Mi a vallás? Egy rendkívül magasztos és fenséges tüneménye az emberi
életnek, mely lehetetlen, hogy magával ne ragadja a gondolkodót. Ha
elképzeljük az embert két végletében, a mint állati kapzsiságában,
köznapi élelmességében, nyers anyagiságában mutatkozik, mikor csupán az
érzéki, a kézzelfogható gyönyörködteti; másrészről, ha látjuk, mikép
emelkedik a léhaság fölé s egy képzelt isteni világot teremt magának,
melyre nincsenek érzékelhető bizonyítékai, de azért mégis nagy szüksége
van lelkének; ha látjuk, mikép borulnak le ezerek meg ezerek egy oltár
előtt, melyről azt tartják, hogy boldogító áldás száll reájok; térdelnek
egy darabka kenyér előtt, melyben az ég urának szent teste és vére
vagyon, mely kiemeli őket az anyagiság kötelékeiből, megjavítja,
megnemesíti életöket; mikor egy hatalmas épület roppant boltozatai alá
lépünk és látjuk, hogy e palotát az ember Istenének emelte, istenházának
híja, hogy megalázva, magába térve jobb, nemesebb és istenesebb legyen:
lehetetlen, hogy magasztos véleménynyel ne legyünk a vallás iránt,
melyet ennyire becsűltek embertársaink.
De bárminő felfogásunk legyen felőle, mindenesetre az emberi élet egy
magasztos jelensége áll előttünk, mely okvetlenül alá van vetve az
erkölcsi világ törvényének s változásokon kell átmennie: a vallásnak is
meg kell éreznie, hogy idealista, idealrealista vagy realista az ember.
A mi a vallás fogalmát illeti, a gondolkodók különfélekép magyarázzák.
Némelyek az emberfölötti világ physikai, metaphysikai és erkölcsi
magyarázatának, a szegény ember bölcsészetének, mások általános
függésünk érzetének tekintik, melyben szeretettel, gyöngédséggel és
ragaszkodással fordulunk a mindenség urához. Kegyelettel nézünk feléje s
vígasztalást, támogatást kérünk tőle az élet nyomorúságában. Bármily
meghatározását olvassuk a a vallásnak, rendesen igazuk van a kitűnő
gondolkodóknak, csakhogy ők az eszme hatása alatt más és más oldalát,
sajátosságát emelik ki a religiónak.
De ha szétszedjük a vallásos élet tüneményeit, rendesen megtaláljuk a
hármat t. i. mythosi magyarázatát a természeti tüneményeknek, minő a
teremtés, az első ember bűnbeesésének és későbbi megváltásának mondája,
a csodák egész sorozatát, melyek sokszor történeti tényekkel vannak
összekapcsolva; azután látjuk a dogmák, hitágazatok kisebb-nagyobb
rendszerét, melyeket feltétlen igazságoknak tartanak, bár tudományosan
nem bizonyíthatók. A hitágazatok vagy hittani, vagy erkölcsi tartalmúak,
s magunk viseletére vonatkoznak, úgy hogy a hívő erkölcsi eszményét
foglalják magukban, azért a vallásos ember életében a hit és erkölcs a
legszorosabb egységben állanak egymással. Végre harmadszor minden
vallásban a szertartások hosszú sorára akadunk, melyekkel vallásos
ragaszkodásunkat, meggyőződésünket külsőleg is jelezzük.
Ha végig pillantunk a világ történetén, látjuk, hogy a vallás e három
része némi változáson, módosuláson megy át az idők árja szerint.
Mindegyik megérzi a haladás hullámának idealis, idealrealis és realis
korszakát. Tudjuk, hogy az idealismus az összefoglalás kora, a rokon
tünemények csoportosításáé. Már most mi következik ebből a vallásra
nézve? Mikor az ember az idealismus legszélesebb látkörében él, a nagy
mindenséget és még nagyobb alkotóját látja meg lelki szemeivel, ekkor
rajong az isteniért s mély hódolattal borul le szentsége előtt.
Gondolkodása bámulatos egységbe hozza össze az igaz, szép és jó eszméit
s e végtelen egység élén maga az Isten, az alkotó, a nagy egységes idea
áll. Mihelyt szűkűl az idealismus látköre, halványodik az Isten képe; az
igaz, a jó és a szép eszméi kezdenek elválni egymástól; mig a realismus
alkonyán csak a mysticusnak van sejtelme az istenről s édeleg a vallásos
érzés melegében, az igaz, szép és jó eszméi pedig egymás ellenségeinek
látszanak. Az idealista el sem tudja képzelni, hogy ne volna czélja a
mindenségnek, tehát a teleologia hive; a realista az ő parányi körében
csupán az okviszonyt látja, a közvetlen, a látszatos okot veszi észre,
azért lenézi a teleologiát. Az idealismus napja legfényesebben ragyog
első kitörésekor, azután homályosodni kezd s mutatkozik a skepticismus,
a rationalismus, mely az emberi észt teszi az eszmei világ birájává.
