Rendesen a férfikor hajnalán egy érzelem szokta meglepni az emberiség
mindkét nemét: ez a szerelem, erős, hatalmas szenvedély, mely boldog
egyesülésre törekszik s kétségbeejtő eszközökhöz nyúlhat, mikor nem
tudja czélját elérni; mely nem ismer gátat s lerombol minden korlátot,
ha fékevesztett rohanásában ellenkezésre talál. Tulajdonkép a legszebb,
legkedvesebb, legédesebb érzelem, a legnagyobb boldogság, melyet csak
úgy elérhet a szegény pór, a nép egyszerű gyermeke, mint a
leghatalmasabb király, mely nincs ranghoz, álláshoz, műveltséghez vagy
tudományhoz kötve. Feladata az emberiség fentartása s midőn czélját éri,
nemcsak boldogítani akarja a szülőket, hanem oly ajándékokkal halmozza
el őket, a kik sok örömet és bánatot szerezhetnek, a kik támaszai
lehetnek öreg napjaiknak, de csalódva bennök, a sírba is szállíthatják
őket. Ez a szép érzelem roppant hatalma mellett is nem egyenlő
méltatásban részesűl. Egy szent Gergely kegyetlen láznak tartja, melynek
van hidege és forrósága, lankadása és izgatottsága, gyöngesége és
mámora, van végre ábrándja, lelkesedése, sőt dühöngése is. Diogenes, a
cynicus bölcsész, munkátlan emberek foglalkozásának tekinti; a nagy
idealista Plato tunya lelkek kóros állapotjának, Votlaire néhány napi
szeszélynek, bensőség nélküli viszonynak, becsülés nélküli érzelemnek,
üres megszokásnak, regényes képzelődésnek, oly goûtnak, ízlésnek, melyet
rögtön követ a dégoût, az undor, csúfolja egy munkájában; természetesen
csak rossz kedvében tehette.
A szerelem azonban csak úgy alá van vetve az erkölcsi világ törvényének,
mint az emberi élet más tüneménye. Itt is van hatásuk az idealis és
realis időknek, sőt mivel a szerelem legmélyebben belevág életünk
folyásába, természetes, hogy legjobban ki van téve az eszme nyomásának.
Ha nagyjából tekintjük, látni, hogy az idealismus idején felmagasztosul
a szerelem; ha áthatotta, eszményi nemeslélek lesz a nő, a kihez csak
félelemmel, óvakodva s tisztelettel közeledik a férfi. A szerelem
ilyenkor javitólag hat mindkét félre, a könnyelmű férfi lemond
kicsapongásairól, üres léhaságáról; a férj nem csupán a szépséget, a
külső bájakat tekinti nejében, hanem magasabb erkölcsi és eszmei
szempontok vezérlik. A házasság kevésbbé a gyönyörök tanyája, mint
inkább nagy erkölcsi intézmény, melynek feladata nemes gondolkodású
lényekkel népesíteni be a földet. A nők maguk is kevesebbet adnak a
piperére, a pompás és drága ruhákra. Megjelenésökben kerülik mindazt, a
mi ingerlőleg hat a másik nemre. Nem keresik a nyitott ruhákat,
leszorítják keblöket.
Az idealrealismus hajnalán több szabadságot engednek meg maguknak.
