Mióta Hegel, a jeles német bölcsész, századunk második tizedében számos
hallgatója előtt magyarázgatta a fejlődés philosophiáját, azóta a
gondolkodók mindig a fejlődés törvényének megoldásán töprenkedtek.
Csakhogy már az ötvenes években tetemesen fogyott az idealisták száma. A
gondolkodót sem igen csábították a nagy kérdések, a messze kalandozó
problemák megoldása. A világ mosolylyal kísérte a pusztuló hegeliánusok
erőlködését, a gyarapodó realismus megelégedett a gyakorlati és összerű
kérdések tanulmányozásával.
Engem azonban a hatvanas években is gyötrött a haladás, a fejlődés
kérdése. Bármily tüneménynyel találkoztam, mindig azt kérdeztem
magamtól, hogy miért? Miért van ez így és nem úgy? Ekkor írta meg a nem
rég elhunyt _Taine_ az angol irodalom történetét, melyben a faj, a
környezet és az időpont alapján akarta kimagyarázni a britt sziget
irodalmának jelenségeit. Sok érdekeset találtam benne, de nem elégített
ki. A hetvenes évek elején _Brandes_ dán tudós adta a XIX. század
irodalmának áramlatairól szóló művét. Lázas nyugtalansággal olvastam; de
távolról sem oldotta meg a kérdést. Mindig a nagy eszméket hangoztatta,
holott épen a mi Aranyunknál láttam, hogy bár nagytehetségű költő, nem
tartozik a nagy eszmék poétái közé. Épen a legnagyobb költőknél
hiányzanak ezek a nagy eszmék. Homérnek, a mondák e hasonlíthatlan
szájának sincsenek ideái, pedig magasztalja minden bírálója.
Shakespearenél, a nagy tragikusnál, is szokásban volt nagy eszmét
keresni, de nehéz, mondjuk, lehetetlen volt megtalálni. Más részről
látnom kellett, hogy épen a nagy eszmék poétái, egy Hugo Victor, egy
lord Byron; nálunk is egy Eötvös József kezdenek veszíteni
népszerűségükből. Ez tehát nem magyarázat, gondolám magamban. Volt ugyan
Brandes művében nem egy szép gondolat, volt kellemes, könnyed előadás;
de hiába kerestem benne az emberi élet tüneményeinek az erkölcsi,
aesthetikai, szellemi és gazdasági jelenségeinek okát.
Másfelé kellett fordulnom.
Odaadó figyelemmel olvastam a kiválóbb történetbölcsészeket, a
müveltségtörténetírókat és az irodalomtörténetek művelőit. De mindenütt
csalódás követte buzgóságomat, könnyű volt megczáfolnom nézeteiket. Hisz
az egyik lerombolta a másikét. Nem egyszer akadtam bennök gyönyörű
helyekre, találó igazságokra; de ezek elszigetelten állottak és nem
tudtam őket beilleszteni egységes rendszerbe, egészbe, a mire pedig az
emberi természet hajt bennünket. Mert úgy vagyunk alkotva, hogy
keresnünk kell a tünemények okait, melyeket ismét távolabb eső okokra és
utoljára egy végokra kell visszavinnünk. Lessing után ugyan sokan
elmondották, hogy ha a kész igazság és az igazságra törekvés között
kellene választaniok, ez utóbbit kérnék az istenségtől; de nincs igazuk,
mert ösztönszerűleg hajtatunk az igazság megismerésére, s az ily igazság
nem lehet különálló valami, nem lehet részleges igaz, hanem az
igazságok, az okok egységes rendszerének kell lenni. Ez magyarázza meg,
hogy miért kapkodunk minden újabb bölcselő rendszer után s csalódva
vetjük el bizonyos évek leforgása után.
Egyébiránt saját életemben is átéltem egyes tüneményeket, melyeket
máskép ítéltünk meg 1855-ben, máskép 1875-ben s egészen eltérőleg
napjainkban.
