Hol vannak tehát az emberiség haladásának hullámai, melyekben az
idealismus legszélesebb látkörét fokozatos lassusággal a realismus
legszűkebb világa váltja fel; melyekben az idealismus legáltalánosabb,
legegyetemesebb, mondhatni végtelen eszmeköre a legléhább
individualismusra zsugorodik össze; melyekről mi könnyebb tájékozódás
kedvéért azt szoktuk mondani, hogy az elejök eszményi, közepök
idealrealis, a végök pedig realis? Ha vannak, pontosan ki kell
mutatnunk, mert senki sem hiszi el egyszerű állításunkra. Semmi se
könnyebb. Kissé unalmas a részletező, aprózó munka, de játszva
megcsinálhatja minden művelt ember. Régóta szokásban van a
világtörténelem tanulásánál időrendi táblákat használni. Nagyon
hasznosak a tanulónak, emlékezetébe vési az egyes fejedelmek, vezérek,
államférfiak, költők, művészek, tudósok, bölcsészek nevét, születése
vagy elhunyta évét, nem felejtkezik meg a nagy csaták és fölfedezések
napjairól, jeles művek és alkotások időpontjáról.
Ily időrendi rendi tábla tehát rendkivűli segítség a történelmi hullámok
megállapításánál. Csakhogy a haladás felöleli az ember vallási,
erkölcsi, politikai, társadalmi, nyelvi, irodalmi, művészeti és
közgazdasági életét. A ki ily táblával kezében akarja megállapítani az
egyes hullámokat, ismernie kell a vallás, a bölcsészet, a nyelvek,
irodalmak, művészetek, társadalmak, országok történetét. Ha elég jártas
bennök, játszva megcsinálhatja ezt a nagy beosztást. Kivált ha tudunk
összefoglalni, a messzeeső tünemények közös jegyeit felismerni, talán
egy kis gyönyörűséget is fogunk benne találni. Lássunk tehát hozzá,
csupán az a baj, hogy nehéz e roppant anyagot egy kis keretbe szorítani.
Azért tömérdek jellemvonást kell félretennem, s a többit is csak nagy
körrajzokban, végtelen vonásokban jelezhetjük, mert különben az ismert
világ politikai és műveltség történetét kellene megírnunk, ami nem
kelletlen munka ugyan, de roppant sok időt nyelne el, úgy hogy fiatalabb
vállakra kell hagynunk. Azok könnyen megbírják.
Első kérdés, hogy mit keressünk? Mindenekelőtt az idealismus tüneteit
kutassuk. Az idealismus összefoglalás, expansio, magasabb szinvonal. Az
emberek szeretnek általánosítani, rajongnak a bölcsészetért, különösen
az erkölcsi kérdések tetszenek, az eszmei, az erkölcsi, a történeti
tudományok ragadják magukkal a finomabb közönséget, a történetírók
nemcsak leírnak és elbeszélnek, hanem az események fensőbb okait
vizsgálják. Reformot követelnek az emberi gondolkodás, cselekvés minden
terén, különösen az erkölcs, a moral javulását sürgetik. Többé-kevésbbé
elhanyagolják a külsőt, nem adnak annyit a finom ruhára, fényes
étkezésre, drága butorokra, pompás ünnepélyekre. Különben is nagy bajok
állanak be a gazdasági téren, általános kereskedelmi és ipari pangás,
itt-ott szörnyű bukások; zajongnak a kereskedés, az ipar korlátjai
ellen. Többfelé követelik az ipar és kereskedés szabadságát. A nemzetek
kezdenek tetterősek, harcziasak lenni, a barbár nemzetek némelyike
megindul hazájából, kezdődnek a népvándorlások, jobb, boldogabb föld
keresése végett, a népek rajongó tisztelettel kezdik emlegetni egykori
nagyjaikat, ez a _hősimádók_ korszaka, dicsőítik az elmult fényes
időket. Nem az osztályok, a felekezetek, vidékek, hanem az egész haza és
nemzet, világ és emberiség érdekeiért rajonganak. Megvetik a nemzeti
elavuló szokásokat, erkölcsöket, meg akarják nemesíteni, újjá,
magasztosabbá kivánják tenni: a barátság önzetlen nemes érzés lesz, a
szerelem magas erkölcsi szinvonalra emelkedik, a nő eszményképpé válik s
kissé háttérbe szorul az érzékiség. A drámák és elbeszélések telvék a
lovagias, nemes, önfeláldozó jellemek magasztalásával, a hit, az
erkölcs, a hazafiság összeütközése a szerelemmel rendesen ez utóbbinak
bukásával végződik. A drámai jellemek epikusok, s az előadás lyrai
hangon folyik. Az emberek szónoki pathossal beszélnek, a szónokok
szivesen generalisálnak, nagy elveket hangoztatnak, a lyrai költők
többnyire megvetik a népies dalt, bölcsészeti, socialis, hősi ódákban
törnek ki, majd sötét satyrákban és érzelmes elegiákban öntik ki
fájdalmukat. A nyelvet új szókkal, sokszor idegen szólásmódokkal akarják
megnemesíteni, feszes, ünnepélyes, akárhányszor körmondatos vagy
túltömött mondatokkal írnak. Utóbb nagy ostromnak van kitéve az egyház,
a közoktatás, a nevelés, a közigazgatás és bíráskodás. A mint kissé
szűkűl az idealismus legszélesebb látköre s halványan ébredezik a
realismus, mindenütt az észszerűséget és az emberi méltóságot
hangoztatják. A vallásban háttérbe szorítják az érzéki elemet, a
szertartásokat, a külsőséget; némely protestans felekezet majd minden
szertartást eltörölt; megtámadják a nehezen érthető vagy érthetetlen
dogmákat, az oktatásban a szellem kiképzését sürgetik, sok tudást
követelnek a tanulótól, kit kemény, szigorú bánásmódban részesítenek a
szülők és tanítók, ha könnyelmű s nem akar tanulni; elhanyagolják testi
nevelését, a tanárnak soha sem elég nagy a tankönyv, mindig tud valamit
belédiktálni, a tanítást a definitión kezdi és azután támogatja
példákkal, elhanyagolja a szemléltetést, megveti a képekkel való
illustrálást. A jogi téren sürgetik a szabadságot és egyenlőséget, a
törvények észszerűségét, a szabadság kiterjesztését, a bureaucratia
hatalmának gyöngítését, az ügyvédek és bírák szeretnek a nagy elvekből
kiindulni, a részeket egységre visszavinni.
