Ebben az időben minden ujság tele volt a San Quentin-börtön egyik
fegyence merész szökésének hirével. Ez a fegyenc elszánt vad ember volt.
Mintha még születése előtt átok ült volna rajta. Életének anyaga volt
hibás és ez az anyag nem nyert különb alakot a társadalom mindent
átformáló ujjai alatt sem.
A társadalom keze ügyetlen, durva, aminek ez a fegyenc élő példája volt.
Ez a fegyenc állat volt, emberi állat, igaz, de mégis oly rettentő
állat, mintha ragadozónak született volna.
A San Quentin börtönben javithatatlannak bizonyult. A büntetés nem törte
meg szellemét. Meg tudott halni őrjöngve és harcolva az utolsó
pillanatig, de nem tudott megtörve élni. Minél ádázabbul harcolt, annál
ádázabbul bánt a társadalom vele s e rossz bánásmód még szilajabbá tette
e teremtést. Kényszerzubbony, éheztetés, ütés-verés, ebben az oktalan
bánásmódban volt Jim Hallnak része, de bármilyen oktalan is volt ez a
bánásmód, Jim Hall ilyenben és semmi másban nem részesült. Igy bántak
vele zsenge korában San Francisco sötét negyedeiben, mikor még lágy
anyag volt a társadalom kezében, mikor még formálható lett volna
valamivé.
Jim Hall harmadik fogságának ideje alatt történt, hogy egy olyan őrrel
találkozott, aki legalább is olyan bestia volt, mint ő maga. Az őr
becstelenül bánt vele, hazudott róla a felügyelőnek, elvette még
megmaradt hitelét s minden lehető módon üldözte őt. A különbség az volt
köztük, hogy az őr egy nagy csomó kulcsot cipelt magával és revolvert
viselt. Jim Hallnak nem volt egyéb fegyvere, mint a foga és puszta keze.
De egy napon e tökéletlen fegyverekkel mégis megtámadta az őrt és torkon
harapta ellenségét, mint akármelyik vadállat az őserdőben.
Ezután Jim Hallt a javithatatlanok zárkájába vetették. Itt élt három
esztendeig. A zárka vasból volt, vasból volt a fala, a padlója, a
teteje. Sohase hagyta el ezt a cellát. Sohase látta sem az eget, sem a
napot. A nappal szürkület volt, az éjszaka fekete csend. Egy vasból való
sirban feküdt, élve eltemetve. Nem látott emberi arcot, nem beszélt
emberi lénnyel. Ha ételét bedobták neki, morgott, mint a vadállatok.
Gyülölte az egész világot. Hosszu nappalokon és éjjeleken át egyre
üvöltötte dühét és haragját a mindenség felé. Néha heteken és hónapokon
át egy hangot nem hallatott, a fekete csöndben rágódott tulajdon lelkén.
Ember volt és egyben szörnyeteg, a félelemnek oly félelmetes képe,
amilyen csak egy őrült elme látomásában feltünhetett.
És egyszer, egy éjjel, elmenekült. A felügyelők lehetetlennek mondták a
szökést, de el kellett hinniök: a zárka üres volt és előtte egy
legyilkolt őr hullája feküdt. Két másik halott őr mutatta a szökevény
nyomát, amint a börtönből a külső falakig jutott. E két őrt, hogy
elkerülje a lármát, a kezével fojtotta meg.
Jim Hall fel volt fegyverezve a megölt őrök fegyvereivel, egy élő
arzenális, mely a társadalom szervezett hatalmától üldözötten, menekül a
hegyvidék felé. Aranyban fizetendő hatalmas vérdijat tüztek ki a fejére.
Fösvény farmerek töltött puskával vették üldözőbe. Hiszen vére árán
kifizethettek volna valami jelzálogot, vagy kollégiumba küldhették volna
a fiukat. A közjóért lelkesülő polgárok leakasztották a falról
fegyverüket és utána eredtek. Egy falka vérebet eresztettek vérző
lábainak nyomára. És a törvény vérebei, a társadalom fizetett harcoló
állatai, telefonnal, telegráffal, külön vonatokkal éjjel-nappal
hajszolták nyomát.