Lassankint érvényesűl az érzéki elem is, habár még mindig szerény és
tartózkodó. A nő különösen mint honleány kezd szerepelni a férfi oldala
mellett. Bátrabban jelenik meg a nyilvános helyeken, kezdenek fejlődni a
nőegyletek hazafias és emberbaráti czélokkal. Gyakrabban emlegetik a nők
jogait, szerepelni kezd a női befolyás. Az idealismus alatt ritkán
avatkozik a nő a férfi dolgába, csak egyes kiváló kegyenczek engedik meg
ezt maguknak, gyönge lelkű férjeknek van rájok szükségök; a realismus
gyarapodásával mindig nagyobb befolyásra, tekintélyre jut a nő. Az
idealista regényíró műveiben csak angyal vagy ördög a nő, nem találja
meg benne az emberi vonásokat, nem látja a gyönge teremtést, hisz akkor
aránylag a nő is erős; a sentimentalismus alatt, mely főleg az
idealismus végén és az idealrealismus elején uralkodik, sokat szenved a
nő, szenvedése azonban méla bánat, édes-bús hervadás, liliomhullás,
bánatos elfonnyadás. Később az idealrealismus alatt harczol a nő is,
mert érvényesülni akar. Kilép az egyetemesből s midőn lelkesül a
hazáért, kezd érzéki teremtés is lenni. Ilyen a nemzeti honleány, nálunk
a magyar nő, a milyeneket Jósika, Kemény, Eötvös, Jókai legtöbbször
rajzoltak. S mivel a nemzeti nagyság lelkesít bennünket, rajongó
tisztelettel viseltetünk a nemes magyar anyák iránt s gúnynyal szólnak a
pártában maradt leányokról, a kik nem működnek közre a nemzeti erő
gyarapodásán. Ez a szellem meg van a kor irodalmában, nálunk különösen
Csokonai _Dorottyájában_. Az idealrealismus második felében az
erkölcsbírák kárhoztatják a nők fényűzését, törvényeket hoznak
korlátozására; de csakhamar senki sem tartja meg e szabályokat, mert
lassankint beköszönt a realismus, a nő világa. Mivel az idealismus
összefoglalás, egységre törekvés, a fensőbb moral, magasztosabb
gondolkodás ideje, a férfi lesz az úr, az vezeti a társadalmat, a
családot, az ész fáklyájánál halad előre; a realismus pedig aprózás,
részletezés, szétmállás levén, a helyi, a közelfekvő, az érzékeink alá
eső, az érzéki csábítja és vezeti az embert, azért csak az anyagi jólét,
az érzéki gyönyör és a béke malasztos öle vonz bennünket. Ilyenkor az
ember finom és gyöngéd, nyájas és síma, udvarias és lekötelező.
Lelkünket csupán egy kis kör foglalván le, e körben békét, gyönyört és
boldogságot keresünk. Az idealrealismus alatt néha vad orgiákat csap a
férfi, a realismus alatt ritkulnak az ily mulatságok, az ember inkább a
finom élveket és gyönyöröket szereti, melyeknek a bájos és kedves nő a
központja.
Az idealrealismus alatt sokszor nem ismerjük a határt, nem tűrjük a
féket, a realismus idején inkább a nyugalmas gyönyörökbe szeretünk
elmerűlni és élvezni. Azért a szép és kaczér nő sokszor mindenható lesz.
A költők, regény- és drámaírók az érzéki gyönyöröket rajzolják, a kéj
mámorát regélik el s mivel a nőé a befolyás, a tekintély, bomladozik a
családi élet, szétmállik a családi kötelék, a finom, előkelő világ
úgynevezett cicisbeókat tart, a férj helyett ezek a nő kísérői,
mulattatói, végre például annyira sülyed a társadalom, hogy együtt
neveltetnek a törvényes és törvénytelen gyermekek, mert ki tudná
megmondani, hogy melyik nem az.
