A jellem az ember erkölcsi világa, az egész erkölcsi ember. S mivel mi a
külső tünetekből ítélünk, azért némelyek úgy határozzák meg, hogy a
jellem azon mód, melyben érzésünk, gondolkodásunk és cselekvésünk
mutatkozik. A társadalmi életben sokszor emlegetjük, mert gyakran
rászorulunk embertársainkra és segélyöket jellemök szerint mérlegeljük.
_Jellemes_ embernek a közéletben azt tartjuk, a kire bizton
számíthatunk, a ki nem könnyen riad vissza a nehézségektől, bajoktól,
különösen mások nemtetszésétől. Használjuk a _jellemtelen_ szót erkölcsi
értelemben, rendesen a szószegő és önállóság nélküli felebarátjainkat
értjük alatta. Természetes, hogy e szokásos kifejezéseknek nem vehetjük
hasznukat, mert _jelleme_ van mindenkinek, mindegyikünk jellemes ember
és senkise jellemtelen. Érzésünk és gondolkodásunk, meg cselekvésünk
módja tárja fel jellemünket.
De most azt kérdezik, honnét ered ez a jellem? Két csoportra, vagy
mondjuk világnézetre vihetni vissza az idevágó véleményeket: a
bölcsészeti és a történetire. Az előbbi főleg az idealismus napjaiban
uralkodó s döntő fontosságot tulajdonit a szülők és tanítók nevelésének;
a másik, a történeti, tagadja a nevelés, oktatás befolyását, vagy
legalább csekély jelentőségűnek tekinti. Az eszményi, a bölcsészeti
világnézet azt tartja, hogy neveléssel még a rossz gyermeket is
megjavíthatjuk, sőt teljesen átalakíthatjuk; a történeti világnézet
rendesen kicsinyli ezt a befolyást. Szerinte természeti szükségességgel
olyan az ember, a milyennek született s ilyennek marad többé-kevésbbé
mindvégig, egész a sírig. Az ember charactere állandó és változatlan, –
mondja Schopenhauer, – ugyanaz marad egész életén át. Esztendei,
viszonyai, sőt ismeretei és nézetei változékony burka alatt ott rejlik,
mint rák a héjában, egy ugyanazon ember változhatatlanul. A characternek
csak irányában és anyagában mennek véghez úgy látszó módosulások, melyek
az életkorok és szükségleteik külömbségéből keletkeznek. Az ember soha
sem változik meg, a mint egy esetben cselekedett, úgy fog teljesen
egyenlő körülmények közt, – fölteszem a körülmények pontos és hibátlan
ismeretét, – mindig ismét cselekedni. „Némely ember tagadni fogja szóval
ezt az igazságot, de fölteszi eljárásában, mert a kit egyszer gazságon
ér utól, többet soha sem hiszen neki; de bízik abban, a kit korábban
becsületes embernek tapasztalt. Mert az említett igazságon alapul az
egész emberismeret… az is, hogy az igazi becsületet (nem a lovagiast, a
bolondok becsületét), ha egyszer elveszett, soha sem lehet
helyreállítani, hanem egyetlen egy semmirekellő cselekedet mocska örökre
elfogta az emberét, mint mondani szokták, bélyeget sütött rája.“ –
„Innen van az is, hogy bármily tisztán látja, sőt megutálja hibáit és
gyarlóságait az ember, sőt bármily igazán eltökéli, hogy megjobbítja
magát, még sem jobbítja meg, hanem komoly szándéka és becsületes
fogadása ellenére, új alkalom adtán ismét az előbb járt ösvényeken
kapatja magát, úgy, hogy maga is megütközik rajta… A jellem
változhatatlan… a jobbulás és nemesbülés egész köre és uradalma csupán
csak a belátásban áll… többre, mint az ismeret igazítására nem is
terjedhet semmi erkölcsi behatás és abban járni, hogy egy ember
jellemének hibáit beszéddel és moralizálással megsemmisítjük és így
characterét magát, tulajdonképi moralitását újra teremtsük, éppen oly
vállalat, mintha az ólmot aranynyá változtatni, vagy gondos ápolással
arra akarnók képessé tenni a tölgyfát, hogy baraczkot teremjen.“[1]
Schopenhauer e nézete nagyon merev, nagyon rideg, nem hiába írta a
realismus napjaiban, hisz akkor nem is szokott változáson átmenni a
jellem, senkiben sem találunk nagyobb erkölcsi átalakulást,
embertársaink nem látszanak erkölcsi tökélyre törekedni, mindenki éli