Néha találkoztak vele és egyik-másik ember hősként állt vele szemben
vagy eszeveszetten menekült előle drótból font keritéseken keresztül,
nagy élvezetére a közönségnek, mely gyönyörködve olvasta a tudósitásokat
hirlapjából a reggelije mellett. Ilyen találkozások után a holtakat és
sebesülteket visszaszekerezték a városba s helyüket betöltötték olyan
emberek, akik örömmel mentek embervadászatra.
És akkor Jim Hall hirtelen eltünt. A vérebek hiába szaglásztak, eltünt
nyoma után. Ártatlan vándorokat távoli völgyekben fegyveres emberek
állitottak meg, kényszeritve, hogy igazolják magukat. Jim Hall földi
maradványait pedig legalább egy tucatnyi hegyoldalon vélték megtalálni a
vérdijra sóvárgók.
Ebben az időben Sierra Vestában nem annyira érdeklődéssel, mint inkább
aggodalommal olvasták az ujsághireket. Az asszonyok rettegtek. Scott
biró lekicsinyelte és kinevette őket, pedig nem volt igaza, mert birói
székében töltött utolsó napjaiban ő volt az, aki előtt Jim Hall ügye
tárgyalásra és itéletre került. És ott, a törvényszék előtt, mindenki
füle hallatára, Jim Hall kijelentette, hogy eljön még az a nap, mikor
kitöltheti bosszuját a birón, aki elitélte őt.
Most az egyszer Jim Hallnak igaza volt. Ártatlan volt attól a bűntől,
melyért elitélték. A tolvajok és a rendőrség nyelvén csusztatásnak
nevezik az ilyen esetet. Jim Hallt börtönbe csusztatták olyan vétekért,
amit nem ő követett el. Scott biró kimondta rá a tizenöt évi
börtönbüntetést.
Scott biró nem tudott semmit a csusztatásról. Nem tudta, hogy rendőrségi
összeesküvésnek vált részesévé, nem tudta, hogy a tanubizonyságot
mesterségesen hordták össze s hamis tanukat eskettek meg, nem tudta,
hogy Jim Hall ártatlan volt abban a bűnben, mellyel vádoltatott. És Jim
Hall nem tudta, hogy Scott biró ártatlan ebben az összeesküvésben. Jim
Hall azt hitte, a biró mindent tud és egyetért a rendőrséggel ilyen
hallatlan igazságtalanság keresztülvitelében. Igy történt, hogy mikor
tizenöt esztendei élőhalottságot olvasott fejére Scott biró, Jim Hall
fölkelt helyéről és gyülölve a társadalmat, mely elejétől kezdve rosszul
bánt vele, addig szórta átkait birájára a törvényszék előtt, mig vagy
féltucatnyi kékkabátos ellensége meg nem ragadta és ki nem hurcolta a
teremből. Jim Hall szemében Scott biró volt a teteje, a záróköve az
igazságtalanság rettentő épületének és Scott biróra ontotta szivének
mérgét s ő felé orditotta jövendő bosszujának fogadkozásait. Aztán Jim
Hall az élőhalottak közé ment… és megszökött.
Minderről Fehér Agyar semmit sem tudott. De közte és Alice, gazdájának
felesége között, egy jól őrzött titok volt. Minden éjjel, mikor Sierra
Vesta már lenyugodott, Alice fölkelt és beeresztette Fehér Agyart, hogy
a nagy előcsarnokban aludhasson. S mivel Fehér Agyar nem volt házi kutya
s nem is engedték meg neki, hogy a ház belsejében aludjék, azért Alice
minden reggel korán kisuhant és kieresztette Fehér Agyart, mielőtt a
házbeliek felébredtek volna.
Egy ilyen éjjel, mialatt az egész ház aludt, Fehér Agyar felébredt és
nagyon nyugodtan feküdt. És nagyon nyugodtan szimatolt a levegőben s
onnan azt a hirt kapta, hogy egy idegen isten van jelen. Fülét is
megütötték az idegen isten mozgásának hangjai. Fehér Agyar nem tört ki
hangos lármába. Ez nem volt szokása. Az idegen isten halkan lépdelt, de
még halkabban lépdelt Fehér Agyar, mert neki nem volt ruhája, ami
testéhez dörzsölődött volna. Halkan ment tovább. A Vadonban, ahol eleven
husra vadászott, mely véghetetlenül félénk volt, Fehér Agyar megtanulta
becsülni a meglepetés értékét.
