II.

Lemaitre azonban egy vakmerő dologra vállalkozik, be akarja bizonyítani,

hogy mindazon érzelmek és gondolatok, melyeket a germán és orosz írókban

csodálunk, megvoltak a korábbi francziákban. Amit Sand György, Dumas,

Flaubert hirdettek, tanítottak, azt adják vissza most negyven év mulva

mint eredetit a germánok és oroszok. Bizony merész állítás. Ehhez egy

kis vakmerőség s még több rövidlátás kell.

Mindenekelőtt tisztában kell lennünk azzal, hogy az ideálista éppen úgy

emberi történetet dolgozik fel mint a realista, tehát semmi sem

könnyebb, mint két hasonló, egymáshoz közelálló történetet találni

müveikben. Néha megesik, hogy ugyanazon történetet teszi alkotása

tárgyává az idealista és realista. Csakhogy mégis eltérnek egymástól;

részint az előadás egészen más, részint a finom indokolás.

Azt is figyelemre kell méltatni, hogy némely író és költő szervezete már

az eszme legelső érintésére fogékony az új szellem iránt, például

Rossini már 1817 körül idealista zenész, pedig még 1818-ban kifütyölik,

mert a nagy közönség kevésbbé eszményi, de négy-öt év múlva a

legünnepeltebb zeneköltő. Wagner Rikhárd az idealrealismus

leghatalmasabb zenésze, a negyvenes-ötvenes évek alatt azonban kevesen

értik, a hatvanas-hetvenes években mindenfelé rajongnak érette.

Beethoven _Fidelioját_ 1805-ben fütytyel fogadják, hogy pár év múlva a

legnagyobb elragadtatással csodálják. Ekkor már eléggé realis volt. A

regényíró alkotása hasonló viszontagságoknak van kitéve. Például Sand

György _Léliá_-ja 1832-ben jelent meg, oly időben, mikor halaványan

jelentkezett egyesek keblében a huszas évek idealismusánál realisabb

irány. E regényében a szerelem magas eszményét állitja fel és tiltakozik

természetellenes házassági kötések ellen, megtámadja azon szabályokat,

intézményeket, melyek a szegény nőt egy kiállhatatlan férjhez

lánczolják. Az előadásmód még nagyon idealista, a történetet azonban

könnyen megírhatná a nyolczvanas évek realistája is. A mű hatása

mindjárt kezdetben elég erős volt, később csak növekedett, a gyarapodó

realismus kedvezett neki. De a huszas években aligha lehetett volna

ilyen munkát nagyobb hatással írni, mert oly erős volt az idealismus,

hogy a szerelmet föl kellett áldozni az egyetemes idea tekintélyének.

Még 1832-ben is meglepte a közönséget az a merész, ékesszóló és lelkes

hang, melylyel az irónő új tanát hirdette. Ma Sand György regényeit már

nem vagy kevesen olvassák, mert előadásmódja nagyon idealis nekünk, bár

a _Lélia_ kérdése, a nő szabadsága, egészen korszerű volna.