Ha az idealismus alatt elbukik a nő, halállal bünteti a regény- vagy
drámaíró. Bűnhödése pusztulás, még az idealrealismus idején is tragikus
sors vár reá; a realismus idején már sokszor nincs büntetése, hisz az
életben is, például 1812 körül a német költők csereberélik s váltogatják
feleségeiket és kedveseiket. A költők műveiben ilyenkor hiába keresnénk
tiszta és nemes hölgyeket, az ilyenek alig léteznek, s ha vannak, nincs
történetök. Mivel kis körre szorul az ember cselekvése s minél jobban
növekszik a realismus, annál összébb szorúl a korlát, a sorompó, hiába
vergődik az ember erkölcsi tettereje, tehetetlenül háborog fészkében s
ideges lesz. Ez az idegesség uralkodik a realismus végső napjaiban s
legtöbbet szenvednek benne a nők, mert bár ők vannak a hatalmon,
cselekvésök kis köre talán épen azért nem elégíti ki őket. Igen sokszor
hangoztatják a nőemancipatiót, a férfiéval egyenlő jogokat és
szabadságot követelnek a nőknek s míg nálunk megelégednének az orvosi
pályával s szivesen működnek a tanítói, pénztárnoki, postai és távírói
pályán, addig Amerikában az ügyvédi és hivatalnoki állást is elnyerik.
Mint más téren, itt is közeledünk az idealismus és realismus
összeolvadásához. Amerikában már egészen természetesnek találják, hogy
ha a nő vall szerelmet a férfinak, míg nálunk talán elégnek találják, ha
alkalmat adnak a férfinak a közeledésre.
Ez röviden és nagy vonásokban az uralkodó eszme hatása a szerelemre.
Lássuk már most az egyes korszakokat, hogyan jelentkezett a szerelem,
minő tüneményeket hozott létre az idealismus és realismus napjaiban.
Nem tekintve a régibb időket, a Kr. e. II. század második felének
eszményisége nagyra tartotta, fölemelte a nőt, különösen az anyát.
Példáúl szokták ez időből emlegetni a Gracchusok anyját. Az
idealrealismus alatt már szabadabban mozgott a nővilág. Lazultak az
erkölcsök, szaporodtak az érdekházasságok, Pompejus eltaszítá nejét
Antistiát, hogy a hatalmas Sullával lépjen családi összeköttetésbe,
elvette ennek mostoha leányát, kinek még el kellett válnia férjétől és
áldott állapotban ment új férjéhez. E nő halála után elvette Muciát, de
azután elhagyta, hogy Caesar leányát, Juliát vehesse el. Egy Julius
Caesar, egy Augustus alatt minő léha volt a két nem érintkezése,
tömérdek adat áll rendelkezésünkre. A családélet bomlása és a nagy
nemzeti egység eszméje arra birta Augustust, hogy törvényt hozzon a nők
pazarlása, színpadra lépése ellen, száműzetéssel sújtsa a
házasságtörést; de már elvonta a férfi jogát, hogy megölje a
házasságtörő asszonyt. Ez utóbbit kivéve, nem igen tartották meg
törvényeit s a realismus végén legtalálóbb kifejezője volt a kor
szellemének a jó császár és bölcsész Marcus Aurelius, ki türelemmel
hallotta neje kicsapongásait, méltóságokra emelte kegyenczeit, irataiban
egyszerű erkölcseiért bámulandó asszonynak nevezte, a senatus által az
istenek közé soroztatta s oltárt emeltetett neki, melyen az új házasok
áldozatot nyújtsanak a léha kicsapongó feleségnek. A bölcs Marcus
Aurelius császár volt a II. század férfi typusának igazi kifejezője.
A III. század idealismusa felkarolta és elterjesztette a
keresztyénséget, mely a legeszményibb színvonalra emelte a nőt, az
önmegtartóztatás és a szűzesség erényét. A lánglelkű Tertullian odakiált
a pogányoknak: „Gyaláztok bennünket, mert szeretjük egymást, mikor ti
gyűlölitek; mert egymásért meg tudunk halni, mikor ti készek vagytok
egymást gyilkolni. Mi testvérek vagyunk javaink közösségében, nálatok
épen ez szakít meg minden testvériséget. Minden közös nálunk, kivéve az
asszonyokat, míg nálatok csak ez a közös.“ Elterjedt közöttük az
ascesis, a vallásos rajongás s vele a remeteség, férfiak, nők ezrivel
vándoroltak a pusztába és szent életet éltek. Háromszáz év mulva a
realismus idején ismét az oltárra lép a nő, úr lesz és parancsol.
