Említettük, hogy két világnézet jelentkezik felváltva az emberiség
életében, az egyik a bölcsészeti, a másik a történeti. Az előbbi az
idealismus napjaiban túlnyomó, uralkodó; az utóbbi a realismus idején.
Az első azt hiszi, hogy rendkivüli erő rejlik az emberben, a második azt
tartja, hogy az ember s vele az erkölcsi, aestheticai és szellemi élet
tüneményei szükségszerüleg fejlődnek, az emberi akarat keveset, vagy
semmit sem változtathat, módosíthat rajtok. A vallás, a nyelv, az
irodalom, a művészetek, a jog, az erkölcs, a szokások utja elő van írva,
determinálva. Ilyenkor a nevelés csak szoktatás jellegével bír, inkább a
külső magatartásra, csinos és ajánló meg-megjelenésre, behizelgő, kedves
beszédmódra, könnyű előadásra vonatkozik a nevelés; az oktatás pedig
lehetőleg keveset kíván felölelni, a társadalmi életre vonatkozó, a
műveltség uralkodó fogalmát kiegészítő tantárgyakat, ezekből sem sokat,
hanem csak annyit, a mennyit megkivánhatunk egy művelt embertől.
Hanyatlik a görög-római nyelvek és irodalmak tanulása. A siker csekély,
vagy semmi, mert minden oktatásnak czélja a közvetlen haszon, ez pedig
kevés e nyelveknél. Mikor már apad a classicus nyelvek iránti
lelkesedés, emlegetni kezdik, hogy észképző hatásuk van, hogy az emberi
elme nagy növekedést, gyarapodást, kiművelést nyer általok; hogy össze
sem lehet velök hasonlítani más nyelveket, különösen a moderneket nem;
hogy azon népek, melyek nem foglalkoztak a görög-római irodalommal,
elmaradtak, irodalmuk kevés, vagy semmi jeleset sem tud felmutatni, míg
a classicusok emlőjén fölnevelkedett irodalmak számos jeles alkotással
dicsekedhetnek; hogy kitűnő írók és tudósok, államférfiak és gondolkodók
maguk jelentették ki, hogy mennyit köszönhetnek a görög és római
remekíróknak. Mindezek és hasonló okok sem képesek megállítani az idő
kerekét, a classicusok iránti érdeklődés hanyatlik, immel-ámmal tanulja
az ifju, végre a classicusok védői is felhagynak az észképző hatásból
vont bizonyitékkal s igen sokan eltörlendőnek tartják a görög-római
remekírók tanulását. Helyettök mindaz érdekli a nevelőket és tanárokat,
a mi emeli a test nevelését, egészségét, helyes kifejlődését. Mindenfelé
panaszkodnak a túlterhelés ellen, kitűnő orvosok állanak a mozgalom
élére, becses tudományos értekezésekkel bizonyítgatják, hogy az iskola
nemcsak a különféle járványok fészke, hanem tönkre teszi az ifju szemét,
gerinczét, különösen idegeit. A szegény gyermek már az iskolában
elsajátítja az idegességet. A tanárok szigorú, sőt durva bánásmódja
remegővé, félénkké teszi. Tanúl, hogy jobb classificatiója, érdemjegye
legyen s reszketve lép a tanár elé, mikor kihívja, hogy feleljen, a ki
ha rögtön nem ad találó feleletet, megrója, korholja s elveszi a kedvét
a tanulástól. Ezért maga a kormány, a hatóság inti a tanárokat a
szelidebb, gyengédebb bánásra, eltörli a büntetések szigorúbb fajtáit,
különösen minden testi büntetést; sokan követelik az osztályozás
megszüntetését, a tanítás faggató részeinek, minő a helyesírás
tanitásának eltörlését, mert azt ugyis megtanúlja az ifju, különben is
kövesse a phoneticus, a kiejtésen alapuló, nem pedig az állami vagy
akadémiai, történeti és etymológiai helyesírást. Legyen sok
testgyakorlat, játék, korcsolya, úszás, fürdés, kirándulás. Hisz’
minderre nagy szükség van, mert az ifjunak, hogy művelt ember legyen,
zenét, éneket is kell tanúlnia, sőt hogy elsajátítsa a finomabb modort,
a szülőkkel, vagy nélkülök társaságba, színházba, hangversenyekbe kell
járnia. Az elemi iskolában sem szabad annyi mindenre tanítani a
gyermeket, elég ha írni, olvasni és kissé számolni tanúl.
