I. Az emberiség oly társas lények összege, a kik törzsek, fajok szerint
csoportosulnak és élnek együtt, társadalmat, nemzetet, országot
alkotnak. A mult század jeles gondolkodója, Rousseau, az idealismus
bölcsészeti világnézetével azt képzelte, hogy az emberek közmegállapodás
szerint alkotják meg az államot, pedig belészületünk és vele megyünk az
eszme nyomása alatt. Az eszme két árama: az idealis és realis s e
kettőnek küzdelme az idealrealismus, rendkívüli befolyással van állami s
így politikai életünkre. Az idealismus napjaiban rajongunk a világ és
emberiség, a haza és nemzet fogalmáért; a realismus napjaiban a vidék, a
felekezet, a törzs, a faj, a család érdeke az uralkodó s mindenekfölött
a magunk java. Ilyenkor főleg a rész az uralkodó, a szülőföld lelkesít,
nem sokat törődünk a haza javaival. E két szélsőség között foly le a
közép, az ideal-real, mikor a két eszme küzd bensőnkben és küzd a
társadalomban is. Az idealismus összefoglalását nyomja a realismus
szükebb térfogata és főleg a haza, a nemzet fogalma nyer vele. Az
idealis hazafi lelkesedik az észszerű, a szabadabb nézetekért, a nemzeti
nagyság és szabadságért, a realista pedig nemzetivé, a magyar hazát
magyarossá akarja tenni, a németet németessé, e két erő küzdelme szüli
azután a nemzeti nagyságot és egységet, hódításra, terjeszkedésre
csábítja a nemzetet és vezéreit. Ilyenkor minden egyes polgár a központ
emelésén fáradozik s rosszul érzi magát, ha az események ellentétbe
hozzák a központtal. A lázadót nyomja lelkiismerete, hogy éppen az ellen
harczolt, a mit emelnie kellett volna. A realismus gyarapodásával
gyöngűl a központ ereje. Az állami élet alkotó részei, a felekezetek, a
fajok, a vidékek több önállóságot követelnek, a gyarmatok némi
szabadságokban részesülnek, főiskolákat, főtörvényszékeket s a központ
más előnyeit követelik maguknak. Ha az idealrealismus a központosítás
kora, a realismus a decentralisatióé. Ilyenkor szabadabban lélekzik föl
a vidék és ha nem kap, zúgolódik; a központnak pedig nincs ereje sokáig
ellentállni e duzzogásnak, egygyel-mással végre is elhallgattatja. Minél
erősebb a tartomány, a vidék, a nemzetiség: annál követelőbb és magasabb
igényeket támaszt, a kevésbbé szoros kapcsolatban álló részek el is
válnak a birodalomtól vagy majdnem szakadásig jutnak. Különösen nem
tűrik az idegen hódítókat, kisebb erővel is képesek lerázni magukról,
vagy visszaverni sokszor óriás erejét.
Ez nagy vonásokban a nemzetek politikai élete, melyet teljesen igazol a
történelem, hisz belőle van elvonva. Az emberi haladás bármelyik
hullámát tekintjük, megtaláljuk e törvényt. Szűk terünk nem engedi, hogy
mindnyáján áthaladjunk, hanem pillantsunk végig az 1490-től 1710-ig
terjedő hullámon. A hullám elején kitör az idealismus, az emberiség a
vallás és erkölcs iránt kezd lelkesedni, gyűlölettel fordul
erkölcstelen, kapzsi vezetői felé, az erkölcs és vallás nevében
lázadoznak az emberek, Florenczben egy lángeszű szerzetes, Fra Girolamo
Savonarola jut a köztársaság élére. A társadalom nagy része azonban még
léha realista, noha kivált az előkelő világban hatalmasan jelentkezik a
becsület és tisztesség. Utóbb, a mint szűkül az idealismus széles
látköre, kezdik bolygatni a tekintély, a hagyomány uralmát s nem csupán
egyes bölcsészek, mint Pomponazzi, tesznek külömbséget a vallás és a
bölcsészet igazságai között, hanem már támadni kezdik az egyes dogmákat.
