A realismus végén és az idealismus hajnalán gazdasági válság szokott
kitörni. Ma is az egész művelt világon e kérdés foglalkoztatja a
politika embereit. Mindenfélével szoktak felhozakodni, hogy a kormány
elhanyagolja a mezőgazdaságot, hogy a bankároknak és gyárosoknak adta
bérbe magát, hogy a malomipar fentartására olcsó áron ereszti be a román
búzát s így lenyomja a magyarét, hogy adóval túlterheli a földet, hogy
nem javítja a talajt, hogy nem törődik a gazdasági iskolákkal, hogy
nincs hitele a földmívelőnek, míg az egyszerű iparos és kereskedő
könnyen hozzájut a kölcsönhez. És így tovább. E vádak változhatnak egyes
országok szerint külső megjelenésökben; más formában jelentek meg a Kr.
e. II., a Kr. u. III. században, továbbá a XVI-ikban, más alakot
ölthetnek 1710, 1820 és 1895 körül; de alapjok semmi más mint az
idealismus hajnalán beköszöntő gazdasági válság. Ha az ember végig
hallgatja a mai országgyűlési beszédeket, vagy a kiváló iparos és
gyáros, majd a kereskedő, majd meg a gazda nyilatkozatait, nem tud
zöldágra vergődni, nem veszi ki szavaikból, hogy melyik félnek van
igaza. Azt az egyet látja, hogy az ország rokonszenve jórészt a gazdák
felé fordul. Még néhány év előtt mosolyogtak a politika férfiai az egyes
gazdák panaszára. Agrarismussal és hasonlóval gúnyolták. A tőke urai
parancsoltak, ők csinálták az ország politikáját, az ő felfogásuk
uralkodott a megyéken és városokban. A nagy nemzeti egység egyik
főképviselője, a plutocratia, tanai szerint vezették az ország ügyeit s
hiába szólottak egyesek más hangon, ezt nem értette se a kormánypárt, se
az ellenzék. Ma változott a helyzet. A földből nőnek ki az agrariusok.
Követelésekkel lépnek föl, melyeket feltétlenül jogosaknak tartanak.
Magunk sem merjük tagadni kivánságaik igazi jogosultságát. Nem is tűrnek
a gazdák semmi ellenmondást. Láttuk, mily lelkesedéssel tárgyalták az
országos gazdasági egyesület elnökségének kérdését, mily gyűlölettel
fordúltak az úgynevezett reformpárt ellen, mely végre sem egyéb mint az
ipar és kereskedelem hatalmas embereinek képviselete a gazdasági élet
terén. A közgyűlés jóformán elsöpörte ezt a pártot, óriási többséggel
választotta meg a maga embereit, az igazi gazdák képviselőit.
Fölmerül tehát a kérdés, hogy nem nyilvánul-e az ember gazdasági, ipari
és kereskedelmi életében az erkölcsi világ törvénye? Bár anyagi
dolgokról és nem vallásról, nyelvről, nemzetiségről vagy irodalomról és
művészetről van szó, melyek tárgyuknál fogva is szellemibb dolgok, mégis
érvényesülni kell bennök az embernek, mert az ember gazdálkodik, űzi az
ipart és kereskedést, s talán máskép tesz az idealista, máskép az
idealrealista és újra végkép a realista.