De csakhamar ébredezik a realismus s utját kezdi állani az idealisták
módnélküli rajongásának. Visszaszorítja szélsőségeit s beáll az
idealrealismus, a nagy eszmei harcz, mely sokszor véres forradalmakat,
szörnyű pusztításokat idéz elő. Ez okozta Sulla és Marius borzasztó
kegyetlenségeit, általában a Kr. e. első század rémséges történeteit, a
Kr. u. III., IV., V., VII., VIII., XI., XII., XIII., XVI. és XVII.
század borzalmait, az 1789-iki és 1848-iki forradalmakat. Eleinte az
idealisták látszanak győzni e harczokban, utóbb azonban a realismus
hősei szorítják ki sánczaikból s minden téren győz a nemzeti egység.
Nagy hadvezérek, kitünő fejedelmek s az egész nemzet dolgozik ezen az
egységen, mely nagygyá, hatalmassá akarja tenni az országot. A melyik
erősnek érzi magát, más népek hódítására indúl, így tesznek Nagy Sándor,
Julius Caesar s az előtte és utána való híres római vezérek, az V.
században Attila, a nyolczadik században az arabok és Nagy Károly, a
XIII-ban a mongolok, később I. Napoleon és mások. De a hol nincs is meg
ez a hódító törekvés, mindenütt emelik a központi hatalmat, a törvények
rendesen centralisálnak, elnyomják a vidéket, nem törődnek érdekeivel,
követelni kezdik a nemzeti nyelvet, barbár időkben sokszor kegyetlenül
bánnak az idegen nemzetiséggel, tűzzel-vassal pusztítják az
eretnekségeket, embertelenül munkálkodik az inquisitio, vérrel viszik
keresztűl az egységes nemzeti érzést, gondolkodást. A vallás terén létre
jön az orthodoxia, a szigorú tan és fegyelem, a nyelvben az orthologia,
a nyelvtan- és helyesírásban a történeti és etymologiai irány, az
irodalomban az akademismus, a moralban eleinte a nemes, büszke,
önérzetes erkölcs, később gyarapszik az önzés, a szinlelés, a hazugság,
kinevetik az erkölcsi pathost, a tanításban sürgetik a módszeres
oktatást, a szemléltetést, a jobb bánásmódot az ifjúsággal, az orvosok
és némely paedagogusok megtámadják a sok tanítást, túlterhelést, az
egészség, az emberi test elhanyagolását, a szülők rajonganak a
zenetanításért, követelik a gyöngédséget, simaságot, udvariasságot
magunktartásában, az emberek határtalanul figyelmesek lesznek, gyűlölni,
megvetni kezdik az általánosítást, az események eszmei kapcsolatát. Az
efféle bölcsészeti, történeti és irodalmi munka nem tud figyelmet
kelteni. Csupán a concrét kérdés, tény, esemény érdekel bennünket;
virágozni kezdenek a természettudományi, statistikai, földrajzi,
régiségtani, könyvészeti, közgazdasági ismeretek, megkezdődik az
úgynevezett alexandrinismus, mikor roppant gyűjteményeket, nagyszerű
múzeumokat rendeznek be, végtelenűl szaporítják a tanszereket, tömérdek
tudóst és tanárt alkalmaznak, roppant munkássággal gyűjtik a régi
iratokat, hozzáfognak költséges kiadásukhoz, a történetírók csak festők
és elbeszélők, a lyra kezdi veszteni hangját, erejét; dallamos,
hangulatos, gördülékeny, de eszmétlen lesz; a vers technikája nagy
tökéletességre jut. Rendesen az idealrealismus alatt éri el tetőpontját
a drámai és eposi költészet. Ekkor élnek Homer, Aeschylos, Sophocles,
Euripides, Virgilius, Dante, Bocaccio, ekkor írják a Niebelungéneket,
Shakespeare, Corneille, Racine, Goethe, Schiller, Arany János és más
nagyok rendesen e kor szülöttei.
Majd beköszönt a teljes realismus világa s azok a tünemények, melyekkel
az idealrealismus második felében elszórtan találkozunk, most teljes
uralomra jutnak. Egészen eltünik az erkölcsi és eszmei, az ember nem tud
összefoglalni, magasabb erkölcsi színvonalra emelkedni, mindenütt
részletez, apróz, drámái, elbeszélései finom lélektani elemzések, a
lelki állapotok rajzai vagy léha comicus és humoros történetek; olykor
kitünö vígjátékírók és elbeszélők támadnak, mint Aristophanes, Plautus,
Terentius, Ariosto, Macchiavelli, Lesage s mások. Bámulatos sikert ér el
az emberiség a képzőművészetek, a festészet, szobrászat és épitészet
terén. Számtalan jeles festő, szobrász, mérnök és építész dolgozik.