Éppen ezért nagyon érdekes e hullám. Ennek következtében a római
keresztyén egyházban roppant szakadás állott be, értem Luther és
társainak hitújítását, a protestantismust. Az előbbi hullámban, mely
975-től 1490-ig terjedt, el lehete fojtani az eretnekséget, kevés volt,
s a harcz jobbára csak a két hatalmas központ, az egyházi és világi
között indult meg. Az idealrealismus alatt pedig a legszörnyűbb
harczokat vívta a középkori pápaság és császárság, míg végre a realismus
nyomása alatt mindkét fél gyöngűlt, bomladozott s nem a császárság
győzte le a pápaságot, mint eddig tanították, hanem a rész győzte le az
egészet, mert az egyes országok papsága már nem Rómával, hanem saját
nemzeti kormányával kezdett tartani a római központ ellenében, csakhogy
otthon megint az ország kormánya veszített központi erejéből.
A XVI. században mindez megváltozott. A haladó idealismus a german
országok nagy részében meghonosította az észszerűséget a vallás terén,
megapasztotta a dogmák nagy számát, eltörölte a szertartások egy részét,
meggyöngítette az érzéki elemet s mivel hiányzott az idegen központ,
nemzetivé tette az új religiót. Mindez nem mehetett végbe csöndesen. Ha
egy idealista az eszményiség napjaiban újítólag lép föl, rendesen sokáig
tűrik, hisz az emberek egy része már érdeklődik az új, az eszmei, az
erkölcsi, az összefoglalás iránt: de ha, mint Socrates, számos
tanitványt vesz maga mellé s izgat velök, ha mint Savonarola a XV.
század végén kezébe ragadja az államhatalmat, ha mint Luther, Zwingli és
a többiek vallásos testületeket alkotnak, mely megtámadja a régi
államrendet, akkor nem maradhat el a háboru, mely a a XVI. században
elég hamar jelentkezett! Az idealismus idején nagy az ember tettereje,
nem veszi számba az anyagi veszteséget, a háború roppant kárait mint a
realista. Az egyházi vagyon kérdését is el kell dönteni s mivel kivált
Németországban egész tartományokról volt szó, nem csoda, ha kitört a
háború s nemsokára lángban állott egész Európa. Eleinte persze inkább a
papíron és a gyűléseken harczoltak. Luther 1520-ban három röpiratot
bocsát ki, melyekben megtámadja a pápa egyházi és világi hatalmát, a
szerzetes fogadalmat, a nőtlenséget, az egyházjogot, a misét, a
bérmálást, az utolsó kenetet, az egyházi rend és házasság szentségét,
még ugyanazon évben elégetik a pápai bullát, mely Luther tanait
kárhoztatja. Ez időtájt ütött ki a szörnyű parasztlázadás, mely
állítólag 150,000 ember életébe került. Általában az idealismus idején
sokfelé nagy anyagi bajok lépnek fel. XII. Lajos franczia király
(1498–1515.) kényszerűl leszállítani az adókat, a miért a _nép atyjának_
nevezték. Úgy látszik legtovább tartott Portugalliában az anyagi jólét,
ekkor élte aranykorát Nagy Emmanuel alatt (1495–1521).
Az újító idealisták rohantak előre tanaik merészségében, Luthert követte
Kalvin a század közepén, a hatvanas években az egységhivők, az
unitariusok, végre a szombatosok jöttek egy-két országban. A legtöbb
északi nemzetnél 1530 körül terjedt el a protestantismus, a tan
szigorúbb megállapítása azonban már az idealreal időkbe esik; ez
követeli az orthodoxiát és a nemzeti egységet. Legelőbb talán a kath.