Talán első pillanatra meglepő ez a gondolat, pedig úgy van. Hogy lehetne
úgy, kérdi a t. olvasó, hisz a realista-kereskedő csak úgy árulja
portékáját, mint az idealista. Mindkettőnek haszonnal kell dolgozni,
különben bukik. Az a gyáros sem tehet másképen, bárminő realista vagy
idealista legyen. És én újra ismétlem, hogy ezek daczára máskép fejlődik
a gazdasági és iparélet az idealismus és realismus idején. Mert mit
látunk, ha végig tekintünk az emberiség történelmén. Azt, hogy az
idealismus idején nagy gazdasági válságok állanak be, melyek magukkal
rántják az ipart, kereskedelmet. Az ember megszűnik pazarló, fényűző
lenni, királyok és nagy urak elkezdenek takarékoskodni, a szegény ember
úgy is nyomorog és tengődik. Buknak a gyöngébben álló bankok,
pénzintézetek, hanyatlik az ipar és kereskedés; de legjobban zúgolódik a
földbirtok. Ez legelőbb megérzi a bajt és föllép panaszaival, úgy, hogy
Grimm Jakab, a német tudós, a jelen század huszas éveiben
fölkiálthatott, hogy a régi jobbágyság és szolgaság sok tekintetben
könnyebb és gyöngédebb volt mint a mostani parasztok és munkások nyomott
helyzete. Csakhogy nem a jobbágyság volt oka a jólétnek. A realismus
derekán és vége felé, mikor panaszkodnak is az urakra, aránylag jólétben
él a földmíves. Van húsa, van bora a nemesnek és parasztnak a XV. század
közepén; Szászországban még 1482-ben is a munkások- és aratóknak
naponkint négy tál étellel kell megelégedniök, bőjti napokon öttel;
Oettingen grófnál a napszámosok a reggeli levesen kívül délben négy,
este három tál ételt kapnak, melyek közül kettő mindig hús. Fényt űznek
a ruhában. Nálunk is hasonló állapot lehetett, a mennyire történeti
műveinkből sejthetni; de már a XVI. században, az idealismus napjaiban
minden megváltozik. Münzer már azt mondja, hogy a paraszt nyomorult
rabszolga. Azzá lett mindenütt a müvelt országokban és hazánkban is, hol
szintén borzasztó eszközökkel nyomta el Zápolya a híres Dózsa-lázadást.
A mult század idealismusa alatt majd 1750-ig ezer gondot ad a
kormányoknak, fejedelmeknek a földbirtok kérdése. A gyönge XV. Lajos is
töprenkedik rajta, hogy segítsen a pórokon és más földbirtokosokon.
Quesnay Ferencz (1694–1774) nem törődik orvosi gyakorlatával, hanem
beáll nemzetgazdának és oly elméletet hirdet, melylyel többé-kevésbbé
találkozunk az idealismus napjaiban. A gazdagság, a vagyon képződését
tisztán a földbirtokból származtatja, mert ez szolgáltatja az első
anyagot s táplálja a munkást. A földmívelés adja az élelmet és az
értékfölösleget, mely a termelés költségei után marad és tiszta
nyereségnek tekintendő. A többi iparág nem járul hozzá a nemzeti vagyon
gyarapodásához, a nemzet jóllétéhez, mert az ő munkásaik csak annyit
keresnek, a mennyit megemésztenek. A földbirtokos tehát külömb minden
más polgárnál, s valóban látni, hogy az idealismus idején emelkedni kezd
a földbirtokos becsülete, tekintélye, míg az iparos és kereskedő veszít.
Természetes, hogy Quesnay sem ott keresi a baj okát, a hol találhatná, a
realismus uralmában; hanem ugyanazt hirdeti, a mit a mi gazdáink, hogy
nincs hitele a szegény parasztnak, hogy igába van szorítva a
gabonakereskedés, akadályokat gördítenek a kivitel elé, elnéptelenedett
a vidék, túl van terhelve adóval a föld, ránehezedik a véradó és a
robot. Francziaországban ekkor többnyire kiváltságos társaságok kezében
volt a gabonakereskedés, sőt még a belső vámokkal is megakadályozták,
hogy az egyik tartományból a másikba lehessen szállítani a gabonát.
Czélja az olcsó búza és olcsó napszám volt, hogy az iparnak tegyenek
vele szolgálatot. Colbert óta a nagyipar támogatására fordította minden
gondját az állam, mert ez hoz pénzt az országba. Laspeyres jónak találja
ezt a politikát, csakhogy Colbert utódai alatt az iparnak állandó,
kicsinyes és kínos ellenőrzése lett belőle és megromlottak az ország
pénzügyei. Magyar hazánk pénzügyei azonban látszólag jól állanak,
iparunkat sem öli meg a túlságos ellenőrzés, nincs kicsinyes és kínos
felvigyázás és mégis ott vagyunk, sőt ott van az egész művelt világ, a
hol 1720-ban és 1820-ban volt. Már nálunk is sokan vannak, a kik
Quesnayval hirdetik, hogy a nemzeti jólét alapja a mezőgazdaság, hogy
helyesen tartotta Sully (1560–1641) a földmívelést és baromtenyésztést
az állam két oszlopának, hogy nem kiváltságok kellenek a gazdának, hanem
a terhektől való mentesség, szabadulás a súlyos adóktól s némely esetben
az állam jóakaró támogatása.