világát, a hogy tudja. Hiába beszélünk, moralisálunk neki, rendesen úgy
találjuk, hogy az egyik fülén beereszti, a másikon kibocsájtja
szavainkat. Ez azonban csak a látszat, a közönséges jelenség. Mert ha
gondosabban megfigyeljük, a realismus idején is találkozunk a jellemek
átalakulásával. Intsük például társunkat, gyermekünket, tanítványunkat
oly hibákért, gyarlóságokért, melyek nagyon ellenkeznek a realismus
simaságával, csinosságával, külsőségeivel, nemsokára észrevehetjük, hogy
hajtani kezd szavainkra. Néha nagyobb erkölcsi átalakulás is történhetik
embertársainkkal a realismus idején. Nem kell messzire mennünk,
közelünkben a nazarénusok között is vehetjük észre, hogy az új hittársak
megváltoznak és erkölcsileg megújulnak. Igaz, hogy ritkák e látható
tünemények s itt is nehezen bizonyíthatni, hogy nem volt-e bennök erős
mysticus elem, mely kapott az első alkalmon, hogy az új szentek közé
álljon. De hisz csakis efféle változásokról lehet szó, midőn az eszme
nyomása alatt jellemünk módosúl. Igaz, hogy e módosulás a realismus
idején a lehető legritkább; annál többször fordul elő, sőt általános
lesz az idealismus hajnalán. Tény, hogy ilyenkor az emberiség átalakul
szellemi, erkölcsi és aestheticai tekintetben. A miért tíz-húsz év előtt
talán lelkesedett, de a mit legalább is szívesen látott, azt most
megvetéssel nézi. Így járt az emberiség nagy része 1820 körül. Még
néhány év előtt csak aprózni, részletezni tudtak, az érzéki és az
anyagiért lelkesedtek, a huszas években már rajongtak a felsőbb,
nemesebb erkölcsökért, olvasmányaikban, költői alkotásaikban csak az
önzetlen magasztos jellemeket becsülik, a világ és haza, az emberiség és
nemzet fogalma rajongásra birja őket. A lelki erőt, az önérzetet, a
nemes büszkeséget, a magasztos lemondást stb. dicsőítik, melyek néhány
év előtt mint makacsság, dölyf, gőg, bárgyúság, élhetetlenség
szerepeltek az irodalomban és életben.
Ha az érzés, gondolkodás és cselekvés változását akarjuk szemléltetni,
vegyünk elő egy szomorújátékot, mely 1820 körül íratott. Ilyen például
Kisfaludy Károly _Stibor vajdája_, mely 1819-ben került a színpadra. A
vajda fia, Rajnáld belészeretett egy parasztleányba s a nép gúnyájába
öltözve látogatja Gundát, a szerető leányt, kinek fivére, Demeter, meg
akarja tőle tudni, hogy kicsoda. Rajnáld fél megvallani, mert a
kegyetlen vajda fiát nem fogják szeretni, azért töpreng, aggódik s
felsóhajt: „Oh miért nem születtem ily csendes hajlékban, mért nem
födözte vastag vászon romlékony testemet, miért nem neveltettem munkás
embernek, itt, az anyatermészet csendes kebelében! Miért nem vagyok
hasonló én is ezekhez! Oh egek! mily boldog, mily szerencsés volnék,
mert itt elvonulva a nagyvilágtól, életemet nem szabnák hiú szokások s a
szív sok szép ösztöneit békóba nem szorítanák hideg feltételek és annyi
szívrepesztő aggodalmak. Kérkednék aztán bárki szép sorsával, tetézve
aranynyal lépjen a világba, játszszék a dicsőség fénykoszorújával,
ragyogjon személye legfőbb méltóságban, én szebb örömök közt folytatnám
éltemet!“ S mikor atyja, a vajda, elpusztítja Gunda családját, Rajnáld
csupa lemondás, önfeláldozás. Mikor Demeterhez, Gunda testvéréhez tér be
a vajda s a testvér bosszút állhatna rajta, nem teszi, mert nemtelen
cselekedet lenne orgyilkos módon támadni a kegyetlen emberre; Dezső,
Rajnáld nevelője büszkén dobja vissza a vajda aranyait: „Ámbár sárkány
tündöklik melleden, ámbár te engemet megvetve illetél, azért még sem
cserélnék én veled és még a koldusbottal is reád csak szánakozva
nézhetnék. Ezen ércz (az arany) emelt uraságra; im, megint porban hever,
nincs szükségem reá.“
Mind oly jellemek, minőket nem tudunk látni, olvasni a realismus idején.