egyház kezdte. Összehítta a trienti zsinatot 1545-ben, csakhogy 1563-ban
zárta be. Miért? Politikai s kivált egészségügyi okokat szoktak
felhozni, igazi oka azonban a még erős idealismus volt. 1556 körül
akárhány püspök rationalista volt. Nem egy főpap hasonlított a mi
Veránczunkhoz, Dudicsunkhoz, a ki pedig egyik legjelesebb szónok volt
Trientben, mégis levetette egyházi öltönyét és megházasodott. A későbbi
Oláh Miklós esztergomi érsek sem tartozott a rajongók közé, bár behozta
a jezsuitákat. Körülbelül az ötvenes-hatvanas években egész Európában
mutatkoznak az idealrealismus követelései. 1559-ben kiadják a híres
heidelbergi kátét; II. Henrik franczia király (1552–1559) felesége
Medici Katalin üldözi a protestansokat, míg 1572-ben szent Bertalan éjén
megtartja a párisi vérmenyegzőt. Angliában Erzsébet királyné (1558–1603)
megalapítja az anglican egyházat és annyira kiirtotta a catholicismust,
hogy az idealrealismus nem volt képes visszahozni. Hasonló történt
Svédországban is, hol III. János (1568–1592) kath. rokonszenve nagy
izgatottságot szült. Spanyolországban II. Fülöp (1556–1598)
tűzzel-vassal írtja az idealistákat és a németalföldi protestansokat, de
1588-ban elpusztul győzhetetlen hajóhada, a hatalmas Armada s Alba vezér
sem tudja kiölni a protestansokat. Hollandiában az idealisták új eszméje
és a nemzeti függetlenség realismusa egyesülnek az idegen hódító ellen,
a mi csak megerősítette a protestans vallást. A spanyol földön azonban
sikerül neki végrehajtani a nemzeti egységet. Alba herczeg 1580-ban
elfoglalja Portugalliát, mely csak a realismus gyarapodásával 1640-ben
tud ismét kiszabadulni a spanyol iga alól.
Angliában az idealrealismus hatása alatt erősen dolgoznak a nemzeti
egységen, a protestantismus mint államegyház orthodoxiára törekszik és
terjeszkedni iparkodik, üldözi a szabadabb nézetűeket, 1636-ban
Skócziában akar érvényesülni, de bevitele nagy polgárháborút szül;
1641-ben az ír katholikusok pusztítják el a protestansokat.
Lengyelországban III. Zsigmond (1586–1632) alatt űldözik a
protestansokat. De éppen mivel egységre törekszik a nemzet, ha erősek a
széthúzó elemek s gyönge ember kezében van a központ, gyakoriak a
polgárháborúk. Oroszországot I. Fedor halála után 1598-tól kezdve 15
éves polgárháború gyötri, Mihály alatt (1613–1645) annyira meggyöngűlt,
hogy több tartományt veszít, míg utódja Elek, európai nagyhatalmasságra
emeli.
Hazánk a német, a magyar és a török hadaínak örökös harcztere velt.
Ausztria el akarta foglalni és magáévá tenni a magyar földet, de két
ellenféllel állott szemben, a törökkel és az erdélyi magyarokkal;
szerencsénkre, mikor nagyon erős volt a központosítás, 1620 körül II.
Ferdinánd alatt a nagy diplomata és erélyes férfiú Bethlen Gábor ült az
erdélyi fejedelemségben. A német-római császárok az idealrealismus
föllépte óta erőszakosan irtották a protestánsokat az osztrák
tartományokban; mint magyar királyok is megkísérlették keresztül vinni a
nemzeti egységet legalább a vallás terén, de soha sem sikerült. De hogy
hazánk nyugoti részében mennyire terjedt a katholikus visszahatás,
Pázmány Péter szerencsés térítgetéseiből tudjuk, a ki több mint harmincz
főúri családot hozott vissza a kath. egyház ölébe. Mindezt az eszme
hatásának tulajdonítjuk, mert az idealrealismus idején erősödik a
nemzeti, elfordulunk az új egy részétől, szívesen felkaroljuk a régit, a
nemzetit, a magyarost. Azért a protestánsok védekezése, apologiája is
főleg abban állott, hogy vallásuk régiségét próbálták bizonyítgatni. A
wittembergi egyetem tanárai és talán minden művelt protestáns
kérdezhette magától, mi az oka számos hittársuk kitérésének;
természetesen mindnyájan a rendes választ adják, hogy az anyagi haszon,
a világi előmenetel, a jezsuiták csábítása stb. tette őket árulókká;
csak az igazi okot nem mondják, hogy a centralisatio idején szívesen
támogatjuk a központot, hogy szeretjük a régi nemzetit, a minő a
catholicismus is volt, szívesen látjuk az érzéki elemet, a fényes
templomokat és szertartásokat, s így jobban megfelel ínyünknek a kath.