Ugyanakkor szokott jelentkezni és utóbb erélyesen föllépni a szabad ipar
és kereskedés tana is. A hollandi De Witt János, az angol Child
Culpeper, a franczia Gournay Vincze és mások a földmívelés mellett az
iparost, a kereskedőt is védelmükbe veszik s szabadságot követelnek
számára. A védvámok, a helyi szabályok csak a termelés és a forgalom
akadályai, ezek mind veszélyesek. Laissez faire, laissez passer – ez
legyen a gazdaság, az ipar, a kereskedés főelve, hisz mind a három
legjobban tudja, miből húz hasznot. E kétnevű iskola, az oeconomisták és
physiocratáké uralkodott és küzdött a gazdasági és kereskedelmi téren.
_Turgot_ (1727–1781) a ki később XVI. Lajos alatt miniszter lőn, a
munkásokat is két osztályba sorozta, egyikök termelő, a ki a föld
művelésével új kincseket hoz létre, másik a meddő, mely az iparral csak
annyit szerez, a mennyit megemészt. Természetes, hogy e tanok nem
feltétlenűl igazak. Mi haszna lenne a búzának, ha nem őrlené meg a
molnár, nem sütne kenyeret belőle a pék vagy az asszony? A mag értéke
csak annyit emelkedik a föld kebelében, mint az arany, az ezüst pl. az
aranyműves kezében. Nem voltak-e gazdag városok Velencze, Genua, pedig
egy talpalatnyi földjük sem volt? Az ipar és a kereskedés csak növeli a
föld termékének becsét. De mindez és hasonló okok nem használnak az
idealismus napjaiban, mindenki a földtől és utóbb a szabad kereskedéstől
várja az üdvöt. Ilyenkor dogmatice szokás beszélni, szidják az
egyedárússágot, a védvámokat, minden rossz okozóját, lelkesedéssel
beszélnek a kis- és nagygazdáról, költők, szónokok minden szépet és jót
tudnak rólok mondani, nem győzik eléggé magasztalni erényeit,
szerénységét, családi és természeti örömeit. A nép szeretete ömlik el az
akkori nemzetgazdák iratain. Csupa hév, láng áradozik tollukból, mikor a
szegény földmívesről szólanak. Morellet abbé, Dupont, Chastellux iratai
telvék ily szeretettel. A sentimentalis poéták gyönyörűen rajzolják az
egyszerű emberek boldogságát, természetességét. Laspeyres szintén
észreveszi ezt a gazdálkodás iránti rokonszenvet. De megjegyzi, hogy nem
azt a szenvelgő keresését a pásztori életnek érti alatta, melyet az
érzéki gyönyöröktől megcsömörlött király és szolgái szórakozásul
hajhásztak, hanem a túlmívelt franczia élettől való erkölcsi undort,
mely természetes állapotra sovárgott és e sovárgást, epedést a
gazdálkodással kívánta kielégíteni és csillapítani. Pedig mindez nagyon
hibás magyarázat. Az idealismus bírta rá XV. Lajost és az egész művelt
világot a gazdaság, a földmívelés szeretetére, melylyel mindig
találkozunk, a meddig csak szemmel látható jelei vannak az idealis
gondolkodásnak. A mint a realismus gyarapszik, a mint az emberiség az
anyagira veti magát, emelkedik a nagyipar és nagykereskedés becsülése,
különösen kedvelik az ingó vagyont, a különféle értékpapirokat,
járadékot, a hogy a XVIII. század elején, különösen 1720-ban a
Missisippi-társulat és 1730-ban a Law-bank bukásánál látni lehete.
Természetes, mondják reá, mikor majd nem csupán a földbirtok tartotta
meg a becsét, okvetlenűl erre kelle vetnie magát az embernek; csakhogy
ez a rokonszenv, a földbirtok e dicsőítése, a gazdaság e magasztalása
mindig ismétlődik az idealis időkben. Tehát magasabb okának kell lenni;
uralkodik még oly országokban is mint hazánk volt a XVIII. században,
hol nem buktak a bankok, s Faludi mégis írt pásztori idylleket,
Görögországban sem buktak a bankok, noha Theokrit remek idylleket
alkotott.