A realisabb irány jelentkezésével Dumas már a hatvanas években

hangoztatja az egyén, a szív jogát a törvénynyel szemben. Ibsen ugyanazt

teszi, csakhogy mint Lemaitre megjegyzi, Dumas rendesen a törvény egy

pontját ostromolja, Ibsen általában a törvény és a társadalom ellen

harczol; vagyis Dumas még az idealreal idők delén szól és nem lesz soha

teljes realista, addig Ibsen a realismus gyökeres bomlásának napjaiban

alkotja müveit, mikor az egyén föllázad minden törvény és az egész

társadalom ellen. Dumas is hangoztatja, hogy a vőlegény szintoly

mocsoktalanul lépjen házasságra, mint menyasszonya, vagyis a két nem

jogegyenlőségét követeli, a mi megfelel a realismusnak, mert az a

nőuralom kora. Ugyanezt követeli Björnson egyik vígjátékában; a kettő

között azonban szemreható különbség van, mert itt egy fiatal leány

nyiltan, férfiak előtt vitatja tételét. Ez megint csak a realismus vége

felé történhetik. Az ötvenes-hatvanas évek idealrealis napjaiban furcsa

ítéletet hoztunk volna az oly fiatal leányról, a ki efféle tant mert

volna nyilvánosan vitatni. Bár nem tartom lehetetlennek, hogy egy

realisabb szervezetű regényíró az eszme hatása alatt effélét írhasson; a

közönség azonban csak lassan, a realismus gyarapodásával szokott volna

hozzá, s természetesen ünnepelte volna mint nagy gondolkodót, a ki jóval

megelőzte korát.

Az orosz regények, különösen Tolstoi művei telvék az emberi nyomor

rajzolásával, a részvét, a szánalom kifejezésével. Soha sem érezzük

annyira az élet nyomorúságát, hitványságát, mint a realismus idején;

soha sem dobjuk el magunktól oly könnyen az életet, mint ekkor. A

realismus szűk köre annyira nyom, hogy mindjárt elkeseredünk, a végsőig

jutunk s a halál torkába rohanunk. Az idealista eszmékért lelkesűl, neki

magasztos czéljai vannak, szent előtte a haza és nemzet, a világ és

emberiség, a morál és kötelesség, a közérdek és közjó, ezek tettre

buzdítják és élni kíván; a realista gyönyörködik, élvez, dolgozik, hogy

pénzt keressen, de ha nagy akadályok gördűlnek útjába: lemond, passív,

tehetetlen, egykedvű lesz, a ki közönyösen fogadja az élet apróbb

változásait, lelki tompasággal néz a jelenbe és jövőbe. Senki sem tudja

ezt a passiv, dermedt lelki állapotot annyi igazsággal rajzolni, mint az

orosz írók. Természetesen, mert a roppant birodalom autocratiája merev

formáival és romlott tisztviselőivel megdermeszti az életet és

lehetetlenné teszi az individuum, az egyed minden szabad mozgását. Ebből

magyarázhatni a szörnyű kegyetlen büntetés daczára még mindig élő

nihilismust, másrészről az írók műveiben nyilvánuló végtelen részvétet,

szánakozást és gyöngédséget. Már most Lemaitre azt hiszi, hogy a

franczia írókban sem hiányzott ez a szánalom. Miért hiányoznék? Ezeknél

is találni már az ötvenes-hatvanas években mélyen megható rajzait az

élet nyomorúságának, hitványságának. Hisz az 1848-iki forradalom az

idealisták földönfutásával és a nemzeti nagyság, központosítás realisabb

apostolainak győzelmével végződött. Már ekkor számos ember keblében

jelentkezett a pessimismus, mutatkozott a szenvedő ember iránti részvét.

Csakhogy akkor még az elején voltunk, mert az emberiség óriási tömegét a

nagy nemzeti eszmék lelkesítették, a haza nagyságáért. dicsőségeért

rajongtunk, s csak mellékesen vettük észre, hogy nyomorúság az élet. Bár

hallottunk néha efféle nyilatkozatot is, mindjárt kihullott

emlékezetünkből, mert a nagy nemzeti ideák foglalkoztatták érzésünket,

gondolkodásunkat.

Az élet nyomorúságának, hitványságának rajzaival a hetvenes években

kezdtek bennünket elárasztani a költők. Sokan humorral, mások a nélkül.

Ugyanakkor a nemzetgazdák is a szegény ember felé fordultak. A

társadalomban növekedett a jótékonyság, új egyesületek keletkeztek, a

régiek megerősödtek. Az állam is megmozdult a szegény ember, a munkás

érdekében, a ki maga is követelő kezdett lenni.