vallás mint a protestáns. S valóban a realismus végeig, az idealismus
feltűntéig mindig jobban győzött a katholikus egyház, azzal a
külömbséggel, hogy az idealrealismus delén mindenható vagy legalább
félelmes volt az ultramontanismus, az egyházi központosítás; utóbb a
realismus nyomása alatt gyöngűlt Róma befolyása, a különféle nemzetek
egyházai szabadságaikra, jogaikra hivatkoztak, mint a franczia papság, a
clerus gallicanus 1682-ben. Már előbb keletkezett a jansenismus, titkolt
támadás a kegyelem tana és a római központosítás ellen, ostromolták a
pápa fensőbbségét, kárhoztatták a jezsuitákat, a pápai központ vitézeit,
tele voltak mysticismussal, csodákat láttak és csodás tüneményeket
hirdettek. Róma iránti ellenszenvöket különfélekép magyarázták, s
legjobb érvnek találták a Port-Royal tagjainak nagy eszét, egy Pascal és
mások mély gondolkodását, mely nem tud kibékülni a föltétlen
parancsolással, pedig semmi egyéb mint a realismus idején a részek
nagyobb önállóságra, szétmállásra törekvése volt az ellenszenv oka.
A realismus gyarapodásával hanyatlik az önzetlenség, 1650 után már
sokat, ha nem mindent jól meg szoktak fizetni. A király fizeti a
tudósokat, a történetírókat, még a költők is beállanak szolgálatába s
udvarolnak neki. Lassankint terjed a kapaszkodók és zsebelők száma.
Minden fáradozásért jutalmazni kell. Ingyen senki sem csinál semmit,
legalább is a jobb jövő reményében fáradozik. XIV. Lajos fizet
mindenkinek, még az angol királynak is, csakhogy magasztalják
nagylelkűségét, dícsérjék jótékonyságát és nagyságát. Tömérdek
tányérnyaló lepi el a kir. udvarokat s e tányérnyalók otthon másokat
tartanak, szóval egyetemessé válik a szolgaság, ezek mind kitartásra,
kisebb-nagyobb fizetésre várnak és senkinek sincs ereje megtagadni
szolgálatuk bérét. Csupa önzésből áll a társadalom. Legjobban fizettetik
magukat a nők. Lassankint mindenhatók lesznek. Ők a legbefolyásosabbak.
