikor Kazinczy nagy beteg lett,
számtalan tisztelője aggodalommal hallotta a nyelv, a stíl újítójának
súlyos baját. Az egész Magyarország visszhangzott a szép irály, a művelt
nyelv magasztalásától. Kazinczy a legnagyobb csodálattal kísérte
Báróczy, a bécsi testőr működését, Baróczy koszorúja után epedett s ezt
az epedést a legtöbben jogosnak, természetesnek tartották. A bécsi
testőr nagy ember volt, csodált férfiú, pedig csak, mint pár közepes
regény fordítója szerepelt. Mégis csodálták az ideal-real időszak első
felében, mert a kor dagályos, emelkedett irályát legjobban kezelte a
múlt század hetvenes-nyolczvanas éveiben. Ha a mai realista olvasó
kezébe veszi e regényeket, nagy megütközéssel látja és kérdi, hogyan
lehetett élvezni őket? Báróczy, a XVIII. század utolsó negyedének írója
rosszabbul, élvezhetlenebbül forgatja a tollat, mint Mikes Kelemen, a ki
jóval megelőzte. A mai olvasó és bíráló szívesen forgatja Mikes Kelemen
leveleit, nem győzik magasztalni könnyű, humoros és behízelgő nyájas és
egyszerű stílusát. Huszonöt év óta fokozatosan növekedett a dicsősége,
míg Báróczyé hasonló mértékben apadt. Mi az oka a stílus e változásának?
Az uralkodó eszme változása. Még 1800 után is találkozunk itt-ott e
dagályos irálylyal; de már lassankint terjedezett a realisabb idők
egyszerűbb irálya. Kisfaludy Sándor _Himfy_-je a század elején nem
egyszer lapos. 1813-ban pedig megjelent a _Mondolat_, melyben nemcsak
egyes szók voltak kicsúfolva, hanem a nyelvújítók, különösen Kazinczyék
stílusa is. Ha az újítók szavain kaczajra fakadtak a _Mondolat_ olvasói,
talán még jobban nevettek Kazinczy stíljának utánzatán.
De nem sokáig nevettek. Nehány év múlva, 1820 körül beköszöntött az
idealismus s újra szépnek, fenségesnek, magasztosnak találták a
nyelvművelők irályát, újra igaznak tekintették Kazinczy magasztalását
Báróczy irályáról, halhatatlanoknak jelenték ki a megcsúfolt Kazinczy
érdemeit s az egész művelt világon divatos kezdett lenni az övéhez
hasonló stílus. Vörösmarty irálya volt a legszebb, legmagasztosabb
nálunk, a francziáknál Hugo Viktor ódáit és más száz meg száz költőét és
íróét csodálták. Hazafias óda és elégia, satyra és epigramm, a nemzeti
dicsőséget zengő eposok és áradozó balladák jöttek divatba. E dagályos
áradozó stíl vegyesen élt azután az idealrealismus alatt és körülbelül
1870-ig, sőt Bartal miniszter 1875-ben is cicerói körmondatos beszédeket
tartott az országházában, melyeket elég szívesen hallgattak; de tény,
hogy az ötvenes évektől kezdve feltűnően gyarapodott e stílus
ellenségeinek száma. A növekvő realismus már nem tudta élvezettel
olvasni Hugo Victor ódáit, neki nem a zsarnokok ellen tomboló
költemények, hanem benső, közvetlen, meleg és hangulatos dalok
kellettek. Jól emlékszem, mikor 1859-ben Hugo Victor kiadta a _Századok
legendáját_, mily elragadtatással üdvözölte a sajtó nagy része a kor
legnagyobb költőjét és ki az, a ki a mostani realismus napjaiban
élvezettel tudná olvasni a poéta öntelt, nagyhangú, nyomatékos és
keresett előadását. Nekünk ma Bourget, Guy de Maupassant, Herczeg
Ferencz, Bródy Sándor, Kóbor Tamás és hasonlók kedves, könnyed, sokszor
ellentéthajhászó, élczes, szellemes, nem egyszer pongyola és léha
stílusa kell. Az ilyeneket még eltudjuk olvasni. A mai író íróasztalához
ülve nem sokat töpreng a stíl bájain, hanem ír könnyedén, sokszor a
nélkül, hogy újra meg újra átolvasná és javítgatná. A jó Kazinczy
tizenhatszor dolgozta át Sallustius fordítását, mindig talált benne egy
sereg javítani valót. Az idealismus alatt és az idealrealismus első
felében az ifjúság nagy gonddal irogatja ki a jeles költők szép eszményi
mondásait, melyekben a gondolat mellett a kifejezés szépségét, bűbájos
varázsát fontosnak tartja, sőt vannak olyanok, a kik csak ezt
hajhászszák, ezt lesik, keresik. A realismus gyarapodásával nincs
érzékünk a kifejezések idealis szépsége iránt, gyűlöljük ezt a fárasztó,
ünnepélyes irályt; az öregek között azonban akad néha egy bomlott
idealista, a ki gyönyörködik benne. A most elhunyt Horvát Árpád egyetemi
tanár csak nemrég szavalta el előttünk Vörösmarty gyönyörű prológját,
melylyel a nemzeti színházat megnyitották; szegény jó bolond, kiált fel
a realista, minket azonban emeljen fel a bomlott ember magasztos
gondolkodása, nemes érzése és sokszor felháborodó magavisele.