Érdekes, hogy a realismus külsőségei, formaságai neki csak hiú szokások,
hideg feltételek, melyek békóba szorítják a szív igaz érzésit. Az
idealismus gyűlöli e formaságokat s e gyűlölet birta rá Rousseaut, hogy
az igaz embert nem a civilisált világban, hanem a vadak közt keresse.
Kisfaludy Stibor vajdája elég volna, hogy az idealismus jellemeit
bemutassuk, de forduljunk a hires franczia költőhez, Hugo Viktorhoz,
lássuk, minő jellemek ragadják meg képzeletét. A tizes évek
realismusának léhasága, üres puhasága, erkölcsi petyhüdtsége után
szertelen vadságban kellett kitörni a felháborodott idealistáknak, a
mire érdekes például szolgálhat a nagy franczia költő első regénye: _Han
d’Island_ (1823.) Igaz, hogy ezt huszonegy éves korában írta, de a _Bug
Jargal_ (1825.) _Notre dame_ (1831.) _Triboulet_ (1832.) is
többé-kevésbbé ugyanazon jellemvonásokat mutatják. Ős időkben élt Izland
szigetén egy szörnyű teremtés, Ingulf, félig ember, félig ördög.
Irtózatos dolgokat szokott művelni. Egy boszorkánytól született a fia s
ettől tovább a család utolsó tagja: Han. Ordításától kapta nevét.
Gyermekkorában elhagyatva, megszánták a a jámbor szerzetesek s
kolostorukban nevelték föl. Hálából felgyújtotta a zárdát és egy
fatörzsön átúszott Norvégiába, a hol folytatta hivatását. Betemette a
faroeri bányákat és bennök a munkásokat, a búcsú ünnepén letaszítá a
sziklát, mely a Golvo völgye fölött lebegett s elpusztította a falut
lakóival, vendégeivel együtt, szétrombolt egy hidat, mikor sokan voltak
rajta s a mélységbe hullottak, az istentisztelet alatt felgyújtotta a
drontheimi székesegyházat, egy viharos éjszakán eloltotta a világító
torony lángját. De nagyon szerette a fiát s mikor ez belé fúladt a
tengerbe, elhatározta, hogy bosszút áll az embereken, a kik nem voltak
okai halálának; hanem gyermeke nagyon szeretett egy leányt, a ki többre
becsülte Munksolm ezredének egy katonáját s mivel Han nem tudta meg,
hogy melyik volt a szerencsés, az egész ezred kiirtására szánta el
magát. Azért egy katlanfélébe csalja, lázadókkal megtámadja és
összemarja őket. A kik kikerülték a halált, azokat úgy végzi ki, hogy
rájok gyújtja a kaszárnyát, a hol maga is elvész. Az ily regényhős
természetesen soha sem szokott mosdani, körmeit, vagy inkább karmait
soha le nem vágja. Ruhája egy vállaira vetett friss véres bőr, melyet
valamely vonagló vadállatról húzott le. Egyetlen barátja egy jeges
medve, melyen a meredek sziklákról is lenyargal. Megismerkedik egy másik
embergyűlölővel, gróf Schumacherrel, a kinek elmondja, hogy természete
az embereket gyűlölni: „hivatásom nekik ártani; kell egy istenemnek is
lenni, hogy káromolhassam.“ A grófnak tetszenek az elvei s kezét nyújtja
neki. „Minek? Hogy felfaljam?“ Az új barát szánja és az emberek
rosszaságáról panaszkodik. „Oh velem csak jót tettek. Minden
gyönyörűségemet nekik köszönhetem. Mily kéj, mikor vonagló testöket
fogaimmal rágom össze, mikor gőzölgő vérökkel kiszáradt torkomat