Ha például visszaemlékeztem ifjú koromra, az ötvenes évekre, mikor mint
felsőbb gymnasiumi tanuló örömmel olvastuk Jósika Miklós regényeinek
végén az új szók magyarázatát és büszkén mondogattuk, hogy nincs olyan
tökéletes nyelv a világon, mint a magyar, mert ez minden fogalmat tiszta
magyar szóval tud kifejezni, míg a német tele van francziával, latinnal:
1870 körül azonban hallottuk emlegetni, hogy meg van rontva, el van
korcsosítva a magyar nyelv, hogy tele tömték korcs, fattyú szókkal a
tudatlan nyelvújítók, a kik a nyelv törvényeit nem ismerve össze-vissza
faragták a czifrábbnál-czifrább szavakat, mint: _elv, eszme, jellem,
tömkeleg_ stb. És elkezdtük az ifjúságot tanítani, hogy ne használja
ezeket a borzasztóan hibás kifejezéseket, inkább maradjon az idegen
szóknál. Ime alig múlt el 15 év s a mit égig magasztaltunk, most sárral
dobáltuk. Igaz ugyan, hogy többen védelmére keltünk a neologiának, a
nyelvújításnak: magából a nyelv természetéből okoskodva igazolni akartuk
a neologiát, de senki se hallgatott ránk; a tanárok magyar nyelv
tanítása főleg abból állott, hogy a rossz képzésű szók elhagyására
buzdították az ifjúságot, mindenfelé Vörösmarty, Petőfi, Arany
magyartalanságaival táplálták a tanulók szellemét, s az írók remegve
fogták kezökbe a _Nyelvőrt_ s aggódva lapoztak benne, keresvén, nincs-e
valami csípős megjegyzés ellenök. Utóbb olvastam, hogy más irodalmakban
is dúl az orthologia; hogy az öreg Manzoni előszedte híres regényét, s
az _I promessi sposi_ minden nem toscanai eredetű szavát kiirtotta
belőle. – Ugyanekkor sokfelé felszólaltak a czéhrendszer és a védvámok
mellett, kárhoztatták a kereskedés, az ipar szabadságát, azután kiütött
mindenfelé az antisemitismus. Én ekkor arra a nézetre jutottam, hogy
bizonyosan kell valami atyafiságnak lenni az orthologia, az
antisemitismus, a czéhrendszer és védvámok között. Tovább azonban nem
tudtam haladni.
Egész 1891. június haváig csak sejtettem ezt az atyafiságot, ekkor
azonban egyszerre rendkívüli fény, világosság árasztott el. Századokon
keresztűl láttam, hogy az egész művelt társadalomban hogyan ismétlődnek
ugyanazon tünemények, a nagy atcióra hogyan következik a reactió, a
visszahatás az erkölcsi élet minden terén, s a kettőnek harczából támad
a harmadik állapot, mely beolvasztván magába az új eszme egyes
sajátságait, megpihenni látszik, hogy azután újra kitörjön az új eszme.
Természetes, hogy ekkor ezer meg ezer új kérdés merült fel, melyekre
sehol sem találtam megnyugtató magyarázatot. Nagy bölcselők, híres
történetírók és elismert gondolkodók műveit csalódva tettem félre s
beláttam, hogy minden kérdésre saját fölfedezésemből kell megadnom a
választ; hisz ha ők helyes magyarázatot adtak volna, bizonyosan
ismerniök kellett volna az erkölcsi világ törvényét. Én tehát a
legnagyobb bölcsészek, történetírók, államférfiak és más tudósok
bizonyos lenézésével folytattam munkámat. Nem kellettek többé a híres
emberek, hanem közönséges lexikonok, írók, államférfiak, művészek és
gondolkodók életrajzai, hitvány, összetákolt, de annyira mennyire pontos
dictionáriumok. Ezek segélyével építém fel azután e roppant épületet,
melynek minden szobáját egy-egy lakóval láttam el, mint az idők árjának
képe mutatja.
De még mindig válasz nélkül marad a kérdés, mi okozza, mi szüli az
emberiség életének e szabályos váltakozását, ritmusos mozgását. Azt
tudtam Spencer Herbert, Tyndall és mások műveiből, hogy a mozgásnak
ritmusosnak kell lenni. Ebből következtettem, hogy szellemi haladásunk
sem lehet más mint ritmusos. Két erő működik közre itt is, az egyik
előre lök bennünket, a másik akadályoz. Eleinte a lökés győz, könnyen
legyőzi az akadályt, de minél tovább halad, annál jobban gyöngűl, míg
végre teljesen elveszti erejét.