Ekkor szokott erősen fellépni a vallásújítás; mikor pedig annyira szűkül
az ember látköre, hogy kezd elmosódni az isteni s csak érzéki
szertartások és formaságokban él a vallás, akkor már nem igen törődnek
vele és reformjaival. A mi a vallás történeti megjelenését illeti, a
következőket mondhatni róla. A kezdetleges műveltségű ember az ő
barbárságában minden rendkívüli tüneményt valamely istenségnek
tulajdonított, így támadtak a legkülönfélébb istenek, kifejlődtek a
leggyönyörűbb és mesés hitregék, kivált a realisabb idők kedveztek e
fejlődésnek A rationalismus jelentkezésével, mikor tapasztalták, hogy
némely tüneménynek természetes és némileg magyarázható oka van, az
istenség, melynek e tüneményeket tulajdonították, veszített
jelentőségéből, míg végre majdnem elenyészett. Újabb idealis korszakok
újabb támadásokat intéztek a mythosok ellen, míg odáig nem fejlődött az
emberiség, hogy már csak két istenséget vallott: a jó és a rossz
istenét. Zoroaster vallása ilyen. A zsidóság az idealismus alatt végre
eljutott az egy isten fogalmához, s habár időnként visszaesett a
realismus nyomása alatt a polytheismusba s bálványimádó lett, a próféták
rendesen kiemelték: így szabályozta Jeremiás a Jehovah tiszteletét a VI.
század eszményi napjaiban. A judaismus egyistenségéből fejlődött a
keresztyénség, melyet az idealrealismus delén hirdetett Krisztus. A Kr.
u. első és második század realis érzése sok mysticus elemet vitt be a
keresztyénségbe, minő volt a gnosticismus, melyeket a harmadik század
eszményi iránya részben kiirtott. E század szélesen elterjesztette a
krisztusi vallást, nagy küzdelembe került ugyan Arius rationalis tanának
háttérbe szorítása, a keresztyénkatholikus doctrina egységessé tétele,
ami az idealrealismus idején 312-ben a nicaeai zsinaton sikerűlt. A
hetedik század idealis iránya ismét nagy mozgalmat idézett elő a
keresztyénségben, úgy látszik már ekkor zúghattak a szentképek túlságos
tisztelete, ezen érzéki elem berohanásai ellen, de csak a VIII. század
elején tört ki a harcz, mikor Izauri Leo kidobatta a szent képeket. Az
idealrealismus központosított nemzeti eszméje azonban 787-ben
visszaállította a képek tiszteletét. A hetedik század első felében
lépett föl Mohammed új vallásával, talán azért van oly kevés dogma az ő
tanában, mert a későbbi idealismus, az észszerűség napjaiban lépett föl.
Némileg érthetővé válik a Honorius-kérdés is. E buzgó, tevékeny és
erkölcsi fegyelmet sürgető pápának egy levelet írt Sergius patriárka,
melyben a katholikusok és monophysiták vitáinak megszüntetésére egy
közvetítő inditványt tesz: fogadják el, hogy Krisztusban csak egy akarat
volt. Honorius az idealismus hatása alatt, úgy látszik, inkább a
vallásos élet emelésén fáradozott és nem szerette a terméketlen
hitágazati feszegetéseket, beléegyezett tehát a kifejezés használatába,
hisz az istenség „nem a mi bűneinket, hanem a bukás előtti
természetünket vette föl, nem pedig az utóbb megromlottat“. Csakhogy
keleten oly éles volt az ellentét, hogy ebből új eretnekség, a
monotheletáké keletkezett, melynek csak a hatodik egyetemes zsinat
(682.) vetett véget, mikor a többiekkel magát Honorius pápát is
kárhoztatta. Talán még az is érthetővé válik, hogy tudta a 682-iki
zsinat magát a pápát is megróni; mert még annyi idealismus volt a
társadalomban, oly erős az igazságérzet, hogy lehetetlen volt teljesen
elsimítani a dolgot; a mi könnyen megtörténhetik az idealrealismus
delén, mikor a központ tekintélyét emelni óhajtjuk. Az idealrealismus
idején a pápaság nagy egységre törekedett, saját vezetése alá akarta
szorítani, kényszeríteni a keleti egyházat, a mi a VIII. egyetemes
zsinaton (869) sikerűlt is, mely kárhoztatta Photius szakadását; a X.