A gazdák befolyása azonban támogatja a központi hatalmat, mikor az eszme
nyomása alatt feléjök fordul. Gyámkodó hatalmat akarnak csinálni a
királyból, családatyát, a ki védje, istápolja az ő vagy gyermekeinek
érdekeit. Azért látni, hogy az idealismus, különösen a mult századi
alatt XV. Lajos, Nagy Frigyes, a mi Mária Teréziánk és számos más
fejedelem bizonyos önkénynyel kormányozták országaikat. Mária Terézia a
jobbágyság miatt meg is haragudott a magyar nemességre és sokáig nem
hítt össze országgyűlést. Egy neme a törvényes kényuraságnak támad
ilyenkor, egyúttal feltárják a czéhek, vámok, adók visszaéléseit,
leálczázzák a pénzemberek, a bankárok, pénzügynökök, bérlők zsarolásait,
dícsérik a földmívelést, a nemzetek testvériségét, el akarják törölni a
személyes adókat, a közvetett terheket stb., mint a melyek ellenkeznek a
tiszta bevételről szóló tannal. Turgot mint pénzügyminiszter ily
szellemben járt el. Társával, Malesherbes-bel, nagy reformokhoz fogott.
Alapjában felforgatta az adórendszert. Önkormányzatot honosított meg a
községben, a járásban, a megyében, szelidítette a szigorú
czéhszabályokat, elvetette a gazdaság, az ipar és a kereskedés
sorompóit, különösen megszüntette a belső vámokat. Mindamellett
Turgotnak buknia kellett, mert már erősen rázta, döngette a társadalom
kapuját az ideabrealismus, mely más gazdasági nézetekkel állott elő,
1776-ban beadta lemondását a miniszter, a mi el is fogadtatott. Persze a
történetírók azzal indokolják Turgot bukását, hogy minden osztályt
ellenségévé tőn, míg reformjainak csak nagy későn lehetett sikere. Igaz,
hogy a régi rendek aggodalommal láthatták jogaik veszélyeztetését, a
földesurak félthették a robotot, a dézsmát, a czéhek szabadalmaikat,
szóval mindenik a magáét. De a legfőbb ok mégis az idealrealismus
föllépése volt, mely már a nemzeti egységre törekedett, s nem igen tűri
a községi és megyei autonomiát. Ez népszerű lehet a realismus és
idealismus napjaiban, de buknia kell az államférfiúnak, ha az
idealrealismus idején decentralisalni akar. Már pedig Turgot eszményi
iránya erre törekedett. Azért physiocrata újításait sem vihette
keresztül.
A physiocratia és az oeconomisták rendszere sokfelé rokonszenvre és
elismerésre talált a század közepe táján. Némely országban, különösen
Németországban számos művelőre, magyarázóra akadt, hol Schlettwein,
Iselin, Süssmilch, Jung, Springer és mások hirdették. Károly Frigyes
Baden markgrófja és physiocrata író pár községben kísérletet is tőn az
_impót unique_ vagyis az egyetlen adóval. Voltak országok, melyekben
alig találkozunk az oeconomisták és physiocraták nevével; de maga az
irány, a gazdasági érdekek felkarolása, támogatása, legalább sürgetése
mindenütt nyilvánult. Még Hollandiában is, mely gazdagságát túlnyomóan a
kereskedésnek köszönheti, nagyon megkezdték becsülni a gazdaságot, habár
épen nem pártolták és hirdették a physiocraták rendszerét.
Az idealrealismus első felének tanait az angol Smith Ádám fejezte ki
legtalálóbban (1723–1790). Épen akkor jött Francziaországba, mikor
Turgot az idealismus tanait, az oeconomisták nézeteit akarta érvényre
juttatni. Lelkesedett a mozgalomért, de nem elégítette ki. Hisz a
gyakorlati élet nem igazolja az oeconomisták tanait, ez egészen mást
mutat. Az oeconomisták ugyan fejtegetik a társadalmi élettan kérdéseit,
de nem tudják megoldani; szólanak mindenről, de nem világosítanak föl.