De kérdés, hogy mi adja a lökést és mi szolgál akadályul? A természetben
különféle erőket különböztetnek meg, melyeket egy erőre akarnak
visszavinni a gondolkodók. E törekvés ős időktől megvan az emberben,
mindig egységre tört érzésében, gondolkodásában. Ugyanezt teszszük a
vallás terén, mikor a teremtő és gondviselő isten előtt hajtunk térdet,
midőn a természeti és erkölcsi világ összes tüneményeit reá mint szülő
okra viszszük vissza. A bölcsészek is keresték ezt az egységet s
megvetéssel szólottak az úgynevezett ecclecticusokról, a kik különféle,
egymással ellenkező nézetekkel akarták magyarázni a tüneményeket. Két
csoportra oszthatni a bölcsészek különféle nézeteit, az egyik a
spiritualismus, a másik a materialismus, az első főleg az idealismus
idején dívik, a másik a realismus napjaiban, az első a szabadságot
vallja tényezőjének, a második a kényszerűséget. De sem az egyikkel, sem
a másikkal nem lehetett megmagyarázni az erkölcsi világ tüneményeit.
Tömérdek nehézség allott a bölcsész előtt, melyeken nem tudott
áthatolni. A spiritualista nem tudta megérteni a világban uralkodó
kényszerűséget, az elvitázhatlan szabályosságot, a materialistának
gépies mechanismusa nem tudta megérteni a látszatos szabadságot, a
roppant különféleséget. Ujabban némely bölcsészek hangoztatták az eszmét
mint erőt, Fouillée Alfréd el is nevezte az ő bölcsészetét az eszmeerő
philosophiájának s valóban nagy világosságot vet az ember erkölcsi
életére, mikor determinismusába beleolvasztja az eszme befolyását. E
világosságot azonban az én fölfedezésem adja meg legjobban. Mert ha be
tudom bizonyítani, hogy az emberiség több évezredes történetén keresztül
szabályos hullámokban halad előre s a hullámok egyes részeinek megfelelő
sajátságaik vannak; hogy a tartalom ugyan változik, a mint műveltebb
lesz az ember, módosul az élete, de csak külsőleg; belső világa azonban
szabályosan ismétlődik, a hullám első részében fölemelkedik, megnemesül,
az általános, az egyetemes, a fenséges, a magasztos iránt érdeklődik,
vagyis idealista lesz; a hullám utórészében pedig a realismusnak, az
anyaginak, az érzékinek, a kedvesnek, gyöngédnek, bájosnak, a
részletesnek hódol. Ezt nem tudták sem a bölcsészek, sem a történetírók.
Most, hogy tudjuk, bátran hirdethetjük, hogy az erők, melyeket a
természetben észlelünk, szellemi, erkölcsi és aesthetikai életünkben
eszme név alatt szerepelnek, mint eszmeerők hatnak reánk, módosítják
szervezetünket, átalakítják érzésünket, gondolkodásunkat s eszközlik,
hogy bizonyos időkben eszményileg érez az egész társadalom, máskor pedig
realis gondolkodású, érzésű.
Ezer meg ezer alkalmam volna e tényt bemutatni előadásaimban, de mégis
mindjárt fölmerűl az ellenvetés: Kérem, bocsásson meg, mindig ilyen volt
az ember, mint napjainkban, csak műveltebb, tanultabb, finomabb és talán
okosabb; de alapjában mindig ugyanaz, az egyik jó, a másik rossz, az
egyik nemes, önérzetes, de tiszta és becsületes, a másik dölyfös,
büszke, követelő, kapzsi; az egyik szerény, alázatos, lemondó, a másik
tolakodó, durva, nyers stb. Pedig nem úgy van. Az ember örökké változik:
érzése, gondolkodása modosúl. Legjobban mutatja ezt az irodalomtörténet.