Papok és világiak pártfogásukhoz folyamodnak, kezök legyintésétől függ
számtalan ember sorsa. Uralomra jut az érzékiség. A XVII. században még
nincs ugyan kitalálva a nőemancipatio, de ők emancipálják magukat az
erkölcsöktől. Ha előbb néha vad orgiákban tört ki az ember, a realismus
idején sima, választékos és finom érzékiségnek hódolt. Csupa társalgás,
mulatság, szórakozás lesz az élet, csaknem egészen elenyészett az
erkölcsi érzék, idegesen izgatott lesz a férfi és a nő, a legkülönfélébb
szeszes italok, liqueurök, izgató szerek jönnek divatba, a költőknek
nincsenek eszményeik, a színészek nem játszanak a pathos hangján, csak
beszélnek, így a híres Baron élte vége felé és Lecouvreur kisasszony; a
lyrai hangot a természetes váltja fel mint most Dusenál hallani; minden
nagyobb városban irodalmi társaságok alakulnak, melyek ünnepeket,
felolvasásokat rendeznek, az iskolában a külső csínra, biztos
föllépésre, kecses mozdulatokra rendkívül sokat adnak. Még folytathatnók
a társadalom számos jellemvonását a realismus idején, nekünk azonban
csupán azért volt rájok szükségünk, hogy lássuk minő lehet ily viszonyok
között a nemzet politikai élete, mely férfias erkölcsöket, önérzetes
magatartást, nemes, önzetlen gondolkodást kívánna. Természetes, hogy
ilyenkor minden jámbor realista a békét akarja, nem szereti a háborút, a
harczias gondolkodást. Neki nyugalom kell. Nem is sikerülnek a nemzeti
háborúk, kiverik az idegen hóditókat. XIV. Lajos hadjáratai 1690 után
rendesen szerencsétlenül ütnek ki, XII. Károly svéd király katonai
lángelméje daczára tönkre jut, mi a törököt verjük ki és mikor Ausztria
minket akar leigázni, II. Rákóczy Ferencz alatt fellázadunk ellene s
méltányos alkura lépünk.
II. Miután a nemzeti egységre törekvés rövid képét egy korszakban
bemutattuk s láttuk, hogy ez mindig az emberiség politikája: alig
szükséges részletes fogalmát adnunk a nemzeti eszmének és a
nemzetiségnek. Pedig mennyi tinta folyt az utóbbi száz év alatt épen e
kérdések megoldására! Hány tudós mélyedt beléjök s hirdette igaznak az ő
tanait, melyekről nagyon meglátszik, hogy az idealismus, vagy
ideal-realismus, vagy épen a realismus idején hirdette azokat. Mert az
ideálista jobban kedvezett a szabadságnak, az ideal-realista már
kevesett törődött vele, a realista pedig engedékenyebb volt, hogy
nyugalma legyen a zúgó-búgó nemzetiségi mozgalomtól. Mint láttuk, az
idealreal időben a nemzet az összes emberi érzés, gondolkodás és
cselekvés terén egységre, önállóságra, függetlenségre törekszik, tehát a
nyelv terén az orthologia, a nyelv hivatalos használata, a
társadalomban, a közéletben, az iskolában lehető egyeduralma, az
irodalomban a tekintély, a tudós társaság befolyása, a nemzeti tárgyak
felkarolása, a haza történetének feldolgozása, az úgynevezett
akademismus győz. A vallás életében a lehetőleg szigorú orthodoxia, a
tan és a fegyelem pontos megállapítása és követelése, az ellenkező vagy
eltérő nézetek sokszor kegyetlen üldözése, ha lehet, lobog az inquisítio
máglyája, melyet szívesen támogat és gyujtogat az állami hatalom, mert
elősegíti az egységet. A társadalomban érvényre jutnak a nemzeti, a
hazai szokások és erkölcsök, jól esik látnunk mindazt, ami magyaros,
örömmel, lelkesedéssel nézzük a nemzeti fényes öltözeteket, szívesen
társalkodunk egy nemes, művelt, de a mellett magyaros egyéniséggel, a ki
egész modorában, megjelenésében elénkbe tükrözi a nemzetit, a typicus
magyart. A jogi és állami életben oly törvényeket kezdünk behozni, a
melyek emelik a központ befolyását, tekintélyét, egész lélekkel
támogatjuk az efféle javaslatokat, a pusztuló idealisták ugyan duzzognak
a szabadság vesztén, néha keresztűl is visznek egy-egy módosítást; a
hatalom azonban kiesett a kezükből, nincs módjukban ismét érvényre
juttatni a szabadságot. Sőt rendesen vagy korán elpusztúlnak, vagy
felháborodva meghasonlott kedélylyel félrevonúlnak, vagy az uralkodó
eszméhez símúlva úsznak az árral. Örvendünk a hazai ipar és kereskedés
fellendülésének, erősen támogatjuk a központ védvámos törekvéseit, az
ipar és kereskedés szabadságának hívei még zúgolódnak, háborognak ugyan
egy kevéssé, de napról-napra fogynak, szóval az emberi cselekvés minden
ágában jelentkezik a központosításra, az egységre törekvés.