Nem is lehetett, mert akkor már az idealrealismus megkezdődött a nyelv,
az irodalom, a vallás, a művészet, a politika, az erkölcs terén; az
idealismus lejárta magát. Smith Ádám tehát elhagyta Francziaországot,
visszatért Angliába, s hosszú töprengés, gondolkodás után felállította
tételét. A föld nem hozna termést munka nélkül, a valódi gazdagság tehát
a munka. Ennek segélyével a föld rendesen és bőven fizet, virágzik az
ipar, ez szerzi meg a fogyasztásra szükséges és a kicserélhető
czikkeket. Gazdag az, a ki vagy többet termel, vagy többet dolgozik. A
kicserélhető érték külömbözik a hasznos értéktől, mert az elsővel sok
dolgot lehet megszerezni, míg a második cserébe sem adható. Van-e
hasznosabb a víznél, még sem lehet kicserélni; míg a gyémánttal, melynek
haszna igazán csekély, sok mindenfélét meg lehet szerezni. A viszonyt
két kicserélhető érték közt a pénz fejezi ki és árnak nevezzük. A
névleges ár külömbözik az igazitól, mely azt jelöli: mennyi munkába
került az illető tárgy. Az ár megállapításához három elem járul: a föld
terméke, a munkás bére és a vállalkozó haszna.
Íme így jelentkezik a gazdasági tudományban a realismus, vagyis a munkás
bére és a vállalkozó haszna, más szóval a tőke szerepe, melyet
zsarolásnak, kizsákmányolásnak neveznek az idealisták. Ez a tőke nem
csupán aranyból és ezüstből áll, hanem minden vagyonból, melyet arra
használunk, hogy új vagyont szerezzünk vele munkánkkal. Szilárd a tőke,
ha műhelylyé változtatjuk; mozgó, ha az anyag beszerzésére és a munkások
díjazására fordítjuk. Ha javítjuk a földet, gyarapítjuk a szilárd tőkét;
mozgó tőke a pénz és az élelmiszer. És mi szabályozza a dolgok árát? a
kereslet és kínálat. Ha keresik holminkat, jó ára van; ha nem, akkor
nincs. És miből éljen a király meg az állam? Tartsa az egész társadalom.
Aki tud szerezni, járúljon hozzá az adójával az élvezett szabadságért.
Nincs meddő foglalkozás, mert munkájával mindenki adhat a dolgoknak oly
értéket, melyet kicserélhet, pénzzé tehet. Minden ember független lehet
munkájával; míg az oeconomisták annyi befolyást tulajdonitottak a
kormánynak, hogy támogassák az állam mindenhatóságát: Smith azt kívánja,
hogy szenvedőlegesen viselje magát az állam; távolítsa el a nyügöket, a
sorompókat s a tőkepénzesek a maguk érdekében arra szentelik pénzöket, a
mivel elősegítik a hazai ipart. A béke, tűrhető adók és az igazságosság
a legmagasabb műveltségre emelhetik a barbár népet is. Mert az egyéni
érdek a leghatalmasabb rugó s a verseny a leghathatósabb búzdítás. A
magán moral törvénye a rokonszenv, a természeti jog törvénye az
igazságosság, a vagyonszerzés törvénye pedig a szabad munka.
Smith elmélete kitünően eltalálja az idealrealismus első felének
gondolkodását. A társadalom még tele van idealismussal, követeli a
szabadságot, a szabad versenyt; ifju erővel rohan előre, nem fél
veszélyeztetni helyzetét, vagyonát, tőkéjét. Megindul a vagyon-szerzés,
föllép a bírvágy; a jólét, a kincs utáni epedés. Kezd félrevonúlni a
moral. Smith már alig veszi észre; szerepel ugyan az igazságosság, de ez
csak egy fejezete a moralnak. S nem veszi számba, hogy az idealrealismus
idején még nem lelkesít bennünket a béke, nagy az ember tettereje,
nemzeti nagyságról, egységről, hatalomról és hódításról ábrándozik,
lelkét a nemzeti dicsőség, a nemzeti eszmék töltik el, melyek előtt
sokszor háttérbe szorúl a vagyonszerzés. Sőt kalmárszellemnek, kislelkű
szempontnak csúfoljuk, hogy ha anyagi érdekből valaki a nemzeti eszmét
elhanyagolná.