A XVI. század idealismusa alatt a művelt Európa rajongva olvassa a
lovag- és pásztorregényeket, _Tasso_ nagy éposa: _A megszabadított
Jeruzsálem_, maga is ily lovagtörténet; a XVIII. század idealismusa újra
az önfeláldozó, nemes, magasztos és sentimentalis jellemek históriáját
szolgáltatja s századunk huszas, harminczas éveinek idealismusa ismét a
nagylelkű, önzetlen, majd a jóban és rosszban szertelen jellemek
története. A ki ily olvasmányokban gyönyörködik, az többé-kevésbbé így
érez, így gondolkodik, Ma elszunnyadunk, jótékony szendergésnek adjuk át
magunkat, ha _Vörösmarty Zalán futását_ olvassák fel nekünk, _Klopstock
Messiásának_ álomhozó természete közmondásos. Pedig volt idő, mikor
elragadtatva olvasták ezeket s a velök rokonműveket. A mai olvasó
ügyesen átsikamlik _Eötvös Carthausijának_ érzelmes lapjain, kihagyja
hosszú körmondatait, csak a történetet, a regény meséjét halászsza ki az
érzelmek árjából; míg 1840-ben a legtöbb olvasó épen e sorokon
gyönyörködött, ezeket a hullámzó körmondatokat írták ki, tanulták be,
szavalták önmaguknak és másoknak. Hány öreg úr íróasztalának fiókjában
találni jegyzőkönyvecskéket, melyekben Eötvös sentimentalis
gondolataiból számosat írt össze, most azonban a bohó fiatalság egyik
balgaságának rója fel, pedig nem úgy van, mert nemcsak a fiatal, hanem
az aggastyán olvasó is gyönyörködve forgatta.
Tehát valóban változik az ember nemcsak testileg, hanem lelkileg is.
Idáig azt mondottuk, hogy beleunt, belefáradt az emberiség ebbe vagy
abba a rajongásba, elfordult tőle, okosabb, józanabb lett. Fölfedezésem
után tudjuk, hogy ez nem áll, újra visszatér a rajongás, legfölebb
tárgya változik, módosul. Ha beköszönt az idealismus, újfent megragad
bennünket és magával hurczol az eszményi tetterő, a nemesebb morál, a
tisztább, fensőbb erkölcs, az önzetlen érzés, gondolkodás, rajongunk a
haza és nemzet, a világ és emberiség eszméiért; míg ha uralomra jut a
realismus, a magunk és családunk, községünk és vidékünk érdeke lebeg
szemünk előtt.
Mi szűli e változást? Nem képzelhetni mást, mint egy az emberen kívül
álló erőt, a mit eszmének nevezünk; ez az eszme hat reánk s halkan,
észrevétlenül módosítja érzésünket, gondolkodásunkat. Az eszmének, úgy
mint a villanyosságnak, kétfélének kell lennie, az egyik igenleges,
positiv, ez az idealis eszme, a másik a nemleges, a negativ, ez a realis
eszme, mely visszaszorítja az előbbit, miután magába olvasztotta az
igenleges eszme egy részét. A kettőnek harcza nagy izgalmat szül, közepe
táján kitörhet a forradalom, véres harczokat idézhet elő a positiv és
negativ eszme képviselői között; de külső vérontás nélkül is nagy lelki
harcz van ilyenkor minden egyes ember keblében; bensejében a
legrajongóbb idealista is érzi a realismus némi igazságát és viszont a
realista az idealismusét.
De azt mondhatná valaki, hogy mi szükségünk van kétféle eszmére. Elég ha
az eszme adja a lökést, az emberi szervezet pedig az akadály. Ezzel
azonban nem magyarázhatnánk meg számos tüneményt, mert ekkor az eszme
képviselné az idealismust, szervezetünk pedig a realismust, az
eszményiség idején az eszme győzné le az emberi természetet; míg a
realismus napjaiban szervezetünk szorítaná vissza az eszmét. De akkor
hogy fejtjük meg az oly jellemek alakulását, változását, melyek a
realismus idején majdnem teljesen megbomlanak; de a mint beköszönt az
idealismus, derék, kitűnő férfiak lesznek. A sok ezer példa közűl álljon
itt Kisfaludy Károly, a ki 1788-ban az idealrealismus napjaiban
született, ifjú korában sok bajt okozott atyjának, tanítóinak, majd
katona lesz, ott sem boldogul, 1811 után kilép a katonaságból, pár hónap
alatt eltékozolja anyai örökségét, nyomorában tubákszelenczékre érzéki,
illetlen képeket fest és így tartja fenn magát, 1817 körűl megnemesedik,
a haza és nemzet eszméje lángol keblében, példánya lesz a testi-lelki
tisztaságnak, felmagasztosul előtte a nő és a jóbarát, tisztelettel
tekintenek rá írótársai: Vörösmarty, Bajza, Toldy stb., míg 1830-ban a
realismus ébredezésével le nem sújtja a halál.