Nagyszerű középületek, gyönyörű paloták épülnek. Nem lehet elszámlálni a
tömérdek találmányt, melyek az emberi kényelemnek, anyagi jólétnek
szolgálnak, úgy hogy míg az idealismus az ember erkölcsi haladását, a
realismus az anyagi jólétet mozdítja elő. Az ipar és kereskedés hatalmas
lesz, a védvámok oltalma alatt roppant gyárak emelkednek, kitünő utakat,
csatornákat stb. készítenek. De másrészt ünnepelni, mulatni,
gyönyörködni, a szépség bájait és az izlés élveit felhasználni a
realismus idején tudjuk, csakhogy a jólét és szórakozás nem nyugtat meg
sokáig, fokozatosan gyarapszik az elégedetlenek, a rosszkedvüek, az
idegesek és a pessimisták száma, elgyöngűl, tehetetlen lesz az ember,
nincs lelki ereje, sokan a halál karjaiba sietnek a bajok elől, tömérdek
az öngyilkosság és végtelen a megbomlottak, az őrültek száma. És a
gyönge ember résztvevő, könyörülő tud lenni. Hallatlan mérveket ölt a
jótékonyság, gazdagok, szegények nagy áldozatokat hoznak az emberi
nyomor enyhítésére. A nagy részletezés, aprózás következtében
feltárulnak előttünk az emberi lélek rejtelmes sötétjei, hypnotismus,
telepathia és más titkos jelenségek gyakrabban mutatkoznak s míg a
középkor idealis századában egy Kálmán király kijelenti, hogy a
boszorkányokról, a kik nincsenek, említés se történjék, a realismus
idején máglyára viszik a tömérdek öregasszonyt és bomladozó elméjüeket
mint boszorkányokat.
Nagyjából e jelenségeket keressük a világtörténelem folyamán.
Engedje meg a t. olvasó, hogy áttekintésünket csak a jól ismert
történeti időktől kezdhessem. Egy-kettőt csak megemlítünk. Körülbelűl
1200-on túl kezdődik egy hullám, mely mintegy 900-ig tart Krisztus
előtt, tehát vagy háromszáz esztendeig. 1000 körül Dávid király
uralkodik, az idealrealismus idején hatalmassá teszi Zsidóországot,
megteremti a nemzeti egységet, támogatja a vallás orthodoxiáját, de már
megkezdi a fényes udvartartást, királyi palotát emel a Sion hegyén;
utána fia Salamon jut a hatalomra, a ki csak emeli a külső pompát,
testőrsereget állít, fényes templomot épít, gyönyörű érzéki költeményt,
az _Énekek énekét_ írja. Realis vonásaiból itélve ez időtájt, a X.
század első felében készülhetett a görög Homer _Iliása és Odysseája_.
Salamon halála után 975 körül, a realismus hatása alatt megbomlott
Israel egysége.
A 900-tól 600-ig terjedő hullámról sem mondhatni sok jelentőset. A kor
eszményi kezdetén Joel, Amos, Illés próféták lépnek föl; a görög
Hesiodos költő tanító elbeszéléseket ír, a nyolczadik század közepén,
tehát ideal-real időkben Samos szigetén művész iskola virágzik,
emelkednek az olympiai, megkezdődnek a nemeai játékok, másrészről nagy
hadjáratok mindenfelé, Assyria kiváló hatalom lesz, ugyanakkor
Zsidóországban Izsaiás próféta (740–700 körül) mint egy napkeleti
Juvenalis lép föl. A realismus haladásával Sargon Khorsabadban palotát
épít, Cyprus szigetén diadaloszlopot emel, mely most Londonban van,
gyarapszik a hajózás, Korintban háromsoru evezős-hajókat készítenek,
virágzik a költészet és zene; 721-ben a chaldaeusok megfigyelik a
napfogyatkozást, 670 körül Pheidon király Aegina szigetén felállítja az
első európai pénzverdét, Assurbanipal Kujundsikban könyvtárt és palotát
emel.
A hetedik század közepén túl mutatkoznak az új hullám idealistái, új
korszak hajnala virrad, mely mintegy 420-ig, vagyis kerekszámmal
harmadfélszáz esztendeig terjed. Ekkor számos lyrai költő lép föl a
görögöknél, mint Tyrtaeus, Mimnermus, Stesichorus, Sappho, Alkaeus,
utóbb Arion, Simonides; Pittacus, Thales, a hét görög bölcs, utóbb
Pythagoras; ugyanekkor az erkölcsi érzés fölébredésével Solon, Zaleukos,
Dracon szabályozzák a törvényeket, a zsidóknál Jeremiás írja halhatatlan
siralmait, szabályozza a Jehovah tiszteletét. Indiában Buddha új vallást
alapít, Chinában utóbb Confucse és Laocse hirdetik tanaikat, működésük
azért a hullám realisabb szakába esik. Az idealrealismus a görög
tragédia legfényesebb korszaka, ekkor él a három nagy tragikus. Az első
Aeschylus (525–456), ő a legeszményibb, jellemei emberfölöttiek, majdnem
félistenek, utána jön Sophocles (496–405), kinek jellemzés-módja nemes
emberi, utolsó Euripides (480–406), már jóval realisabb. Ez időben él
Pindar (552–444), a magasztalt lantos is, ő az idealreal második felének
erőteljes, fenséges, de kissé dagályos lyricusa. 490 körül vannak a nagy
perzsaháborúk, a görög dicsőség halhatatlan emlékei, Miltiades,
Aristides, Themistocles és más jeles vezérek, Rómában Coriolanus.
Az ötödik század második fele a realismus kora. Pericles vezeti 429-ig
Athen ügyeit, virágzik a tudomány és művészet, az ipar és kereskedés.