Az idegen isten a nagy lépcsőház aljánál megállt és hallgatódzott és
Fehér Agyar halotti mozdulatlanságban őrködött és várt. A lépcsőház a
gazdájához és gazdája legdrágább tulajdonához vezet. Fehér Agyar szőre
felborzolódott, de még mindig várt. Az idegen isten lába felemelkedett,
hogy meginduljon fölfelé.
Ekkor Fehér Agyar támadott. Nem adott figyelmeztető jelt, horkantás nem
előzte meg mozdulatát. Egy ugrással a levegőbe s onnan az idegen isten
hátára dobta testét. Fehér Agyar mellső mancsaival a férfi vállába
kapott s ugyanakkor agyarait nyaka hátsó részébe vágta. Igy
csüggeszkedett egy pillanatig s ez a pillanat éppen elég volt arra, hogy
a lépcsőről hátrarántsa az idegen istent. Együtt zuhantak a padlóra.
Fehér Agyar elugrott s mielőtt a férfi feltápászkodott volna, ujra
nekiesett kegyetlen agyaraival.
Sierra Vesta rémülten riadt fel. Alulról olyan lárma hallatszott, mintha
husz dühödt ellenség rontott volna egymásnak. Revolverlövések durrantak.
Egy emberi hang kiáltott rémültében és szorongásában. Roppant horkantás,
morgás keveredett a zajba, melyet butorok és üvegek ropogása,
csörrenése, törésének, zuzásának hangja tarkitott.
De amilyen gyorsan támadt, olyan gyorsan el is ült a lárma. A küzdelem
nem tartott tovább három percnél. A megrémült háznép a lépcső tetején
verődött össze. Alulról, mint egy szakadék fekete mélységéből,
bugyborékoló hang hallatszott, mintha levegő törne vizen keresztül. A
bugyborékolás néha sziszegő hanggá változott, mint a fütyülés hangja.
Aztán hirtelen ez is megszünt, elenyészett. Aztán semmi sem hallatszott
a fekete szakadék mélyéről, csak valami nehéz lihegés, mintha valami
teremtés szorongva kapkodott volna levegő után.
Weedon Scott megnyomott egy gombot és a lépcsőházat és a lenti csarnokot
elárasztotta a fény. Aztán ő, meg Scott biró, revolverrel a kezükben,
óvatosan lépkedtek lefelé. Nem volt szükség erre az óvatosságra. Fehér
Agyar megtette a magáét. A felforditott és összetört butorok romjai
között, oldalán fekve, arcát eltakarva egyik karjával, egy ember feküdt.
Weedon Scott föléje hajolt, eltolta a kart és fölfelé forditotta a
halott arcát. A torkán tátongó szörnyü seb elmondta, mitől halt meg ez
az ember.
– Jim Hall, – mondta Scott biró és atya és fiu jelentőségteljesen néztek
egymásra.
Aztán Fehér Agyarhoz léptek. Fehér Agyar is az oldalán feküdt. Szemét
lehunyta, de szemhéjait kissé felemelte, afeletti erőlködésében, hogy
láthassa őket, amint föléje hajoltak és farkát, hasztalan erőlködéssel,
csóválni igyekezett.
Weedon Scott megcirógatta és Fehér Agyar elismerőleg morgott rá vissza,
de ez a morgás nagyon is gyenge volt és hamar elenyészett. Szemhéjai
leestek és lecsukódtak és egész teste elernyedt és elnyult a padlón.
– Oda van, szegény ördög, – mormogta gazdája.
– Majd meglátjuk, – szólt a biró, amint odalépett a telefonhoz.
– Őszintén szólva, az életbenmaradás esélye egy az ezerhez, – jelentette
ki a sebész, miután másfél óra hosszat dolgozott Fehér Agyar testén.
A hajnal fénye áttört az ablakokon és elhomályositotta a villamos lámpák
világitását. A gyermekek kivételével az egész család ott állt a sebész
körül, hogy meghallja itéletét.
– Egy törött hátsó láb, – sorolta fel a sebész, – három törött borda,
melyek közül legalább egy átszurta a tüdőt. Csaknem teljesen elvérzett.
Valószinü, hogy belső sérülése is van. Azt hiszem, hogy rá is tapostak.