Az emberi szervezetben, idegrendszerünkben kell tehát lenni eszményi és
realis sajátságoknak: egyikünk jobban tud összefoglalni, általánosítani,
mint a másik, a ki alkalmasabb az intensiv munkára, a részletezésre, az
elemzésre; az első, ha nem tud símulni az uralkodó eszméhez, a
realismushoz, rosszul érzi magát, bomladozik, kicsapongó, részeges,
kártyás, tékozló lehet belőle, vagy a melancholia támadja meg, mint
Berzsenyi Dánielt a tízes években, vagy ingerült, ideges lesz, mint
Kölcsey, sőt a nagy Goethe és a mi Kazinczynk is.
Sok ezer példa van az ellenkezőre is, midőn jeles, hírneves realisták
nem tudtak átmenni az idealismus világába. Tekintélyes elemző, bonczoló,
részletező túdósok, írók, költők, államférfiak felháborodva nézik az
idealisták bolond világát, józan és egyszerű okosságuk nem képes
átérezni kortársaik általánosító gondolkodását és elpusztulnak. Kitűnő
példa rá a _Bánk-Bán_ szerzője, Katona József, a ki felháborodva nézi
Kisfaludy Károly tragédiáinak fényes sikereit, pedig nem talál bennök se
cselekvényt, se jellemzést, csak hiú nemzeti dicsekvést, melyre a
csőcselék és hebehurgya ifjúság őrülten tombol. És a szegény költő haza
megy szülőföldjére, az italnak adja magát, elkölti a közpénzeket és
korán elpusztul.
Nem akarom fölösleges példákkal szaporítva bizonyítgatni ez állítás
igazságát, úgy is bővebben kell még róla szólanom. Itt egy igen fontos
kérdésre kell még válaszolnom. Mikor nyilatkozhatik meg az új eszme,
hogy támad az idealismus? Annál inkább felelnem kell reá, mert szorosan
összefügg az előbb említett tüneményekkel.
Mondottam ugyanis, hogy sok idealis szervezetű ember rosszúl érzi magát
a realismus alatt, hogy minden bántja, hogy bomladozik, hogy némelyik
megőrül, korán elpusztul vagy elpusztítja magát. De hát hogy támadhat e
jelenségből az idealismus? Ha az emberi cselekvésből akarnók
kimagyarázni e tüneményt, így okoskodhatnánk: Mi a realismus? Expansiv
munka helyett intensiv munka: mindenütt részletezés, elemzés, bonczolás,
szétmállás. Az ember nem rajong többé az általánosért, hanem a rész, az
egyed érdekli. A társadalom egésze nem lelkesíti többé, hanem a faj, a
törzs, az osztály, a testület, a család és saját magánérdeke vezeti
érzésében, gondolkodásában. Végre léha egyedekre bomlik szét a
társadalom. Idegesen, tehetetlenül egymagában áll az ember. A meddig van
egy kis erkölcsi összetartás a társadalomban, erőtlenül lézeng a
bomladozó idealista. Bárhová fordul, mindenfelé idegen elemekre talál,
rosszul érzi magát embertársai körében, sehol sincs otthon, mások se
látják szívesen. De a mint teljesen szétmállott a társadalom, mikor csak
léha egyedekkel áll szemben az idealista, akkor visszanyeri erejét s
minden téren legyőzi az egyedűl álló realistákat. Ez azonban alig
magyarázhatja meg az idealismus szabályos kitörését az egész világon. E
kitörésnek ugyan viszonyban kell lenni az emberrel; de hogy minő e
viszony, még nem tudjuk megmondani. Most csak azt tudjuk, hogy mikor az
individuumra zsugorodik össze a társadalom, tör ki az idealismus. Ez
történhetik hosszabb vagy rövidebb idő alatt. A Socrates előtti hullám
valamivel hosszabb mint 200 év, a Socrates kezdette hullám mintegy 260
esztendő; a középkor legnagyobb hulláma 975-től 1490-ig tart, míg a
mostani 1816-ban kezdődik és napjainkban végződik.