Gyönyörű épületek emelkednek, csupa kéj és élvezet jelentkezik a társas
életben, terjed a demoralisatio, szerepelnek az Aspasiák, léha,
sophisticus bölcsészet az uralkodó, elbeszélő lesz a történetírás, ennek
remeke Herodotos (484–428?). Phidias teremti gyönyörű szobrait
(488–432).
De mikor legmélyebbre sülyedt az erkölcstelenség, egyetemes lőn a
léhaság, frivol egyedekre mállott szét a társadalom, ébredezni kezdett
425 körül az eszményiség, új hullám kezdődött, mely körülbelül 150-ig
tartott. Egyike a legérdekesebb hullámoknak. Nagy mozgalom támad a
szellemi és erkölcsi élet minden terén, legnagyobb, legmélyebb a
bölcsészet világában. Legelső Socrates (467–399.) Tanai főleg az
erkölcsi életre vonatkoznak, s azért áldozatul esett, ellenségei
vallásos ürügy alatt méregpoharat itattak vele. Tanítványa a nagy
idealísta Plato (428–347.) ma is az eszményiség legcsodáltabb bölcsésze.
Aristoteles (385–322) már az idealrealismus nagy és évezredeken
keresztűl ünnepelt mestere. Plato csupa eszme és magas szárnyalás;
Aristoteles az eszményt a valóval egyezteti, lehetőleg positiv alapokon
építi fel bölcsészetét. Epicurus (342–270) már tetemesen az érzéki felé
hajlik, bölcsészete kiválóan a gyönyör, az élvezet philosophiája;
ugyanakkor Zeno a Stoa bölcsészetet alapítja, mely a férfias, önérzetes,
büszke aristocrata moralt hirdeti, melylyel mindig találkozunk az
idealrealismus idején. A büszke gondolkodó azonban nem bírja ki a
gyarapodó realismus nyomását s önmaga vet véget életének. Utánok a
realismus erősbödésével mindig sülyed a bölcsészet tekintélye. Bár az
egész görög világ tele van velök, nagy részök genialis fecsegő,
szellemes vitatkozó, a kikben hiányzik az erkölcsi alap, úgy hogy 150
körül, az idealismus ébredésével Cato kiűzeti őket Rómából.
Eszményisége, vallásos-erkölcsi érzése nem tűrte ezek léhaságát.
A szónoklat szempontjából is nagyszerű ez a hullám. Az ideal-realismus
hajnalán ott van a nagy Demosthenes (384–322), talán a világ legnagyobb
szónoka. Mélyen megható a jeles férfiú harcza, philippicája Macedoni
Fülöp ellen. A szabadság apostolának azonban buknia s Fülöp királynak
győznie kellett, mert az idealreal egysége, nemzeti központosítása,
hatalomvágya csak Macedonia fejedelmében talált kielégítést. E király
fia, Nagy Sándor alatt éri el a görög hatalom a legmagasabbat: Európa,
Ázsia, Afrika meghajlik a világbíró fejedelem parancsára. Rövid 13 évi
fejedelemség után meghal és a roppant birodalom, melynek oly csekély
összetartó kapcsa volt, az erősödő realismus nyomása alatt széthullott.
Az egyes országokat vezérei kapták, kik a görög és a helyi nemzeti
szellem, továbbá az ipar és kereskedés segélyével életrevaló
fejedelemségeket alkottak. A Ptolomaeusok Egyptomban Alexandria
városában könyvtárakat, muzeumokat, s egész tudós világot teremtettek,
melynek hire-neve mindenfelé elterjedt, de mivel a realismus nyomása
alatt hiányzott benne az eszme, ez az ifjító erő, még ma is
alexandrinismusnak nevezik azt a költői és tudós szellemet, mely realis
aprózás, kutatás, átírás, melynek költészete lágy, hangulatos, könnyed,
gördülékeny verselés erő és szenvedély nélkül, mely azonban főleg a
vígjáték és víg elbeszélés terén remekműveket is tud teremteni, példáúl
a rómaiaknál épen ekkor élt Plautus és Terentius. A realismus szülöttei
Aristophanes, Molière, Lesage és mások. A Kr. e. III. és II. század
tömérdek tudóst mutat fel, számos grammatikus, kritikus, mathematikus,
csillagász, természettudós stb. lép föl. Szeretik a pompát és a fényt,
még 215-ben Rómában törvényt hoznak a nők fényűzése ellen, de csakhamar
senki sem tartja meg, gondoskodnak a kényelemről, a díszes és alkalmas
épületekről, 189-ban kezdik a római utakat kövezni, a birodalomban
katonai és kereskedelmi utakat készítenek, még a svájczi Simplonon
keresztül is; kőhidakat, circusokat, amphitheatrumokat, fürdőket
építenek, kiszárítják a pontini mocsárokat. A katonaságnál a zsoldos
hadakat alkalmazzák úgy mint a XV. században a condottieriket, pedig
aránylag keveset harczolnak. A Krisztus előtti harmadik század tele van
Róma, Carthago és más népek harczával, de már a II. század első felének
nagy realismusa vagy csöndes, vagy jobbadán felszabaditó
szabadságharczokat visel, mint a zsidók a Macchabaeusok alatt Antiochus
Epiphanes ellen.