Justinian császár a szép és kéjelgő Theodorát, a híres színésznőt emeli
trónjára, a ki legfajtalanabb volt társai között, de némajátékával
megragadóan tudta visszaadni az örömet és bánatot, a kéj mámorát és a
szerelem gyötrelmeit, úgy játszott mint 1720 körül Lecouvreur, vagy most
Duse.
A VII. században újra kitör az idealismus, újra magasztos alak lesz a
nő, eszményi a szerelem, gyöngül az érzékiség szerepe, ritkábban tud
csábítani a testi báj, barbár népek rohannak a keresztyénségbe; de már a
VIII. században gyarapszik a realismus s vele érzékibb lesz a szerelem,
míg a X. században a legőrültebb féktelenségre jut az érzékiség. Csupa
ünnep és élvezet a társadalmi élet, megbomlott a családi kapcsolat,
féktelen a nő és férfi érintkezése, hogy a XI. század idealismusa alatt
ismét a másik végletbe csapjon át s megteremtse a lovagvilágot; a
lovagokat, a kik rajongva járják be a művelt országokat, mindenütt a
vallás, a nő és a nyomorultak nemeslelkű védői. A hölgy félisten neki, a
kire szent tisztelettel és ámulattal mer csak föltekinteni, évtizedekig,
néha a sírig hordja emlékét szívében, a nélkül, hogy nevét ajkaira
venné.
Merész kalandokra indul, eleinte még nem az érzéki szerelem kalandjaira.
S mikor egy várhoz ér, kürttel jelenti megérkeztét, mire felhúzzák a
repülő hidat, s miután bemutatta magát, a vár hölgyei szedik le
fegyverzetét, megkínálják fürdővel, illatszerekkel és jó borral. Majd
társalog s egy-két troubadour dalt énekel nekik.
Néha ismeretlen akar maradni és csak fölvett nevét mondja meg, mint
_Fekete lovag, Bűnbánó, Fehérpaizsos, Aranylándzsás_ stb. Utóbb a
realismus gyarapodásával kifejlődnek a szerelmi törvényszékek, mikor a
szerelem kérdéseiben a nők mondanak ítéletet. Vannak tisztviselői a
törvényszéknek, mint a _szerelem helytartója a szépség birodalmában, a
szerelem felségjogainak őre, a zöld berkek tisztje, a szerelem
ügyviselője, örömtiszt_, sőt volt _szerelmi fejedelem_ is, a ki utóbb
birsággal büntette az országon kívül házasodó lovagokat vagy
kisasszonyokat. De mindez később az idealrealismus második felében még
érzékibb szint kapott. Különösen a XIV. és XV. század realismusa alatt
csupa fény és pompa, kéj és gyönyör a lovagok élete. A XV. századból az
érzéki szerelem végtelen hatalmáról tömérdek adatunk van. Szörnyű
bomlása volt az erkölcsi életnek. Különösen a zárdák a demoralisatió
fészkei voltak, az apáczák kaczér, testhez álló ruhákban jártak ki és
be, báloztak, nyilvános fürdőkbe tértek be. Általában nem ismert határt
a fényűzés. Többször megkísérlették fékezni e szenvedélyt, hoztak
törvényeket ellene, ilyenek példáúl 1327-ből Mantua város szabályai,
melyekről maga a jelentésttevő Villani irja: Hogy ha kellemetlen érzés
fog el ennyi megszorítás olvasására, szolgáljon megnyugtatásodra, hogy
ez épen úgy nem tartatott meg, mint sok más haszontalan törvény.
Elég világos képet nyerünk az érzékiségről, ha Boccaccio _Decameron_-ját
olvassuk. A realismus azonban nem szereti a durva kéjelgést; azért a
költők a kicsapongások durva fajtáit finom alakba öltöztetik.