Roppant erős az idealismus napjaiban az eszményiség embere. Az idealista
e rendkívüli ereje megmarad jó ideig, egész a realismus ébredezéseig,
támadására megdöbben és visszariad a realista s meghódol az eszményi
ember merész fölléptére. Mikor a XVI. században Sztáray Mihály Tolnában,
Baranyában rövid idő alatt százhúsz protestáns egyházat szervezett,
munkájában sokszor egymaga állott egész katholikus hitközség elé, vitára
hívta fel a plébánost, a ki legtöbbször remegve állott ki a jövevény
elé, vagy igen sokszor jónak látta elmenekülni, Fenmaradt azonban egy
közmondásban annak emlékezete, mikor jámbor asszonyok egy teknő alá
rejtik a menekülő plébánost s a teknőn űlve nyugodtan dolgozgattak, hogy
elhárítsák magukról az üldözők gyanúját.
De mikor azután ébredezik a realismus, mikor ez is erőhöz jut,
megváltozik a helyzet, csakhamar a realista lesz erős; gyönge és
gyámoltalan az idealista. Hogy régi példákkal éljünk, a XVI. század
utolsó negyedében az egész művelt világon gyarapszik a realismus,
mindenfelé nagy nemzeti egységre, centralisatióra törekszenek, az
egyházakban uralomra jut az orthodoxia, a nyelv terén lassankint
jelentkezik az orthologia, a grammatikában és helyesírásban a történeti,
etymologiai irány, a költészet és más művészetekben az ideálreál
akadémismusa, a társadalomban a születés aristocratiája, a gazdasági
életben a vagyon plutocratiája: ekkor a realismusnak, a nemzeti eszmének
hatása alatt mindenfelé győzelmes hadjáratot visel a catholicismus; a
jezsuiták híják vitára a protestáns papokat, a kik félelemmel térnek ki
e felhívásokra, 1600 körül Pázmány Péter jezsuita, a későbbi esztergomi
érsek, Magyari István sárvári prédikátort és jeles írót híja fel vitára,
a kitűnő férfiu azonban tagadólag válaszol, mert nem akarja lelke
csöndjét zavartatni. Valóban nem a lélek nyugalma volt az oka
félrevonulásának, hanem az eszme ereje. Már elgyengűlt az idealismus,
elfordult tőle az emberiség és e nyomott helyzetben nem mert kiállani a
jeles Magyari. A derék theologus és tanító Súri Mihály eltávozik
hazúlról, ha megtudja, hogy Pázmány Péter Komjáthra jön a Forgách-család
látogatására. Minek tér ki a jeles tudós az egyszerű jezsuitának, miért
szeretik a Forgáchok Pázmányt és jezsuita társait? Egyéni szervezetük
mellett az uralkodó eszme tette őket szeretetre, tiszteletre
érdemesekké, hatalmasokká és félelmesekké. Az eszme erősít bennünket s
ha nem tudunk vele haladni, gyöngék, tehetetlenek leszünk. A legnagyobb
lángész erőtlenül lézeng ilyen esetben s dúlt kedélylyel mereng vagy
dühöng szerencsétlen állapotán. Nekünk is van ily költőnk, kinek
vasidegei több mint harmincz év óta élet-halál harczot vívnak az
eszmével; míg mások könnyen összetörnek roppant nyomása alatt. Jean
Jaques Rousseau, a mult század e nagy gondolkodója és sentimentalis
költője, nem bírja ki az ébredező realismus nyomását és oly dolgokat
művel, melyekről mostani bírálói mintegy bomlott elme cselekedeteiről
beszélnek; Tassót, a _Gerusalemme liberata_ nagynevű költőjét, szintén
bomlottá teszi az ébredező realismus a XVI. század második felében, a
németek nagy Schillere nem bírja ki az idealrealismus delét, a nagy
nemzeti eszme központosító egységét, az erősödő realismus összetöri és a
sírba viszi gyönge testét. Tömérdek példával szaporíthatnók ez állítás
igazságát, minden egyes ember például szolgálhat reá: ügyvéd és orvos,
kereskedő és iparos, pór és munkás, csak úgy, mint a legnagyobb
államférfiú és fejedelem, költő és művész; csak életök részleteit
kellene pontosan ismernünk, érzésöket és gondolkodásukat kellene apróra
tudnunk. E tekintetben a legnagyobb tájékozódással szolgálnak az írók és
költők, mert műveikben le van téve, meg van örökítve érzésök és
gondolkodásuk világa s ha még hozzá szervezetöket is közelebbről
ismerjük, majdnem teljes bizonyossággal magyarázhatjuk életök folyását
és pusztulását. Meg tudjuk mondani, miért volt derült, vidám és jókedvű
az egyik, miért hideg, méla, unalmas a másik, miért virágzott az egyik
egészsége és volt silány, gyönge, szenvedő a másiké.