század realismusának decentralisatiója azonban elidegenítette a keleti
és nyugati egyházakat, ritkán érintkeztek; 968-ban összeütközés támadt
azért, mert Luidprand, Ottó császár követe, Photiust egyszerűen a
görögök császárának, míg Ottót a rómaiak császárának és augustusnak
czímezte. Az igazi szakadást azonban Cerularius Mihály konstantinápolyi
patriárka (1043 óta) a reformidealismus napjaiban idézte elő; ez kikelt
a Filioque mint a symbolum meghamisítása és más egyebek ellen s habár
nem támogatta a császári hatalom, keresztűlvitte a szakadást. A XI. sz.
idealismusának szabadabb gondolkodása számos eretnekség szülő anyja
volt, kik részben az erkölcs sürgetői és a hitigazságok megtámadói
valának, például Leuthard, egy pór, a ki Chalons sur Marne parasztjait a
képek és keresztek rontására buzdította, Lisoi és István orleansi papok
(1022) hirdették, hogy csak azt kell hinnünk, a mit a Szent-Lélek írt az
ember szívébe, Gerndorf (1025) Arras körül alapított egy felekezetet,
mely a lemondást, a bűnös vágyak elfojtását, a testvéri szeretetet és a
kézi munkát mondotta az igaz tannak, nem pedig a keresztséget, a
penitencziát s az úrvacsorát. Ez időtájt keletkeztek a patarinok. Amint
lassankint ébredezett a realis irány, nagy volt a szellemi mozgalom,
beállott a két eszme harcza a XII. században s még mindig számos
eretnekséget okozott. Ilyenek voltak Tanchelm (1115–1124) követői
Brabantban, akik megveték a szentségeket és a hierarchiát; Eon hívei
Bretagneban, bruisi Péter, egy kiátkozott pap, a ki elveté a gyermekek
keresztségét, a misét s csak emlékül tartá meg az eucharistiát és mikor
megtámadta a szent képeket, megölte a nép; lausannei Henrik magát az
egyházi éneket is kárhoztatta. Ezeknél s hasonlóknál sokkal jobban
terjedtek a katharok, a valdensek, az albigensek.
Az idealrealismus egységre törekvése, merev orthodoxiája borzasztó
mészárlást követett el bennök, az egyházi és világi hatalom közös erővel
rohanta meg őket; nem elégedtek meg a nyilvános eretnekek halálával; meg
volt hagyva, hogy kutassanak, házról-házra járjanak az inquisitorok,
fogdossák, vallassák a gyanusakat s a világi hatalomnak adják át a
bűnösöket. Már a harmadik laterani zsinat (1179), noha kijelenti, hogy
_non sitit sangvinem_, az egyház nem szomjazza a vért, intézkedik az
eretnekek ellen. A IV. laterani zsinat (1215) pedig kegyetlen
rendszabályokat hoz. És e rendszabályok annyira vérében voltak az
idealrealismus delének, hogy még a felvilágosult II. Frigyes
törvénykönyvében sem hiányzanak.
De míg az idealreal idők orthodoxiája szabályozta, rendezte az egyházi
doctrinát, sz. Tamás és mások közreműködésével megteremtette a
scholasticus bölcsészetet, behozta a szigorú egyházi fegyelmet,
fölemelte a pápai tekintélyt, előmozdította az egyházi ünnepek fényét,
pompáját, behozta az úrnapját: megkezdődött lassankint a realismus
akna-munkája, az alkotó részek fokozatos szétmállása, az egyes országok
egyházainak kisebb-nagyobb önállósága. Terjedt az érzékiség, a léhaság,
hanyatlott az erkölcsi élet, nem lelkesedtek a dogmákért, a szigorú
tanokért. A lelkészek inkább moralisáltak s nem feszegették a
hitágazatokat. A vallást jobbadán az érzelembe helyezték, a vallásos
érzést hangoztatták. Terjedt a pietismus és mysticismus, az első lágy,
kenetes magatartás, mely nem sokat töprenkedik a dogmákon, ridegnek,
száraznak, érzés nélkülinek tartja a velök foglalkozást, az utóbbi
magasztos szemlélődésbe, vallásos intiutióba merűl és a realismus
részletező intensiv munkájával titkos, rejtelmes dolgokat sejt a
léleknek istenhez való viszonyában. E titkos, rejtelmes világ egyik
tüneménye a boszorkányokban való hit, mely mind jobban erősödött a
realismus gyarapodásával, ugy hogy a XV. század nyolczvanas éveiben
inquisitorokat küldött ki ellenök a pápa.
