Lemaitre, a jeles franczia író, egy érdekes kérdést vel föl a szép
világában: meg akarja magyarázni, mi az oka, hogy a szászok és germánok,
a geták és a thrákok, a havas Thule népei újra meghódították Galliát. A
hódítók: Turgenyev, Tolstoj, Dostojevszki, Ibsen, Björnson, Hauptmaun,
Sudermann és más idegen költők. Első okának a franczia udvariasságot, a
szellemi vendégszeretet tartja, melylyel Renan Goethét, sőt Herdert is
nagyobbnak tekinti a legnagyobb franczia költőnél. Taine nemcsak
Shakespearet, ami magától értetik, hanem a mostani angol költőket és
elbeszélőket is többre becsülte honfitársainál. A XVI. és XVII.
szazadban a dél, Hispánia és Itália léptek fel hódítólag, most azonban
éjszak igázza le a francziákat. Ez az iga még most is tart. Azt hiszi,
hogy körülbelül tizenkét év előtt kezdődött. Ekkor ugyanis a franczia
naturalisták baromisága ellen Scherer és Montégut az angol Elliot
Györgyre hivták fel a francziák figyelmét; azután M. de Vogüé Tolstoit
és Dostojevszkit magasztalta. Majd a Theatre-Libre vette elő a
színműirókat és elcsábította a közönséget; előadták Ibsent, Björnsont,
Hauptmant, Rydberget, másutt a belga Maeterlincket stb. A fiatal emberek
és némely asszonyok rajongva magasztalják e költőket. Augier, Dumas
legjobb darabjai nem idézték elő a tapsok e mámorát; az éjszak e poétái
valóban lelkünkhöz tudnak szólani s Vogüé felkiált, hogy az általános
eszmék, melyek átalakítják Európát, nem erednek többé a franczia
szellemből.
Vigasztalódjék jeles franczia kollegánk, e tünemény okát nem kell a
francziák ismert szellemi vendégszeretetében keresnünk, se Renan és
Taine kaczérkodásában, vagy a Zoláék elleni reactióban; sem Motégut és
Scherer vagy Vogüé magasztalásaiban, sőt a Theatre-Libre vagy a
Theátre-Idéaliste is bizonyosan megbukik, ha oly idegen darabokat mer
szinre hozni, melyek nem a közönség aesthetikai és erkölcsi
szinvonalának felelnek meg, hanem néhány rajongó fiatal ember vagy szép
asszony sürget.
Lemaitre okai tehát nem magyaráznak meg semmit. Vogüénak sem szabad az
Európát átalakító általános eszmékről szólani, mert a jelenség nem
általános egyetemes idea, mely összefoglal, hanem realis gondolat, az
ember erkölcsi tehetetlenségének, nyomoruságának gondolata. Az
idealismus napjaiban ugyanis duzzadunk az erőtől, nagyot, merészet
gondolunk és akarunk vagy legalább sentimentális rajongás tölt el
bennünket minden nemes és magasztos, isteni és fenséges iránt; az
idealrealismus alatt összébb szorul érzésünk és gondolkodásunk, lejebb
szállunk az emberi gyarlóság és gyöngeséghez, veszít erejéből a morál,
nincs reánk oly nagy hatása az egyetemesnek, a nemzeti és az egyéni tud
csak lelkesíteni; a realismus alatt már csak az egyéni, családi érdek,
legfölebb a faj, az osztály, a törzs, a város, a vidék érdeke tud
fölmelegíteni. De erkölcsi és szellemi világunk szűk körében lágyak,
jóságosak, elnézők, könyörülők, részvevők vagyunk. Kicsinyes, törpe,
léha és erőtlen az ember, de végtelenül jószívű, tele van sejtelemmel,
ismeretlen, titkos hatalmak sejtésivel, mert szűk világában sok olyat is
meglát, amire a magasan szárnyaló idealismus gondolni sem akar, amit
észre sem vehet.