Természetrajzi, természettudományi, földrajzi és más ismeretek még nem
neki valók, legfölebb olvasmány utján nyujtandók, de nem szabad leczkére
feladni. Végre igen sokan hangoztatják, hogy megbuktatni valamely
tantárgyból, senkit sem szabad, csak haladjon előre, kiválasztja,
kitanítja az élet, ez nem a tanár kötelessége. Elég küzdelem, harcz van
számára fentartva az élet szinpadán, nem szabad engedni, hogy már a
gyönge magzat és a növendék törje magát az iskola kemény padjain. Végűl
megtámadják és gyöngítik a vizsgálatokat is. Sokan teljes eltörlésöket
követelik; mások megelégszenek a kormány intézkedésével, mely látszatra
megtartotta, de csaknem egészen elvette gyakorlati becsöket.
Ez nagyjából a nevelés-oktatás szerepe, feladata a realismus idején. Mi
történik az idealismus napjaiban, mikor a bölcsészeti világnézet
fáklyája mellett, mindent át akar alakítani az ember? Lássuk, hogyan
kezdődik az idealismus. Rendesen felháborodással, még pedig erkölcsi
felháborodással. A realismus vége felé megszünik az erkölcsi érzék
működni, csak ha érdekeink vannak veszélyben sziszszenünk fel; különben
nem ismerjük a felháborodást. A leggyalázatosabb visszaéléseket halljuk
emlegetni, az egyik fülünkön be-, a másikon kieresztjük, legfölebb azt
mondjuk rá, hogy ez még sem szép, jobban kellene vigyázni, meg kellene
válogatni az embereket, azután elhallgatunk s nehány percz mulva
elfelejtjük; csak ha a törvény elé kerűl a dolog, emlékeznek meg róla az
újságok hírei szerint. Lassankint egyesek más lélekkel fogadják a
visszaélések, hazugságok, szinlelések, csalások híreit. Zúgnak, búgnak,
felháborodnak. Igy tőn Sokrates a Kr. e. V., Savonarola a XV. század
végén. Míg kevesen vannak a felháborodók, rosszúl járnak. Könnyen
félretolják, vagy el is teszik láb alól. Sokratest halálra ítélik,
bürökkel itatják, Savonarola máglyára kerűl. Később már nem lehet velök
ily kurtán bánni. Gyarapodik az erkölcsi felháborodók száma,
tiszteletre, befolyásra tesznek szert, izgága szavaikra sokan kezdenek
hallgatni, észrevehetőleg emelkedik a társadalom erkölcsi érzése,
nemesebb, fennköltebb gondolkodása s nagyon sokan fordúlnak az
oktatás-nevelés kérdései felé. Mindkettő számos okot ad az idealista
felháborodására. Nagyon meglazultak az ifjuság erkölcsi kötelékei. Mint
maga az egész társadalom, ő is szereti a léhaságot, a könnyűvérű
kaczérkodást, a házi mulatságokat, majálisokat s más szórakozásokat,
akad kártyás, tivornyázó is közöttük. Az ifjuság e viseletén
bosszankodik az idealista és szidja a nevelést, az iskolai és házi
nevelést. Az erkölcsi színvonal emelkedésével apad az ifjuság
szórakozása, többen megróják a két nem együttes mulatságait, külön
dolgozik, tanúl, iparkodik a fiu és leány; még a családban is, ha
vendégei, barátnői jelennek meg a leánytestvérnek, a fiú szobájába vonúl
s tanulással foglalkozik, vagy barátjait keresi fel. Azelőtt sokáig
öltözködött, csinosította magát, ezer gondot okozott neki a nyakkendő
csokra, hajának engedetlen fürtjei, most alig van szüksége kezére. Nem