De azért még sem szabad Smithet a feltétlenül szabad kereskedés
emberének mondanunk, példáúl katonai okokból helyesli az angol hajózási
actát, nincs kifogása a gyapjú magas vámja ellen, néha megengedi a
visszatorló vámokat. Az eszme hatása alatt magasztalja a hadi
mesterséget, mint a legnemesebbet, megkívánja, hogy az udvar némi fényt
űzzön. Ezek és hasonlók beillettek már a XVIII. század nyolczvanas
éveinek gazdasági nézeteibe, megegyeztek az eszme újabb áramlatával.
És mikor változtak az idők, úgy magyarázták Smith tanait, hogy ezek
Anglia gazdasági életéből vannak elvonva, de nem illenek a szárazföldre,
melynek mások a viszonyai. Angliában helyén van a szabad kereskedés, a
szabad ipar, hanem az, hogy a kereskedésre van utalva. Gyárainak piaczot
kell keresni, teremteni; erre jó volt Smith elmélete, de káros
Európának, ahol még a legtöbb országban ipart kell létrehozni. Pedig a
ki ismeri a haladás törvényét mindjárt tudja, hogy nem ez volt a
Smith-féle elmélet hanyatlásának oka, mert az idealrealismus második
felének nézetei eltérnek Smith tanaitól. Ekkor uralomra jut, a vallás
terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia, az irodalomban az
akademismus, a gazdaság, az ipar, kereskedés terén a védvámok.
Czéhrendszabályokkal támogatják az ipart. Az állam élére áll az ipar és
kereskedésnek, a magtermelés és állattenyésztésnek. Maga állít gyárakat
oly czikkek készítésére, melyekre magánvállalkozó nem akad.
Adóelengedéssel, szállítási költségek apasztásával, ingyentelkek
ajándékozásával mozdítja elő ily gyárak létrejöttét, vas- és más utakat,
csatornákat készíttet, raktárakat emel, pártolja a folyam- és tengeri
hajózást, kedvezményekkel gyarapítja az állattenyésztést, támogatja a
hasznos gépek gyártását vagy elterjesztését. Hisz ez a nemzeti nagyság
korszaka, tehát nagynak, hatalmasnak, gazdagnak kell lenni az országnak.
Ennek az időnek már nem felel meg Smith Ádám elmélete. Megvan ugyan a
gazdagság, a jólét, amiről ábrándozott; de nincs meg a szabad verseny.
Szerencsére nem érte meg az angol nemzetgazda ezt az időt, mert 1790-ben
elhunyt, épen az idők fordulóján. Négy-öt év múlva láthatta volna, hogy
neveti a világ az ő szabad versenyét, munkaszabadságát.
A gazdag emberek uralkodásának gazdasági életét más elméletbe kelle
szoritani. Ricardo (1772–1823.) alkotta meg az új nemzetgazdászati
elméletet, mely a gyáripar hajthatatlan, feltétlen uralmát vallja
tekintet nélkül a munkásokra. Szerinte a jövedelem nem függ a termelés
költségeitől, a munkadíj kevesbíti a hasznot, de nem az árúk értékét. A
munkadíjakat és a hasznot a munkás fogyasztására szánt czikkek ára
határozza meg. Bármily drágák legyenek ezek, annyit kell belőlök kapni a
munkásnak, a mennyi elég a maga és családja fentartására. S mivel a
vágyak mérséklése nem mozdítja elő a termelést, szaporitani kell a
vágyakat, fényűzővé kell tenni az embereket, hogy iparossá, tevékenynyé
váljék a nép. Ricardo egészen a tőke nemzetgazdája, ez az ő Istene;
számos követője talán még tovább ment, ezek határozottan mammonisticus
tanokat hirdettek. Különben rendszeres fő volt, aki igazán mesterileg
tolmácsolta az idealrealismus második felének gazdasági felfogását.
