Multak a hónapok. Délvidéken sok volt az élelem és nem volt semmi
tennivaló. Fehér Agyar élete bőséges, boldog és szerencsés élet volt.
Nemcsak földrajzilag élt a Délvidéken, élete is most volt a
delelőponton. Az emberi jóság ugy sütött rá, mint valami fényes nap és ő
virult, mint ahogy a jó talajba ültetett virág virul.
Mégsem volt olyan, mint a többi kutya. A törvényt jobban ismerte, mint a
délvidéki kutyák, mert hiszen ő látott másfajta életet is és pontosabban
megfigyelte a törvényt, de még mindig volt benne valami titokzatos, még
mindig rejtőzött benne valami vadság, mintha a Vadon még mindig élne és
farkas volta csupán szunnyadt volna benne.
Sohase pajtáskodott a kutyákkal. Mindig magánosan élt és – már ami a
saját faját illeti – igy akart élni élete végéig. Kölyökkorában, a
kölyökhad és Lip-lip üldözése alatt, Szépséges Smithnél töltött
napjaiban sulyos ellenszenv erősödött meg benne tulajdon faja iránt.
Életének természetes folyása elé gátat emeltek és most, elhagyva
tulajdon faját, csupán az emberekhez vonzódott.
Amellett a délvidéki kutyák állandó gyanuperrel éltek vele szemben.
Fehér Agyar felkeltette a Vadon iránt érzett ösztönszerü félelmüket és
Fehér Agyart mindig horkantással, morgással és harcias gyülölettel
fogadták. Fehér Agyar pedig megtanulta, hogy a kutyákat nem is kell
harapással elijeszteni, elég ha mutogatja inyét és meztelen agyarait. Ez
mindig elegendő volt arra, hogy a vonitva nekirohanó kutyát
lecsücsültesse.
Fehér Agyar életének mégis volt átka s ez Collie volt. Collie soha egy
percig nem hagyta nyugton. Collie fittyet hányt a törvényre és ura
szavára, aki azt akarta, hogy ő és Fehér Agyar jó barátok legyenek.
Collie éles, ideges horkantása egyre gyötörte Fehér Agyar fülét. Collie
sohsem bocsájtotta meg a csirkeöldöklést neki és meg volt róla győződve,
hogy Fehér Agyar szándékait alapjában véve, gonoszak és alattomosak.
Bűnösnek tartotta és akként is bánt vele. Örökösen, mint az átok, ugy
ült a Fehér Agyar nyakán. Mint egy rendőr, ugy ment a nyomában, ha Fehér
Agyar az udvar vagy az istálló felé tartott s ha Fehér Agyar valamelyik
csirkére vagy galambra csak egy pillantást vetett, Collie a düh és
felháborodás hangos kiáltásaiban tört ki. Fehér Agyar igyekezett meg sem
látni Colliet s rendőrködését rendszerint ugy hiusitotta meg, hogy
lefeküdt s fejét elnyujtott mellső lábaira nyugtatta. Ez rendszerint
elhallgattatta és elcsöndesitette Colliet.
Collie kivételével az egész világ Fehér Agyar kedvére volt. Tudott magán
uralkodni és ismerte a törvényt. Határozott volt, nyugodt és filozóf
módjára türelmes. Most már nem élt ellenséges környezetben. Nem
rejtőzött mindenfelé körülötte veszély, fájdalom, halál. Idővel az
ismeretlen képe, valami, ami az egyre feje fölött függő veszéllyel és
borzalommal rémitgette, elenyészett. Az élet könnyü volt és édes. Simán
folydogált és utjában sem félelem, sem ellenség nem leselkedett.
A hó, anélkül, hogy tudta volna, hiányzott neki. «Szokatlanul hosszu
nyár,» gondolta volna, ha egyáltalán gondolt volna rá; igy, amint volt,
valami homályos, öntudatlan módon hiányzott neki a sarkvidék hava.