Valaki azt vethetné ellenem, hogy kevésbe veszem az öröklést. Az utóbbi
harmincz év alatt roppant sokat írtak és beszéltek az öröklésről.
Különösen az orvosok a nemzedékek egész sorával hozakodtak fel, a kik
ugyanazon erkölcsi és testi hibákkal jöttek a világra és távoztak innét.
Nem csekély fontosságú ez az ellenvetés. Tény, hogy beteg szülőknek
sokszor hasonló betegségben hunytak el gyermekeik és unokáik. De sok
példát tudunk az ellenkezőről is. Tüdővészben elhalt szülőknek voltak
egészséges gyermekeik, a kik nagy korban és más betegségben hunytak el.
Általában úgy vagyunk az örökléssel, hogy a sok ezer meg ezer halál
közűl rendesen csak kevésre tudjuk alkalmazni ezt az okot; míg ha valaki
jól ismeri az erkölcsi világ törvényét és ezzel az ismerettel vizsgálja
elhunyt barátjainak és rokonainak életét és halálát, eddig nem sejtett
világosságban mutatkozik neki társainak, bensőbb barátjainak élete
folyása és elhunyta. A kik pedig megették kenyerök javát, a kiknek
adatott hosszabb időt élniök, bámulattal fognak visszatekinteni a
lefolyt 40–50 esztendőre: vissza fognak emlékezni a jó és rossz napokra,
s az erkölcsi törvény ismeretével meg tudják magyarázni, miért ment jól
vagy rosszul a dolguk. A nyolczvanas években, harminczhárom éves
korában, elhunyt jeles bölcsész, Guyau a pessimismusról szólva mondotta,
hogy egy új tudományt kell megalkotni, a népek értelmi egészségtanát és
az egyének értelmi gyógytanát. E nézet nem nagyon merész. Tény, hogy
tömérdek életunt és ideges ember van a mai realis társadalomban, a kiket
hideg vízzel, fürdővel, hegyi levegővel, utazással és más egyébbel
gyógyítgatnak, még pedig legtöbbször csekély sikerrel, az orvos urak;
mely betegségre azt sem lehet ráfogni, hogy örököltük, mert szüleink
épen nem voltak neki alávetve, hanem ha adunk valamit a történetre, ki
kell mondanunk, hogy a realismus okozza e gyűlöletes bajt, nem pedig az
orvosok és bölcsészek semmitmondó indokolása, hogy sokat dolgozunk, a
pénzt és szerencsét hajhászszuk, hogy sokat tudunk, mert tény, hogy épen
nem a sokat dolgozó, tudó és szerencsehajhászó egyének vannak e
betegségnek legjobban alávetve, hanem azon szép hölgyek és előkelő urak,
a kik épen azon törik szegény fejöket, hogy miféle mulatsággal,
szórakozással töltsék el a holnapi napot. De hát a sok orvos utána
mondja egyik a másiknak szavát, ítéletét s ott keresik a baj okát, a hol
nem találni. Pedig itt az ok az uralkodó realismus erkölcsi
tehetetlensége, korlátoltsága, aprózása, részletezése, mely
megakadályozza a lélek minden elánját, fenséges, magasztos
elragadtatását, szélesebb és korlátlanabb cselekvését. S e szörnyen
elterjedt betegség gyógyszere a közeledő idealismus lesz, mikor
tetemesen megfogyatkozik. Valószinű sejtelem, hogy testi-lelki bajaink a
legszorosabb egységben vannak az uralkodó eszmével, hogy a betegségek
nem véletlen okok következményei, hanem hogy e betegségeknek, kóroknak
épen az eszme és szervezetünk viszonya miatt van veszélyes hatásuk, s a
kiknek sikerül elhárítaniok a veszélyt, szervezetök és az eszme
egymáshoz való viszonyának köszönhetik. Sejtjük, hogy nem létezik
véletlen, hanem a mi történik szigorú corollariuma az eszme és
szervezetünk viszonyának.