megnedvesíthetem, mikor jajgatásuk tagjaik ropogásába vegyül bele. Hanen
kívül van egy sereg boszorkányom, hóhérom, hullaőrzőm stb.“
A realismus idején nem lehetne ily irodalmi művet írni. Ekkor nem tudják
elhinni, legalább 1810 körül nem, hogy valamely szörnyű teremtésnek
egyetlen szenvedélye az embereket fölfalni, rájok bajt és
szerencsétlenséget hozni. Hisz a realista nem bánt senkit, csak őtet ne
bántsák. Ő lehet lágy, szelid, léha, önző, kenetes pietista vagy
mysticus, de nem lehetnek ily borzasztó fogalmai az emberi életről. De
hogy alkothat magának ily képet az idealista, mint a minőt Hugo Viktor
más műveiben is találunk, hisz ez képtelenség, őrült mese, szörnyű
bolondság? Nem lehet tagadni és mégis könnyen érthető. Az idealistában
nagy a tetterő, némelyikben, mint például Hugo Viktorban, ez minden
természetes mértéket felülhalad. Képzeljünk most magunknak egy ilyen
szélső idealistát 1820 körül, mikor még csak kezd átalakulni a
társadalom, nem fog-e őrült szertelenségekbe kitörni? Mert jegyezzük
meg, az a _Han d’Island_ senki más, mint maga Hugo Viktor, a kinek nem
voltak ugyan karmai, valamely vadállat frissen nyúzott meg véres bőrébe
sem öltözködött, állásánál fogva hihetőleg finom ruhába takaródzott,
lelki állapotja azonban sokszor hasonlított Han d’Islandéhoz, sokszor
szeretett volna felfalni nem egy ezred, hanem egy millió buta realistát.
Meglehet, hogy ilyen volt Hugo Viktor, de nem a többi ember, mondja a
mai realista. Pedig ilyen volt Hugo s ilyen volt kisebb-nagyobb
mértékben a társadalom számos tagja, külömben nem tartották volna nagy
költőnek, hanem szépen elhelyezik az őrültek házában, hol tovább is
álmodhatta volna szörnyűségeit. És nem ez történt, hanem az olvasók
tetemes része, a század legnagyobb költőjének kiáltotta ki. Igaz, hogy a
hatvanas években leapadt tisztelőinek sora, megfogyott a száma, a
nyolczvanas években pedig a nagy idők emlékeül reánk maradt tiszteletre
méltó romnak tekintették; de a huszas években nem állott magában, hanem
számtalan kortársának érzését, gondolkodását fejezte ki.
Az idealismus e szélsősége sokszor a legbizarrabb, a legfurcsább
nézeteket hozza felszínre, például Hugo Viktor egyik-másik hősébe épen
nyomorúsága és rútságaért szeret belé kedvese. Ez az önfeláldozás
legmagasabb foka akar lenni, de képtelen valami, mert a szerelem az
érzelem dolga, mely ösztönszerűleg hajlik a szép felé és ha megszánja is
az oly rútakat, mint a _Notre Dame-i harangozóban_ Quasimodót,
_Tribouletben_ a király borzasztóan rút udvari bolondját, de szerelemre
gyúladni épen rútságukért, nem lehet. Tény azonban, hogy az idealismus
idején nem uralkodik a szépség, a báj annyira, mint a realisabb
napokban; az úgynevezett erkölcsi szépségek, mint a lélek nemessége,
tisztasága, a nagyobb műveltség, okosság, háziasság kiváló szerepet
játszanak a szerelem ébredésében, míg a realisabb napokban a szépség
hiányát a nagy vagyon, dús örökség, fényes összeköttetések szokták
pótolni.