E század végén azonban ébredezett az idealismus, mely lassankint
nemessé, fenköltté, önzetlenné tette az ember magatartását, utóbb pedig
észszerűbbé vallását, gyöngitette, részben kiirtotta az érzéki elemet, a
szertartásokat. Luther lassankint elejtette a szentségek nagy részét,
eltörölte a misét, a kath. szertartások e központját. Kálvin még jobban
keresztül vitte ridegségét, Socinus már tagadta a szentháromságot, végre
a zsidózók kiirtották a hitágazatok legnagyobb részét. Ez utóbbi két
felekezetet, mivel legkésőbb keletkeztek, sikerűlt visszaverni az
erősödő idealrealismusnak, a lutheránus és kálvinista felekezet azonban
uralomra jutott sok országban, testületileg szervezkedett úgy, hogy nem
lehetett hozzáférni s a náluk is kifejlődött idealrealismus orthodoxiája
szigorúságával megóvta tagjainak a katholikus egyházba való
visszatérését. Ők is borzasztóan üldözték, nyomták az elszakadókat s ha
a XVI. század első felében és később is szabadságot követeltek maguknak,
a XVII. században már mint megalakult orthodox egyházak viselkedtek. Az
egyházak tanának megállapitására tömérdek megyei és tartományi zsinatot
hittak össze, melyeken lassankint közös tanokban állapodtak meg. A
katholikus egyház már a trienti zsinaton (1545–1563) elvégezte ezt,
különféle országos és megyei zsinatjai főleg az erkölcsi és a hitélet
emelésével foglalkoztak.
Az idealrealismus központositása folytán rendkívüli hatalomra tőn szert
a királyi és pápai trón. Többé-kevésbbé mindenütt létrejött a nemzeti
egység, a XVII. század második felében ismét lazulni kezdett a
központositás s a hol gyöngébb volt a kötelék, ott szakadás állott be.
Portugallia már 1640-ben elszakadt Spanyolországtól, 1648-ban Hispania
is elismerte Hollandia függetlenségét, az egyes német tartományok
szintén kivívták önállóságukat. A pápai hatalom is megérezte a realismus
gyarapodását, egyes országok egyházai kezdték mutatni, hogy nagyobb
önállóságot követelnek, hogy nem engedik meg a pápa örökös
beavatkozását. Egyik jelensége e tüneménynek a _Decreta cleri
gallicani_, a franczia papság határozatai. Az inquisitió tekintélye is
vesztett erejéből. Mig a XVII. század első felében majdnem mindenható
volt, most akárhányszor megtagadta segitségét a világi hatalom. A
vallásos polemiák, az egyházi vitatkozások helyébe a pietismus és
mysticismus lépett. Az irodalmat elözönlötte a kenetes vallásos hang,
mely gyűlölte a dogmák feszegetését. Rokonszenvvel fogadták és buzgón
olvasták a mysticismus termékeit, nagyon elterjedt a directio
spiritualis, áhitattal forgatták szalezi szent Ferencz _Philotheá-ját_,
Kempis Tamás _Krisztus követését_, Fenelon cambray érsek és mások
hasonló műveit. Népszerűek valának a jansenisták, a kik művelték az
egyházi és világi tudományokat s maguktartásában tele valának
mysticismussal. Csupa idegesség bántotta az embereket. Nem egy csoda
történt. Nagy izgatottságot szült különösen a szentéletű párisi diaconus
halála (1727). Mesélték, hogy csodák történnek a sírjánál,
nyavalyatörősek és mások meggyógyulnak éppen úgy, mint most Lourdesban.
1710 körül már jelentkezett az idealismus, tiz-húsz év mulva pedig utat
tört sokfelé a rationalismus, az észszerűség. A léhasággal szemben
mutatkozott a tisztább erkölcs, az emelkedett vallásos élet. Mivel
később az egyház és állam szoros viszonya útjában állott a bölcsészek és
írók szabadabb irányának, észszerű gondolatainak, természetesen a
legsötétebb gyűlölettel ostorozták a vallást és egyházat. _Ecrasez
l’infame_, irtsátok ki a gyalázatost, hangoztatta mindig Voltaire s
utána mondotta a világ jó része körülbelűl 1770-ig. Sikerült is nekik
eltöröltetni a jezsuita rendet és a papi intézetekben, meg a templomi
szentbeszédekben is meghonosítani a rationálismust. Rousseau és mások
kezdik ugyan csodálni a vallást, de nem a dogmákat; a sentimentalis
novellák és regények is sokszor magasztalással írtak a vallás felől; de
nekik sem kellettek a hitágazatok, sőt a franczia forradalom letaszitá
trónjáról magát a legfőbb lényt is; a gyarapodó idealrealismus azonban
csakhamar visszahelyezte nemcsak őtet, hanem a dogmákat is. Mindenfelől
nyomták, üldözték az idealistákat, a rajongó reformátorokat, nálunk
Martinovicsékat. Az ember gyönyörködni kezdett a hit ágazataiban, számos
protestáns visszatért a kath. egyház kebelébe s még a kívül maradottak
is tisztelettel szólottak a katholikus egyház szépségéről, gyönyörű
szertartásairól, nagyszerű templomairól, a híres dómokról, hirdették a
catholicismus érdemeit a képzőművészetek fejlődésében, szóval újra
divatba jött a catholicismus. Minek köszönhetni ezt? A gyarapodó s végül
uralomra jutott realismusnak, mely nem szerette a protestantismus
észszerűségét, egyszerű és rideg templomait, száraz, unalmas egyházi
beszédeit; úgy, hogy mikor 1817-ben a protestantismus három százados
emlékünnepét ülték, sokan kérdezték maguktól és egymástól: mire való
volt a hitújitás, mely annyi vért ontott, annyi sírást, jajgatást
okozott? Hisznek itt is, hisznek ott is; bizony az a néhány sutra dobott
szentség nem ért fel annyi százezer, sőt millió ember vérének
kiontásával!