Mesterségesen elburkolják a sikamlós dolgokat, s bár cynicusan lépnek
föl, szellemet követelnek; nem is kell nekik az érzékiség, ha nem lép
föl szellemes alakban.
Ez rendesen úgy van a realismus idején, mely már elveszti erkölcsi
érzékét, csak finom formában szereti a gyönyört.
A XVI. század idealismusa lassankint megnemesítette az erkölcsöket,
megint eszményivé tette a szerelmet, gyönyörrel olvassák a lovag- és
pásztorregényeket, ujjongva szavalták Tassó _Megszabaditott
Jeruzsálemét_, Shakespeare hatalmas tragédiáit, utóbb Corneille fenséges
alkotásait; de már Racine a XVII. század második felében, a mi
Gyöngyössy Istvánunk korában erősen érzéki. A magyar elbeszélőnek
_Marssal társalkodó Venusa_ is szerelmének áldozza fel a nemzeti párt
érdekeit; de oly csekély a hazafias szellem, hogy élvezettel olvassa az
egész ország Széchy Mária árulását. Lesage _Gil Blas-ja_ és _Sánta
ördöge_, ezek a kedvelt olvasmányok, a léha élvek könnyűvérü elbeszélése
mindenfelé tetszik. Üres, haszontalan, kaczagtató és érzéki elbeszélések
és vígjátékok, bohózatok mulattatják a léha közönséget: az úri nő minden
egyébbel törődik, csak férjével nem. Nincs ideje és nem is illik, hogy a
családi bensőség ápolásával törődjék. Külön laknak, ritkán találkoznak.
Mindkettőnek ugyanazon szerepe van. A nő férje távollétében rendkívül
kedves, határtalanul szabad, kaczérkodása megélénkíti a társaságot. Nem
igen féltékenyek, szórakozni és élvezni akarnak.
A XVIII. század idealismusa 1710 körül változást idéz elő a
társadalomban. Ujra fölemeli, megnemesíti az emberek lelkét. Költészet
és zene, irodalom és moral magasabb szinvonalra emelkednek. Az ember
megint át kezd alakulni, némelyek rohamosan, mások lassan
idealizálódnak. Legérdekesb alakja a szellem e módosulásának Madame
Tencin, aki 1681-ben született, utóbb a zárdába lépett, öt év mulva a
nagy világba tért, hol gyönyörű szépségével és szabadabb erkölcseivel
nagy vagyonra tőn szert, testvérét érsekké, bibornokká s miniszterré
tette. Egy férfi öngyilkossága miatt börtönbe került s e léha nő, kit
vérfertőzésről s más aljasságokról vádoltak, legjobb barátjok lesz az
idealistáknak, aki gyermekét az utczára vetette, megnemesűl: Lambertini
bibornok, a későbbi XIV. Benedek pápa, a nagy gondolkodó Montesquieu, a
sentimentalis Marmontel és más jelesek szivesen megfordulnak nála. Maga
is írónő lesz, _Memoires du comte de Comminges, Louis de Valrose_
regényei nemes szív és ész tolmácsai. A szalon is tetemesen átalakúl; a
század elején a szalonok finom női és írói világa az érzéki gyönyörök
rajzában és a realismus kérdéseiben tetszelegnek; most a szalon a
reformátorok, az idealis gondolkodók tanyája lesz. Egy-egy Pompadour
ugyan fenn tudja magát tartani a gyönge XV. Lajos mellett; e nőt azonban
nem csupán a szépség, hanem az ész, a hatalom képviselőjének is
tartották, úgy, hogy Mária Terézia magyar királyné is írt neki levelet.