Az idealismus szélsősége magával hozza a jellem élére állítását,
szertelenségét. Idáig azt mondottuk, hogy a költő annyira eszményíti
hőseit, hogy megszűnnek emberek lenni, s vagy angyalok, vagy ördögök. És
ezt nem lehet tagadni. Azt mondottuk, hogy az eszményi költő idealis, a
realista pedig való jellemet alkot. Egy _Bánkbán_ jellemei nagyon
valószerűek. A mit Bánk tesz, tenné ezer meg ezer realista. Mikor látja,
hogy felesége erényét a királyi herczeg ostromolja, megelégszik egy pár
visszaútasító szó hallatára, s más dolga után néz; mikor a lázadókat
csillapítja, elég neki néhány megalázó szólam, hogy kiengesztelődjék, az
érzékiség napjaiban azt is elhiszi, hogy az erényes nő egy kis italra
mindjárt őrjöngő szerelmes, hogy azonnal odaveti magát az első
kéjencznek, s csak azon töpreng, hogy örült-e neki felesége. Nem csoda,
hogy Vörösmarty idealis gondolkodásának nem tetszett Bánkbán: az
idealismus hősének nem szabad ily kétes, ily habozó szerepet játszania,
tüstént bátornak, elszántnak kell lennie a legnagyobb összeütközésekre,
melyek nem ellenkeznek fensőbb moráljával, mert az általános, az
egyetemes mindig imponál neki, s így a költő sem fonhatja belőle
tragicumát. A legelső támadásnak sértenie kell büszkeségét, önérzetét, s
egy idealista mindenesetre egészen máskép szövi a mesét, máskép alkotja
meg az összeütközést, Melindának nem szabad elesnie még az izgató por
segélyével sem; de a realista Katona József mindezt természetesnek,
helyesnek találja. Hisz 1815 körűl általános volt az érzékiség, nagyon
megbomlott a családi élet, mindennap láthatta a szerelmeskedés
jelenségeit, tehát a valót, az igazat adta. Az eddigi aesthetica csupán
abban tévedett, hogy az idealista költők jellemzését szertelennek, az
igaztól eltérőnek, hamisnak mondotta, míg a realistákéra ráfogta, hogy
csak ez találja el az igazat, hogy csupán ez teremti meg a való
jellemeket. Pedig mindkettő igaz, mindkét fajta költő a valót adta, a
mennyire a költészet szereti az igazságot. Mert mindketten az életből
merítenek, az eszményi költő az idealismus életét teremti újra, a
realista a realismus életét, csupán az idealrealismus napjaiban, mikor
fokonkint közeledünk a realismus felé, mikor egyikünk még túlzó
idealista, a másik már erős realista, van értelme az aesthetica eddigi
szavainak. Ekkor nagyon szemünkbe tűnik a kétféle jellem, mindkettővel
találkozunk felebarátjaink között, s lassankint kezdünk a való, a
realisabb jellemekhez fordulni.
Az idealismus egyik fővonása a jellemek alakításában a sóvárgás, epedés.
A kikben nincs nagy erő, lelkök nem tud szenvedélyesen kitörni, vadul
tombolni, nem festenek oly szélső jellemeket, mint a minőket Hugo Viktor
és mások rajzoltak; hanem édes, epedő, ábrándos, hervadó és
világfájdalmas egyéneket. Tele vannak nemes, önfeláldozó, magasztos
érzéssel, de nem erős, hanem lágy sentimentalismus az, a mi sorvasztja
őket. Különösen el vannak terjedve az ily jellemek, mikor a realismus
jelentkezik; tulajdonkép minden idealista megérzi kisebb-nagyobb
mértékben, de igen soknak egész lelkét lefoglalja. Bensejökben a
csalódás érzése uralkodik. A nélkül, hogy nagy küzdelmeik, szenvedéseik
lettek volna, fáj nekik minden, tele vannak könynyel és bánattal. Ha
költők lesznek, csupa elegiákat szeretnek írni nőies lágysággal,
gyöngédséggel. Visszaemlékezni az emberiség aranykorára, a múlt szép
időszakára, a gyermekkor játszi, bohó, gondtalan napjaira, tetszik
legjobban. Szeretik a magányt és boldogságát rajzolni. Idylleket írnak,
nem a realismus idylljei ezek, hanem a természetet énekelik meg egész
rajongással. Itt ki tudják beszélni magukat, a néma völgy, a hangtalan
sziklák, a pusztuló erdő, az őszi levélhullás, mind elhallgatják az ő
fájdalmaik, bánataik elbeszélését; szeretik a pásztori költészetet, a
pásztor örök magányát, zavartalan csendjét, ábrándozva néznek az esti
szürkületbe, soha sem telnek belé a hold bámulatába.