Ugyanilyen módon, különösen hő nyárban, mikor sokat szenvedett a
melegtől, homályos vágyakozás élt benne Észak iránt. E vágyakozás csak
egy változást okozott nála: nyugtalan volt, nem találta helyét, anélkül,
hogy tudta volna, tulajdonképpen mi a baja.
Fehér Agyar sohasem teregette ki valami nagyon érzelmeit. Azonkivül,
hogy ura karja alá fészkelődött és morgásába a szeretet duruzsoló hangja
vegyült, nem volt más utja-módja szeretetének kifejezésére. De
megadatott neki, hogy harmadik módon is megvallhassa nagy szeretetét.
Még mindig nem szerette, ha az istenek nevettek rajta. A nevetés szinte
az őrületbe kergette, a dühtől őrjöngővé tette. De sohsem haragudott
gazdájára s mikor ennek az istennek eszébe jutott, hogy nevessen rajta
valami jóindulatu, csufolódó módon, Fehér Agyar zavarba jött. Érezte
magában a régi harag szurásait, amint a harag kezdett feltámadni benne,
de haragja szeretetté változott. Haragudni nem tudott, de tennie mégis
kellett valamit. Először méltóságosnak mutatkozott, de erre ura még
jobban nevetett. Fehér Agyar méltóságteljessége fokozódott, hiába, mert
ura egyre jobban-jobban nevetett. Végre ura nevetése elmosta Fehér Agyar
egész komoly méltóságát. Állkapcsai szétnyiltak, ajkát felhuzta egy
kicsit és valami kötekedő kifejezés, melyben több volt a szeretet, mint
a guny, ült ki hűséges szemeibe. Megtanult nevetni.
Épp igy megtanult pajkoskodni is gazdájával, megtanult hengergőzni,
hemperegni s megtanult nem egy nyersebb tréfát elviselni. Viszonzásul ő
dühöt szinlelt, berzenkedett és morgott vadul, fogát csattogtatta,
mintha halálos harapásra készülődnék. De sohse feledkezett meg arról,
hogy mindez csupán játék. Mindig csak a puszta levegőt harapta meg. S a
játék végén, mikor ütés-verés, harapás és horkantás sürün és dühösen
követték egymást, hirtelen abbahagyták a szinlelt veszekedést,
fölkeltek, szemben álltak és egymásra néztek. És akkor, mint ahogy a nap
kisüt a viharos tenger fölött, nevetni kezdtek. De mindennek a teteje az
volt, mikor a gazda karja átölelte a kutya vállát és nyakát s Fehér
Agyar elmorogta szerelmi énekét.
Senki más nem pajkoskodhatott Fehér Agyarral. Fehér Agyar nem engedte
meg. Másokkal szemben megtartotta komoly méltóságát s ha csak
próbálkoztak is vele, Fehér Agyar figyelmeztető horkantása és fölborzadt
szőre minden volt, csak játékos szinezetü nem. Az, hogy ő gazdájának
ilyen szabadalmat adott, még nem jelentette azt, hogy közönséges kutya
legyen belőle, ezt is szeresse, azt is szeresse, mindenkinek időtöltése
és mulatsága legyen. Csak egy valakit szeretett és e szeretetet nem
tudta senkivel sem megosztani.
Gazdája sokat lovagolt s Fehér Agyar főkötelessége volt, hogy őt
lovaglóutain elkisérje. Északföldön hűségét ugy bizonyitotta be, hogy
huzta a szánt, de itt, Délen, nem volt szánkófogat, terhet sem cipeltek
a kutyák hátukon. Ezért most oly módon bizonyitotta be hűségét, hogy
kitartóan futott gazdája lova után.
Farkas módjára suhant, simán, fáradhatatlanul és erőlködés nélkül és
ötven mérföldnyi futás után hazaérkezve játékosan ugrándozott a ló lábai
előtt.