Kiméletlen, merész, egyenes, követelő, mint az idealrealismus második
felének egy milliomosa tenné, a ki évenkint hatalmas vállalataiból
óriási összegeket halmoz össze. Ricardo felfogása szerint, mondja
Bernhardi, „a tőke urai alkotnák a nemzetet, a munkások csupán eszközök
az ő kezeikben, a földtulajdonosok pedig csak teher.“
Tanaiból az látszik, hogy nagy társadalmi gazdaságba helyezi az emberi
boldogságot. E tanakat hirdették James Mill, Torrens, Mac Culloch és
mások.
De mi történjék azzal a sok szegény emberrel, akik nyakra-főre
születnek? Erre a nagy kérdésre felelni Malthus Róbert (1766–1834)
vállalkozott. Vizsgálódásaiból felállítja azt a tételt, hogy az emberi
nem mértani arányban szaporodik, míg a fentartására szükséges eszközök
csak számtani arányban. Szerencsére segítségre jön a sok háború és
betegség. Fájdalom, az alsó néposztály tudatlansága mozdítja elő ezt a
szerencsétlen szaporodást és mit lehet a társadalom, minthogy az élet
lakomájából kizárja mindazokat, akik későn érkeznek, midőn már elvannak
foglalva a helyek. Azért nem kell alamizsnát adni, sem ajándékokat, el
kell pusztítani a talált gyermeket, a lelenczeket, nem támogatni a
segélyzéseket, melyek felbátorítják a henyeséget, szaporítják a
szerencsétleneket; nem szabad házasodni a szegénynek, nem élvezheti a
családi örömöket. Mennyire találó volt Malthus elmélete, mutatja az is,
hogy Angliában követelték a szegények országos segélyezésének
apasztását, leszállitását.
Malthus mint elsőrangu gondolkozó felöleli a nemzetgazdaság számtalan
kérdését, a népességtanát, a gazdaság és családélet viszonyát,
magyarázza a föld jövedelmét, előadja a munka díjának történetét,
fejtegeti a fogyasztás, a jövedelemmegosztás stb. tanait; mindezekben
éles bonczolás, elemzés van. Míg Smith haladó és eszményi szempontból
fogja fel a gazdaságot, Malthus már az eszme nyomása alatt conservativ,
aki meg akarja akadályozni a fölléphető hanyatlást.
De csakhamar beállott a teljes realismus, melynek lágysága, gyöngédsége,
könyörülete egészen más nézeteket vall. Az idealrealismus második
felében sokszor kiutasítják a koldúló szegényt, hogy menjen dolgozni,
mert erős s bírja a munkát. A realismus napjaiban már szánalommal
fordulunk feléje, megsajnáljuk s ha tehetjük, segítünk rajta. Ilyenkor
hallatlan összegekre rug, amit a gazdagok és jobbmódúak a szegények
javára forditanak. Nincs határa a jótékonyságnak. Ki tudná elszámlálni
azt a tömérdek jótékony egyletet, melyeket a hölgyek buzgósága tart
fenn. Azt a számtalan jól berendezett kórházat, melyeket a szegények
számára állítanak fel. Már a XV. században egy kis német városkának hét
kórháza volt. Bármíly jótékony czél lebegjen szemünk előtt, ma e czélra
mindjárt vállalkoznak részvevő, könyörűlő szívek. Egy hónap előtt
hangoztatták a vérsavó szükségét a roncsoló toroklob elfojtására s a
párizsi _Figaro_ czímű lap pár nap alatt félmillió frankot gyűjtött. A
realismus nem tudja nézni mások szerencsétlenségét, nyomorát. Az állam
iparkodik segíteni a munkásokon, biztosíttatja őket, indirecte
gondoskodik családjaikról. A gyárosok, munkaadók lehetőleg segítik
munkásaikat, részt vesznek a bajaikban. Tíz év óta úgyszólván eltűnt
kebelökből a milliók halmozásának vágya, kevesebb haszonnal is
megelégszenek, csak elégedettek legyenek munkásaik.
Ennek a realismus gazdasági politikájának volt a tolmácsa Sismondi,
(1773–1842) aki mint nagynevű történetbúvár ismeretes. Korábbi gazdasági
műveiben közel állott Smithez, kinek nézeteit egy kissé az
idealrealismus szerint módosította. De mikor beköszöntött a realismus
nyomorúsága, az idealismus hajnalán a gazdasági válság, 1819-ben a
gazdálkodó és a munkás ember jólétét tartotta szem előtt. A puszta
termelés ellenében hangoztatta a javak méltányos felosztását; a szabad
versenyt korlátoznia kell az állam felügyeletének a gyengébbek javára.