Az idealismus napjaiban mindig el van terjedve az ily érzés-,
gondolkodásmód. A XI. században a rajongó szerzetesek leveleit olvasva,
látjuk, hogy e szegény emberek sem valának mentek ettől a rajongástól. A
XVI. század pásztorregényeit mily kitartással olvasta az akkori
műveltebb közönség, az irodalom történetéből tudjuk. A XVIII. század
idealistái nem győzik rajongva festeni a természetet, a világirodalom
számos költője foglalkozik e feladattal s nálunk is, kivált Ányos Pál e
tárgyat, ezt a kimeríthetlen kérdést variálják. A múlt század
aestheticusai, kivált Schiller egy elméletet találtak ki, melyben szembe
állították egymással a naiv és sentimentalis költészetet. A görög,
római, szóval az antik költészet nekik naiv volt, a mai pedig
sentimentalis. Okát is megmondja az idealis Schiller. Honnét van az,
hogy mindenben a mi természetes, felülmúlnak bennünket a régiek, pedig
mi felsőbb fokban hódolunk a természetnek, bensőséggel függünk rajta, s
magát az élettelen világot a legmelegebb érzéssel öleljük? Azért van ez,
mert a természet eltűnt az emberiségből, s csak magunkon kívül, a
lelketlen világban találjuk fel a maga valóságában. Nem a mi nagyobb
természetességünk, ellenkezőleg viszonyaink, állapotaink, erkölcseink
természetellenessége hajt bennünket, hogy az egyszerűség és igazság
utáni ösztönünknek, mivel az erkölcsi világban nem reméljük, a
természeti világban keressünk kielégítést. Azért azon érzelem, melylyel
a természethez ragaszkodunk, oly közel rokon amaz érzelemmel, melylyel
az eltűnt gyermekkort és gyermeki ártatlanságunkat siratjuk.
Gyermekségünk az egyedüli csonkítatlan természet, melylyel még a művelt
emberiségben találkozunk, azért nem csoda, ha a természet minden nyoma
gyermekkorunkba vezet vissza. Szerinte a görögök nem érezték ezt a
rajongást a természet iránt. Leírják, gyönyörködnek a természetben, de
nem rajonganak érette. A természet inkább eszét és tudvágyát; nem pedig
erkölcsi érzékét érdekelte, nem csüng rajta édes ábrándozással,
érzelmességgel.
Schiller magyarázata megfelel az idealista felfogásának, mely a mai
szokások, erkölcsök természetellenességében keresi az ő rajongásuk okát.
Tény, hogy az idealista elégedetlen a társadalom erkölcsi, politikai s
más viszonyaival s tehetetlenségében sóhajtozik, eped, idylli világot
teremt magának, pásztori vagy rokon költészetet alkot, ez azonban mindig
így volt nem csupán nálunk, hanem a régi világban is. Igaz, hogy csekély
nyoma van az e fajta régi költészetnek, mert az idealismus antik
költőitől igazán kevés maradt reánk. Például a Kr. e. 600 körül uralkodó
idealismus nagy számú költői, valamint a 400, a 150, a Kr. u. 200 körüli
eszményi költők keveset hagytak reánk, mert az idealrealismus gyarapodó
bensősége és melegsége hidegnek, ünnepélyesnek és fárasztónak tekinti a
legtöbb eszményi költőt, a kinek olvasásában nem, vagy alig talál
élvezetet. A mi bírálatunk többnyire Homer, Virgil, Horatius stb. után
ítéli meg az antik világot, kik közül az utóbbiak az idealrealismus
delén, az előbbi pedig a végén alkotott. Schillernek e nagyhatású
értekezése 1795-ben jelent meg. Mikor az egész világirodalomban
szemlátomást fogytak a sentimentalis költők, s ha megéri, a tízes
éveket, látta volna mennyire elenyészik. Hisz a realismus költészete
majd olyan naiv, mint a görögöké volt, legfölebb az a külömbség, hogy a
haladás hullámai következtében több idealismus, mélyebb erkölcsi érzés
hatolt be a realismusba, mint az antik világ idején volt. Ezért lehet
most nagyobb és tartósb a sentimentalismus.
