Fehér Agyar nemcsak természeténél, hanem tapasztalatánál fogva is
alkalmazkodó volt. Sokfelé járt és ismerte az alkalmazkodás értékét és
előnyeit. Itt, Sierra Vestában, – igy nevezték Scott biró birtokát, –
hamarosan otthon érezte magát. A többi kutyával eztán semmi baja nem
volt. A Sierra Vesta-beli kutyák jobban ismerték a délvidéki isteneket,
mint ő, s azzal, hogy az istenek beengedték a házba, Fehér Agyar
tiszteletreméltóvá lett a szemükben. Erre még nem volt példa Sierra
Vestában, s hogy farkaslétére beengedték Fehér Agyart a házba, ők, az
istenek kutyái – mit tehettek egyebet? – belenyugodtak a
változhatatlanba.
Dick, egy csomó merev formalitás után, hajlandó volt barátságot kötni
Fehér Agyarral, de Fehér Agyar került mindennemü barátkozást. Csak
annyit követelt a kutyáktól, hogy békén hagyják. Egész életében távol
tartotta magát tulajdon fajától s most is egyedül akart maradni. Dick
közeledése nem tetszett neki s egy-egy horkantással elvaditotta Dicket
maga mellől. Északon megtanulta, hogy a gazdája kutyáit nem szabad
bántani; és sohse feledte el ezt a leckét. De makacsul ragaszkodott
elkülönitettségéhez és egyedüliségéhez és oly tökéletes semmibevevéssel
mellőzte Dicket, hogy ez a jószándéku teremtés végtére annyit sem
törődött vele, mint az istálló melletti nyergelő-oszloppal.
Collie esete nem volt ilyen egyszerü. Elfogadta Collie is, minthogy az
istenek igy parancsolták, de ez nem volt ok arra, hogy egyuttal békén is
hagyja. Emléke szövedékeiben ott futottak azok a szálak, melyek arról
beszéltek, milyen és mennyi bűnt követtek el ősei ellen Fehér Agyar
ősei. Nem lehet sem egy nap, sem egy generáció ideje alatt megfeledkezni
az elpusztitott juhnyájakról. Ösztönének emlékezete arra sarkalta, hogy
álljon bosszut a rablók ivadékán. Nem ugorhatott az isteneknek, akik,
dőrén, közelükbe engedték a farkast, de ravaszul kieszelt fogásaival
nyomorulttá tette Fehér Agyar életét. Ősidők, eonok óta állottak
hadilábon és Collie rajta volt, hogy Fehér Agyar ne feledkezhessék meg
az ellenségeskedésről.
Collie, kihasználva azt a védelmet, amit neme adott neki, örökös átok
volt Fehér Agyar nyakán. Fehér Agyar ösztöne nem engedte, hogy
megtámadja Colliet, Collie örökös bosszantása nem engedte, hogy semmibe
vegye támadásait.
Ha Collie nekirohant, vastag bundáju vállát forditotta az ádáz ellenség
harapása elé, aztán odébbállt peckesen, méltóságteljesen. Ha Collie
nagyon is vakmerő volt, Fehér Agyar kénytelen volt körben járni előtte,
vállát forditva felé ilyenkor, fejét félre tartotta s szemeiben valami
végtelen türelem és unalom kifejezése látszott. Néha a hátsó lábaiba
kapott harapás arra késztette, hogy gyorsan és minden méltóság nélkül
vonuljon vissza. De, általában, igyekezett megtartani szinte ünnepies
méltóságát. Semmibe se vette Colliet, ahányszor csak tehette és mindig
azon volt, hogy kitérjen az utjából. Ha látta, vagy hallotta, hogy
Collie jön, felkelt és odábbállott.
Annál többet kellett tanulnia egyéb dolgokról. Az északi vidéken való
élet maga volt az egyszerüség a Sierra Vesta-beli bonyolult viszonyokhoz
mérten. Legelőször meg kellett ismernie gazdája családját. Már voltak
ilyenfajta előtanulmányai. Ahogy Mit-sah és Klu-kucs Szürke Hódhoz
tartozott, megosztva életét, tüzét, takaróját, ugy itt, Sierra Vestában
is, a ház minden lakója a gazdájához tartozott.
De azért különbség is volt, még pedig nagy különbség a két eset között.
Sierra Vesta egy kicsit terjedelmesebb volt, mint Szürke Hód kunyhója.