Ez érvényre is jut az oly kevésbbé művelt országokban, hol a népesség
nagy többsége meg tudja adni az országnak a nemzeti jellemet mint
például egyes középkori államokban, de ahol két vagy több erős
nemzetiség lakik együtt, ilyenkor rémes harczok, lázadások, kegyetlen
üldőzések állanak be, melyekről a történelem számos lapja szól. A mai
műveltebb országokban ritkulnak az efféle üldözések, mert nagy okai és
alkalmai részben elenyésztek. A civilisatió haladásával ugyanis erejét
veszti a vallás, a műveltebb államokban meggyöngűlt az orthodoxia, mely
azelőtt a nemzeti egységnek legfontosabb kérdése volt, a legegyszerűbb
falusi pap is hatalmas eszköze volt a nemzeti egységnek, sőt
Oroszországban még napjainkig az. A művészetek is, az irodalom is
gyöngült, elveszté kizárólag nemzeti jellegét; a festő, a szobrász, az
építész, az író feldolgoz ugyan magyar motivumokat, tárgyakat is, de
másoktól sem riad vissza, a zene is gyöngűlt erejében, a szokások,
erkölcsök tetemesen módosúltak, a nemzetek úri osztályai, legalább férfi
tagjai lehetőleg észszerűen öltözködnek, étkeznek, állami és jogi
berendezésünk jóformán csak nevét tartá meg a régi rendnek, még vannak
fő- és alispánjaink, szolgabíráink, itt-ott esküdteink, főkapitányaink
stb. eljárásuk azonban nyugat-európai lőn. A törvények kevés
módosítással az idegen államok mintájára készűlnek, néha úgy látszanak,
mintha azok egyszerű fordításai volnának.
Ime tehát a nemzeties érzés, gondolkodás és cselekvés minden eleme
meggyöngült, csupán egy maradt meg, a nyelv, ezen nem lehetett úgy
változtatni, hogy más népek nyelve legyen. Azért az ideal-realismus
egységre törekvése főleg a nyelvet erőszakolja. Nem lévén módjában a
vallást követelni, szigorúan megköveteli a nemzeti nyelvet s fáj a
szive, boszankodik, felháborodik, ha más nyelven is beszélnek a hazában.
Kisfaludy Sándort, mikor 1790 körűl Erdélybe viszi az utja, mély
fájdalom hatja át, hogy az első faluban is románokkal találkozik. Hisz
egész más képet festett magának Erdélyről, hol legtovább élt a nemzeti
önállóság, a magyar függetlenség. És a mit Kisfaludy érezett, érzi
minden magyar, különösen az ideal-realismus delén, mert ekkor legerősebb
bennünk az egység követelése.
Még mindig olvashatni, hogy csak százéve uralkodnak a nemzetiségi
törekvések, hogy azelőtt nem ismerték. E nézet igaz lesz, ha a
részletező, aprózó szemével tekintjük, mert ez nem látja, hogy régebben
nem csupán a nyelvet, a szokásokat és erkölcsöket követelte az állam
egysége, hanem mindenekelőtt a vallást, a nemzeti eszme ezen
legkifejezőbb sajátságát s olykor megtörtént, hogy más nyelvüek is az
egyenlő vallás oltalma alatt megtarthatták anyanyelvöket, az ilyenek
azonban lassankint legalább vezetőikben elveszték nemzetiségöket, hacsak
nem laktak együtt nagy tömegben. Természetes, hogy a mai civilisált
világban a nyelv a nemzetiségnek majdnem egyedüli ismertető jele,
lényeges sajátsága.