sokat törődik a ruházatával sem, aggasztja a sok leczke, több gondot
okoz neki a tanulás. Még az egyetemi hallgató sem igen nyalja ki magát,
előtte magasabb, fensőbb dolgok lebegnek. Alig lehet elcsábítani egy kis
női társaságba. Ha mégis el kell mennie, többnyire ügyetlenűl viseli
magát, nem tudja kinek mit mondjon. Bezzeg a realista ifju mindjárt
otthon érzi magát, nem jön zavarba, kivált a nőkkel szemben nem. Minél
bátrabb, kihívóbb, annál jobban tetszik. Udvarol könnyű vérrel minden
nőnek s nem győzik eléggé dicsérni ügyességét, finom társalgását. Igazán
derék fiúnak tartják. Az idealista elhanyagolja testi gyakorlatait, nem
kell neki úszás, fürdés, kirándulás, nem megy mulatságba, mert tanúlni
kell. Ha csak kiváló tehetsége nincs, nem akar zenét, tánczot, vívást
tanúlni, hisz ezek csak ellopják az idejét. A tudományok közűl is főleg
az erkölcsi és történeti tudományok érdeklik, mert ezekben van alkalom
összefoglalásra, eszmei kapcsolatokra törekedni. A realis tudományokat
fárasztó ismeretek roppant halmazának tartja, melyben nincs egység,
nincs központ, nincs rendszer, különösen az orvosi és jogi,
természetesen a gyakorlati jogtudomány adatai, paragrafusai keltik fel
boszuságát. Annál nagyobb bámulója a bölcsészetnek. Itt lehet okoskodni,
az eszmék világában élni, nem tömi tele fejét elszigetelt adatokkal,
hanem minden ismeret kapcsolatba, egységbe akar jönni a másikkal.
Szivesen tanulja a történelmet, különösen az irodalomtörténetet, ezt az
eszmei tudományt, melyben a legkülönfélébb idők és népek eszmei életét
találja fel. Elragadtatással hallgatja a nagy fejedelmek, vezérek,
költők, művészek tetteit, alkotásait, igazi _heroworshipper_, hősimádó
lesz, mert az idealismus idején dívik a nagy emberek cultusa. A nagyság
ábrándjai töltik el ilyenkor az ifju szivét s tehetségének aránya
szerint ideált állít fel magának, ezt, vagy azt a nagy embert, a kinek
nevét azután mindig ajkain hordja. Lelkesedéssel tanulja be és szavalja
az új idealista költők egy-egy költeményét, szent tisztelettel pillant
fel szerzőjére, ha alkalma van őt látni, ha közelébe jut, ellesi egy-egy
mondását és sohasem felejti el. S mivel az idealismus más remek
irodalmak termékeivel akarja megnemesíteni a nemzetét, nagy divatba
jönnek a classicus, a görög és latin irodalmak. Tekintélyes studium lesz
a classica-philologia, mint olyan, melylyel a remekírók kincstárába
szállhat be. Az egyetemen, a középiskolákban a bölcsészet, a
classica-philologia és az irodalomtörténet tanárai ragadják magukhoz a
tekintélyt. Egy-egy görög vagy latin idézet gyakran beléjut a szónoki
beszédekbe, sőt egyes kiváló szónokok többször, vagy minden lépten
idéznek. Demosthenes, Cicero és mások közhelyei közkincsekké lesznek,
melyeket szivesen hall minden művelt ifju. Nyugalomba vonúlt
államférfiak, tisztviselők, tudósok pihenő napjaikban sokszor enyhülést,
szórakozást keresnek a régi világ classicusaiban. Horátius, Virgilius,
ritkábban Homer és mások kedvencz olvasmányai lesznek. Cicero nagy
körmondatai nagybecsű szent ereklyék, melyek szépen gördűlnek le
ajkaikról.