Az idealismus és idealrealismus első felében az egész világot
elárasztotta a sentimentalis irodalom. A hires _Pamela_, Rousseau _Uj
Heloise_-e, Goethe _Werther keservei_, a mi Kármánunk _Fanni
Hagyományai_ és más számtalan hasonló regény, mind a sentimentalismus
hirdetői, soha ennyire nem nyilatkozott ez a fájó bánatos szerelmi
epedés, rajongás, mint épen a mult században. 1800 körül nagyon
meglátszik a társadalom realisabb iránya, mindenfelé győz a fény, a
pompa, az érzéki szépség, a jólét; szaporodnak az érdekházasságok,
bomlik a családi élet, léha érzéki teremtésekkel, sok mysticussal,
tömérdek pietistával van tele.
A pessimismus sem hiányzik. Chateaubriand _Renéje_. Senancour
_Obermannja_, Benjamin Constant _Adolpheja_ stb. ennek az idealista
csalódásnak és blazirtságnak kifejezői.
1820 körül újra föllép az idealismus és magasztos lénynyé válik a nő.
Eszményi szerelemmel közelít hozzá a férfi, alig meri kijelenteni
hölgyének szíve rajongását, édes ábrándját, sentimentalis érzését. Lelke
előtt ott áll a nő az oltáron és a férfi elrebegi a költővel:
Nem mondom, mint szeretlek,
Hol lelnék arra szót?
Nem érez, a ki érez
Szavakkal mondhatót.
Itt eszembe jut Dante, aki a szerelem magasztos exaltatiójában
kijelenti, hogy addig nem ír eszményi szerelméről, örök szerelmének
halhatatlan idealjáról, az isteni Beatricéről, míg olyat nem tud róla
mondani, a minőt még senki sem mondott. Igen, az eszményi szerelemnek
nincs szava, nem lehet azt kifejezni, s ha a két szerelmes eléri
czélját, ha egymáséi lehetnek, bejutnak abba a hetedik mennyországba,
melynek boldogságáról mi realisták csak az ő exaltált leirásaik után
alkothatunk némi fogalmat. De ha csalódás kiséri, követi a szerelmet, ha
különösen a szegény nőt éri a csalódás fájdalma, akkor mint a szépen
nőtt virág, elhajol a belső baj miatt, ugy hajolt el, félvén a világot,
Szép Ilonka titkos bú alatt. Társasága lángzó érzemények, kínos emlék és
kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt
sír felé; hervadása liliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté
(Vörösmarty).
Az idealrealismus alatt valamivel lejebb száll a nő az eszményi oltár
magaslatáról, nemzeti vonások, realis sajátságok kezdenek mutatkozni
cselekvésében, előtérbe lép a magyaros, mit Petőfi tudott költeményeiben
annyi szeretetreméltósággal megénekelni. Ezt az ideát akarta kifejezni
Garay, mikor a nagy mondást ejtette ki, hogy magyar hölgynek születni
szép és nagy gondolat, mintha gondolat volna bárminő hölgynek születni.
A szerelem e melege, édes heve azután növekszik, míg az eszményi hideg
vonások fogynak, ritkúlnak. A hetvenes évek alatt már erősen uralomra
jut a realismus, a szerelem elveszti magasztosabb vonásait, a nő édes,
meleg, kedves, bájos eleség lesz, a szerelem hatalma feltétlenül
uralkodik a szerető férfiun, aki engedelmesebb, alázatosabb lesz a nő
erejével szemben. A társas életben, magunk viseletében, divatunkban is
érvényesűl az érzéki elem. Az idealrealismus vége felé sok a felfújt, a
külső hatás eszköze, a krinolin, az óriási vendéghaj, utóbb a meghajlott
járás; melyek mind eltűnnek s az egyszerűbb, a finom érzéki váltja fel
őket.
A hetvenes években még tetszett sok embernek az a vad baromi érzékiség,
melyet Zola rajzol regényeiben, sokan még az undokságokat is szívesen
olvasták; a mai realismus nem látja szívesen az ily rajzokat, csak a
finomabb és szellemes érzékiségben gyönyörködik.