Nem is szólok semmit a három revolvergolyóról, ami átütötte. Egy az
ezerhez? Igazán nagyon jóhiszemüen itéltem. Nincs egyetlen esélye sem,
tizezerhez viszonyitva.
– De nem mulaszthatunk el egyetlen esélyt sem, amiben segithetünk rajta,
– kiáltott Scott biró. – Pénz nem határoz. Próbálja meg az X-sugarakat,
próbáljon meg mindent. Weedon, telegrafálj San-Franciscoba, doktor
Nicholsnak. Nem mintha nem biznánk önben, doktor, ért engem, ugyebár? De
ki kell használnunk minden csöpp előnyt.
A doktor szeliden mosolygott.
– Természetesen, értem. Megérdemli, hogy mindent megtegyenek érte.
Ápolják ugy, mintha emberi lény, mintha beteg gyermek volna. És ne
felejtsék el, amit a hőmérsékletről mondtam. Tiz órára ujra itt leszek.
Az ápolás nem hagyott hátra semmi kivánni valót. Scott birónak azt az
inditványát, hogy hivatásos ápolónőt hivjanak, a leányok, akik erre a
feladatra vállalkoztak, sértődötten utasitották vissza. Fehér Agyar
esete volt az, amit tizezer közül egyben sem akart elhinni a sebész.
A sebészt nem szabad kárhoztatni tévedéséért. Egész életében csak a
civilizáció megszelidült emberi lényeit ápolta és operálta, akik védett
életet éltek és védett életü nemzedékek egész sorától eredtek. Fehér
Agyarhoz viszonyitva ezek törékenyek s gyengék voltak s nem csüngtek az
életen olyan dühödt kapaszkodással, mint ő. Fehér Agyar egyenest a
Vadonból jött, ahol a gyenge elpusztul korán és menedék senki számára
nem kinálkozik. Sem apjában, sem anyjában nem volt semmi gyengeség, sem
a megelőző generációk bármelyikében. Vasból való testalkotás és a Vadon
életképessége volt Fehér Agyar öröksége és ő ragaszkodott az élethez,
egész mivoltával, minden porcikájával, testével és lelkével, azzal a
kitartással, mely régtől fogva minden teremtmény ősi öröksége volt.
Fogolyként lekötözve, mikor a flastromok és kötések még mozgásában is
gátolták, Fehér Agyar átszundikálta a heteket. Hosszu órákon át aludt és
álmodott. Elméjén átvonultak, végtelen látványosságként, az Északföld
látomásai. A mult szellemei föltámadtak és körülülték fekvő helyét.
Megint ott élt Kiche barlangjában, remegve csuszott Szürke Hód lábaihoz,
hogy felajánlja neki örök szolgaságát, menekült Lip-lip és az üvöltöző
kölyökhorda őrjöngő bedlámja elől.
Megint ott futott az őserdőben, hallgatagon, üldözve az eleven hust az
éhinség hónapjaiban; megint ott futott a kutyafogat élén s mögötte ott
suhogott Mit-sah és Szürke Hód ostora és hallatszott biztató szavuk: Ra!
Raa! Most egy szűk átjáróhoz értek s a fogat összezárult, mint egy
legyező, hogy átjuthasson rajta. Megint átélte a Szépséges Smithnél
töltött napokat s a harcokat, amelyeket megharcolt. Ilyenkor horkantott
és nyihogott álmában s akik nézték, azt mondták, hogy rossz álmai
lehetnek.
De volt egy szörnyü kép, melytől legtöbbet szenvedett: a csengő, sipoló
villamos kocsiszörnyek, melyek mint óriási, nyávogó hiuzok jelentek meg
előtte. Mintha egy bokor rejtekében huzódott volna meg, oly mókusra
várva, mely a földön elég távolra merészkedett famenedékétől. Aztán,
mikor a mókusnak ugrott, a mókus átváltozott villamos kocsivá,
fenyegető, rémitő szörnnyé, mely ugy tornyosult föléje, mint valami hegy
s nyávogott, karmolt és tüzet okádott felé. Épp igy történt, mikor a
héjját hivta le az égből párviadalra. A levegőből csapott le reá a héjja
és mikor közel ért hozzá, egyszerre a mindenütt jelenvaló villamos
kocsivá változott. Vagy pedig megint ott volt Szépséges Smith
ketrecében. A ketrecen kivül népség gyülekezett és ő tudta, hogy most
harc következik. Figyelte az ajtót, mikor lép be az ellenfele. Az ajtó
kinyilt s egy borzasztó villamos kocsi rontott be rajta. Ez az álom
ezerszer is üldözte és a félelme ezredszer is épp oly rettenetes volt,
mint valaha.