A tanítás is deduktiv, lehozó lesz. A realismus idején elolvastatja a
tanár a költeményt, részletesen fölkeresi benne a jellemző vonásokat,
összegezi azokat s végűl kimondja a költemény fajának meghatározását. Az
idealista ezt haszontalan szószaporításnak, időfecsérlésnek tartja. Ő
előre megmondja a költemény faját, adja meghatározását és felmutatja
egyes költeményeken a jellemző sajátságokat vagyis a realismus
inductiójával szemben deductive jár el. Ezt csúfoltuk ki akárhányszor,
mikor a régi latin iskolák nyelvtanát vettük kezünkbe s elgondoltuk,
hogy a vaskos latin könyv így kezdődött: Quid est grammatica latina? Mi
a latin nyelvtan? a mit a szegény magyar gyerek, a ki még tíz éve körül
járt, szóról-szóra betanult a nélkül, hogy értette volna.
A fegyelem is szigorúbb lesz. Keményen tartják az az ifjúságot. A hol
nincs eltörölve a testi fenyíték, ott gyakran alkalmazzák, a hol pedig
már nincs alkalmazásban, visszahozására törekszenek. Persze némely tanár
órájának felét is igénybe veszi az executio, a fegyelem kezelése,
különösen az osztályfőnökét. De otthon is szigorúbban tartják a
gyermeket, sokszor maga a szülő kéri a tanárt, hogy büntesse a
gyermeket, mert otthon nem bírnak vele. Pedig az ifjú is szerényebb,
engedelmesebb és aránylag szorgalmasabb, mint a realismus idején volt.
De akkor nem tudtunk parancsolni, mert a realismus lágy, engedékeny,
elnéző, könyörülő, senkinek sincs ereje parancsolni, különösen a
gyermeknek nem. Csak kérni tudjuk, erélyes eszközökkel ritkán szoktunk
ellene föllépni, igaz, hogy e kérés, könyörgő zaklatás néha felér az
idealista kemény fenyítésével, melyet el sem bírna a realismus lágysága,
erkölcsi gyöngesége. Ha oly szigorral bánnának az ifjuval otthon és az
iskolában, sokan megszöknének s esetleg öngyilkosok lennének. Ma a
katonaság sem bírja ki a fegyelmet, sok a beteg és öngyilkos, kiket a
fegyelem szigora tesz azzá, pedig az idealismus idején kegyetlen
büntetésekkel fékezték tetterejét és még sem sietett a halálba. Most
minden lépten olvasunk egy-egy tanuló öngyilkosságáról, olyan
tanulóéról, a ki megbukott valamely tantárgyból; az sem ritka, hogy
magát a tanárt is megtámadják buktatásáért. Az egyetemeken számtalanszor
fordúlnak elő tüntetések a buktató tanárok ellen. A melyik kissé
szigorúbb, könnyen megkaphatja ezt a kitűntetést, akarom mondani,
tüntetést; de az eszme nyomása alatt ritkán szereznek rá érdemet a
tanárok, mert oly lanyhán vizsgálnak, hogy majdnem lehetetlen megbukni a
tanulónak. Sőt vannak tanárok, a kiknél sohasem bukik senki. Majdnem azt
mondhatnám, hogy ez helyesen van így a realismus idején, mikor minden
tudományunk részletes, apró, egységnélküli ismeret, melyeket ha mind
tudnánk is, vizsgálat után néhány hónap mulva felében sem tarthat meg
emlékezetünk. De azt mondhatná valaki, azért mégis meg kell tanúlni,
mert ha egyszer tudtuk, könnyű lesz föleleveníteni emlékezetünkben. Ez
azonban nem áll. Mert a realista minden tudása gyakorlati czél felé
törekszik. Nem igen becsüli az oly ismereteket, melyek nincsenek szoros
kapcsolatban gyakorlati czéljával. Egy orvos tudománya a növény- és
ásványtanból mosolyra indít bennünket, valamely ügyvéd ismerete a római
és középkori jogi életről, az egyházi és világi jogrendszerről oly
csekély, hogy számba se jöhet. De nem így gondolkozik az idealista.