Azt is kevesen gondolják meg, hogy a szabadság és nemzeti egység, ez a
két mai vezéreszme a legnagyobb ellentétben állanak egymással. Régi és
új erős gondolkodók mint egy Eötvös azonnal észrevették a két érzelem
ellenséges voltát; de még ma is találni publicistákat, akik
megfontolatlanul a két érzelem egyenlő jogosultságát vitatják. Pedig
természetes, hogy ellenfeleknek kell lenniök, mert a szabadság a
reform-idealismus kifolyása, a nemzeti egységi törekvések pedig a
realismusé. A rajongó idealista él-hal a szabadságért, neki éltető
eleme, mindene a szabadság, a szabadabb érzés, gondolkodás, hogy
cselekedhessék, hogy emelje az eszmei és erkölcsi műveltséget, hisz
utjában, haladásában mindenütt nemzeti korlátokkal találkozik, a
nemzetinek hepe-hupás, dombos, buczkás vidéke utját állja az ő egyenes
észszerű gondolkodásának, azért az idealismus idején megtámadják e
nemzeti korlátokat, a haza lelkes fia és lángoló idealistája meg akarja
nemesíteni, erkölcsét magasabb színvonalra óhajtja emelni a nemzetinek:
műveltebbé kivánja tenni, s e munkájában szabadságra van szüksége, azért
mondja egy sz. István, az ezredik év idealistája, hogy jó, ha többféle
nyelven beszélnek az országban. A XIII. század egyesítő szelleme azonban
nem hallat ily nézetet, a bevándorló németek törvényekkel,
kiváltságokkal biztosítják nemzetiségöket, s a kik ezt nem teszik, vagy
pedig utjába esnek a magyar áramnak, okvetlenül elmagyarosodnak. A XII.
XIII. és XIV. század volt a nagy magyarosító századcsoport; nyelvében és
vallásában sokfelé egyenlő lett a nemzet; a XV. század realismusa és a
XVI. század idealismusa már kevésbbé kedvezett a magyarosításnak. A
mennyire a történet lapjairól leolvashatni, főleg a XIV. század
magyarosított, épen úgy mint a XVII-ik vagy később 1800 és 1875 körül
nagyon haladt a magyarosság, A mint tudniillik eltűnik, visszaveretik az
idealismus, teljes uralomra jut a realis, a nemzeti, mely ha elég
erősnek érzi magát, kiméletlenűl követeli érvényesülését, teljes erővel
sújtja végre a nemzeti egységet. Azért helyesen mondja már 1854-ben
Szent-Tornyán báró Eötvös József, hogy „a nemzetiség eszméje mindig azon
mértékben lép háttérbe, melyben a szabadság és egyenlőség fogalma
valósulásnak indul“. Csakhogy ő sem látja, hogy a nemzetiségi törekvés
mindenkor megvolt az emberiségben, mióta nemzeteket alkot; nem tudja,
hogy a realismus idején a törzs, a faj, a felekezet, a vidék, s így a
külön nemzetiség is nagyobb önállóságra törekszik, míg az idealrealismus
napjaiban a központ nyomása, egységre törekvése utjokat állotta széthúzó
törekvéseiknek. Azt hiszi, hogy a római világban nyoma sincs a
nemzetiségi törekvésnek, pedig a rómaiak telepítései mindenütt a latin
nemzetiség érvényesítésére törekedtek; igaz hogy a római polgár nevével
díszíték fel e törekvést, de egyre megy a dolog. Az idealrealismus alatt
kegyetlenűl kiűzték vagy kiirtották a meghódított barbart, s így könnyen
ment a latin nemzetiség megalapítása. A középkorban a hódító barbarok
özönlék el a római birodalmat. A hol már az idealismus alatt vagy az
idealrealismus első felében betörtek mint Pannoniába, ott csakhamar
eltűnt a latin világ, mert kegyetlenűl irtottak; de mihelyt később,
például az V. század végén léptek fel hódítóknak mint a keleti góthok