Mind e kérdésekre és tűnődésekre a huszas évek idealismusa adta meg a
választ. Az érzéki, a kenetes, lágy és mysticus realista rövid néhány év
alatt tetterős, munkás idealista lőn. Az erősebb gondolkodók rajongva
fordultak a bölcsészethez és az észszerűség szempontjából vizsgálták,
magyarázgatták az egyház tanait. Magában az egyházakban is merültek fel
effajta merészebb magyarázók. A franczia Lamennais, az elragadó tollú
író és gondolkodó, s társai: Lacordaire, a későbbi szerzetes,
Montalembert gróf, a 30-as, 40-es évek nagy katholikus szónoka és mások
a szabadságot akarták összeegyeztetni az egyház tanaival, a
liberalismust az inquisitio támaszával. XVI. Gergely pápa csak
kiméletesen utasította vissza nézeteiket, de nem irthatta ki őket, egész
1870-ig, az idealrealismus tetőpontjáig, a vaticani zsinat végeig
szerepeltek. Még azután is az egyházból kitaszítva éldegéltek nehány
esztendeig, külön gyülekezeteket alkotva. – Ronge és mások az egyház
fegyelmi rendjén akartak módosítani egyet-mást, sokan követelték a
nőtlenség eltörlését. Eötvös József az ő _Carthausi_-jában a vallást
mutatja be vigasztaló angyalként, de neki még nem kellenek a dogmák,
Guzmics Izidor és mások simulnak némely hitágazatok magyarázatánál az
uralkodó idealis áramlathoz. Mindenfelé a vallás, a gondolat, az érzés
szabadságát követelik és liberalismus név alatt sürgetik. A negyvenes
években már követelni kezdik a dogmák szigorú megtartását, az erősödő
orthodoxia csatába küldi a jezsuitákat, noha még nem érkezett meg az ő
idejök; még Montalembert, Lacordaire, Gioberti és mások idealis
catholicismusa szerepel, sőt 1848-ban liberalis politikára bírja rá a
pápát, a ki élére áll a forrongó Olaszországnak. A theologiában a
németek között tűnnek föl jeles tudósok, de a többi művelt nemzet is tud
felmutatni többet vagy kevesebbet.
A 48-iki forradalom volt az eszményi és realis eszme roppant csatája,
mely az idealisták bukásával végződött. A rajongók földönfutók lőnek. A
legtöbben hazátlanul bolyongtak és most idegen országok kenyerén
élősködtek. Hugo Viktor, a mint akkor hívták, a század legnagyobb
költője, Jersey szigetén, a tenger szikláján élt, hová számtalan
idealista az eszményi gondolkodás e búcsújáró helyére zarándokolt.
Gyakran megfordultak nála a mi földönfutó magyarjaink is. Honn pedig
mindenütt erősödött a központi hatalom, a világi úgy, mint az egyházi.
Sok helyen frigyre lépett a két erő, másutt hallgatag támogatta egymást.