De haladjunk tovább az emberi jellem változásában, s mutassunk egy
hibát, mely kivált az idealrealismus napjaiban uralkodik. Ez a
hypocrisis, a pharisaeismus, mely az erényes, különösen a vallásos
érzelmek feltüntetésében áll. Mikor az állam és az egyház nagy
központosítása hajtatik végre, mikor az orthodoxia erős és az állam
segélyével erőszakosan lépett föl, uralkodott a hypocrisis, kikről azt
mondotta Voltaire, hogy szemökben az ég, de szívökben a pokol. La
Rochefoucauld pedig az ő szellemes gondolatai közt mondja, hogy a
hypocrisis oly hódolat, melyet a bűn tesz az erénynek. Az eszményiség és
a realismus harczában, mikor tele van a társadalom kétféle jellemmel,
mikor az egyik még erősen idealista, míg a másik már jóízű realista,
akárhányszor találkozunk e fajta színlelő, tettető jellemekkel. A finom
emberismerő azonban mindjárt tudja, hogy kivel van dolga, de a
társadalom elfogadja annak, a minek mutatja magát. Csakhogy a mint
erősödik a realismus vagy egészen uralomra jut, fogy a számuk, s
ilyenkor már ki lehet csúfolni. Így tesz például Molière, ki a realismus
növekedésével _Tartufe_ darabjában gúny tárgyává teszi a hypocritát, a
mit lehetetlen lett volna 1620 körül megírni, annál kevésbbé előadni.
Molière idejében is nagy nehézséggel járt előadatása, magának XIV.
Lajosnak pártolása azonban színpadra hozta. A realismus idejében apad a
hypocriták száma, a vallási orthodoxia nyomása megszűnik, vagy legalább
gyöngűl, de általános lesz a színlelés, tettetés. A realista síma és
gyöngéd, szinlel és tettet sokszor csupa lágyságból, előzékenységből,
udvariasságból. Ilyenkor egy kis vallásos hypocrisis a papokkal szemben
csak a figyelem, a kellő udvariasság és műveltség jele. Társaságban
megtámadni, kigúnyolni valamely vallás tanait, merő udvariasságból sem
szabad. Charles de Remusat gróf, a franczia akadémia volt tagja írta a
tízes évekről, hogy finom társaságban a vallást bírálgatni vagy
észrevételeket tenni nem volt szabad. A háziasszony rögtön az operai
vagy drámai újdonságra, vagy más közelfekvő tárgyra fordította a
beszédet. Ujabban, a 70-években, Sardou kisérlette meg egyik drámájában
szinpadra hozni a hypocrisist, de csak ritkán adják, a realismus nem
igen érti és nem sziveli. Az ő vallása úgy is csak külsőség, formalitás,
tehát nem játszhatik nagy szerepet a hypocrisis; de mikor a társadalom
erősen vallásos volt, mikor az orthodoxia zsarnoki szerepet játszott az
egyes, a család és a társadalom életében, akkor számtalan hypocritával
lehet-e találkozni.
Az ember jellemének módosulásáról nagyon sokat lehetne még mondanunk,
hisz minden egyes erény és bűn a legszorosabb egységben van
szervezetünkkel és az uralkodó eszmével. Külön fejezetben szólhatnánk
mindegyikről, a mi azonban nem szorítható egy felolvasás keretébe.
Elmondhatnók az eszme nagy hatását az emberre, de mindez sok időbe
kerülne. Talán a t. hallgatóság is a törvény ismerete után maga
kiegészíti és meg tudja magyarázni, mikor van bizonyos lelki sajátságok,
erények és bünök dele vagy alkonya.