Nagyon sok személyt kellett számba vennie. Itt volt Scott biró, meg a
felesége. Itt volt gazdája két testvére: Beth és Mary. A felesége,
Alice, meg a gyermekei: Weedon és Maud, négy és hat év közötti kis
gyermekek.
Senki sem volt, aki megmondhatta volna neki, ez a sok nép kicsoda és
hová tartozik, vérségi kötelékről, rokonságról semmit sem tudott és
sohasem is tudhatott. De elméje nemsokára rájött arra, hogy ez a sok nép
mind gazdájához tartozik. Aztán, valahányszor alkalom kinálkozott,
megfigyelt minden mozdulatot, szót és hanghordozást s igy lassan
megtanulta, a bensőség és kegy milyen fokán áll mindegyik gazdájánál. S
miután mindegyikről megtudta, mennyit jelent gazdája szemében, Fehér
Agyar is aszerint bánt mindenkivel. Amit gazdája sokra tartott, azt ő is
sokra tartotta; ami drága volt gazdája szemében, azt Fehér Agyar őrizte
gondosan.
Igy volt a gyermekekkel is. Egész életében kerülte a gyermekeket.
Gyülölte és félte a kezük érintését. Nem valami gyöngéd leckékben
tanulta meg az indián falvakban eltöltött napjaiban, hogy a gyermek
zsarnoki és kegyetlen. Mikor Weedon és Maud először közeledett hozzá,
figyelmeztetően morgott rájuk s a szeme gonosz fényben villogott. A
gazda ökölcsapása és parancsa kényszeritette arra, hogy eltürje
cirógatásaikat, bár egyre morgott-morgott kicsiny kezük alatt és
morgásában nem volt hallható a szeretet duruzsoló dallama. Később
megfigyelte, hogy a kis fiut és a kis leányt gazdája milyen nagyon
szereti s ezután sem parancsszóra, sem ökölcsapásra nem volt szükség,
bátran odamehettek hozzá, hogy megcirógassák.
De Fehér Agyar sohse volt ömlengően érzelmes. Valami fanyar, de
becsületes megadással engedte át magát gazdája gyermekeinek és eltürte
bolondságaikat, mint ahogy egy fájdalmas műtétet eltűrünk. Ha már nem
birta ki tovább, fölkelt és komor méltósággal elsétált. De idő multával
megkedvelte a gyermekeket, noha soha sem tüntetett ezzel. Soha nem ment
a gyermekek elé. Másrészt pedig, ha meglátta őket, sohsem ment el
előttük, hanem várta, hogy odajöjjenek hozzá. És még később valami fény
villant fel szemeiben, a gyermekek közeledtére és sajnálkozó
pillantással nézett utánuk, ha, más mulatság kedvéért, a kicsinyek
elhagyták.
Mindez a fejlődés dolga volt és sok időbe került. A gyermekek után
legtöbbre Scott birót tartotta. Erre, valószinüleg, két oka volt.
Először is nagyon drága lehetett gazdája szivének, másodszor:
érzelmeiben ő sem volt tüntető. Fehér Agyar szeretett lábai előtt
feküdni a széles tornácon, mig a biró ujságot olvasott s néha egy-egy
szóval vagy pillantással jutalmazta Fehér Agyart, jeléül annak, hogy
tudomása van Fehér Agyar létéről és jelenvalóságáról. De ez csak
olyankor történt, ha gazdája nem volt odahaza. Ha a gazda megjelent,
Fehér Agyar mindenki másról megfeledkezett.
Fehér Agyar megengedte a család minden tagjának, hogy kényeztesse s
cirógassa, de sohse adta meg egyiknek sem azt, amit urának megadott.
Semmiféle hizelgés nem tudta kicsalni torkából azt a szerető hangot és
akárhogy próbálgatták is, nem furta be sohse fejét senkinek a karja alá.
Az alávetettség és megadás, a teljes bizalom e jelét egyedül gazdája
számára tartogatta. Tény, hogy az egész családot sohsem tekintette
máskép, mint gazdája tulajdonát.