A Kr. e. 150-től a Kr. u. 180-ig, tehát majdnem háromszázötven
esztendeig terjed a következő hullám. Az elején föllép az idealismus,
erőhöz jut az erkölcsi érzés, Cato kiüzeti a görög sophistákat; a művelt
római világ a görög irodalmat, a hellen klassikusokat tanúlmányozza,
feszes, ünnepélyes stilusban írnak, Cicero a nagy szónok még az
ideal-real első felében is hatalmas körmondatokban beszél. Polybios
történetíró az idealismus elején eszmei kapcsolatokat, fensőbb okokat
keres előadásában. Az idealrealismus alatt nagy költők és történetírók
lépnek föl. Virgil írja Aeneisét, Horatius ódáit és gyöngéd satyráit,
Livius Róma történetét; nagy hadvezérek szörnyű harczai folynak;
megalapítják a birodalom egységét és kiterjesztik határait, mindenfelé
római gyarmatok lepik el a meghódított országokat: Hispaniát, Galliát,
Italiát, Pannoniát, Észak-Afrikát latinizálják. A realismus alatt a
birodalom aranykora folyik, már az első században Kr. u. egyes jó
fejedelmek mint Titus, _az emberi nem szeretete és gyönyörűsége_, de
Nervától és Trajantól egész Antoninus Piusig és Marcus Aureliusig
96–180-ig csupa jó császár uralkodik, alattok az anyagi jólét roppant
emelkedik, mindenütt tudomány, pompa és fény; virágzik az ipar és
kereskedés.
180 után kezdődik egy új hullám, mely majd 600-ig tart. Vége a békének,
mindenfelé megindúl a harcz. Diocletián, Nagy Konstántin, Julián, Nagy
Theodosius alatt és tovább tart az idealrealismus, míg 395-ben a
gyarapodó realismus nyomása alatt ketté mállik a nagy birodalom, keleti
és nyugoti részre: hisz keletet soha sem tudták a rómaiak latinizálni,
ott a görög műveltség uralkodott; 476-ban teljesen összeomlott a
nyugot-római birodalom, s a barbarok foglalták el egyes részeit. A
hóditók csekély száma azonban a VI. század realismusa alatt nem volt
elég erős a romanizált országok germanizálására, műveletlenségök nem
tudott oly szörnyű kegyetlen lenni, sőt, mint a longobardok, aránylag
békésen éltek az italok mellett s hamar beolvadtak a meghódított népbe.
Ezért maradt meg Gallia románnak, Hispania spanyolnak, Italia olasznak.
Míg Pannonia teljesen elvesztette latinságát, mert már az idealismus és
idealrealismus idején a barbarok kezébe kerűlt. – Az idealismus alatt
rohamosan terjedt a keresztyénség, az idealrealismus alatt pedig kitünő
egyházi férfiak állottak az élén, szent Athanáz, szent Jeromos, szent
Ambrus és mások. Óriási harczot vivott egymással az arianismus és
catholicismus, míg végre a római orthodoxia legtöbb helyen
győzedelmeskedett. A VI. század a realismus kora, mindenfelé az anyagira
és érzékire veti magát az emberiség, különösen a kelet-római császárság
az élvek és gyönyörök, a pompa és fény tanyája.
A hatodik század végén Nagy Gergely pápával kezdődik az idealismus, s
nagy munkásságot, reformot fejt ki, Ethelbert kenti király alatt az
angol földön hirdetteti a keresztyénséget, átalakítja, komolylyá,
fenségessé teszi az egyházi éneket; mindenfelé felébred a vallásos
rajongás, tömérdek a szent ember, Spanyolországban 601-ben Reccared
király a kath. hitre tér, Autharis király alatt 600 körül a longobardok
lépnek át a kath. egyházba. A realismus nyomása alatt szétmálló frank
birodalmat 613-ban egyesítik, 611-ben Mohammed próféta lép föl az arabok
között, új vallást hirdet, melynek kevés a dogmája, mert már az
idealismus látkörének szűkűlésével, a skepticismus napjaiban kezdődött;
az idealismus nyomása alatt kitör a görögöknél a képrombolás a
nyolczadik század első felében, maga Isauri Leo császár (826) áll az
élére, míg végre 787-ben az idealrealismus orthodoxiája visszaállítja a
képtiszteletet. E század elején az arabok már egész Észak-Afrikát és
Spanyolországot hatalmukba kerítik, 800 körül az arab és frank hatalom,
Harun-al-Rasid és Nagy Károly képviselik az idealrealismus nemzeti
egységét, központosítását, de a kilenczedik század gyarapodó realismusa
megbontja a birodalom egységét, külön országokra bomlik szét
nemzetiségek szerint, s a tizedik században aránylagos jólét uralkodik,
különösen a spanyolországi araboknál bámulatos a civilisatio, a fény, a
pompa, a tudomány pártolása, az ipar és kereskedés virágzása; de nagy az
érzékiség, a családi és magánérdek is. Általános a léhaság, egyetemes a
római pápák és püspökök erkölcstelensége, az egész keresztyén és arab
társadalom kéjelgése.
A X. században 975 körűl jelentkezik megint az idealismus. Ezer körűl
megindúl a nemzetek tettereje, harczkedve, az angol partokon lakó
dánokat legyilkolják az angol-szászok, kik a realismus alatt békében
laktak egymás mellett, Dél-Itáliában megjelennek a normann kalandorok,
Nagy-Kanut, Svéd-, Norvég- és Dánországban elterjeszti a
keresztyénséget, Szent István Magyarországban; a lengyelek is
katholikusok lesznek. Az idealismus rajongása kifejleszti a
lovagvilágot, a lovagok eszményi szerelmét, a szerelmi törvényszékeket.