A lovaglással összefüggésben történt, hogy Fehér Agyar érzelmei
kifejezéséhez még egyféle módot megtanult, különös ebben csak az, hogy
egész életében mindössze két izben élt vele. Először akkor történt,
mikor gazdája egy tüzes telivért meg akart tanitani arra, hogyan kell
egy kaput kinyitni és becsukni anélkül, hogy a lovasnak le kellene
szállnia a nyeregből. Sokszor egymásután a kapu elé jártatta a lovat és
valahányszor a kapu elé értek, a ló mindig megijedt, hátrált és
elugrott. A ló minden percben idegesebb és izgatottabb lett. Mikor
ágaskodott, lovasa megsarkantyuzta, hogy mellső lábait is tegye le a
földre, mire a ló hátsó lábaival kirugott. Fehér Agyar növekvő
aggodalommal nézte ezt a műveletet, mig végre nem tudta tovább
tartóztatni magát, a ló elébe ugrott és ugatott fenyegetően és vadul.
Bár ezután is többször erőlködött és gazdája is egyre biztatta, az
ugatás ettől fogva csak egyetlenegyszer sikerült neki s akkor sem
gazdája jelenlétében. Egy gyors szökés a mezőn, egy nyul hirtelen
felbukkanása a ló lába alatt, egy ijedten félreugró ló, egy botlás,
földreesés és urának tört lába volt ennek a második ugatásnak okozója.
Fehér Agyar dühödt haraggal ugrott a ló torkának, de urának szava
megállitotta.
– Haza! Eredj haza! – parancsolta ura, miután megbizonyosodott sérülése
felől.
Fehér Agyar nem volt hajlandó elhagyni gazdáját. Gazdája arra gondolt,
hogy ir egy cédulát, de hiába keresgélt zsebében papiros és ceruza után.
– Eredj haza! – parancsolta megint.
Fehér Agyar sóvárgó szemmel nézett rá, megindult, aztán visszafordult és
halkan nyihogott. A gazda szeliden, de komolyan beszélt vele. Fehér
Agyar hegyezte a fülét és fájdalmas erőlködéssel figyelt.
– Hallgass rám, vén fickó, szaladj haza, – hangzott a beszéd, – szaladj
haza és mondd el, hogy mi történt velem. Haza, haza, farkas! Eredj haza.
Fehér Agyar tudta, mit jelent ez a szó: haza s bár ura beszédének többi
részét nem értette, tudta, hogy ura kivánsága szerint most haza kell
mennie. Megfordult és vonakodva, huzódozva elindult. Aztán megállt és
határozottan visszapillantott a válla fölött.
– Haza! Haza! – hallatszott az éles parancsszó s Fehér Agyar
engedelmeskedett.
A család a tornácon ült, a délutáni levegő hűsét élvezve, mikor Fehér
Agyar megérkezett. Lihegve, porral fedve állitott be közéjük.
– Weedon megjött, – jelentette ki Weedon anyja.
A gyermekek vidám kiáltozással fogadták Fehér Agyart és elébe futottak.
Elkerülte őket, végigfutva a tornácon, de a gyermekek a rács és egy
hintaszék közé szoritották. Fehér Agyar morgott és megpróbálta
odábbtolni őket. Anyjuk aggódva nézett oda, ahol a gyermekek voltak.
– Az igazat megvallva, féltem tőle a gyermekeket, – mondta. – Mindig
remegek, hogy egy napon még majd leteperi őket.
Vadul morogva Fehér Agyar kiszökött a sarokból, leverve lábáról a kis
fiut és a kis leányt. Anyjuk magához hivta és megnyugtatta őket,
mondván, hogy eztán ne törődjenek Fehér Agyarral.
– Farkas csak farkas, – magyarázta Scott biró, – nem lehet megbizni
benne.
– Nem tiszta farkasvér, – védelmezte távollevő bátyja helyett Beth.