Az egyházi élet követelte a dogmákat, egységre törekedett a tan és
fegyelem terén, egyenlővé akarták tenni az eltérő szertartásokat is,
melyek némely egyházaknak, mint például a milanóinak, ősidőktől
sajátjaik valának; a semináriumok nyelvévé a latint tevék, mindenfelé
megyei és tartományi zsinatokat tartottak, melyek a fegyelem, a vallásos
élet élénkítését sürgették. Úgynevezett missiók járták be az országokat,
melyek lángoló hévvel buzdíták a hiveket, gyóntatták, áldoztatták őket,
tömérdek hallgató jelent meg előadásaikon, melyeket jó időben a szabad
ég alatt tartottak, a püspökök szentgyakorlatra hívták össze a megye
papjait. A katholikus egyházban roppant hatalomhoz, befolyáshoz jutottak
a jezsuiták, a protestánsok körében az orthodox, a conservatív irány. A
pápa egészen a jezsuiták karjaiba veté magát. 1854-ben dogmává tette
szűz Mária szeplőtelen fogantatását, a hatvanas években kiadta a
Syllabust, melyben össze voltak gyűjtve a modern gondolkodás politikai,
erkölcsi, theologiai stb. tanai, mint a jelen idők nagy tévedései,
1870-ben pedig a vatikáni zsinat kimondotta a pápa csalhatatlanságát,
mikor ex cathedra szól. A realismus azonban annyira növekedett, hogy
ellenkezésbe kelle jönnie IX. Pius központositó, egységre törekvő
orthodoxiájával. Vagy engednie és a korhoz símulnia, vagy meghalnia
kelle. Ez utóbbi történt. Helyet adott a realista XIII. Leónak, a ki
mindjárt szakitott elődje politikájával, engedékenységet mutatott minden
irányban, megszüntette az éles harczokat a különböző államokkal, még
Olaszország kormánya ellen sem árult el rendkívűli gyűlöletet. Alatta az
eszme realis áramlata folytán megszünt az ultramontanismus, mely semmi
egyéb, mint az idealrealismus központositó orthodoxiája s így sem az
idealismus, sem a realismus idején nem virágzik. Az egyházi fegyelem
húsz év óta tetemesen meglazult, nincs lélek, nincs buzgóság a papokban,
élik világukat az egyházi élet nagy eszméi nélkül, végzik a
szertartásokat, ledarálják imádságaikat, elmondják miséiket és szent
beszédeiket lelkesedés, a szentség exaltatiója nélkül. Egy-két mysticus
ugyan keresi a bensőséget, de nem talál követőkre; a pápai udvar
engedélyével szent fegyelemre, igazi szerzetes életre akarták
kényszeriteni a magyarországi barátokat, szt. Ferencz édes fiait, de
minden erőlködés hasztalan volt. Nem akadt közöttük elég mysticus
gondolkodású, a kiket rá lehetett volna bírni a fegyelem megtartására. A
pápa engedékenysége végűl a legnagyobbra határozta el magát. Tudjuk,
hogy az orthodoxia a legszigorúbban ragaszkodik az egyház latin
nyelvéhez, a latin mise és szertartás az egység leghatalmasabb
nyilvánulása. XIII. Leo azonban Strossmayer djakovári püspök sürgetésére
a szlávoknak a latin helyett megengedte nemzeti nyelvök használatát.
Hogy fog ezen siránkozni a jövő idealrealismusának orthodoxiája!
Ime, röviden vázolva, ilyen az ember vallásos élete: az idealismus
idején felmagasztosul, utóbb háttérbe szorítja az érzéki elemet, a
szertartásokat, nem rajong a dogmák finom distinctióiért, nem szereti a
theologusok észbontó zabhegyezéseit; sőt időnkint, különféle
eretnekségek formájában pusztítást végez a hitágazatokon, eltörli a
nagyon képteleneket, a fejlődő skepticus bölcsészet megmételyezi számos
gondolkodó lelkét, sokan hitetlenek lesznek. Az idealrealismus első
felében nagy harcz támad a szabadabb gondolkodók és a vallás hívei
között, a kornak még erősen eszményi jelleme van, a forradalom után
azonban beköszönt a vallás erőteljes orthodoxiája, a hivők érdeklődnek a
hitágazatok iránt, csodálják a theologusok mély és finom tudományát, ha
lehet az egyház szaporítja dogmáit, építi templomait, érvényre juttatja
befolyását az iskolákban és a társadalomban, előkelő szerepet kezdenek
játszani a papok, mindenütt kitüntetéssel fogadják megjelenésöket; míg
lassankint elnémul az orthodoxia, nem kellenek a dogmák, csak a
szertartások, melyeket szivesen lát az ember, a legtöbbnek szemében
csupa külsőség, formalitás lesz a vallás, a mysticusok azonban félre
vonulnak, maguk ájtatoskodnak, sőt némelyek külön felekezetbe verődnek
össze, mint nálunk a baptisták, nazarenusok, néhol a spiritisták,
külföldön az úgynevezett buddhisták, továbbá az üdv hadserege és más
hasonló gyülekezetek, Oroszországban tömérdek apró mystikus felekezet,
melyekről alig adhatni számot.
Most térjünk át második tárgyunkra, az erkölcsi életre. Az erkölcs
mindig nehéz vagy fejthetetlen kérdése volt a gondolkodóknak. A
legkülönfélébb elméletek jöttek divatba, hogy nem sokára mások váltsák
fel. Tulajdonkép kettőre vihetni vissza e sokféle nézetet: az egyik az
ember közvetlen öntudatát, a másik a hasznot, a jólétet, a gyönyört stb.
teszi az erkölcsi élet forrásává. Az egyik azt tartja, hogy bensőm,
ugynevezett erkölcsi érzésem sugallja, hogy úgy vagy amúgy viseljem
magamat; a másik azt véli, hogy a jólét szüksége vezet cselekvésemben.