A XI. század második felében megkezdődnek a keresztes hadjáratok, számos
szerzetes- és lovagrend keletkezik, utóbb megjelenik az idealrealismus
alatt a nemzeti egység eszméje, minden ország egységre, önállóságra
törekszik, az egyházban is egységes hatalmas orthodoxia jut uralomra,
tűzzel-vassal pusztít az inquisitio s körűlbelűl a XIII. század végeig
túlsúlyban van mindenütt az egyházi hatalom; ezután a gyarapodó
realismus lassankint gyöngíti, erősödnek a nemzeti egyházak, a terjedő
demoralisatió megpuhítja a pápai hatalmat, az egyházi mindenhatóságot,
erősbíti a világiakat. A XI. és XII. században sok idealista
bölcsészszel és szabadabb gondolkozóval találkozunk nyugaton úgy mint az
araboknál; a XIII. században már mindenütt győz az orthodox tan s a nagy
aquinói Szent Tamás biztosan megállapítja a theologia scholastica
tanait. Az idealismus költészete még hideg ünnepélyes és elmélkedő, de
már az idealrealismus alatt Dante, Petrarca, Boccacio az olaszoknál,
Wolfram von Eschenbach, Gottfrid von Strassburg, Walter von Vogelweide
és mások a németeknél, Chaucer az angoloknál, hatalmassá teszik a
költészetet; míg a XV. század realismusa mindenfelé emelte a jólétet, az
ipart és kereskedést; a XIV. században többnyire még csak fényes
templomok és középületek emelkednek, a XV.-ben gyönyörű paloták is. Már
a XIV. században megindúlt a gyűjtés munkája, a XV-ben megvizsgáltak
minden zárdai könyvtárt s keresték a classicus ókor kéziratait. Eszméjök
ugyan nem volt a tudósoknak, léha jellemtelen népség vala, mely a
kutatásnak és zsebének élt; de roppant érdemeik vannak a becses müvek
megmentéseért. Bámulatos haladást mutatnak a képzőművészetek is, a
festészet, a szobrászat, az építészet világhírű mesterek alkotásaival
dicsekedhetett. A realismus aránylagos békéje kedvezett nekik,
mindenfelé kiverték a hóditó és idegen hatalmakat, Hunyady János a
törököket, a francziák Jeanne d’Arc és mások alatt az angolokat,
Spanyolországból az arabokat, Oroszországból a mongolokat; sokfelé
zsoldos és rendes hadsereggel segítettek magukon a fejedelmek, hisz a
realismus sokat költ a katonaságra, a haza védelmére, bár maga ritkán
harczol.
1490 körül újra jelentkezik az idealismus és egy 1710-ig terjedő
hullámot kezd meg. A realismus erkölcsi léhasága ellen egy Savonarola,
egy Luther, Loyola, Kálvin és mások nagy számmal lépnek föl, később a
protestánsok eltörlik az érzéki szertartások legnagyobb részét,
eltörölnek néhány dogmát, az unitáriusok megtámadják magát a Fiú
istenségét is, sőt a szombatosok, a zsidózók, a régi izraelita
szokásokat honosítják meg.
De már a század közepén ébredezik a realismus, erőt gyűjt a katholikus
vallás s borzasztó vérengzéssel sürgeti a réginek visszaállítását. E
vérengzés a westphali békéig, 1648-ig tart. Ez időtájt mindenfelé
emelkedett a fejedelmi, a királyi hatalom, mert az idealrealismus
nyomása alatt a központot, a kormányt szeretjük támogatni hogy teremtse
meg a nemzet egységét és nagyságát.
Még egyszer megujul az idealrealismus végén 1680. körűl a harcz, az
üldözés, hogy azután vagy megszűnjék, vagy enyhüljön. A nemzetek
politikai története szorosan összefügg az egyházival. A XVI. század
hetedik tizedétől kezdve erős akaratú fejedelmek és vezérek, mint egy
II. Fülöp, Erzsébet, Báthori István, Gusztáv Adolf, Wallenstein, Bethlen
Gábor, Richelieu és mások dolgoznak a nemzeti egységen, utóbb Cromwell
és XIV. Lajos uralkodásának első felében. A realismus alatt fogynak a
háborúk, XIV. Lajos, XII. Károly támadó hadjáratait siralom követi.
Ilyenkor szerencsétlenűl szokott járni a támadó fél, az idegen hódító
rendesen kiveretik, mint nálunk a török, kit a XVII. század második
felében egyik csapás a másik után ér. Az irodalom terén nagy mozgalmat
teremtett az idealismus. A külföldön és nálunk is, divott a satyra, a
felháborodás és a gyűlölet hangja, lovag- és pásztorregények eszményi
hősei mulattatják a közönséget, Tasso gyönyörű eposban beszéli el a
lovagvilág keresztes hadjáratát; de már a XVII. század első felében egy
Cervantes kedves humora örökös nevetés tárgyává teszi a vakmerő lovagot
és kisérőjét: Don Quijotot és Sancho Pansát. 1600 körűl írja Shakespeare
halhatatlan drámáit, nálánál reálisabb a későbbi Corneille, még
reálisabb és érzékibb: Racine. Szintén erősen realis Milton éposa: _Az
elveszett paradicsom_. Csekélyebb jelentőségű, de szintén nagyon érzéki
Gyöngyössy István elbeszélő költészete. Ugyanekkor a vígjáték nagy,
talán legnagyobb mestere Molière virágzik. Az idealrealismus alatt a
XVII. század első felében virágzik a két nagy bölcsész: Descartes és
Baco, utóbb a realis Hobbes s később az egészen realista angol Locke.
A XVII. század folytán bámulatos haladást tesznek a természettudományok,
mindenütt fejedelmi pártolással emelkednek a fényes tanintézetek,
muzeumok, gyűjtemények, hatalmas középűletek és paloták. Colbert
franczia miniszter a védvámok segítségével meghonosítja a legkülönfélébb
iparágakat, Anglia, Hollandia és más országok roppant gazdagságra
tesznek szert. Az emberiség az anyagira vetvén magát, aránylag
mindenfelé jólét uralkodik. Fejedelmek, országok, városok kitünő utakat
és csatornákat, a vízi és szárazföldi közlekedés eszközeit teremtik. A
realismus hatása alatt erősen érzéki lesz az ember, bámulat és égő
kívánság tárgya lesz a női szépség, a kik tehetik, rémes összegeket
áldoznak a divatra, pompára, mulatságok- és más ünnepélyekre.