Lemaitre sincs tisztában az idealismus- és realismussal a mint a
legtöbben nincsenek. Apponyi székfoglalójában az idealismus egyszer
tettvágy, másszor jóság. Lemaitrenek az északiak érzése és gondolkodása
eszményi. Azt hiszi, hogy megundorodtak a naturalismustól és azért
fogadták szivesen az idealismust. Pedig az idealismus semmi egyéb, mint
az emberi ész uralma a szív fölött, a gondolkodásé az érzés fölött. Az
emberi ész az eszmétől segítve kitör a realismus szűk köréből,
kétségbeejtő bilincseiből s magasabb erkölcsi, szellemi és aesthetikai
szinvonalról tekinti az embert és a világot. E magasabb szempontnak
köszönheti, hogy máskép jár el, növekedik tettereje, e tetterő azonban a
világ és emberiség, a nemzet és haza eszméjéért hat és fárad; míg a
realista csupa részvét, jóság, lágyság, mert szűk körében nem tudja
nézni a szenvedést, a nyomort. Az idealista is részt vesz mások
szenvedésében, nyomorában, de lelke a magasban csak a közérdeket, a
közjót látja.
Lemaitre nem veszi észre, hogy Tolstoj, Ibsen és rokonaik művei a
legszélsőbb individualismus alkotásai; már pedig az individualismus azon
állapotja a társadalmi életnek, mikor le akarjuk rombolni a köznek, az
egyetemesnek minden korlátját, melyeket a vallás és erkölcs, a nemzet és
haza eszméjének támogatására alkottunk. Ők igazi realisták, a kik mint a
socialisták és az anarchisták, az egyén legteljesebb szabadságát
hirdetik. Mikor fölébred és kitör az idealismus, ez is hangoztatja a
szabadságot, megveti a társadalom elavult kötelékeit, csakhogy még nem
az egyéni szabadság, hanem a közérdek szempontjából indul ki. A
szabadság, az egyenlőség, a testvériség, a nemesebb erkölcs nála mind a
magas szempont szülöttei. A realista ajkáról is hallani olykor, sőt elég
gyakran e szavakat, de módosul az értelmök.
De hát minek tulajdoníthatni az idegen költészet meghonosulását? Az
irodalomtörténet mutatja, hogy két időszakban honosul meg könnyen az
idegen befolyás, az idealismus és realismus idején. Az előbbi meg akarja
nemesiteni a nemzeti irodalmat s azért nagy lelkesedéssel teszi magáévá
az idegen remeket, különösen a görög-római irodalom remekeit. Azért
divott annyira a XVI. és XVIII. században a classicismus, valamint
századunk húszas, harminczas éveiben. A XVII. század második felében,
továbbá századunk első két tizedében, valamint most is vagy 30 év óta
szemlátomást hanyatlott a classikusok kedvelése és tanítása.
Az idealrealismus nagy nemzeti czéljai háttérbe szorítják az idegen
remekek utánzását és csodálatát; bár a legnagyobb költők sem riadnak
vissza még a külföldi tárgyak feldolgozásától; de mégis látni, észre
lehet venni, hogy tulnyomó a nemzeti élet rajza. Mikor azonban beköszönt
az igazi realismus, lassankint észrevétlenül átalakul izlésünk. Mivel a
realismus az alkotó részek szétmállása, aprózás, részletezés, a
társadalom egyedekre bomlik szét, megszünik a nemzeti központosító,
egységesítő törekvés, az irodalom is bomladozik, ahány író, annyi
varians keletkezik az egyes műfajokban, a kis tárczák, rajzok ezer
fajtája keletkezik. Ilyenkor az idegent is szivesen olvassuk, csak
fejezze ki érzésünket, gondolkodásunkat. A hazai tárgyak, történetek,
mesék, mondák kedvesek ugyan előttünk: de azért nem félünk a modern
idegenekért is rajongani. Az idealismus napjaiban az idegen remekirók
töltenek el bámulattal, meg akarjuk honosítani szépségeiket, hogy velök
megnemesítsük a nemzetit; a realismus idején rendesen a modern idegenért
lelkesedünk. Ilyenkor nem kellenek a görög-római classicusok, különösen
most nem, mikor a realismus legvégére jutottunk. Ma t. i. a léhaság,
pietismus és mysticismus határszélén állunk.