A realismus növekedésével azonban mindinkább szűkül az ember erkölcsi

életének köre. Az idealismus delén a költők még szélesebben látnak, noha

már szétszedik a lélek életének szálait. Kemény Zsigmond néha bonczol,

elemez, realisabb mint Jósika Miklós; de még nem látja a lelki élet

bacillusait; Flaubert jóval nagyobb elemző, bonczoló, nála gyöngébb a

nemzeti eszme mint magyar kortársánál, de még ő sem lát a lélek titkos

redőibe, Hogy ezt tehessük, több realismusra volt szükségünk. A jelesebb

orosz írók, különösen Turgenyev, kezdték feltárni a realista lélek

titkait, majd a skandinávok következtek, különben ugyanazt tette a

művelt világ minden irodalma. A nyolczvanas években már sok olvasót csak

a lélek redőinek szétszedése, a lelki bacillusok keresése, a finom

elemzés, bonczolás érdekelt. Úton-útfélen hallottuk, hogy a regényírónak

nincs szüksége merész képzeletre, csak finom megfigyelésre. Ma csak azt

tartjuk jeles elbeszélőnek vagy drámaírónak, a kinek alkotása ily finom

megfigyelés eredménye.

Ime ez az irodalom belső életének története! Ha tehát Lemaitre a negyven

év előtti franczia írókban keresi a mai realismus érzelmeit és

gondolatait, bizonyosan fog egyetmást találni, de jóval kevesebbet s nem

annyira mélyrehatót. Érzésök, gondolkodásuk sokkal expansivabb volt,

mint a mienk, mi intensivebbek lettünk. Keblöket még a nagy eszmék

hatották át, melyektől a realisabb lélek sem menekülhetett; míg

bennünket csupán az élet nyomorúsága és léhasága tölt el, mit a napi

teendők és szórakozásaink, mulatságaink vetnek ki egy-egy pillanatra

emlékezetünkből.

Lemaitre kiemeli, hogy az orosz írók tele vannak sejtelemmel,

mysticismussal. Valami religiosus van bennök, úgy, mint a germán

realistákban, a mi hiányzik a francziákban. S ezt igazán különösen

magyarázza. Oka az volna, hogy a protestans hívő nem ismer Isten és

közötte valami közvetítőt, ezért van elmélkedésében valami vallásos

elem, míg a francziák, mint hívő vagy hitetlen katholikusok, nem

foglalkoznak a lelki élet gondjaival, hisz elvégezik ezt a szentségek.

Nekik is van vallásos irodalmuk, de ez annyira különvált a világitól,

hogy nem ismerik. Találni ugyan vallásos elemet Lacordaire, Veuillot

műveiben, az egész Bossuetben, de nem olvassák. Hozzá tehette volna,

hogy Chateaubriand, de Maistre, Bonald, Lamennais, Montalembert,

Dupanloup, Gratry, Fenelon, szalezi szt. Ferencz stb. alkotásaiban sem

hiányzik ez a vallásos elem; de csak azt akarta mondani, hogy a laikus

világ nem igen hangoztatja a vallást, a miben igaza van nemcsak

Francziaországban, hanem magyar hazánkban is. De azzal vigasztalódik,

hogy náluk is javul a helyzet. Helyrehozzák, kipótolják e hiányt,

Bourget Pál tele kezd lenni határtalan részvéttel és vallásos vagy

erkölcsi hajlammal úgy, hogy utolsó regényei némely helyen valósággal

pietista elbeszélések. Maupassant is _komolyabb_ lesz, mikor a halálhoz

közeledik. A halál gondolatába talán egy író sem hatott annyira mint

Loti. És a többi.

Mindenesetre különös volna, hogy a hét szentségnek köszönhetnők a

vallásos elem háttérbe szorulását a protestánsok pár szentségével

szemben. Azt hiszem, hogy ennek látszatos és közvetlen okát a protestáns

vallás külső helyzetében kell keresnünk. A protestáns hívő maga intézi

vallásos ügyeit, választja papját, több érintkező pontja van egyházával,

azért költői alkotásaiban többet szerepel az egyház, míg a

katholikusoknál majdnem kizárólag a templomra és az iskolára szorul az

egyházi élet. A pap, kivált a városokban, nem igen érintkezik híveivel.