Legyen szabad egyet a legfontosabbat, mégis különösen kiemelnünk. Ez a
realismus udvariassága. Udvariatlanság a realismus napjaiban rendkívüli
sértés. Ilyenkor csupa figyelem az ember. Szívesen köszöntünk és
szívesen köszöntenek. A név- és születésnapokat azonnal észreveszik,
újévkor tömérdek üdvözletet írunk és kapunk. A gyászjelentésre számtalan
részvevő levél érkezik, aki csak közelebbi ismerős, mindegyik egy-egy
koszorúval emlékszik meg a család halottjáról. A számos estélyen,
mulatságon vagy mindennapi látogatáson végtelenül udvariasak vagyunk,
vígan, könnyedén folyik a társalgás, mert az ember nem latolgatja
szavainak igazságát, semmi nehézségekbe sem kerül füllenteni, egy
udvarias bókot mondani. Az idealista megválogatja kifejezéseit, óvatos,
vigyázó, némely emberek iránt hideg, kimért, feszes; csak rendkívüli
esetben bizalmas; a realista mindig síma, kedves, udvarias, enyelgő,
nyájas. A realismus idején ritka embernek van zord, kemény, parancsoló
tekintete, már jóságos nézésünkben eláruljuk, hogy símák, gyöngédek,
nyájasak vagyunk. Bárminő kellemetlenség ért bennünket, ha csak bírjuk,
nem alkalmatlankodunk vele másoknak, iparkodunk nevetni, mosolyogni s
nem éreztetjük velök, hogy kisebb-nagyobb baj ért bennünket. Csupán az
ideges jogosult ezt kimutatni; igaz, hogy nagyon sok az ilyen.
Az udvariasság hangja azonban bizalmaskodó, különösen a két nem
érintkezésében sokat engednek meg egymásnak. Állitólag kihalt az
úgynevezett gentlemanek faja. Az a nemes, választékos, úri, nyájas és
mégis büszke magatartás, mely nem sért, sőt inkább magához vonz,
csakhogy három lépésnél tovább nem közeledünk hozzá; melyet
rokonszenvvel, de a mellett tisztelettel fogadunk és látunk körünkben,
ma alig, vagy jobban mondva, nem található. Az idealrealismus büszke,
önérzetes, nemes morálja idején voltak ily előkelő jellemek és
tetszettek is. Ma alig kellenének. Most azt kívánjuk, hogy mindenki
nyájaskodjék velünk. Ha mégis valaki megpróbálná az idealrealismusnak
gentlemankedését, csakhamar elfordulnánk tőle, mert bensőséget,
közvetlenséget melegséget, símaságot, szolgálatkészséget vagy legalább
szinlelését követeljük minden téren. Legalább mutassa, ha nem érzi.
Azért a társaság csupa mutatás, persze sokszor csak képmutatás.
De hát miért ennyire síma, nyájas udvarias a realismus? Mert a realismus
részletezés, aprózás, szétmállás. Léha egyedekre hullik szét a
társadalom. Ilyenkor mindnyájan érezzük, hogy magunkban állunk. Csupán
egy kapocs füz össze bennünket: az érdek, melynek jele és kifejezője az
ajkainkon élő mosoly, arczunk nyájassága, modorunk símasága, A realista
nem tud akarni, nem tud parancsolni; csak ha anyagi érdeke kivánja, tud
egy kissé erősebb lenni. Ekkor is könnyen megalkuszik, kivált ha
könyörgésre, sirásra fogják a dolgot. Nincs erőnk ellentállni a
könnyeknek, különösen egy bájos nő könnyeinek, a kinek közeledése
érzékiségünket is csiklandozza vagy legalább fölébreszti. Bár az
idealismus az apostola a nagy elvi democratiának, a gyakorlati democrata
gondolkozás azonban épen a realismus idején valósul meg. A legszegényebb
ember is nagyra viheti, ha tehetsége és hozzávaló erkölcsi érzékhiánya
van. Alacsony helyzetből a legmagasabb társadalmi polczokra
emelkedhetünk, ha ügyesek vagyunk és nem válogatunk az előmenetel
módjában. Minden jó, ha a vége jó. Alkalmunk is akad elég, mert ilyenkor
mindenki rászorul embertársára. Még a nagy úr sincs e szabály alól
kivéve. A realismus rendszeretete mindenbe beavatkozik és
kellemetlenséget okozhat a kisvárosi elüljáró is, ha nem vagyunk elég
símák iránta. Benső tartalma, erkölcsi érzéke pedig, a mi igazán
büszkévé, önérzetessé tehetné, senkinek sincs.