Mindezek lassankint hanyatlanak 1710 körűl. Az emberiség kezd
átváltozni, megjenik az idealismus. Undor, megvetés tárgya kezd lenni az
érzékiség, a családi élet bomlása; hozzá fognak a nemesebb erkölcsök, a
férfiasb magatartás dicsőítéséhez, a léha erkölcstelen irodalom lassú
lépésben átalakúl, megkezdődik az érzelmesség, a sentimentalismus, a
rajongó hang; később szeretni kezdik a feszes, ünnepélyes, pathetikus
irályt, némelyek túltömött körmondatos szólamokban édelegnek. Voltaire
1720 körűl készíti Henriadeját, egy patriotismussal áradozó epost, minő
Firduszi _Sahnáméja_ 980 körül és Vörösmarty _Zalán futása_ 1824-ben.
Klopstock ódai hangon irja nagy költeményét a _Messiást_. Utóbb Diderot,
D’Alembert és mások teljes irodalmi, vallási és politikai reformokat
sürgetnek, mindenhatónak tartják az emberi észt, mely át tudja alakítani
a világot, elterjed ez a bölcsészeti világnézet, mely a papok csalásának
tekinti a vallást, a fejedelmeknek és tányérnyalóiknak az állami
hatalmat. Az idealismussal járó anyagi bajok sem maradnak el. 1720-ban a
Misisippi-féle, 1730-ban bekövetkezik a borzasztó Law-féle bukás, a
köznép, a pór sorsa foglalkoztatja a fejedelmeket és államférfiakat,
támadnak az oeconomisták és physiocraták, utóbb mindenfelé a kereskedés,
az ipar, a gazdaság szabad fejlődését, a védvámok törlését kezdik
hangoztatni, mi magyarok is zúgolódunk az osztrák vámok ellen. 1770
körül teljesen beáll az idealrealismus, megindul teljes erővel a két
eszme harcza, az írók egy része még erősen idealis, a másik már
realisabb, szereti a nemzetit, majd egyezteti a kettőt. Nálunk Kazinczy
és mások túlzó idealisták, vakmerő nyelvujítók, a kik az idegen
szólásmondók meghonosításától sem riadnak vissza, Dugonics szereti a
magyarost tárgyban és hangban, de ízetlen, még sok benne az idealismus.
Gvadányi huszártábornok, a _Peleskei nótárius_ szerzője, már erősen
reális. Külföldön is mindenütt jelentkezik a két eszme arcza. Burns
gyönyörű dalokat tud írni, de nem veti meg az eszmét sem; Goethe dalai
is kedvesek, elég bensők, melegek, de 1773-ban még _Werther keserveit_,
ezt a sentimentalis novellát irja.
1789-ben kitör a rémes franczia forradalom, a szellemek harcza dúl
mindenfelé, nálunk is mutatkozik a rendkívüli izgatottság, de már
1795-ben mindenütt tért veszít az idealis elem. Napoleon összetöri a
forradalom nyomait, nálunk vérpadra és börtönbe hurczolják
Martinovichékat, a művelt nyugaton kezdenek rajongni a catholicismusért,
Chateubriand könyve, a _Génie du christianisme_ óriási sikert arat; az
egyházban uralomra jut az orthodoxia, a nyelvben az orthologia,
virágzanak a természettudományok, Napoleon hódító hadjáratai bámulatba
ejtik a világot, mindenfelé a nemzeti egység érvényesűl, hogy 1800 után
helyet adjon a realismusnak, melynek a század első tizedében számos
jelével találkozunk. Míg 1800 körűl Révai etymologiai és történeti
alapon építi fel a magyar nyelvtant, Verseghy 1805-ben hátat fordít
multjának, _Rikótijában_ kigúnyolja a classicismust, tótosnak mondja az
ikes igéket s velök a _Halotti Beszédet_, követeli a szokásos, a
köznyelv irodalmi használatát, behozza a kiejtési alapon álló
helyesírást. Érvényesűl a magyaros egyszerű írásmód, külföldön is
realisabb lesz a bölcsészet, grassál az úgynevezett német romanticismus,
szeretik a népiest, a mesét, a a mondát, az exotikus és keleti
históriákat, hallatlan könnyű a verselés, terem a tömérdek vers,
páratlanúl ki van fejlődve a vers technikája. Az emberiség elveszti
tetterejét, csak a védelemben erős, azért összetörik a győzhetetlen
Napoleont, általános az érzékiség, bomlik a családi élet, örökös
evés-ivás, mulatság, szórakozás és munka az élet. Idegesség és
mesmerismus, a mai hypnotismus, mysticismus s lágy pietismus foglalja el
az emberi kedélyt.