Hamar megtanulta a különbséget a családtagok és a háztartás személyzete
között. A személyzet rettegett tőle, mert Fehér Agyar csak épp
türtőztette magát, hogy meg ne támadja őket. Ezt is csak azért, mert ugy
tekintette őket, mint gazdája tulajdonát. Köztük és Fehér Agyar közt
semlegesség volt, semmi más. Megfőzték a gazda ételét, elmosták a
piszkos edényt és megtettek más egyebet is, épp ugy, mint ahogy megtett
ilyesmit Matt Klondikében. Röviden, ezek a ház tartozékai voltak.
A házon kivül még több tanulni valója akadt Fehér Agyarnak. Gazdája
birtokának, noha terjedelmes volt, voltak határai. A földbirtok a
grófsági országutnál végződött. A határon tul kezdődött a többi istenek
közös birtoka, az utcák és az utak. Keritések mögött más istenek saját
külön birtoka terült el. Miriádnyi törvény kormányozta mindezeket és
meghatározta mindennek és mindenkinek a magaviseletét; de Fehér Agyar
nem beszélte az istenek nyelvét és nem is volt a tapasztaláson kivül más
módja arra, hogy megtanulja törvényeiket. Fehér Agyar természetes
ösztöneire hallgatott mindaddig, mig csak valami törvénybe nem ütközött.
Ha egy párszor megtörtént, megtanulta a törvényt és engedelmeskedett
neki.
De a leghatalmasabb nevelő eszköz mégis egy-egy ökölcsapás vagy egy-egy
szidalom volt, amit gazdájától kapott. Mivel Fehér Agyar nagyon szerette
gazdáját, a gazdája ütése sokkal jobban fájt neki, mint mind az a verés,
amit Szürke Hódtól vagy Szépséges Smithtől együttvéve kapott. Ezek csak
testét sebezhették meg s teste mögött szelleme legyőzhetetlenül és
megtöretlenül lázadozhatott.
Gazdája ütése mindig nagyon is szelid volt ahhoz, hogy megsebezze
testét. Gazdája ütése mélyebben hatott. Ez az ütés gazdája
elégedetlenségét jelentette s Fehér Agyar szive vérzett alatta.
De ütésre ritkán került a sor. A gazda szava maga is elég volt arra,
hogy Fehér Agyar megtudja, jót vagy rosszat követett-e el. A gazda
szavához alkalmazta magaviseletét és cselekedeteit. Ez volt az iránytű,
mely szerint élete hajóját kormányozta és melynek nyomán megtanult
eligazodni egy uj föld és uj élet tengernyi szokásai között.
Északföldön az egyetlen szelid állat a kutya volt. A többi állat a
Vadonban élt s ha nem volt nagyon is elrettentő, a kutyák szabad prédája
volt. Fehér Agyar egész életében jogos zsákmányaként üldözte az élő
állatokat. Nem tudhatta önön fejétől, hogy Délen más divat járja. De
korán megtanulhatta Sierra Vestában való tartózkodása alatt. Egy kora
reggel a ház sarka mellett őgyelegve a baromfiudvarból megszökött
csirkére bukkant. Fehér Agyar természetes ösztöne szerint széttépte a
csirkét. Egy ugrás, a fogak villanása, ijedt csipogás és már vége is
volt az elkalandozott csibének. A csirke házi nevelésü volt, lágyhusu és
kövér. Fehér Agyar megnyalta utána száját és ugy találta, hogy ez
kiválóan jó pecsenye volt.
Később az istállók mellett még egy eltévelyedett csirkére bukkant. Egy
istállófiu rohant oda, hogy kiszabaditsa Fehér Agyar fogai közül. Az
istállófiu nem tudta, hogy Fehér Agyarban mi lakik s fegyverül csak egy
kis könnyü ostort kapott fel hirtelenében. Az ostor első csapására Fehér
Agyar eleresztette a csirkét, hogy megtámadhassa az embert. Egy bot
talán meg is állithatta volna Fehér Agyart, egy ostor soha. Hallgatagon,
egy rezzenés nélkül fogadta a második csapást, mely rohantában érte. Az
istállófiu torkának ugrott. «Szent Isten!» kiáltott az istállófiu és
meghátrált. Elejtette az ostort és karjaival védte a torkát. Fehér Agyar
harapása a karját érte és felszakitotta egész a csontig.