Fölmerül most a kérdés: mi hát az idealismus, mi a realismus? A
bölcsészek könnyen megfeleltek reá. Náluk régi megállapodás, hogy a
realismus csak azt ismeri el igaznak, a mit érzékeivel észrevesz, az
idealismus pedig az ész megismerő tehetségét vallja. A művészetek terén
is elég könnyű volt a válasz, bár sok hibát követtek el, kivált a
határok kijelölésében. Annál határozatlanabb lőn a felelet az erkölcsi
téren. Itt tömérdek hibába estek a fogalmak megállapításánál. Tény, hogy
a dolgok lényege előttünk ismeretlen, csupán a tünemények sajátságait
látjuk és ismerhetjük. Az idealismus és realismus lényegének
meghatározása összeesnék az eszmeerő mivoltának megfejtésével. Idáig
azonban még nem jutottunk. Most egyelőre meg kell elégednünk azon
eredménynyel, hogy teljesen tisztában vagyunk ama lelki állapotok
ismereteivel, melyeket idealismusnak és realismusnak nevezünk. Világosan
látjuk sajátságait, jellemvonásait, melyeket ezután nem zavarhatunk
össze. Idáig a realismus egyik vagy másik vonását az idealismus jegyei
között találhattuk. Fölfedezésünk után nem történhetik többé. Minden
gondolkodó, ha végig pillant az idők árjának képén, rögtön helyesnek
fogja találni az idealismus és realismus, s a harczukból származó
idealrealismus fő jellemvonásait. Ezek az emberi élet minden terén
egyszerre mutatkoznak, tehát a vallás és erkölcs, a nyelv, az irodalom
és művészet, a jogi, állami és családi élet, meg a gazdaság, ipar és
kereskedés terén. A föld egyetlen zuga, szeglete sincs kivéve alóla,
Londontól Tokióig, innen New-Yorkig nincs ember, a ki nem érezné az
eszmeerő hatását. Férfi és nő, ifjú és öreg, szegény és gazdag, gyönge
és erős, vad és civilizált mindnyájan hatása alatt állunk. Részben tőle
függ szerencsénk és szerencsétlenségünk. Ő a mi boldogságunk kovácsa.
Nincs módunkban szabadulni tőle, hihetőleg a halál sem fejt ki ölelő
karjaiból, s hogy a szentírás szavaival éljek: ő az, _in quo vivimus,
movemur et sumus_, benne élünk, mozgunk és vagyunk. A bölcsőtől a sírig
vezet bennünket. Édes szüleink ajkairól rendesen az eszme szózatát
hallja a gyermek, nevelői, tanítói az eszme irányadása szerint járnak
el, kedves könyveink, kedvelt olvasmányaink az ő szellemében írvák,
ebben szólalnak meg társaink, barátaink, sőt kedvesünk szerelmes
szavain, modorán is, megérzik az uralkodó eszme hatása, s ha bíró elé
kerülünk, ítéletét módosítja az eszme: máskép sújt az idealismus, máskép
a realismus idején, s ha politikával foglalkozunk, szervezetünk és az
eszme egymásra hatásánál fogva egyikünk liberális, másikunk radikális,
némelyik clericalis és conservativ lesz. Szüleink, társaink, barátaink,
szóval az egész társadalom rólunk való ítélete nem csupán saját
szervezetünktől, hanem kiválóan az uralkodó eszmétől függ. A kik
összefoglalni és magasabb szempontra tudnak emelkedni, azokat az
idealismus idején nagy eszű embereknek híják, tekintélyök messze hat s
nagy nevet hagynak hátra; míg a realismus napjaiban félszeg lelkeknek,
ferdeeszű embereknek mondanák őket; a kik pedig aprózni, részletezni,
elemezni tudnak, a realismus idején jeles orvosok, kitünő ügyvédek, éles
eszű bírák, alapos tudósok, derék tanárok, hírneves államférfiak, kiváló
gazdák vagy iparosok és kereskedők lesznek, míg az idealismus napjaiban
buta frátereknek, korlátolt és jámbor teremtéseknek, ügyetlen és
kicsinyes lelkeknek tartatnak, a kik sajnálatraméltók, de nem alkalmasak
valamely nehezebb feladat megoldására.