1815 után újra kitör az idealismus, az egész világ eszelősködik, _totus
mundus stultisat_, mint I. Ferencz király mondotta. A realismus végén és
az idealismus hajnalán nyugtalankodtak az olaszok; taliánokkal teltek
meg az osztrák börtönök és casamaták, mint az olasz költők, a magyarok,
németek, francziák, angolok s a művelt világ minden népének költészete
nagy lelkesedéssel hangoztatta az új időket. Hugo Viktor, Leopardi
nagyszerű, fenséges ódákkal tiltakoztak a letűnt napok hitványsága
ellen, Vörösmarty ostorozta a gyáva kort, Kisfaludy Károly, Bajza s
mások mindig ünnepélyes és érzelmes hangon szólanak a hazáról; az írók
regényeikben eszményítik a szerelmet és barátságot, magasztos egyéniség
lesz a nő, a kinek szerelme megjavítja a férfit. A mint ébredezik a
realismus és beáll a reform-idealismus, úgy 1830 felé, rajongani
kezdenek lord Byron zsarnoktipró költészetéért; gr. Széchenyi kimondja,
hogy Magyarország nem volt, hanem lesz, s a költők többnyire abban
hagyják a letűnt idők erényeinek dicsőitését. De még az idealrealismus
első felében is szertelenül szoktak jellemezni, a drámai ellentétet, az
egyén belső ellenmondásait még nem igen tudják megcsinálni, nagyszerű,
csapongó meséket képzelnek ki, melyekben szélső jellemek szerepelnek.
Így dolgoznak Dumas, Sue, Jókai és mások. Petőfi azonban már a negyvenes
években meleg dalokat teremt mint Heine, csakhogy mindkettőben még élég
erős az idealismus, hogy sokszor gúnyban, éles ellentétek keresésében
törjenek ki. Annál realisabb Arany az idealrealismus második felének
legnagyobb költője. A nemzeti egység, a nemzeti nagyság lebeg előtte,
_Toldijában_ még erős az eszményi, azután realisabb lesz, a mi _Buda
Halálában_ szembetünő, s még jobban szemünkbe tűnik _Toldi szerelmében_.
Arany már panaszkodik, hogy a hetvenes években kosmopolita lesz a magyar
költészet. Így kimondva, nincs elég világos értelme, mert mi sem
magyarosabb mint a realismus, hisz a költő csak azt rajzolja a mit lát,
hall és érez; de nagyon igaz, ha úgy értjük, hogy az idealrealismus
hanyatlásával megszűnnek a költők a nagy nemzeti eszméket énekelni.
Arany panasza felhangzott a külföldi irodalmakban is, hol szintén csak
így van értelme, a hogy magyaráztuk. Tizenöt év óta a világirodalom
összes termékei között alig jut eszembe olyan alkotás, mely tartósb
becsével kiállhatná az idők változását: a lyra kedves, benső és
hangulatos dalokból, a regények, novellák vagy érzéki élet rajzai, vagy
léha és béna meg mystikus jellemek bemutatása, vagy finom lélektani
elemzések, minőket Bourget, Maupassant, s nálunk is többen adnak.
A hullám legnagyobb sikereit a politikában aratta, a harminczas években,
az idealrealismus hajnalán megkezdődött a nemzeti egység harczias
föllépése, 1848-ban általános összeütközés volt a két eszme képviselői
között, melyben az idealisták mindenütt kudarczot vallottak. Az ötvenes
és hatvanas években Tocqueville, Laboulaye, Eötvös és számosan meg
akarták menteni az eszményi és a szabadságot, törekvésök azonban füstbe
ment, összetörve vagy megbomolva hunytak el, mert a nemzeti eszme létre
hozta mindenfelé az egységre és nagyságra törekvést, nagy háborúk
segélyével megszületett az olasz, a német, a magyar egység, míg a
realismus gyarapodásával az alkotó részek kezdtek érvényre jutni:
Angliában a gyarmatok, Irország, Skóczia és Wales, az északi félszigeten
Svéd- és Norvégország, Ausztriában az egyes tartományok bomladoztak;
Törökország elvesztette balkáni provinciáit, mindenütt fölemelik
szavukat a nemzetiségek, s egyes apróbb kedvezményeket, legalább is
elnézőbb bánásmódot vívnak ki maguknak.
A mi a vallást illeti, 1815 után az emberiség az Isten és erkölcs
nemesebb, eszményibb hangját kezdi fölemelni és érvényre juttatni, ezzel
győz a katholikus egyház, unio-törekvések mutatkoznak mint mindig a
realismus végén s az idealismus hajnalán; utóbb a harminczas években a
szabadabb gondolkodást pengetik az egyházban, jelentkezik a
rationalismus és skepticismus, megtámadják az egyes dogmákat és
szertartásokat; de már a negyvenes években követelőleg lépett föl az
orthodoxia, bámulatos erőre tőn szert az ötvenes, hatvanas években, ezt
betetőzte a vatikáni zsinat, mely kimondta a pápa csalhatatlanságát,
kárhoztatta a liberalis gondolkodás tanait, elfordult az úgynevezett
szabadelvű katholikusoktól. IX. Pius halála után a realismus hatása
alatt a szelid és okos realista, XIII. Leó jutott a pápai trónra, a ki
az eszmének engedve, megszüntette a jezsuiták befolyását, lazította a
szigorú és merev egység és orthodoxia kötelékeit, megengedte a szláv
liturgiát még a latin katholikusoknak is, szóval mindenütt okos
engedékenységgel kormányoz.
A bölcsészet 1820 körül Hegel nagy népszerűségével a szélső idealismus
utján haladt, sok tanítványa mindenfelé elterjesztette a művelt világon,
de már az ötvenes években leszorította a régi Herbart és a franczia
Comte, a ki rendkivűli befolyásra tőn szert; a hetvenes évek vége felé
azonban hanyatlott, a tudósok nem mutattak érdeklődést a bölcsészet
iránt. Csak most pár év óta kezdenek vonzódni feléje. – Hanem annál
nagyobb sikert arattak negyven év óta a természeti és más realis
tudományok, a találmányok és fölfedezések csodálatos sikereiről nem
lehet eléggé beszélni, a képzőművészetek, az ipar, a kereskedés
virágzása hallatlan mérveket öltött. De elértük s megéltük a realismus
mind azon sajátságait, melyekre újolag ki kell törni az idealismusnak.