Az istállófiu borzasztóan megrémült. Nem annyira Fehér Agyar vadsága,
mint hallgatagsága remegtette meg idegeit. Eltakarva torkát vérző és
feltépett karjával, az istálló felé hátrált. De rosszul járt volna, ha
Collie nem jelenik meg hirtelen a szinen. Mint ahogy megmentette a Dick,
ugy mentette most meg az istállófiu életét. Őrült dühvel rohant Fehér
Agyarnak. Igaza volt. Ő jobban tudta ezt, mint a megtévedt istenek.
Minden gyanuját igazolva látta. Az ősi rabló megint régi fogásaival élt.
Az istállófiu bemenekült az istállóba és Fehér Agyar meghátrált Collie
kegyetlen fogai előtt, vállát tartva oda neki, vagy körbe-körbe forogva
előtte. De Collie nem adta fel a harcot, mint eddig szokta, a
megfenyités után. Ellenkezőleg, mindig dühödtebb, mérgesebb lett, mig
végre Fehér Agyar, sutba vetve minden méltóságot, megfutamodott a mezőn
keresztül.
– Majd megtanulja, hogy békén kell hagyni a csirkéket, – mondta a
gazdája, – de addig nem tanithatom tisztességre, mig rajta nem érem.
Két nappal később erre is rákerült a sor, még pedig jóval nagyobb
mértékben, mint ahogy azt a gazdája sejtette volna. Fehér Agyar szemmel
tartotta a baromfiudvart és a baromfiak szokásait. Éjszaka, mikor a
tyukok már elültek, Fehér Agyar felugrott egy nemrégiben rakott
ölfarakás tetejébe. Innen átugrott a tyukól tetejére, végigment a tyukól
párkányán s innen leugrott a földre. Egy perccel később már a tyukólban
volt és megkezdődött az öldöklés.
Reggel, mikor ura kilépett a tornácra, ötven fehér génuai tyuk
holtteste, melyet az istállófiu rakott sorba, köszöntötte. Füttyentett
halkan meglepetésében és csodálkozásában. Megpillantotta Fehér Agyart,
rajta azonban semmiféle bűntudat vagy szégyenérzet nem látszott. Büszkén
közeledett gazdájához, mintha bizony valami dicséretreméltó cselekedetet
vitt volna véghez. A bűntudat legtávolabbról sem volt meg benne. Weedon
Scott összeszoritotta ajkát, mikor kellemetlen feladatára került a sor.
Szigoruan beszélt az esztelen bűnöshöz és szavából valósággal isteni
harag szólt. Fehér Agyar orrát oda tartotta a leöldösött tyukok testéhez
s ugyanakkor alaposan elverte Fehér Agyart.
Fehér Agyar soha többé nem közeledett a kakasülőhöz. A törvény tiltotta
ezt s ő ismerte a törvényt. Gazdája a baromfiudvarba vezette. Fehér
Agyar első ösztönös érzése, mikor az élő táplálékot látta maga előtt, az
volt, hogy oda kell rohannia és széttépnie az orra előtt repkedő
baromfiakat. Már-már nekikrohant, de gazdája szava visszatartotta. Egy
félóra hosszat jártak az udvarban fel s alá. Időnkint felülkerekedett
Fehér Agyarban ösztöne s a csirkéknek akart rontani, de valahányszor
engedni kezdett ösztönének, gazdája szava mindannyiszor visszatartotta.
Igy tanulta meg a törvényt s mielőtt elhagyták volna a baromfiudvart,
megtanulta azt is, hogy a csirkéket meg se lássa, mintha a világon se
volnának.
– Sohse javul meg az ilyen vérengző, – szólt Scott biró, szomoruan rázva
fejét a reggeliző asztalnál, mikor fia elbeszélte, milyen leckét adott
Fehér Agyarnak. – Ha egyszer rászokott a vér izére… – és megint
szomoruan rázta a fejét.
Weedon Scott nem értett egyet vele.
– Nézze, apám, – szólt, – ma délután bezárom Fehér Agyart a csirkék
közé.
– Szegény csirkék! Gondolj rájuk is, – ellenkezett a biró.
– Minden csirkéért, amit Fehér Agyar elpusztit, – folytatta a fiu, –
fizetek egy arany dollárt a birodalom pénzében.
– Apa is fizessen büntetést, ha elveszti a fogadást, – inditványozta
Beth.
Testvére, Mary, tapsolt az inditványnak s az egész asztal hangosan
követelte, hogy vesztés esetén a biró is fizessen büntetést. Scott biró,
beleegyezése jeléül, megbólintotta a fejét.