488-ban Itáliában, vagy később a longobardok 568-ban, mikor a realismus
egy kissé megszelidítette őket, vagy a frankok Galliában 486-ban, a
vandalok Afrikában, vagy a nyugati góthok Galliában és Hispaniában,
többé nem kegyetlenkedtek, nem irtották ki a benszülött népességet, mert
habár még idealrealismus volt, de csakhamar beléptek a realismus korába,
a mikor becsülni tudták az anyagi jólétet és hasznát vették a benlakók
munkájának, s kivált ha kis számmal lepték el az új földet, rendesen
beléolvadtak az ottani lakók nemzetiségébe. Ha azonban 250, 300 körül
hódították volna meg e barbarok a római tartományokat, első dolguk lett
volna kiirtani az ottani lakosságot s teljesen magukévá tenni az
országot. A magyar nemzet szintén realis időkben foglalta el mostani
hazánkat és hogy nem olvadt fel az itteni lakosságban, csupán annak
tulajdoníthatni, hogy az egész széles alföldön nagyon kevés lakóra
talált, és másutt sem akadt sűrűbb népességre. Az alföld tiszta magyar
maradt és mindig istápja, támogatója lőn a magyarságnak. Eötvös azt
gondolja, hogy a hódító barbarok különféle nemzetiségűek voltak; hogy
ezek nem gyűlölték egymást, a mivel felvilágosult századunkban annyiszor
találkozunk; hogy nem iparkodtak a nemzetiségek közötti ürt
szélesbíteni; hogy mint a longobardok tevék, fölvevék maguk közé a
meghódítottakat, s így hiányzott bennök a nemzetiségi érzés: mindez
nagyon helyes lehet, csak a következtetés hibás, mert az idegen törzsek
fölvételét az erősen realis időknek lehete tulajdonítani, mikor bennök
is megfogyatkozott a nemzeti egységre törekvés. Mikor Eötvös elszámlál
néhány kedvezményt, melyet a barbarok adtak a benlakóknak, felkiált:
„Hogyan lehetne mindezen dolgokat kimagyarázni, ha azon népeknél, melyek
a nyugatcsászári birodalmat meghódíták, hasonló nézeteket teszünk fel,
minőket korunkban a nemzetiség nevében hirdetnek?“ Azt hiszem, elég
világosan kimagyaráztam e jelenséget, mellettem bizonyítanak a mai
barbár népek, melyek szintúgy érzik a nemzetiségi gyűlöletet mint a
felvilágosultak 1854-ben. Az sem támogatja Eötvös felforgását, hogy
számos apró tartomány egyesüléséből jöttek létre a nagyobb államok
nemzetiségre való tekintet nélkül, s ezért nem volna szabad állítanunk,
hogy már a középkorban léteznek nemzetiségi fogalmak. Az Europában most
fennálló nemzetiségeknek még csak akkor kelle kifejlődni: a jelen
nemzetiségi fogalmakat tehát hasztalan keresnők ama korban, mondja
Eötvös. Nagy tévedés, a történelem nagy ignorálása. Azt nem tudjuk,
mikor fejlődtek ki a frankok, góthok, vandalok, longobardok, burgundok,
hunok, avarok, magyarok, de annyit tudunk, hogy mint önálló nemzetek
léptek föl saját nyelvvel, vallással, nemzeti szokásokkal, erkölcsökkel,
melyekre büszkék voltak az idealrealismus idején, melyeket nemzeti
kincsöknek tekintettek s nem váltak meg tőlük senki kedvéért. De a mint
bekövetkezett az idealismus, nem soka adtak e kincsekre, elhagyták
vallásukat a keresztyénségért, odaadták nyelvöket a benlakók műveltebb
latin nyelvéért, idegen és nemesebb szokásokat vevének föl, s a mit nem
tudott megcsinálni az idealismus, végrehajtá a rákövetkezőt
idealrealismus, ez kegyetlenül megteremté a nemzeti egységet, amennyiben
kiirtotta a pusztuló pogányságot.