– Ezt Weedon mondja, – vetette rá a biró; – ő fölteszi, hogy van
valamennyi kutyavér Fehér Agyarban, de, mint ő maga is megvallja, biztos
tudomása erről nincs. Ami Fehér Agyar külsejét illeti…
Nem fejezte be a mondatát. Fehér Agyar ádáz morgással elébe állt.
– Eredj innen! Feküdj le, sir! – parancsolta Scott biró.
Fehér Agyar gazdája feleségéhez fordult. Az asszony felsikoltott, mikor
Fehér Agyar foga közé kapta ruháját és ráncigálta, mig a könnyü szövet
el nem szakadt. E percben Fehér Agyar már az érdeklődés középpontjában
volt. Abbahagyta a morgást és fejét magasra emelve, arcukba nézve,
megállt. Torka görcsösen huzódott össze, anélkül, hogy hangot adott
volna, egész erejéből küzködött, görcsbe rándulva az erőlködéstől, hogy
megszabaduljon attól a kimondhatatlan dologtól, mely közlés után
kivánkozott.
– Ez az állat megveszett, – mondta Weedon anyja. – Mondtam is Weedonnak,
hogy sarki állat nem állhatja ki a meleg éghaljlatot.
– Nézzétek! Beszélni akar! – jelentette ki Beth.
S e percben csakugyan megszólalt Fehér Agyar, hatalmas ugatásban törve
ki.
– Weedonnak valami baja eshetett, – szólt Weedon neje határozottan.
Egyszerre mindnyájan talpra urottak. Fehér Agyar rohant le a lépcsőkön,
vissza-visszapillantva, hogy követik-e? Életében másodszor és utóljára
ugatott, hogy megértesse magát.
Ez eset után Sierra-Vesta még szeretőbb otthont adott neki, mint
azelőtt. A Sierra-Vesta-beliek mind szerették, még az istállófiu is,
akit megharapott, kijelentette, hogy farkas létére nagyon okos kutya
Scott biró maga is azon a véleményen volt, hogy Fehér Agyar farkas és
mindenkinek a nagy elégedetlenségére méretekkel és olyan leirásokkal,
melyeket egy enciklopédiából és számos természetrajzi műből olvasott,
bizonygatta véleménye helyességét.
A napok folytonos verőfényben jöttek-mentek a Santa Clara-i völgy
felett. De amint a nappalok rövidültek, Fehér Agyar, második délvidéki
tele közeledtével, valami különös fölfedezést tett. A Collie harapása
már nem fájt neki. Valami játékosság vegyült a támadásaiba és a
szelidség elvette Collie fogainak élét. Fehér Agyar elfelejtette, hogy
Collie életének átka volt és mikor Collie ugrált előtte és kellette
magát neki, igyekezett ő is kellemetes és játékos lenni, amivel csak azt
érte el, hogy egyszerüen nevetségessé vált.
Egy napon, a legelőn keresztül, Collie hosszu hajszára az erdőbe vezette
őt. Délután történt, abban az időben, mikor gazdája kilovagolt. Fehér
Agyar tudta ezt. A ló felnyergelve állt az istálló ajtajában. Fehér
Agyar habozott. De lénye legmélyén, mélyebben minden eddig tanult
törvénynél, a szokásoknál, melyek formálták, mélyebben, mint amilyen
mély volt szeretete gazdája, és mélyebben, mint aminő mély volt
szeretete tulajdon élete iránt, mindennél mélyebben élt benne valami s
határozatlanságának eme pillanatában, mikor Collie meglökte és tovább
szökellt, megfordult és követte Colliet. Ura egyedül lovagolt ki aznap
délután, s az erdőben egymás oldalán futott Collie és Fehér Agyar, épp
ugy, mint ahogy évekkel ezelőtt anyja, Kiche és a vén Félszemü suhant
váll-váll mellett tova, Észak hallgatag erdeiben.