Már Plato és Aristoteles irataiban is fölfedezték a két eltérő vélemény
nyomait s azóta száz meg száz bölcsész, theologus, gondolkodó haladt az
egyik vagy másik irányban. Hány ezer kötetet írtak a kétféle nézetnek és
változatainak támogatására! Lecky azt mondja, hogy azért is nehéz az
erkölcs fogalmát és eredetét feszegetni, mert ha az utóbbi nézethez
hajlunk, némely moralisták saját jellemünket is belékeverik a vitába:
mert önzők, léhák, élvhajhászók vagyunk, azért csatlakozunk a tanhoz,
mely a hasznot, a gyönyört teszi az erkölcs forrásává. Hogy kikerüljűk e
veszélyt, próbáljuk meg, legyünk két kulacsosak s adjunk mindkét félnek
egy kis igazat. Igy lekenyerezzük, talán jóakaróinkká teszszük őket és
teljes nyugalommal foghatunk rövid fejtegetésünkhöz, a nélkül, hogy
vaskos könyveket kellene írnunk.
Tudjuk, hogy az eszme hat az emberre és uralkodik fölötte. Az eszme
idealis és realis fajtája vezeti érzésében, gondolkodásában és
cselekvésében. Máskép érzünk, gondolkozunk és cselekszünk az idealismus,
az idealrealismus és realismus idején. Jól sejtette Kant, hogy
categoricus imperativus, hogy feltétlenűl parancsoló az erkölcs, a
kötelesség szava, de nem terjesztette a szép és igaz ideáira,
megelégedett azzal, hogy csupán a jóra vonatkoztatta. Pedig az
idealismus napjaiban csak az eszményi szépet és az egyetemes igazt kell
kiválóan szépnek, igaznak tartanunk, míg a realismus idején bolondnak
tartanának, ha egy idealis képért, vagy valamely általános igazságért,
minő az emberiség, a nemzet, rajonganánk. Igen, mi az eszme öntudatlan
rabjai, teszszük, a mit nekünk parancsol, érezzük, a mit tőlünk kíván s
úgy gondolkodunk, a hogy követeli. A katonai börtönökben évek óta ülnek
egyes fiatal nazarenusok, a kik nem akarnak fegyvert fogni kezökbe s a
mai realista szegény bolondoknak hívja őket; a második század realismusa
alatt hány keresztény vértanú hős lélekkel ontotta vérét, állotta ki a
legnagyobb kínokat, a kikre szánalommal nézett Róma léha érzéki
gyermeke, míg hóhéraik is lesve-lesték ajkaikról az igen szót, hogy
benyújtják a pogány áldozatot: nem értették ezt a szent őrültséget. A
római hadvezér megtiltja, hogy távolléte alatt csatába bocsátkozzanak az
ellenséggel, s mikor visszatér, látja, hogy győztek ugyan, de megszegték
parancsát s halálra itéli saját gyermekét. A realista megbotránkozik az
apa zord szigorúságán, felháborodik e katonai brutalitáson, a szülői
tekintély e vadságán, míg az idealista, sőt az idealrealista is,
nagynak, fenségesnek tekinti az atya kérlelhetlen szigorát. Schiller Don
Carlosában II. Fülöp spanyol királyt hozza ily lelki küzdelembe, benső
harczba; fia vét az orthodoxia, az állami centralisáló eszme ellen,
azért pusztulnia kell, a mit más szemmel néz az idealista, mással az
idealrealista és ismét mással a realista, noha mindnyájan könnyeznek.
Valóban, az idealismus napjaiban a világ és emberiség, a haza és nemzet
lelkesít bennünket, azért önzetlenek, magasztosak, önfeláldozók vagyunk.
Csak az önzetlenség a jó; megvetést, lenézést érdemel az önző. Ilyenkor
az elbeszélések és színjátékok tele vannak önfeláldozó jelenetekkel, a
szerelem és hit, az érzékiség és a hazaszeretet, a magán- és közérdek
összeütközéseiben mindig az utóbbinak kell győzni, különben rossz
benyomást tesz ránk. Elégedetlenűl, bosszankodva teszszük le az ily
könyvet, bosszúsan hagynók el az effajta színművet. Nemesebb jellemeket
várunk, csak ilyenekért rajongunk. Az idealrealismus alatt, mikor mind
az idealismus, mind a realismus tüneteivel találkozunk, már kezdjük
érteni az önzés némi jogosultságát, már a szerelem kezd győzni különféle
összeütközéseiben, a magán, a családi érdek a közérdekkel szemben; a
realismus idején nem is látunk szívesen oly eseteket, melyekben valaki
feláldozza magát és családját az egyetemes javára, effajta
összeütközésekre sem szeretünk gondolni. Nézzük meg az összes
színműveket, melyeknek előadására szivesen jár a közönség, s látni
fogjuk, mily egészen más fajta drámai küzdelem folyik bennök, mint a
minőkkel az idealismus és idealrealismus idején találkoztunk. Persze,
azt szoktuk az utóbbiakra mondani, hogy elavultak, hogy kimentek
divatból, hogy vén salabakterek, melyeken szegény apáink könnyeztek, de
nekünk már bolondságok, melyeket meg sem érdemes tekinteni. Pedig
csekély változattal újra visszatér az ő koruk s akkor gyönyörűséget
találunk jobb darabjaikban. Egy városatya mondotta a realismus idején,
mikor jó áron ki akarták sajátitani a telkét, de ő jóval többet
követelt: Én nem csak polgár, hanem családapa is vagyok. Pedig
polgárságát és városatyaságát is bőven kizsákmányolta s e mondásán senki
sem háborodott fel, mert a realismus napjaiban jogosultnak tartjuk az
önzést. Ekkor léha, érzéki, lágy lesz az ember, sokan kenetes pietisták,
némelyek mysticusok, de nincs bennök erő. Tele vagyunk érzéssel,
részvéttel, nem tudjuk nézni a szenvedőt, csupa könyörűletből állunk.