– Rendben van. – Weedon Scott gondolkozott egy darabig. – Ha Fehér Agyar
nem öl meg egyetlenegy csirkét sem, ahányszor tiz percet töltött az
udvarban, annyiszor kell kijelentened előtte, komolyan és megfontoltan,
mintha a birói székben ülnél és itéletet mondanál: Fehér Agyar, sokkal
jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.
Az egész család figyelte a mutatványt. De felsültek vele. Mikor bezárta
az udvarba s gazdája elhagyta, Fehér Agyar lefeküdt és elaludt.
Egyetlenegyszer kelt föl, hogy a vályuból igyék. A csirkéket meg sem
látta. Az ő szemében a csirke annyi volt, mintha nem is lett volna. Négy
órakor egy hatalmas ugrással a tyukól tetején termett s innen a külső
udvarba ugrott, aztán nagy méltósággal a ház felé lépdelt. Megtanulta a
törvényt. A tornácon, az elragadtatott család előtt, Scott biró,
szembenállva Fehér Agyarral, tizenhatszor jelentette ki lassan és
ünnepiesen:
– Fehér Agyar, jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.
A törvények rengeteg sokasága volt az, ami megzavarta és kényelmetlen
helyzetbe hozta Fehér Agyart. Meg kellett tanulnia, hogy ne bántsa
azokat a csirkéket sem, amelyek idegen istenek jószágai. Azonkivül
voltak még macskák, nyulak, pulykák, ezeket sem volt szabad bántania.
Végtére is, mikorra megtanulta a törvényt, azt hitte, hogy minden élő
lényt békében kell hagynia.
A legelő füve közül fürj röppenhetett fel az orra előtt: nem bántotta.
Mohó vágytól és kivánságtól reszketve, uralkodott ösztönein és nyugton
maradt. Teljesitette az istenek akaratát.
Aztán egyszer, egy napon, látta, hogy Dick a legelőn fölver egy
hímnyulat és hajtja maga előtt. A gazda is ott volt és nem tett semmit,
hogy megakadályozza Dick vadászatát. Nem, még inkább bátoritotta Fehér
Agyart is, hogy ő is üzze a nyulat. Igy tanulta meg, hogy a mezei nyul
vadászata nem tilos. Végre kidolgozta a törvénykönyvet, mely szerint
élnie kellett: közte és a házi állatok közt nem volt helye az
ellenségeskedésnek. Ha nem is állt velük baráti lábon, fenn kell
tartania a jóindulatu semlegességet. De a többi állat, a mókus, a fürj,
a gyapjasfarku nyul a Vadonnak olyan teremtményei, melyek sohasem
hódoltak meg az ember előtt. Ezek szabad zsákmányai akármelyik kutyának.
Az istenek csak a szelid állatokat védelmezik s a szelid állatok között
tilos halálos csapásokat osztogatni. A házi állatok élete és halála
fölötti hatalom az isteneké s az istenek hatalmukra féltékenyek.
Az élet Sierra-Vestában tulságosan komplikált volt Észak egyszerü élete
után. A fődolog, amit a civilizáció bonyolult volta követelt, ellenőrzés
volt, korlátozás, egyensulyozottság, mely noha gyöngéd volt, mint a
levegőben uszó ökörnyál szála, egyuttal merev is, mint az acél. Az
életnek ezernyi arca volt s Fehér Agyarnak mindenik arccal szembe
kellett néznie, igy, mikor a városba, San-Joséba mentek s ő a kocsi után
szaladt, vagy ha a kocsi megállt, őgyelgett a városban. Az élet ott
zúgott körülötte, mélyen, szélesen változón, folytonosan hatva
érzékeire, minden pillanatban követelve, hogy résen legyen,
alkalmazkodjék és gyürje le természetes ösztöneit.
Itt volt a mészárszék, ahol nagy darab husok lógtak az orra előtt. A
hust nem volt szabad érintenie. Macskák éltek azokban a házakban,
melyekbe gazdája belépett, a macskákat nem volt szabad bántania. Kutyák
horkantottak rá itt is, ott is és tilos volt ezeket megtámadnia. Népes
gyalogjárókon tengernyi ember nyüzsgött, akiknek feltünt Fehér Agyar.