Ennek meg van a maga előnye és hátránya. Lemaitre azt hiszi, hogy némi

erkölcsi mélység hiányát okozza. Való, csakhogy a pharisaeismus és a

vallásos hypocrisis sem oly gyakori a mai katholikusoknál mint a

protestánsoknál, hol az idealrealismus második felében nagyon

elhatalmasodik. Most a conservativ iránynak sincs a katholikusoknál oly

erős támasza a vallásban mint a protestánsoknál, a hol az idealismus

napjaiban könnyebben léphetnek föl az újítók, tovább haladhatnak

merészségökben; másrészt igaz, hogy síkos útjokon nem ritkán csapnak át

a szélsőségekbe, néha forradalmakba. A realismus idején azonban talán

éppen az segíti elő a határtalan individualismust, hogy mint a

skandivánoknál és oroszoknál a közélet minden tüneményében ott szerepel

gátlólag a vallásos elem.

Főoka a nemzet jellemében rejlik. Nálunk épen úgy mint a francziáknál,

jóval kevesebben szeretnek foglalkozni a lét nagy kérdéseivel, melyekre

a vallás és bölcsészet válaszol. A román fajok, mint a franczia, az

olasz, a spanyol, az oláh érzése, gondolkodása jóval összefoglalóbb mint

a szláv és germán fajoké. A román a realismus idején csak ritkán lesz

mysticus, hanem léha és önző materialista, a ki szereti világát élni.

Ilyen a magyar is. A germán népek többé-kevésbé mindig érdeklődnek az

isteni iránt, ezért jobban virágzik náluk a bölcsészeti és theologiai

irodalom, mint a francziáknál, még a laikus is többet tart felőlük, mint

Galliában vagy Hungáriában. De ha az idealrealismus alatt mi magyarok

elfordultunk a vallásos elemtől s kizárólag a nagy nemzeti eszméknek

éltünk, most a realismus végső napjaiban mi is fogékonyabbak vagyunk a

mysticus, a rejtelmes, a vallásos, az erkölcsi elem iránt. Napról-napra

jobban, szembetűnőbben jelentkezik. A magyar közönség is érdeklődik

iránta s mutatkozni kezd az irodalomban. Az ébredező idealismus

hihetőleg még nagyobb szerepet juttat neki.

Azt gondolja Lemaitre, hogy a skandinávok és oroszok realismusa nem

annyira érzéki mint a francziáké. A test kevesebb helyet foglal

müveikben mint az övékben. Lemaitre őszintébbeknek tartja honfitársait,

csakhogy az ő realismusuk érzékibb, baromibb, pusztítóbb, sivárabb; az

éjszaki írók nem riadnak vissza a legborzasztóbb nyomor és szenvedés

rajzolásától, de soha sem találni náluk oly érzéki lapokat, minőket

nemcsak Zola, de még Flaubert és Maupassant is nyújt. Ezt a vallásos

szellemnek tulajdonítja Lemaitre.

Valószínű, hogy előkelő szerepe van ez elemnek az érzékiség

kicsapongásainak elhallgattatásában. Nem igen találni náluk az élet

undorító dolgainak szélesebb rajzát. E jelenségnek azonban legalább

napjainkban kissé más oka van. Az érzékiség ugyanis legkihívóbban

szerepel az idealrealismus második felében. Így 1600–1680, 1790–1810,

1870–1880 között. Ilyenkor még sok erő van az emberben, akárhányszor vad

ivásokban, féktelen orgiákban nyilatkozik. A Krisztus utáni I. század

római császárai és nagy urai szeretnek így tombolni, féktelenkedni.

Rubens, Makart és más festők ilyen időszakban festik erősen érzéki testű

asszonyaikat. Később a teljes realismus idején finomabb lesz az

érzékiség, csak szellemes alakban szeretünk érzéki dolgokról

beszélgetni, sikamlós történeteket mesélni. Ma már undorodunk és

boszusággal fordulunk el Zola egyes lapjaitól, melyeket tíz év előtt

majd mindenki szeretett olvasni.