Követeli, hogy az ügyvéd tudja, ismerje a népek jogi életét, hogy midőn
pörömet viszi, nagy kapcsolatban álljon előtte a római, a germán stb.
bíró s utoljára szóljon a magyar.
Az idealrealismus talán mégis a legérdekesebb korszaka az eszme
változásának. Első felében még erősen idealis. Lelkesedik az eszmékért.
A másodikban már erősebb a realis irány, de még mindig hallani az
eszméről, habár csak vesztegetett szónak látszik. Általában az
idealrealismus alatt rajongunk a nagy nemzeti ideákért, a nemzeti egység
és nagyságért. A haza dicsősége lebeg szüntelen előttünk, tekintélye,
boldogsága forró kivánságunk. Erre törekszünk az erkölcsi élet minden
terén. Természetes, hogy az oktatás, a nevelés, kiválóan nemzeti feladat
lesz. Megindul a közoktatás reformja, szervezik az egyetemeket, a közép-
és elemi iskolákat, mind nemzeti irányban. Noha az idealismus is
magasztosan érez a haza iránt, de annyira el van telve az egyetemessel,
az általánossal, hogy némi cosmopolita szin ömlik el rajta s nem barátja
a különféle fajok, nemzetiségek elnyomásának. Azért nem lelkesedik a
nemzeti nyelvnek erőszakos terjesztéseért. Csupán a műveltseg, a
felvilágosodás, a szabadság, a tiszta erkölcs ideái teszik rabjokká. Az
idealrealismus beviszi a nevelésbe, az oktatásba a nemzeti eszmét,
lassankint a hazai föld szempontjából indúl ki a oktatásügyi
reformoknál. Híres-jeles tanárokról szeret gondoskodni. Nem sajnálja a
költséget megszerzésökre. Vannak bölcsészei, de vannak már
természettudósai is, a kik nagy reménynyel néznek a jövőbe. Tekintélyök
rohamosan növekszik, a bölcsészeké és az idealis tanároké tetemesen
apad. Némi lenézéssel kezdenek róluk szólani, nemsokára félre vonúlnak s
realisabb irányú bölcsészek, történettudósok és mások foglalják el
helyöket, a kiket ünnepelnek, magasztalnak.
A nagy nemzeti ideák iránti lelkesedés nem tudja megakadályozni, hogy az
iskolákban a nemzeti irány mellett be ne telepedjék a túlterhelés. Sokat
és szigorúan tanítani az elv. Kitünő paedagogusok még mindig követelik a
sokféle tanulását. Nagy fogalmuk van az iskolák fontosságáról. A tanulás
mámora, láza fogja el az egész nemzetet. Számtalanszor rajonganak az
egységes, centralizált közoktatás iránt, sok helyen úgynevezett
közoktatási tanácsot vagy hasonló közeget állítanak fel; mely egységessé
tegye, centralizálja a tanterveket, a tankönyvbirálatot. Az egész
országban, összes iskoláiban megfelelő tantervnek kell lenni. Minden
hívatalra kiszabják a képesítést, a ki el akarja nyerni, az illető
iskolákat kell végeznie. Az idealrealismus második felében nagyon
tanítják a nemzeti nyelvet, sok órát áldoznak reá, míg hanyatlik a
vallás, a bölcsészet, a történelem s különösen a classicus nyelvek
tanulása. Kezdik tehát emlegetni a módszer szükségét, felhozzák, hogy
azért csekély a siker, mert nem tudnak tanítani az oktatás tényezői.