Megálltak és rábámultak, mutogattak rá, vizsgálgatták, beszéltek róla és
ami a legrosszabb, meg is cirógatták. S az idegen kezek e veszélyes
érintését el kellett türnie. Mégis eltürte. Később a félszegségről is
letett. Valami fenséggel türte az idegen istenek sokasága figyelmének
jeleit. Leereszkedésüket leereszkedéssel fogadta. De volt valami
lényében, ami, másrészről, megakadályozta a tulságos bizalmaskodást. Az
emberek megcirógatták fejét s odébb mentek, saját merészségüktől
elragadtatva.
Nem minden ment mégsem ilyen könnyen. Amint San-José külvárosaiban a
kocsi mögött ügetett, egy pár apró kölyökkel találkozott, akik
rendszeres mulatságot csináltak abból, hogy kövekkel hajigálták meg
Fehér Agyart. Fehér Agyar tudta, hogy nem szabad a hajigálók után
szaladni, hogy leteperje őket. Erőszakot kellett tennie tulajdon épségét
fönntartó ösztönén és ő állotta is becsülettel ezt az erőszakot, mert
már kezdett szelidülni és civilizálttá válni.
Nem lehet tagadni, Fehér Agyar nem igen volt megelégedve a dolgok ilyen
elrendeződésével. Nem volt semmi határozott eszméje a becsületes
játékról és az igazságról. De a jog és méltányosság bizonyos érzése,
mely minden élőben megvan, azt sugta neki, nem járja, hogy ő nem védheti
magát a kődobálók ellen. Elfelejtette, hogy a szerződésben, mely közte
és az istenek közt fennállt, az istenek magukra vállalták az ő
megvédelmezését. Egy nap gazdája leugrott a kocsiról és elnáspángolta a
kődobálókat. A kölykök eztán sohse dobálták meg Fehér Agyart. Fehér
Agyar megértette a dolgot és meg volt elégedve.
Volt még egy ehhez hasonló tapasztalata. A hazafelé vivő uton, a
keresztuti csárda előtt őgyelgett rendszerint három kutya, amelyeknek
megszokott mulatsága volt, hogy Fehér Agyarra rohantak, amint az
hazafelé ügetett a kocsi után. Gazdája, ismerve Fehér Agyar halálos
harapását, megtiltotta neki, hogy akármilyen kutyával is harcba
keveredjék és sohsem szünt meg ezt a tilalmat ismételni. Fehér Agyarnak,
mivel szivére vette ezt a tilalmat, ugyancsak sok borsot törtek az orra
alá a csárda melletti kutyák. Az ellenség első rohamát rendszerint
megakasztotta Fehér Agyar horkantása, de azután is üvöltve rohantak a
nyomába civakodva és sértegetve. Ez igy tartott egy darabig. A
korcsmabéli emberek még biztatták is a kutyákat, hogy Fehér Agyarra
rohanjanak. Egy napon nyiltan Fehér Agyarnak uszitották a három kutyát.
A gazda megállitotta a kocsit.
– Uccu! Rajta! – mondta Fehér Agyarnak.
Fehér Agyar nem hitt a fülének. A gazdájára, róla meg a kutyákra nézett.
Aztán megint sóvárogva és kérdezőn nézett vissza gazdájára.
A gazda bólintott a fejével.
– Rajta, rajta, öregem! Lásd el őket! Rajta! Ne sajnáld!
Fehér Agyar nem habozott tovább. Megfordult és halk szökéssel ellenségei
közt termett. Mind a három szembe szállt vele. Nagy horkantás és morgás
hallatszott, fogak csattogása, testek hemperegtek a porban. Az ut pora
nehéz fellegekben szállt fel és eltakarta a dühödten folyó csatát. A
csata végeztével, alig pár pillanat mulva, két kutya vivta haláltusáját
a porban, a harmadik pedig teljes sebességgel menekült a csata
szinhelyéről. Átugrott egy árkon, egy rácsos keritésen s a mezőn
keresztül menekült. Fehér Agyar követte, ugy suhant a földön, ahogy az
farkashoz illett: gyorsan, nesz nélkül s a mező közepén leteperte és
megölte utolsó ellenfelét.
E hármas öldöklés után megszüntek a kutyákkal való marakodásai. Szállt a
hire, hegynek föl és völgynek le és minden ember ügyelt arra, hogy
kutyája a Bajnok Farkas nyugalmát meg ne háboritsa.