Utóbb keserűen kifakadt az _Overtrading_ és _Underselling_ ellen,
elítélte azt a nagy kulturát, mely csak a gazdagságot, a kincseket
akarja összehalmozni nehány ember kezében. A realismus termékei, továbbá
a socialismus alkotásai: Saint-Simon (1802.) és Fourier (1808.) művei,
melyeket később hathatósan népszerűsítettek, magyaráztak, bővítettek
Bazard, Enfantin, Comte, Considerant és mások.
A helyzet azonban mind rosszabbra fordúlt. Nehezebb lőn a szegény ember
sorsa. Drágult az élelmiszer. Tömérdek munkás éhezett, nyomorgott, a
kisbirtokos is alig hogy tengődött, küzdött a nyomorral. Nagy volt a
földbirtok ára, de kevés a jövedelme, alig bírta fizetni az adót.
Bomladoztak a viszonyok. Tarthatatlan lőn a régi rendszer, melyet az
idealrealismus második felében a pénz aristocratiája, vagy plutocratia
teremtett. Nemsokára összeomlott a nagyszerű palotának egy része, melyet
harmincz év előtt 1790 táján kezdtek építeni, roppant kincsekkel, a
művészet és ipar alkotásaival raktak tele; de ingott alatta a föld és
meghasadtak a falak s folyton rázta az épületet az ébredező erkölcsi
érzés. El volt nyomva a becsület, a tisztesség, a nemes és magasztos
gondolkodás, a tiszta erkölcs, ezek berontának a fényes palotába, az
utczára hányták és lábbal taposták drága kincseit, összetiporták nagy
részét azoknak a fényes, ragyogó, pompázó tárgyaknak, miket az
idealrealismus összehalmozott, hogy azután újra kezdjék Sysiphus örök
munkáját, az idealismus és realismus váltakozását.
1820 körül a nagy gazdasági válságok idején újra föllépett az
idealismus, így a nemzetgazdaságnak is eszményi álláspontra kelle
emelkednie. Voltak híveik az oeconomistáknak, voltak a szabad
kereskedésnek is. Győzelmeket arattak a különféle parlementekben és
kormányoknál. Körülbelül 1860-ig nagyon sok hive volt a szabad
kereskedésnek és iparnak. De azután mindenfelé győzött a védrendszer,
mely a hetvenes években teljesen érvényre jutott. Ez volt a gazdagok
feltétlen uralkodásának kora. A socialistákat kivéve, a nemzetgazdák is
símultak hozzájok. Mindenfelé uralomra jutott az államban a
központosítás, a vallás terén az orthodoxia, a nyelvben az orthologia,
az irodalomban az akademismus stb. Csakhogy azután rohamosan
hanyatlásnak indult. A nyolczvanas évek realismusa alatt beállott az
erkölcsi és anyagi bomlás. Mindenfelé socialismus; strike, anarchia,
kivándorlás, pórlázadás jelentkezett. Az államférfiak, politikusok,
nemzetgazdák figyelme a szegény munkás és napszámos felé kezdett
fordulni. De mindez nem akadályozhatta meg a gazdasági válság kitörését,
melyet a kereskedés meg az iparé fog kivetni. A gazdasági téren is
beköszöntött tehát az idealismus. Vajha mentől kevesebb bajjal állhatnók
ki rövid uralkodását! Tizenöt-húsz évnél nehezen fog tovább tartani s
talán a vele járó bajok sem lesznek oly borzasztók, mint a XI. és XVI.
században, mikor az ember anyagi jólétét teljesen feldúlták a szörnyű
viharok. 1720 körül sokkal szerencsésebben élte át az eszményi korszakot
az emberiség. 1820 körül hasonlíthatlanúl kedvezőbb volt az erkölcsi
vihar lefolyása. Valószinű, hogy most még kedvezőbb lesz. De nagyon
tévednénk, ha azt hinnők, hogy minden pusztitás nélkűl rohan végig
társadalmunkon, hisz az idealismus harcza benyúlik a nagy forradalomig,
mely hihetőleg rémséges pusztításokkal fog járni egyes országokban.