Elvontan, szárazon magyaráznak, kiemelik a mellékes kérdéseket s
elhanyagolják a fontosakat. Nem akarnak szemléltetni, pedig egy kép
jobban megmarad az ifjú emlékezetében mint száz meg száz szó, melyet a
tárgy magyarázatára vesztegetett a tanár. Azért sürgetik a képeket.
Magukban a tankönyvekben és az iskola falain is alkalmaznak ilyeneket.
Újra és újra felhangzik a módszer kérdése, ezen nyargal minden
paedagogus, ez lesz vesszőparipája, míg végre be nem köszönt a
realismus, mikor sokan azt mondják, a mit Ambrus Zoltán fejezett ki nem
oly rég egyik tárczájában, hogy az iskola soha sem adott, most sem ad
általános műveltséget; a mit az iskola valósággal megad: az 3–400 sornyi
ismeret, jobbára historicum, némi irodalmi máz, homályos emlékek
rendszerekre és categoriákra, melyek a szegény fiú előtt sohasem voltak
érthető dolgok; az iskola in praxi csak arra jó, hogy valamelyes
minimális ismeretekkel lássa el a gyermekeket, tudniillik, hogy a
különböző életpályákhoz megadja a kellő ismereteket s e czélból a
tudnivalók egy minimális anyagát kenje rá a gyermekekre, a mennyi meg
nem árt neki s a mennyiből még benne is maradhat valami. Az iskolai
nevelés chimaera; nevelés dolgában az iskolának csak egy szerepe van:
az, hogy megismerteti a gyermekkel a bűnt. Nevelés és iskola! Béke és
Mannlicher-puska, egészség és tánczolás a jégen. A paedagogus kevélysége
az emberi értelemnek legcsunyább elbizakodottsága. A paedagogusnak, ha
méltó akar lenni erre a névre, egyesítenie kell magában a nagy
psychologus, a nagy moralista, a nagy politikus és a nagy diplomata
összes kitünő tulajdonságait. Én istenem, mit látunk?! Azt, hogy ha a
paedagogusok a kertészetre adták volna magukat, e föld növényzetéből
most már nem volna egyéb csak páfrány és zuzmó. A hová a paedagogus
leteszi nehézkes mészároskezét, nyomában nincs egyéb, csak a himpor
pusztulása.
A realismus egyetemes lágysága, gyöngédsége, különösen gyermekeink
iránti vonzalmunk, aggodalommal tölti el a szülőket, mikor az iskolába
küldik gyermekeiket. Ez aggodalomnak kifejezése Ambrus Zoltán fentebbi
nyilatkozata. És mégis, sohasem jár annyi gyermek és ifjú az iskolába,
mint éppen a realismus idején. Mindenfelé új iskolák felállításáról
gondoskodnak, melyek csakhamar megtelnek tanulókkal. Keresik, képeztetik
a tanárokat és tanítókat, hogy legyen a ki tanítsa őket, különösen
szeretik a tanítónőket, mert simább, nyájasabb, gyöngédebb bánásmódot is
várnak tőlük. Az idealismus napjaiban a tanárképzésre elégnek találják
az egyetemet, a professorok tudományos előadásából minden hallgató
meríthet annyit, a mennyi tudományra szüksége van. Mikor ébredezik a
realismus s vele a részletezés, az aprózás, az intensiv munka, akkor
szükségesnek találják az úgynevezett seminariumokat, melyekben az egyes
tanárok vezetése alatt gyakorlatilag vezetik be a hallgatókat az illető
tudományok módszerébe. De még ezzel sem elégszik meg a realismus.
Újabban többfelé úgynevezett tanárképzőket állítottak fel. Ilyet akarnak
nálunk is. Lesz-e belőle valami, nem tudom. De ha lesz, valószinűleg
eltörli az ébredező idealismus. Az összefoglaló gondolkodás idején
lenézik a realismusnak a módszerrel való kaczérkodását.