Tömérdek jót tesznek a gazdagok, egy Peabody jótékonyczélokra hagyja 90
millióját, Hirsch báró az egész világon szórja millióit a szegényeknek.
Karácsonykor sokat költetünk a Jézuskával gyermekeinkre, évközben is sok
játékot kapnak a tehetősb családok fiai és leányai, egész irodalmat
tartunk fenn számukra, sőt a halottakról sem feledkezünk meg,
emlékezetök napján koszorukkal, virágokkal lepjük el sirjokat. A betegek
számára kórházat állítunk, a szegények segélyezésére tömérdek
egyesületet alakítunk, melyek százezreket fordítanak jótékony czélra.
Szóval az ember csupa szív lesz, csupa érzés, mely élvezni,
gyönyörködni, a jólétben uszni óhajt, de a mellett nem feledkezik meg
embertársairól sem.
Gyanítjuk, hogy mikor tör ki az idealismus a realismus végén. Mivel a
realismus részletezés, aprózás, szétmállás, végre a társadatom léha,
önző egyedekre omlik szét, kiket a közöttünk levő és újra támadó
idealisták könnyű szerrel legyőznek. Hisz az eszme hat reánk és
fogékonynyá tesz bennünket az idealismusra, különösen az eszményi
morálra. E fogékonyság már azzal megadatott, hogy általánosítani tudunk.
Ugyanis mihelyt fensőbb szinvonalra emelkedve az általános-, az
egyetemesért rajongunk, erkölcsünk is fensőbb lesz, már nemcsak
magunkat, családunkat, környezetünket látjuk, hanem az emberiséget is,
vagy legalább nemzetünket, szóval látkörünk tetemesen kiszélesedik s
ezzel megnemesednek erkölcseink, fenköltebb lesz morálunk.
Az idealismus idején virágzik a bölcsészeti világnézet, a realismusén a
történeti. Az első azt hirdeti, hogy az ember saját erejéből alkotja és
módosítja nyelvét, hitét, irodalmát, művészetét, erkölcseit, rendezi
állami, jogi életét. A történeti világnézet már kisebb-nagyobb mértékben
szükségszerű, a természettől fejlődöttnek mondja e tüneményeket. Némely
realista az ember legcsekélyebb befolyását is tagadja. A nyelv, a
vallás, a közigazgatás, az igazságszolgáltatás, az irodalom, a művészet,
a szokások és erkölcsök, szóval maga az egész társadalom egyszerű
termék, physis, productum naturae. Talán még sokan emlékeznek rá, hogy
mikor Darwin felállította a létért való küzdelem tanát, Schleicher
prágai tanár, jeles nyelvész hirdette, hogy a nyelv önmagában él
ajkainkon, nincs rá befolyásunk, s a nyelvek épen úgy harczolnak a
létért, mint az ember és más szerves lények. S mikor a század tizes
éveiben a történeti jog tudománya virágzott, mikor Savigny nagy
tekintélylyel hirdette ez iskola tanait, az eszményi gondolkodó Hegel
felkiáltott: Ez a legnagyobb szégyene a századnak; der grösste
Schandfleck des Jahrhunderts!
Az erkölcs terén sem gondolkodunk máskép, mint a hogy az eszme sugallja.
Ha Platótól és Aristotelestől, Zenotól és Epicurustól kezdve több mint
két ezer éven keresztül a bölcsészek erkölcstanait vizsgáljuk,
elmondhatjuk, hogy az idealismus idején rendesen a bölcsészeti
világnézet alapján az erkölcs, a moral forrásává a közvetlen öntudatot
teszik, míg a realismus idején a haszon, a gyönyör, a tetszés stb.
forrása a moralnak; az idealrealismus alatt pedig mindkét nézettel
találkozunk, de legtöbbször a férfias, büszke, önérzetes erkölcsöket
sürgetik, melyeknek Zeno stoicismusa volt legnagyobb mesterök.