Végre eljött az a nap, mikor megszabaditották kötelékeitől. Igazi
ünnepnap volt. Egész Sierra Vesta körülállta fekvőhelyét. Gazdája
megvakarta Fehér Agyar fülét és Fehér Agyar elmorogta szerelmi dalát.
Gazdája felesége igy szólitotta meg: Áldott farkas! Ezt a nevet nagy
tetszéskiáltással fogadták s azontul minden asszony igy hivta őt: Áldott
Farkas.
Megpróbált lábára állni, de minden próbálkozás után visszaesett a
gyengeségtől. Oly sokáig feküdt, hogy izmai elvesztették régi
ügyességüket s minden erő mintegy kiszállt belőle. Kicsit szégyelte
magát gyengesége miatt, mintha bizony ezzel vétett volna az istenek
ellen, akiknek szolgálattal tartozott. Épp ezért hősiesen erőlködött,
hogy felkelhessen s megállt a négy lábán, ide-oda támolyogva.
– Áldott Farkas! – kiáltották karban az asszonyok.
Scott biró diadalmasan nézett rá.
– Csakhogy saját szátokból hallom, – mondta. – Eddig én voltam az
egyedüli, aki helyesen itélte meg. Kutyától nem telt volna ki ennyi.
Farkas ő, ez már igaz.
– Áldott Farkas, – javitotta ki a biró felesége.
– Igen, Áldott Farkas, – hagyta rá a biró is. – És mától kezdve én igy
nevezem.
– Most ujra meg kell tanulnia a járást, – mondta a sebész. – Mindjárt el
is kezdheti, már nem árthat neki. Vigyék ki a szabadba.
És kiment a szabadba, mint egy király, egész Sierra Vesta őt követte,
hogy kisérje és ápolhassa. Nagyon gyenge volt s mikor a gyepre ért,
lefeküdt és pihent egy kicsit.
Aztán a menet tovább haladt, az erő apró lökésekben tért vissza
használat közben Fehér Agyar izmaiba s a vér erőteljesebben lüktetett
benne. Elérték az istállót, melynek ajtajában Collie feküdt, féltucatnyi
kövérkés porontya rajzotta körül, vidáman játszogatva a meleg
napsütésben.
Fehér Agyar csodálkozó szemmel nézett rájuk. Collie figyelmeztetően
horkantott rá és ő ügyelt, hogy megtartsa a kellő távolságot. A gazda
lábhegyével közelebb tolt hozzá egy kis kövérkés porontyot. Fehér Agyar
gyanakodva berzenkedett, de gazdája intette, hogy nincs semmi baj.
Collie, kit egy asszony a karjába kapott, féltékenyen figyelte Fehér
Agyart és egy horkantással intette, hogy de bizony, nincs minden
rendjén.
A kis poronty ott csuszkált előtte. Fehér Agyar fülét hegyezte és
kiváncsian szemlélte az apróságot. Egyszerre csak az orruk összeért és
Fehér Agyar ott érezte állán a kis kutyakölyök meleg kis nyelve hegyét.
Fehér Agyar kinyujtotta nyelvét, anélkül, hogy tudná miért és megnyalta
a kis kölyök képét.
Taps és tetszészaj követte ezt a mutatványt. Fehér Agyar meglepetten és
zavarodottan nézett az istenekre. Aztán megint elfogta a gyengeség és
lefeküdt s fülét hegyezve, fejét oldalra fektetve, tovább is bámulta a
kis porontyokat. A többi apró kölyök is, Collie nagy bánatára, mind
közelebb csuszott hozzá és Fehér Agyar nagy komolysággal engedte meg,
hogy rámásszanak és keresztülbukdácsoljanak rajta. Eleinte az istenek
tapsa és tetszéslármája közt, még látszott rajta régi félszegsége és
elfogódottsága, de, amint a kölykök bohóskodása, ugrándozása
folytatódott, türelmesen feküdt, félig lehunyva szemeit és szunyókált az
enyhe napsütésben.